"A módosítások lehetnek jó és rossz irányúak. Az eddigi és jövőbeli változások értékeléséhez van morális és jogi mérce. A húszéves magyar alkotmány szövege és az értelmezési gyakorlat kezdeti alapvetései magukban hordják a lehetőséget, hogy Magyarország valamelyest megközelítse a szabad és egyenlő polgárok közösségének ideáját. De azt sem lehet kizárni, hogy a közösségi gyakorlat formálói sokkal inkább a tekintélyuralom, a privilégiumok és a diszkrimináció országává változtatják a köztársaságot." (Tóth Gábor Attila, Túl a szövegen. Értekezés a magyar alkotmányról, Osiris, Budapest, 2009, pp. 314.)
Az írás a könyv 2009. június 23-i bemutatóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.
"Ez a könyv a magyar alkotmányról és annak értelmezéséről szól" - rögzíti egyértelműen Tóth Gábor Attila könyvének előszavában. Az értekezésnek tehát az egyik központi kérdése az, milyen módszerrel értelmezhetők, miként érthetők meg az alkotmány elvont rendelkezései; ennek alapján másik témája pedig az, hogy mi is az alkotmány szavainak a valódi tartalmuk. Természetesen igen sok olyan alkotmányjogi írást említhetnénk, amely egy-egy alkotmányszakasz vagy alkotmánybírósági döntés kapcsán szól arról, hogy miként, illetve milyen tartalommal kell olvasnunk valamely alkotmányos szabályt vagy egy konkrét ügy apropóján magát az alkotmányt. Tóth Gábor Attila értekezése azonban olyan alkotmányjogi munka, amely erre a feladatra átfogó jelleggel, eleve az egész alkotmány vonatkozásában vállalkozik. Emellett megállapításait kifejezetten "lokális látószögből", vagyis kifejezetten a magyar alkotmánnyal kapcsolatban teszi meg.
Az Alkotmány - 77. §-ának (1) bekezdése szerint - a Magyar Köztársaság alaptörvénye. A húszéves köztársasági alkotmány egyik alappillére, hogy rendelkezései nem puszta politikai deklarációk, hanem olyan jogi normák, amelyek jogi úton kikényszeríthetők. Az Alkotmány rendelkezéseit tehát az Alkotmánybíróságnak és a bíróságoknak alkalmazniuk kell - akárcsak más jogszabályok előírásait -, az Alkotmány csak ebben az esetben töltheti be rendeltetését. Az Alkotmány alkalmazásának ugyanakkor nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy szabályai az azokat alkalmazók, elsősorban a bírák számára megérthetővé váljanak, értelmezhető normák legyenek. Tóth Gábor Attila könyve minden kétséget kizáróan azt üzeni az olvasónak: az Alkotmány megérthető, tehát értelmezhető és alkalmazható jogszabály.
A könyv szövegének több rétege van; maga a szerző is azt írja, hogy egyaránt, egymással párhuzamosan vizsgálja az Alkotmánnyal kapcsolatos tartalmi és értelmezési kérdéseket (10, 35, 282. oldal). Ez alkalommal csak az értekezés utóbbi, az alkotmányértelmezési eszközökről és módszerekről szóló rétegére reflektálok - méghozzá alkotmányjogi nézőpontból, két aktuálisnak mondható alkotmányos alapjogi probléma kapcsán. A könyv elsősorban az alkotmánybírósági esetjogból veszi példáit, azokat elemzi és értékeli. Ennek megfelelően üzenete, megállapításai közvetlen módon az alkotmánybírósági alkotmányértelmezésnek, illetve az arra figyelő jogalkotónak szólnak. Az általam felhozott két további témakör rávilágít arra, hogy a könyv mondanivalója és tartalma a rendesbíróságok és az alkotmányozó számára ugyancsak hasznos és hasznosítandó.
A rendesbíróságok alapjogokkal kapcsolatos gyakorlatát számos kritika éri, mert az Alkotmány és az alapjogi tárgyú - alkotmányi, illetve törvényi szinten megfogalmazott - rendelkezések nem megfelelően jutnak érvényre a bírósági döntésekben. Ugyanakkor el kell ismerni azt is, hogy az úgynevezett alapjogi bíráskodás fogalma - amelynek hiányát a hatályos alkotmányi és törvényi szabályozási környezetben számon kérjük a bíróságokon - a hazai szakirodalomban korántsem tisztázott, meghatározása számos elméleti és alkotmányértelmezési kérdés előzetes megválaszolását igényelné.
