Sáry Pál[1]: A mezőgazdasági munka erkölcsi elismerése az ókori Rómában (MJSZ, 2017., 2. Különszám, 519-525. o.)

A jubiláns Prugberger professzor úrról a barátságos, vidám lelkületén, közvetlenségén, kedvességén és segítőkészségén kívül elsősorban a fáradhatatlan szorgalma és óriási munkabírása jut eszembe. Szakmai munkásságát rendkívül nehéz számbavenni, hiszen érdeklődése több tudományterületre és számos tudományágra kiterjedt, s publikációinak listája hihetetlenül hosszú. E gazdag munkásság az ókor legnagyobb polihisztorát és legtermékenyebb íróját, Varrót (Kr. e. 116-27) juttatja eszembe, akit mind Seneca (Kr. e. 4 - Kr. u. 65), mind Quintiianus (35-100) a legműveltebb rómainak nevezett,[1] s akiről Szent Ágoston (354-430) a következőket jegyezte meg: "a rendkívüli és kiváló képességű, mindenben járatos Varro - amint Terentianus egyik nagyon szép versében röviden mondja - olyan sokat olvasott, hogy azon csodálkozunk, miként maradt ideje írásra. Olyan sokat írt, hogy azt hiszem, más ilyen sokat még olvasni sem tud."[2]

Varro a mezőgazdaságról szóló, egyetlen teljes egészében fennmaradt művében (Rerum rusticarum libri tres) annak a hagyományos római értékrendnek a közvetítésére törekedett, mely a legnagyobb elismeréssel illette a parasztok szorgalmas munkáját. Mint írja, "őseink nem ok nélkül tartották többre a római parasztokat a városlakóknál. Ugyanis [...] azokat, akik a városban csücsülnek, tunyábbnak tartották, mint azokat, akik falun laknak."[3] Majd később ehhez hozzáteszi: "nem ok nélkül igyekeztek őseink a városból a földekre visszairányítani polgártársaikat, mert békében is a római parasztok tartották el őket, s háborúban is azok segítettek rajtuk."[4]

A hagyomány szerint az ősi Róma lakossága a második király, a békeszerető Numa Pompilius uralkodása idején vált földművelővé. A következőket írja erről Plutarkhosz (45-120): "Róma földje kezdetben igen kicsiny volt, de Romulus

- 519/520 -

később annál több területet szerzett hozzá fegyveres erővel. Numa az így szerzett földet mind szétosztotta a szegények és földtelenek között, hogy megszüntesse a szegénységet és a nélkülözést, minden jogtalanság fő okozóját. Az embereket rászoktatta a földművelésre, hogy a földdel együtt ők maguk is megszelídüljenek. Mert semmi más foglalkozásból nem származik olyan átható és tartós békeszeretet, mint a földművelésből; a földművesben az ember harcos természetéből csak az a kitartó készség marad meg, hogy földjét harc árán is kész megvédeni, de eltűnik belőle a kapzsiságra és jogtalanságra való hajlam. Éppen ezért Numa a béke csodaszereként nyújtotta a polgároknak a földművelést, ezt a sokkal inkább erkölcsnemesítő, mint gazdagságszerző foglalkozást. A város földjét pagusoknak, vagyis falvaknak nevezett részekre osztotta fel, s mindegyik élére felügyelőket és felvigyázókat rendelt. A pagusokat időnként személyesen is meglátogatta, és a polgárok jellemét elvégzett munkájukból ítélte meg; némelyeknek kitüntető tisztségeket adott, a resteket és a rossz munkásokat viszont feddéssel és korholással próbálta megjavítani."[5] Plutarkhosz azt is megemlíti, hogy Numa az istenek tiszteletét összekötötte a föld megművelésének kötelességével, amikor megtiltotta, hogy metszetlen szőlőtőről szedett szőlő felhasználásával, illetve, hogy liszt felhasználása nélkül mutassanak be ital-, illetve ételáldozatot.[6]

Ezt az ősi, paraszti értékrendet kívánta megerősíteni a római köztársaság legendás censoia, az idősebb Cato (Kr. e. 234-149) is, akiről Plutarkhosz a következőket írja: "Tusculumból származott, de mielőtt hadvezéri és politikai pályára lépett, atyjától örökölt birtokán élt a sabinok földjén. [...] Szervezetét a munka, a mértékletes életmód és a kora ifjúságában elkezdett hadiszolgálat előnyösen fejlesztette ki, s egész életére erőssé és egészségessé tette."[7]

