Az 1948. január 1-jén hatályba lépett köztársasági olasz alkotmány közel másfél éves politikai és jogászi tevékenység gyümölcsének tekinthető. Politikai értelemben az 1946. június 2-i, a köztársaság államformájáról döntő népszavazással egyidejűleg összehívott Alkotmányozó Gyűlés és az ott tevékenykedő politikai pártok kompromisszumának eredménye volt.[1] Az ideológiai konszenzus mögött az Alkotmányozó Gyűlés kebelében felállított és az alkotmányozás egészében fontos szerepet játszó 75-ök bizottságában, amely három további albizottság munkáját koordinálta és szintetizálta komoly jogtudományi munka állt.[2] Mind a politikai együttműködés, mind a jogtudomány professzionális szemlélete jól látszik a közjogi dokumentum egészét átható tizenkét alapelv koherens rendszerében. Az alapvető jogokat és kötelességeket, illetve az államszervezeti rendelkezéseket megelőző fejezetben az alkotmányozó atyák komoly politikafilozófiai és értéktartalommal rendelkező általános elvekben foglalták össze a társadalmi együttélésnek és a demokratikus politikai rendszernek a közösség egésze számára elfogadható alappilléreit, amelyek egymással is szoros összefüggésben állnak, továbbá az alkotmány egyes rendelkezéseit foglalják szimbolikus keretbe. Bár az alkotmányozás során a közjogi dokumentum megszövegezői nem támogatták egy külön preambulum létrehozását, az alapelveknek a dokumentum elejére helyezése azok kiemelkedő voltát támasztja alá.
Az alkotmány tartalmazza az újkori alkotmányosság klasszikus alapelveit, illetve ezen túlmenően sajátos, az olasz jogrendszerre jellemző elveket. Ebben a kettőségben áll az emberi méltóság közjogtudományi doktrínájának és alkotmánybírósági gyakorlatának specifikuma. Amennyiben az alkotmány normatív szövegét vesszük szemügyre, úgy a XVIII. századi felvilágosodás politikafilozófiai törekvéseinek, majd a francia forradalomnak köszönhetően Európa-szerte megjelent és mára már a jogállam klasszikus kritériumainak tekinthető elvek között megtalálhatóak a népszuverenitás vagy a hatalommegosztás elve, az alapvető emberi jogok elismerése és védelme, a törvények uralma és az egyenjogúság elve.[3] Az alapelveknek és alapértékeknek ebbe a csoportjába tartozik az alkotmány második paragrafusában elhelyezett emberi méltóság is, amely perszonális és társadalmi kontextusában egyaránt megjelenik. "A Köztársaság el-
39/40
ismeri és biztosítja az ember sérthetetlen jogait, amely mint egyént, vagy mint olyan társadalmi szervezet tagját illeti meg, amelyben személyisége kibontakozik és megköveteli a politikai, gazdasági és társadalmi szolidaritásból fakadó kötelezettségek teljesítését."[4]
Ezzel párhuzamosan speciálisan az olasz jogrendszerre jellemző elvek a munka és a szolidaritás elve. Ezen a ponton kell kiemelni a méltóság másik alkotmányos klauzuláját, mivel a dokumentum 3. § 1. és 2. bekezdése egymással szerves összefüggésben rögzíti az "egyenlő társadalmi méltóság" és a diszkrimináció tilalmának elveit, továbbá az esélyegyenlőség előmozdításának állami feladatát: "Minden állampolgár egyenlő társadalmi méltósággal bír, nemre, fajra, anyanyelvre, vallási, politikai hovatartozásra, személyi és társadalmi körülményeire tekintet nélkül a törvény előtt egyenlő. A köztársaság feladata, hogy megszüntesse azokat a gazdasági és társadalmi akadályokat, amelyek ténylegesen korlátozva az állampolgárok egyenlőségét és szabadságát, meggátolják a személyiség kibontakozását és minden dolgozó tényleges részvételét az ország politikai, gazdasági és társadalmi életében."[5]