Ma Magyarországon a rendesbíróságok alapjogokkal kapcsolatos tevékenysége több formában valósul meg.[1] Az Alkotmány az alapjogok jelentős részével kapcsolatban kimondja, hogy az adott alapvető jogra vonatkozó részletesebb szabályokat külön törvény határozza meg. A bíróságok egyrészt alkalmazzák ezeket az alapjogokat végrehajtó törvényi szabályokat, amely törvények (például gyülekezési, egyesülési, adatvédelmi törvény) rendre biztosítják a bírósághoz fordulás lehetőségét. Másrészt az ágazati jogszabályok alkalmazása során a bíró a jogalkalmazásba bevonhatja az Alkotmányt is, a jogszabályt az Alkotmány rendelkezéseivel együtt értelmezheti.[2] Az alapjogokkal való kapcsolatot tágabban értelmezve az alapjogvédő természetűnek tekintett tevékenységi formák körét tovább bővíthetjük, így harmadrészt megemlíthetjük mindazon ágazati jogszabályok alkalmazását, amelyek - akár áttételesen is - visszavezethetők az Alkotmány alapjogi szabályaira, bár nem az Alkotmány valamely alapjogi rendelkezésének végrehajtására születtek (például a Polgári törvénykönyvben szabályozott személyhez fűződő jogok). Ilyen esetekben is előfordul, hogy a bíróságok döntésüket megerősítik az alkotmánybeli tételekre történő hivatkozással is, ám az utalás rendszerint nem játszik érdemi szerepet az érvelésben.
- 115/116 -
Valamennyi eddig felsorolt tevékenységi formában közös, hogy a bíróság valamely alkotmányi szint alatti törvény vagy más jogszabály alkalmazása során, annak közvetítésével lát el alapjogvédelmi feladatot.[3] Jelen keretek nem alkalmasak arra, hogy megnyissuk az alapjogi bíráskodással kapcsolatos elméleti kérdéseket (például az alapjogok magánfelek közötti hatályáról, vagy az Alkotmány 70/K. §-ának értelmezéséről, a közvetlenül és kizárólag az Alkotmányra alapozott igények érvényesíthetőségéről) és ezek alapján állást foglaljunk arról, hogy elegendők-e az alapjogi bíráskodásnak a gyakorlatban megvalósuló formái. De az alábbiakhoz elegendő is csak azt az igényt elfogadnunk, hogy a rendesbíróságoknak mind az alapjogi tárgyú törvényeket, mind a szakjogági (polgári jogi, büntetőjogi) szabályokat az Alkotmánynak megfelelően, több értelmezési lehetőség esetén az Alkotmánnyal együtt olvasva kell értelmezniük. Ám még akkor is hiányérzetünk lehet, ha az alapjogi bíráskodással kapcsolatos, fent jelzett kérdésekben a megszorító értelmezést fogadjuk el. Azt kell mondanunk, hogy az alapjogok érvényesülése a rendesbírósági gyakorlat által felvállalt alapjogi, illetve alapjogokkal összefüggő bíráskodási formákban sem megfelelő. Az az igény sem teljesül kielégítően, hogy az alapjogi törvényi és más szakjogági szabályok az Alkotmánnyal együtt, annak megfelelően kerüljenek értelmezésre. Az alapjogi szabályok sok esetben figyelmen kívül maradnak vagy nem megfelelően - rendeltetésükkel ellentétesen, nem az egyén szabadságának állami beavatkozással szembeni védelmében - kerülnek alkalmazásra. Legutóbb 2008-ban jelent meg a bírósági gyakorlatot az alapjogok érvényesülése szempontjából értékelő tanulmány, amely - az elmúlt években napvilágot látott kritikákat megerősítve - még mindig azt állapítja meg, hogy a bíróságok ritkán élnek az alkotmányértelmezés lehetőségével; az Alkotmányra és alkotmánybírósági határozatokra történő hivatkozás sokszor csak díszítőeleme az ítéleteknek, a hivatkozások mögött alkotmányos (alapjogi) gondolkodás csak elvétve húzódik meg.[4]