Plutarkhosz szerint Cato Manius Curius Dentatust († Kr. e. 270) tekintette legfőbb példaképének: "Birtokai közelében volt Manius Curiusnak, három diadalmenet hősének egykori tanyája. Cato gyakran ellátogatott ide, és amikor elnézte a kicsiny földbirtokot s az igénytelen házikót, elgondolkodott arról a férfiúról, aki hajdan Róma legnagyobb embere volt, harcias népeket igázott le, kiűzte Pürrhoszt Itáliából, és mégis maga kapálgatta kis földjét, s három diadalmenet után is szerény tanyáján élt."[8]

Szintén Plutarkhosznál olvashatunk arról, hogy Catót a közéleti pályán egyik tekintélyes szomszédja, Valerius Flaccus indította el, aki a cselédeitől szerzett tudomást "Cato munkás és józan életmódjáról, és csodálkozással hallotta, hogy már kora reggel kimegy a fórumra, és tárgyal azok ügyében, akik megkérték rá, majd mikor visszatér birtokára, télidőben egyszerű öltözetben, nyáron pedig ruhátlanul dolgozik, együtt étkezik cselédeivel, ugyanabból a kenyérből eszik, ugyanabból a borból iszik, mint azok."[9]

Maga Cato e szavakkal kezdte a mezőgazdaságról (De agri cultura) írt munkáját: "Néha előnyösebb volna kereskedés útján vagyont szerezni, hacsak

- 520/521 -

annyi veszéllyel nem járna, és ugyanúgy uzsoráskodni is, ha ez valamennyire is tisztességes volna. Elődeink azt tartották és törvényeikben úgy rögzítették, hogy a tolvajt kétszeres, az uzsorást négyszeres bírsággal kell sújtani. Ebből meg lehet ítélni, mennyivel rosszabb polgárnak tartották az uzsorást, mint a tolvajt. Amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda. Úgy tartották, hogy ez a legnagyobb dicséret annak, akit így dicsértek. A kereskedőt szorgalmasnak és a vagyonszerzésben serénynek tartom ugyan, de az - mint már említettem - veszélyes és kockázatos. Viszont a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, s a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik."[10]

Cicero (Kr. e. 106-43) is utal arra egy helyen, hogy mennyire elítélte Cato az uzsorásokat a mezőgazdaságból élőkkel szemben: "Mikor azt kérdezték tőle, mi a legjövedelmezőbb a gazdaságban? Válaszolá: »Jó állattenyésztés.« »Hát azután mi?« »Meglehetős állattenyésztése« »Hát harmadszor mi?« »Akár rossz állattenyésztés is.« »És negyedszer?« »Szántás-vetés.« S midőn amaz tovább kérdezé: »Hát az uzsora?« - ekkor Cato így szólt: »Hát az emberölés?«"[11]

Gellius (130-180) szerint Cato censorként szigorúan ellenőrizte az ősi római erkölcsi normák betartását, s e feladatának ellátása (az ún. regimen morum) során azokat, akik hagyták a földjüket elvadulni, azt nem szántották, nem gyomlálták, illetve, akik a gyümölcsfáikat, szőlőjüket elhanyagolták, büntetésül aerariusszá fokozta le, vagyis az alacsonyabb rendű polgárok közé sorolta, s azokat a lovagokat is megrovásban részesítette, akik a lovukat nem gondozták megfelelően.[12] Más censorok is hasonlóképpen jártak el. Gellius egy helyen -Masurius Sabinus emlékiratait idézve - a következőket írja: "Midőn az erkölcsbírák, Publius Scipio Nasica és Marcus Popilius a lovagok felett szemlét tartottak, megpillantottak egy igen sovány és rosszul gondozott lovat s rajta egy igen kövér és igen jól táplált lovagot. Erre e kérdést intézték hozzá: »Miért van az, hogy te gondozottabb vagy mint lovad?« »Minthogy én magam gondozom magamat - válaszolt emez -, lovamat pedig egy semmirekellő rabszolga, Statius.«" Gellius hozzáteszi ehhez, hogy "A választ nem tartották eléggé tiszteletteljesnek s a lovagot szokás szerint az aerariusok közé vetették."[13] Mindez egyértelműen bizonyítja, hogy a római földbirtokosok számára a szántóföld, a szőlő és a gyümölcsös kellő gondozása, a lovagok számára a ló megfelelő ellátása és ápolása olyan erkölcsi kötelesség volt, melynek teljesítését az állam ellenőrizte, s elmulasztását szankcionálta. Nem túlzunk tehát, ha azt állítjuk, hogy a censori regimen morum körében kimutathatók mind a termőföldvédelem, mind az állatvédelem római jogi gyökerei.

