Egy évvel a 2022-es parlamenti választás előtt, amelyre az ezúttal egyesült ellenzék a korábbiaknál jóval nagyobb eséllyel fordul rá, a közbeszéd szintjén is mind gyakrabban felvetődik a probléma, hogy "oké, de mi lesz, ha sikerül nyerniük"? Mit lehet tenni a bő egy évtized alatt kétharmaddal bebetonozott szabályokkal és szervezeti megoldásokkal, lehet-e ilyen feltételek mellett nem csak kormányon, hanem hatalmon[1] is lenni, lehet-e sima parlamenti többséggel helyreállítani a mára számos sebből vérző alkotmányosságot?
Ezen kérdések megválaszolásakor fontos lenne figyelembe venni, hogy a Fidesz-kormánynak azért sikerült ilyen hatékonyan leépítenie a fékeket és ellensúlyokat jelentő független intézményeket, mert a magyar társadalomból hiányzik (vagy legalábbis nagyon gyenge) az intézményi bizalom és az erős független intézmények - vagy ha úgy tetszik: a liberális demokrácia és alkotmányosság - iránti igény.[2]
Mivel is kezdhetné egy következő kormány ennek az igénynek megteremtését, illetve megerősítését? Arra egész biztosan könnyebb válaszolni, hogy mivel nem: az Alaptörvény "illegitimként" való kezelése és a rajta való átlépés például egyértelműen a pozitív változás ellenében hatna, főleg, hogy a fennálló alkotmányossági problémák nem elsősorban az alkotmányszöveg hibáiból, hanem rossz gyakorlatokból fakadnak.
Az ellenzéki pártok hol "korszakváltásként", hol "rendszerváltásként" emlegetik 2022-es várt/vágyott győzelmüket, bár az utóbbi kifejezéssel érdemes volna óvatosan bánni egy olyan országban, amely csak bő három évtizede élt meg egy rendszerváltást diktatúrából demokráciába. Amennyiben az ellenzéknek a 2022-es választáson sikerül nyernie, az egy dolgot biztosan igazolni fog, méghozzá azt, hogy a "NER" - nyilvánvaló és számos téren súlyos jogállami deficitjei ellenére - nem diktatúra,[3] ekként pedig mindenféle "eltakarításnak" és "újjáépítésnek" is szilárd jogi alapokon kell állnia. Már ha egyáltalán kell valamin állnia, ugyanis az alábbiakban az eddig megismerhető főbb összellenzéki minimumígéretek alapulvételével amellett érvelek, hogy nem feltétlenül a szabályok alapjaiban való teljes újraalkotása, hanem azok - némi korrekciót követő - tényleges és következetes alkalmazása vezethetne el a független intézmények, így a fékek és ellensúlyok megerősödéséhez.
"A közös listát állító pártok vállalják, hogy minden valós társadalmi támogatottságú politikai párt és a civil társadalom bevonásával új alkotmányt hoznak létre, amit népszavazással erősítenek meg" - áll a Korszakváltás Garanciái című dokumentumban,[4] amelyet 2020 decemberében hirdettek meg a 2022-es választásra összefogott ellenzéki pártok. Az alkotmányozásra vonatkozó ígéret alapvetően nem tartalmi,[5] csak procedurális garanciákra fókuszál, mindjárt kettő ilyet is említ: minden valós társadalmi támogatottságú politikai erőt és a civil társadalmat bevonják az alkotmány kidolgozásába, illetve népszavazással erősítik azt meg.
Utóbbival kapcsolatban érdemes emlékeztetni, hogy az Alaptörvény S) cikke az alkotmánymódosításra és az alkotmányozásra ugyanazokat az eljárási szabályokat írja elő: az országgyűlési képviselők kétharmada általi elfogadást, nem pedig a népszavazást. Csakhogy gyakorlatilag igen valószínűtlen egy ellenzéki kétharmados győzelem, vagyis ebben a kontextusban a népszavazásra minden bizonnyal nem politikai megerősítésként, hanem a hiányzó parlamenti kétharmadot pótló eszközként tekintenek az ellenzéki pártok. Ez azt is jelenti, hogy az ígért új alkotmány elfogadása nem a jogfolytonosság mentén, a jelenlegi Alaptörvény rendelkezései szerint történne.