Ennek egyik okát abban kell keresnünk, hogy a bírák nem tudják az Alkotmányt (témánk szempontjából elsősorban az emelendő ki, hogy annak alapjogi rendelkezéseit, illetve általában az alapjogi tárgyú szabályokat) értelmezni, illetve helyesen értelmezni. "Úgy tűnhet, bármit ki lehet olvasni az Alkotmány egyes szabályaiból" - írja a szerző (234. oldal), amivel a jogászkörökben is gyakran előforduló tévhitre hívja fel a figyelmet. Mi áll a tévhit hátterében? Az alkotmányszöveg, illetve az alapjogi rendelkezések nem hasonlítanak a jogalkalmazók által a mindennapi gyakorlatban használt törvények és rendeletek szabályaira; az Alkotmány más stílusban, sokkal magasabb absztrakciós szinten fogalmaz. Az Alkotmánynak nem (és sokszor az absztraktabb, törvényi szinten megfogalmazott alapjogi szabályoknak sem) olyan tartalma, hogy azt más jogalkalmazási tevékenységhez hasonlóan, pusztán az abban szerzett rutinnal értelmezni és alkalmazni lehetne. Az Alkotmánynak, illetve az alapjogi tárgyú törvényeknek a rendelkezéseit a szakjogági szabályoktól részben eltérő módszerekkel és eltérő alapelvek szerint kell olvasni. A polgári, büntető, illetve közigazgatási ügyszakban ítélkező bírák egy része nem ismeri ezeket a módszereket és alapelveket, illetve nehézséget jelent számukra az, hogy figyelembe vegyék és beépítsék döntéseikbe az adott ügyszak jogértelmezési és jogalkalmazási elveitől eltérő szabályszerűségek szerint értelmezendő és alkalmazandó alapjogi követelményeket. Mindez visszavezethető arra a körülményre is, hogy a jogászképzésben az alapjogok oktatása csak a rendszerváltást követően kezdődött el, és csupán az utóbbi években erősödött meg (bár még ma sem folyik minden magyar jogi egyetemen kellő súlyú alapjogi oktatás); így a bírák jelentős része az egyetemi oktatás során nem részesült alapjogi képzésben, nincs a szükséges ismeretek birtokában, nem sajátíthatta el a sajátos alapjogi gondolkodásmódot. A tévhit forrása tehát az alkotmányértelmezési, illetve alapjog-értelmezési módszerek ismeretének hiánya. Ez az ismerethiány pedig sokszor viszi tévútra a bíróságokat: nem veszik figyelembe az alapjogokat, illetve az alapjogi szabályokat akár kifejezetten rendeltetésükkel ellentétesen értelmezik.
Álljon itt két friss, 2009-es példa szemléltetésként. Egy internetes újságot jogerősen elmarasztaltak rendőrök képmásának közzétételéért. A felvételek - a felperes szerint (!) - szolgálatteljesítésük során, intézkedésük közben készültek; a képmáshoz fűződő személyiségi joguk megsértésének megállapítását azért kérték, mert a fényképeket az engedélyük nélkül hozták nyilvánosságra, bár nem minősülnek közszereplőknek. Az alperes ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a rendőrök közfeladatot láttak el, ezért nem tilthatták meg a róluk készült felvételek nyilvánosságra hozatalát. A bíróság a közszereplői minőség hiánya alapján hozta meg döntését. (Az indokolás külön is szomorú eleme, hogy mindez az adatvédelmi biztos állásfoglalásának[5] támogatásával történt.) Az ügyben fel sem merült a kérdés, hogy a rendőr a közhatalom gyakorlójaként miként hivatkozhat személyiségi jogokra; ugyanakkor az érvelésben összemosódott a közszereplő és a közhatalom-gyakorló fogalma. Érdemben figyelmen kívül maradt a vélemény- és a sajtószabadság, valamint az információhoz jutás szabadsága is.[6]
- 116/117 -
