Fejes Péter: Recenzió a Sport és büntetőjog című könyvről (SPO, 2020/2., 35-36. o.)

Recenzió írásakor vagy a könyv, vagy a folyóirat új. Esetünkben a folyóirat (hiszen még csak második lapszámunkat éljük), mert a könyv, amiről szó lesz - Nagy Zoltán Andrásnak a Sport és büntetőjog című monográfiája - 2014-ben jelent meg Pécsett, a Kódex Nyomda Kft. kiadásában és korlátozott példányszámban, s méltatlanul halk visszhang mellett. Utóbbi tények nemcsak ez úton közismertté tételét, hanem (megújított és bővített) újrakiadását is indokolttá tehetik.

A Szerző a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Büntetőjogi Tanszékének és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kara Bűnügyi-Gazdaságvédelmi-Kiberbűnözés Elleni Tanszékének habilitált egyetemi docense és a sport szerelmese, ám egyszersmind féltője is. Mind a sport iránti rajongása, mind a sport féltése - személyes ismeretség nélkül is - könnyen igazolható, hiszen elégséges belelapozni e könyvébe, s azok átsütnek a sorain.

A monográfia rövid bevezető után tizenhat fejezetre tagolódik, amelyeket angol nyelvű ismertető, a szerzők névmutatója, a sportolók, esetek névmutatója, a rövidítések jegyzéke követ és a bibliográfia (ami a tartalomjegyzékről lemaradt) zár le.

A Bevezető Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz verse ötödik strófájának ("Tisztesség vagy te, Sport") idézetével nyit - ami rögtön az Olvasót elgondolkozásra is készteti, hogy a XXI. században valóban még az "Istenek ajándéka, az élet éltető vize, a szépség, az igazság(osság), a bátorság, a tisztesség, az öröm, a termékenység, a haladás és a béke vagy te, Sport", s ha igen is, mennyiben (a Szerző szerinti verseny-média-szponzoráció "háromszögében") -, utána számmisztikával indít, hogyan változott a nyári és téli olimpiákon részt vevő országok és sportolók száma az első újkori nyári olimpiától a 2014-es téli olimpiai játékokig, majd szinte azonnal megmutatkozik mind a törzsszövegben, mind a lábjegyzetekben a könyv egyik nagy erénye, az állítások konkrét példákkal szemléltetése vagy szembesítése.

Az 1. fejezet alapvetés a jogrendszerről, jogágakról, beleágyazva a sportjog (lex sportiva) önállóságának kérdését is, a megoszló szakmai vélemények meghivatkozásával és annak elismerésével, hogy a sportjog jellemzően más jogágakból táplálkozik, építkezik.

A 2. fejezet a sport területén jellemző bűncselekményeket és szabálysértéseket előlegezi meg, sajnálatosan azonban a cím a tartalomjegyzékben és a főszövegben kissé divergál. Az ehhez hasonló disszonánciák később is kísértenek, a következő, majd az egyes későbbi fejezetek szintúgy részben eltérő megjelölésénél.

A 3. fejezet középpontjába a dopping elleni küzdelem, s az a költői kérdés került, hogy nem más ez, mint szélmalomharc? A doppingtörténelem alcím első bekezdése a dopping szó etimológiája, majd a Szerző emlékeztet az ókori olimpiai játékokon, a római kocsiversenyeken használt praktikákra is, és felemlíti a sportolói dopping első áldozatát, Arthur Linton kerékpárost 1896-ból, az újkori olimpiák első leleplezett doppingoló sportolóját, Thomas Hicks maratoni távfutót 1904-ből, s 2008-ig sorol doppingeseteket, nem kihagyva azok közül az 1954-es labdarúgó-világbajnokság számunkra roppant fájó berni döntője kapcsán a nyugatnémet válogatottnál a teljesítménynövelő szer használatát sem. A második alcím alatt a doppingszereket és -eljárásokat (fontosabb fajtáikra szűkítve, de) nagy alapossággal szedte csokorba; míg a harmadiknál a doppinggal kapcsolatos nemzetközi dokumentumokat listázza; a negyediknél pedig a doppingvétségeket osztályozza; s a büntetőjogi tényállástörténettel átvezet az ötödik alcímen belül a hatályos büntető törvénykönyvi szabályozáshoz, annak elemzéséhez, majd ismételten ugyanezen számozást adva, de - a tartalomjegyzékben nem szereplő - új alcímben megfogalmazza a kételyeit, aggályait is a doppinghasználat kapcsán.

A 4. fejezet az egyik legizgalmasabb kérdést boncolgatja, a sportoló-sértett beleegyezését a sportolás során sérelmére elkövethető, elkövetett testi sértésekbe, sérülésekbe. A Szerző ismerteti a releváns, az ún. akarati és az ún. nyilatkozati teóriák lényegét. Az előbbi szerint nincs szükség arra, hogy a sértettnek a sérelmére elkövetendő bűncselekménybe való beleegyezése a külvilágban bármilyen formában is megjelenjen; az utóbbi szerint viszont a sértetti beleegyezésnek a külvilág számára egyértelműnek és kifejezettnek kell lennie, arról az elkövetőnek tudnia kell. A sport területén az ún. nyilatkozati teória érvényesül (ráutaló magatartással, ami a pályára lépésben testesül meg) - mondja Nagy Zoltán András, aki a sportoló-sértetti beleegyezést - külföldi forrás meghivatkozása mellett - akként azonosítja, hogy "A sportoló mint potenciális sértett [...] abba egyezik bele, hogy a játékidőben, a sportágra jellemző szabályok keretei között szabálytalanságot követnek el vele szemben. A szabálytalanságból származhat akár sérülés is. Kiemelve: a sportoló nem a sérülés elszenvedésébe egyezik bele, hanem abba, hogy vele szemben sportbeli szabálytalanságot követhetnek el." Ez talán annyiban árnyalható, hogy a sportoló a szabálytalanságba, a büntetőjogi sértett a sérülés elszenvedésébe egyezik bele, s ha a sportoló a büntetőjogi sértett, akkor a beleegyezés egybeesik, kiterjed a szabálytalanságra és annak testi sértést okozó eredményére is.

Az 5. fejezet az autó-motor sportok és a kerékpárversenyek biztonsága körében a közlekedési baleseteket és a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés idevágó eseteit veszi górcső alá, külön alcímet szentelve a Duncan Hamilton-esetnek, amikor a brit autóversenyző

- 35/36 -

ittasan (másnaposan, posztalkoholos állapotban) nyerte meg az 1953-as Le Mans-i 24 órás autóversenyt.

A 6. fejezet a hirtelen szívhalál felelősségi kérdéseit és ehhez kapcsolódóan a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés eseteit tárgyalja, a hirtelen szívhalálban elhunyt sportolók szomorú névsorát mementóként megadva és egyben figyelmeztetőnek szánva, a (sport)orvosok felelősségét sem kikerülve.