Mindez több szempontból is problémás, és át is vezet a másik eljárási jellegű garanciára, amely érthető módon szintén legitimációs vonalon akarna erősíteni. "Minden valós társadalmi támogatottságú politikai párt" bevonása egy olyan gesztust ígér, amit a Fidesz 2011-ben, az Alaptörvény előkészítésekor nem tett meg, kérdés azonban, hogy mennyire lehet sikeres a Fidesz bevonása egy új alkotmányozásba: kézenfekvő politikai stratégiának tűnne részükről, ha nemcsak egy új alkotmány előkészítésében nem működnének közre, de szavazóikat is az emlegetett népszavazás bojkottjára szólítanák fel, amely így jó eséllyel nem ütné meg az érvényességhez szükséges 50 százalékos részvételi küszöböt [Alaptörvény 8. cikk (4) bekezdés].
Rögtön felmerül persze az az érv, hogy ha nem az Alaptörvény alapján alkotmányozunk, akkor nem is az
- 59/60 -
alapján népszavazunk, ez azonban nagyon vékony jég: az évek óta a demokratikus jogállamot reklamáló ellenzék részéről óriási visszatetszést keltő hiba lenne, ha egy, a legalitás szempontjából erősen vitatható lépést (nem a korábbi alkotmány rendelkezésein alapuló alkotmányozás) duplán deficites legitimitással a háta mögött (hiányzó parlamenti kétharmad és hiányzó többségi népszavazási részvétel) tenne meg.[6]
Ez még abban a jól ismert érvelési keretben sem lenne következetesen védhető, mely az Alaptörvény legitimitásának szilárdságát azon az alapon vonja kétségbe, hogy annak megalkotása során nem törekedtek kompromisszumra az ellenzékkel és nincs mögötte össztársadalmi támogatottság.[7] Hiszen ha 2011-12-ben a Fidesz kétharmados felhatalmazása nem volt elég meggyőző a materiális értelemben is legitim alkotmányozáshoz (amely ráadásul jogilag a korábbi alkotmányon nyugodott, még ha retorikailag a preambulum érvénytelennek is mondta azt ki[8]); akkor egy annál gyengébb parlamenti többség és egy - adott esetben - nem kielégítő részvétellel lezajlott népszavazás milyen alapon jelentene mégis megfelelő legitimációt? Ráadásul ugyanilyen legitimációs deficittel bírt az Alaptörvény által felváltott régi alkotmány is,[9] következésképp azok az érvek, miszerint nem volt 2011-12-ben alkotmányozási kényszer Magyarországon,[10] azt is jelentik, hogy egy legitimációs deficittel létrejött alkotmány fenntartása eszerint mégiscsak elfogadható. Azt, hogy egy ilyen alkotmány igenis lehet hosszú távon sikeres, egyébként épp a német Grundgesetz bizonyította be, amelyet átmeneti alkotmánynak szántak és a szövetséges hatalmak gyámkodása felett, megerősítő népszavazás nélkül fogadtak el és léptettek életbe.[11]
Önmagában tehát a legitimációs deficit ahogy a régi alkotmány ellen, úgy az Alaptörvény ellen sem lehet perdöntő érv, pláne úgy, ha az annak helyébe lépő alkotmány hasonló deficittel bírna. Az ilyen legitimációs deficitek leküzdésére lehet hasznos alkotmányelméleti érv az alkotmányozó hatalom (pouvoir constituant) és az alkotmánymódosító hatalom (pouvoir constitué) megkülönböztetése,[12] amely azonban a magyar alkotmányjogból normatív és elméleti szinten is hiányzik: a magyar Alaptörvény az alkotmányozó és az alkotmánymódosító hatalmat is az Országgyűlés kétharmadára ruházza [S) cikk], a közvetlen néprészvételt az utóbbiból explicite, az előbbiből implicite kizárva [8. cikk (4) bekezdés].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