Egy másik ügyben egy dohányzásellenes tüntetőt birtokháborításért marasztalt el a bíróság többek között a vélemény- és a gyülekezési szabadság tartalmát értelmezve. Az ítélet szerint "miután az alperesi demonstráció azonos tartalommal, azonos időpontban ismétlődve közel két hónapon keresztül folyt, ezáltal a bíróság megállapította, hogy az alperesi demonstráció meghaladta a véleménynyilvánítás és a gyülekezési jog célját, mely a Gytv. 2. § (2) bekezdése értelmében a rendezvény résztvevői közös álláspontjának az érdekeltek tudomására hozására irányulhat. [...] [A demonstráció] által keltett zavaró hatás szükségtelennek minősült, hiszen az alperesi álláspont, vélemény a demonstráció kezdetén az érdekeltek tudomására jutott. Miután a demonstráció célja [...] a felperesi intézmény [Egészségügyi Minisztérium] vezetőjének azon magatartásának kényszerítésére is irányult, hogy az alperest fogadják, vele párbeszédet folytassanak, ezen alperesi célkitűzés [...] nem egyeztethető össze a véleménynyilvánítási jog, illetőleg a gyülekezési jog rendeltetésével illetőleg céljával."[7] Az idézet mutatja, hogy az indokolás alapjaiban érti félre a politikai szabadságjogok alkotmányos funkcióját, szerkezetét és korlátozhatóságát.
Ha ismerjük az Alkotmány értelmezését szolgáló módszereket, könnyen megcáfolható az a tévhit, mely szerint az Alkotmányból bármi kiolvasható lenne: feltárható az alkotmánybeli rendelkezések értelme, és ezzel egyúttal alkalmazhatóvá, méghozzá helyesen alkalmazhatóvá válnak ezek a szabályok. Kiderül, hogy közhatalmat gyakorló személy a közhatalom gyakorlásával összefüggő élethelyzetben a polgárokkal és szervezeteikkel szemben nem hivatkozhat saját alapjogaira. A közvetlenül az Alkotmány alapján alkalmazott alapjogok kötelezetti alanya csak a közhatalom lehet, jogosulti alanya pedig csak magánszemély, magánszervezet. Az alapjogokat végrehajtó, illetve kibontó törvényi szabályok esetén törvényi kötelezettség magánfeleket is terhelhet, de a közhatalmat gyakorlók e minőségükben az alapjogokból levezetett törvényi jogosultságokra sem hivatkozhatnak azokkal szemben, akik felett a közhatalmat gyakorolják.[8] Az Alkotmány helyes értelmezésével kiderül az is, hogy az alanyi alapjogok funkciója az egyén autonómiájának, szabadságának védelme az állam beavatkozásával szemben, gyakorlásuk nem korlátozható rendeltetésellenes joggyakorlásra hivatkozva.
Tóth Gábor Attila könyvében több helyen is foglalkozik a véleményszabadság, közelebbről a gyűlöletbeszéd kérdéskörével (98, 140, 238, 263. oldal). Közismert, hogy az utóbbi hónapokban több olyan tervezet, javaslat látott napvilágot, amelyek a gyűlölködő beszédet (a holokauszttagadást) tiltani és szankcionálni akarták - akár az alkotmány módosítása árán is.[9] Az Alkotmány hatályos szövegét ezek a javaslatok pusztán technikai akadálynak, ennek megfelelően szabadon módosíthatónak tartják - annak érdekében, hogy a megváltozott alkotmányszöveg alapján az alkotmánybíróságnak már ne legyen lehetősége megakadályozni a holokauszt nyilvános tagadásának (a gyűlölködő beszédnek) a kriminalizálását. Jól illusztrálja ezt a szemléletmódot egy képviselői hozzászólás az alkotmánymódosítási javaslat általános vitájából: "Az Alkotmánybíróság, amely nem Alkotmányt alkot, hanem az Alkotmányt hitelesen értelmezi, kimondta, hogy az Alkotmány a véleménynyilvánítás szabadságát a vélemény érték- és igazságtartalmától függetlenül védi. Ezt az Alkotmánybíróság kimondta, tehát a jelenlegi Alkotmány ezt teszi. Ezt a jelenlegi Alkotmány addig teszi, amíg meg nem változtatjuk. Nekünk, kétharmadunknak itt a Házban van módunk arra, hogy az Alkotmány a továbbiakban ne érték- és igazságtartalomra tekintet nélkül védje a véleménynyilvánítás szabadságát, hanem igenis állítson elé korlátot akkor, amennyiben bizonyos értéktartalmaktól vagy igazságtartalomtól meg van fosztva. Most ez a törvényjavaslat erről szól. Én tehát abból, hogy az Alkotmánybíróság ezt kimondta, éppen az Alkotmány módosításának szükségességét és nem annak fölöslegességét olvasom ki."[10]