Két további és jelentős jogszabályi változáson átesett elvek: a területi egység elve és nemzeti identitás, továbbá a helyi autonómiák előmozdítása/elismerése és a közigazgatási decentralizáció. Ezen túlmenően az olasz alkotmány tartalmazza a pluralizmus elvét, a kulturális fejlődés, a technikai és a tudományos haladás védelmét, a kisebbségek védelmét, illetve a laicizmus elveit. Az első rész utolsó cikkelyeiben található a belső jogrendszernek a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaihoz, illetve az Európai Unió jogrendszeréhez való viszonyára, valamint az állam szimbólumára - az olasz zászlóra - vonatkozó rendelkezés is.[6]
Már a bizottsági munkálatok során komoly vita alakult ki arról, hogy az alkotmány a jog nyelvén és eszközeivel hogyan ragadja meg az emberi méltóság alapjául szolgáló emberi mivolt lényegét. Ez abból a szempontból ütközött komoly nehézségbe, hogy az emberi létezés a filozófia - azon belül is - az antropológia és az etika számára egyaránt kardinális kérdésnek számított, tehát a méltóság fogalma olyan a jogon túli materiális értéktartalommal bír, amelyet a jog nem hagyhatott figyelmen kívül. A normaszöveg kidolgozásakor arról kellett dönteni, hogy az alapvető emberi jogok mögött feltételezett méltóság fogalmában milyen jogszemlélet álljon, azaz hogyan posztulálja a jogalkotó az embert az állami hatalommal szemben. Ebből a szempontból rendelkezésre állt a jogoknak a természeti törvényből, illetve a társadalmi szerződésből való levezethetősége, továbbá az utilitarista jogfelfogás és kanti etikából származó kategorikus imperativus. A 2. § mögött ez utóbbi fedezhető fel, az alkotmányozó munkában a kanti gyakorlati észből levezetett ember öncélúságának filozófiai álláspontja domborodik ki. "Feltéve, hogy van valami, aminek létezése önmagában abszolút értékkel bír, ami önmagában vett cél, meghatározott törvények alapja lehet, nos, akkor ebben és csakis ebben lelhetjük fel egy lehetséges kategorikus imperatívusz, azaz gyakorlati törvény alapját. Azt mondom tehát, hogy: az ember és általában minden eszes lény öncélként létezik, s nem pusztán eszközként, amely egy másik akarat tetszés szerint használatára szolgált, mindegyiket akár magára, akár más eszes lényre irányuló cselekedetében mindenkor egyúttal célnak is kell tételezni."[7] A különbség azonban Kanthoz képest abban ragadható meg, hogy amíg a porosz filozófus az ember lényegét a személy perszonális vonatkozásában ragadta meg, addig az olasz alkotmány ezt kiegészítette az ember közösségi mivoltának kiemelésével, a közösségi mivoltot egyenjogúsította a perszonális jellemvonással és ebből eredően a szolidaritáson alapuló kötelezettségeket is egy paragrafuson belül helyezte el. A közösségi kontextus kiemelése részben az Alkotmányozó Gyűlésben helyet foglaló konzervatív és szocialista-kommunista ideológiának is köszönhető, hiszen a liberalizmus individualizmusával szemben mindkét eszmerendszer fontosnak tekintette az ember társadalmi közegét.
Ebbe az irányba mutatott az alkotmány atyjaként számon tartott Costantino Mortati nézete.[8] Az alkotmányjogász és kereszténydemokrata képviselő jogrendszerről írott könyvében arra figyelmeztetett, hogy az újkori európai állam- és jogfejlődés abba az irányba mutat, hogy az alkotmány ismerje el az alapvető emberi jogokat, alkotmányos garanciákkal védje az állampolgárt az állami hatalom beavatkozásától, és tegye lehetővé az állampolgár politikai közéletben való egyenlő részvételét.[9] Ez utóbbi teljesüléséhez a puszta jogegyenlőség nem elegendő. Sőt Mortati nézete szerint a demokratikus politikai rendszerekben létezik az alkotmányos értékeknek egy olyan lényegi magja, erőközpontja - idee forze -, amelyek nélkül az adott politikai rendszer demokratikus minősége szűnne meg. Ezek az alábbiak: a munka, a pluralizmus, a perszonalizmus, azaz az emberi jogok tiszteletben tartása és a szolidaritás.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