A másik oldalról ugyanezek a törekvések megkérdőjelezhetetlen és megkerülhetetlen normának tekintik a céljaikat szolgáló nemzetközi jogi, illetve európai uniós szabályokat (így a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló 1965-ös New York-i egyezményt, illetve a Tanács 2008/913/IB kerethatározatát a rasszizmus és az idegengyűlölet egyes formái és megnyilvánulásai elleni, büntetőjogi eszközökkel történő küzdelemről). Megjegyezzük, hogy mindez nehezen feloldható konfliktust teremt a magyar alapjogász számára. Az alapjogvédelmi rendszer alapjait a nemzetközi, európai alapjogi dokumentumokra figyelemmel a köztársasági alkotmány fektette le, ezeken az alapokon később az Alkotmánybíróság nemzetközi összehasonlításban is igen magas alapjogvédelmi szintet munkált ki gyakorlatában, amelyet viszont most bizonyos vonatkozásaiban nemzetközi (európai uniós) normákra hivatkozva akarnak többen lebontani, lejjebb szállítani. Zárszavában erre utal a kötet szerzője is, amikor találóan így jellemzi a hazai alapjog-szabályozási helyzetet: "Ha a külső környezet jogvédelmet követel, akkor az ország lehetővé teszi, ha a nemzetközi jog jogkorlátozást tesz lehetővé, akkor az ország megköveteli" (284. oldal). A magas
- 117/118 -
alapjog-védelmi szint kikezdése azonban súlyos következményekkel járhat, mivel az egyetlen jogalkotói döntéssel, szerves fejlődés nélkül bevezetett alapjogi rendszer mögött nem alakult ki az az alapjogi kultúra, amely a csúszós lejtőn megállíthatná a politikusokat, a jogalkotót.
Az alkotmánymódosításban mint jogalkotási technikában gondolkodó jogalkotói megközelítés félreérti az Alkotmányt. Normának tekinti az alkotmányt annyiban, amennyiben szövegét módosítani akarja, hogy az új tilalmak, a gyűlölködő beszéd, a holokauszttagadás büntetőjogi szankcionálása szövegszerűen összhangban álljon vele, és így e tilalmak ne bukjanak el az alkotmánybírósági normakontrollon. Ugyanakkor nem tekinti a jogrendszer alapnormájának, amelynek funkciója az (kellene legyen), hogy morális elveket (például szólásszabadság) közvetít a jogrendszerbe, azokat jogi normává alakítja, megfelelő garanciarendszert (alapjogvédelmi intézményrendszert) kapcsol hozzájuk, továbbá mindezt stabilitása, nehezen változtathatósága folytán megvédi a politikai változásoktól is. Ahogyan az értekezés fogalmaz: "Az állam alapszerkezetét, a közhatalom gyakorlásának alapvető szabályait és az embereket megillető - morális eredetű - alapvető jogokat rögzítő, normatív tartalmú jogi dokumentum" (32, 53, 109. oldal). Tehát "[i]gaz, formális értelemben nincs korlátja az Alkotmány átszabásának" (284. oldal), de ez nem jelenti azt, hogy az Alkotmány módosításait ne tudnánk megítélni. Ha figyelemmel vagyunk az Alkotmány morális alapjaira, akkor képesek lehetünk különbséget tenni jó és rossz irányú módosítás között. A könyv legfontosabb üzenete ez: "Az eddigi és a jövőbeli változások értékeléséhez van morális és jogi mérce" (283. oldal). ■
JEGYZETEK
* Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen. Értekezések a magyar alkotmányról, Budapest, Osiris, 2009, 314 oldal. Az írás a könyv 2009. június 23-i bemutatóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.
[1] A bíróságok alapjogokkal kapcsolatos tevékenységi irányainak kategorizálásához lásd Sári János: A rendes bíróságok, alapjogi bíráskodása, Jogtudományi Közlöny, 2006/1, 4-6.
[2] Halmai Gábor: Az emberi jogokat védő magyarországi intézmények, in Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris, 2003, 225, 227.
[3] A hazai rendesbírósági gyakorlat azt mutatja: a bíróságok kevéssé hajlandók az eléjük kerülő egyedi ügyeket közvetlenül - más jogszabály közvetítése nélkül - az alkotmány alapján megítélni, mint ahogyan (nyilván az eddigiekkel is összefüggésben) ritkán vállalkoznak az Alkotmány értelmezésére is. Halmai (2. vj.) 225. Sári (1. vj.) 5. Legújabban ugyancsak erre a következtetésre jutott a bírósági gyakorlat elemzése alapján D. Tóth Balázs - Enyedi Krisztián - Halmai Gábor - Németh Attila - Polgári Eszter - Sólyom Péter: Alkotmányos és nemzetközi emberi jogi követelmények a rendes bíróságok gyakorlatában, in Bíróságok mérlegen II., szerk. Fleck Zoltán, Budapest, Pallas, 2008, 80.
[4] D. Tóth-Enyedi-Halmai-Németh-Polgári-Sólyom (3. vj.) 83, 87. Lásd még Bencze Mátyás: A magyar felsőbírósági gyakorlat jellemző problémái, in Bíróságok mérlegen II. (3. vj.) 218-219.
[5] Lásd az adatvédelmi biztos állásfoglalását, 1848/K/2007-3. számú ügy, 2007. október 14; http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=internet&dok=1848_K_2007-3.
[6] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.227/2009/4.
[7] Pesti Központi Kerületi Bíróság 3.P.50.028/2009/8.
[8] A személyhez fűződő jogokkal kapcsolatos ítélkezés egyik jellegzetes problémája az, hogy kik lehetnek ezeknek a jogoknak az alanyai. Amennyiben úgy tekintünk a személyhez fűződő jogokra, hogy azok az érintett alapjogoknak (emberi méltósághoz való jog, általános személyiségi jog) sajátos, polgári jogi eszközökkel megvalósuló védelmét nyújtják, akkor ez az eredet meg kell határozza azt is, hogy ki lehet a jogok alanya. Az új Ptk. 2:84. § (3) bekezdése és a 2:94. §-a ezt az elvet igyekszik, ha nem is teljesen következetesen, érvényre juttatni, amikor közhatalmat gyakorlók, közfeladatot ellátók és közszereplők esetében korlátozza a védelem körét. Az előbbi paragrafus szerint "(2) Képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez, vagy felhasználásához - törvény eltérő rendelkezésének hiányában - az érintett személy hozzájárulása szükséges. (3) Nincs szükség az érintettek hozzájárulására [...] b) nyilvános közszereplés, illetve - törvény eltérő rendelkezése hiányában - közhatalom nyilvános gyakorlása során felvétel készítéséhez és nem visszaélésszerű felhasználásához." Véleményem szerint ugyanakkor az elméletileg helyes megoldás az lenne, ha a közhatalom gyakorlóját (ezzel a tevékenységével összefüggésben) nem tekintenénk a személyhez fűződő jogok alanyának. A (nem közhatalom-gyakorló) közszereplők esetén helyes az a konstrukció, hogy őket e jogok alanyainak tekintjük, de a Ptk. szűkebben vonja meg a személyhez fűződő jogok által nyújtott védelem körét.
[9] A könyvbemutató idején zárószavazásra váró, azóta elvetett T/9584. számú javaslat. Ezt követően az ellenzék újabb alkotmánymódosító javaslatot nyújtott be T/9839., illetve T/10082. számon (jelenleg átdolgozásra visszakérve).
[10] Szabó Zoltán MSZP-s képviselő hozzászólása az általános vitában; 216. ülésnap (2009. június 9.), 220. felszólalás.
Visszaugrás