Cicero "Az idősebb Cato vagy az öregségről" (Cato Maior de senectute) című művében hosszasan sorolja a földművelés adta örömöket. A nagy szónok, politikus és bölcselő többek között a következőket írja: "Én azt hiszem, hogy a gazdák

- 521/522 -

életmódja jár legközelebb a bölcs élethez; mert nekik a földdel van dolguk, amely sohasem tagadja meg a szolgálatot, és sohasem adja vissza kamat nélkül azt, amit kapott, csakhogy néha kisebb, legtöbbször azonban nagyobb haszonnal. [...] Legalábbis az én nézetem szerint alig lehet ennél boldogabb életmód, nemcsak mert hasznos, mivel a földművelés az egész emberi nemnek üdvös, hanem mert gyönyörűséget nyújt, és bőségben ontja mindazokat a dolgokat, amelyek az emberek táplálásához és egyszersmind az istenek tiszteletéhez szükségesek."[14]

A kötelességekről (De officiis) írt erkölcsfilozófiai munkájában Cicero részletesen kifejti véleményét a különböző megélhetési módokról. E szakaszt érdemes teljes egészében végigolvasnunk ahhoz, hogy a földművelésről írt egyetlen mondatot megfelelően tudjuk értékelni: "Hogy mely mesterségek és kereseti lehetőségek méltók egy szabad emberhez, melyek tisztességtelenek, arról körülbelül a következőket halljuk. Először is helytelenítik az olyan keresetmódokat, mint a vámszedőké, az uzsorásoké, amelyek az emberek ellenszenvébe ütköznek; szabad születésűhöz nem méltó és alantas mindenféle bérmunkás keresete, mivel erőkifejtését és nem alkotómunkáját fizetik meg. Ezek díjazása szolgaságuk bére. Hitványaknak kell tartanunk azokat is, akik azért vásárolnak a kereskedőktől, hogy nyomban újból eladják. Semmi hasznuk sincs, csak ha hazudnak, márpedig nincs visszataszítóbb, mint a hamisság. Alantas iparban tevékenykedik az összes kézműves, a műhely ugyanis nem igényel semmiféle szellemi képességet. Legkevésbé azokat a mesterségeket kell becsülnünk, amelyek az élvezeteket szolgálják: halárus, hentes és szakács, mészáros és a horgász, ahogy Terentius mondja. Ezekhez, ha úgy tetszik, hozzátehetjük a kenőszerárusokat, a táncosokat és a kockajátékosok egész hadát. Vannak viszont mesterségek, amelyek több észt kívánnak, és nem jelentéktelen hasznot hajtanak, mint például a gyógyászat, az építészet és a tiszteletre méltó dolgok tanítása. Ezek megbecsülést szereznek azoknak, akiknek társadalmi rangjával összhangban vannak. A kereskedelmet hitványnak kell tartanunk, de a nagy árubőséggel rendelkező nagykereskedelem nem éppen megvetendő, mivel mindenhonnan sokféle cikket szállít, és rengeteg vevőt lát el, anélkül hogy bárkit is rászedne. Sőt, úgy látszik, hogy a kereskedőt teljes joggal megilleti a dicséret, ha nyereségével eltelve vagy inkább megelégedve visszavonul földjeire és birtokaira, ugyanúgy, ahogy annak idején gyakran futott be a tengerről a kikötőbe. Ám a hasznot hajtó dolgok közül semmi se jobb, gyümölcsözőbb, kellemesebb és méltóbb egy szabad emberhez, mint a földművelés."[15]

Védőként Cicero első büntetőügye az ifjabb Sextus Roscius apagyilkossági pere volt. A (hamis) vádat képviselő Gaius Erucius a parricidium lehetséges indítékait fejtegetve azzal érvelt, hogy az áldozat gyűlölte a vádlottat, amit elsősorban azzal juttatott kifejezésre, hogy a városból a vidéki birtokaira száműzte őt. Cicero a Kr. e. 80-ban elmondott védőbeszédében azzal cáfolta ezt az érvet, hogy hosszasan magasztalta a vidéki életet és a mezőgazdasági tevékenységet: "Miért szánta el hát magát Sextus Roscius erre az őrültségre? »Apjának« - mondja a vádló - »nem volt kedvére.« Apjának nem volt kedvére? Mi okból? [...] »Nem tudom,« - mondja a

- 522/523 -

vádló - »hogy mi volt a gyűlölet oka; biztosan tudom azonban, hogy a gyűlölet fennállt, mivel korábban, amikor két fia volt, az apa azt akarta, hogy az, aki meghalt, állandóan a közelében legyen, ezt a másikat pedig vidéki birtokaira száműzte.« Amit Erucius rossz és nevetséges vádbeszédében felhozott, ugyanazt kedvező érvként én felhasználhatom. [...] Mit mondasz, Erucius? E számos, igen szép és gyümölcsöző telek művelését és felügyeletét száműzetésként és büntetésként adta át fiának Sextus Roscius? Hogyan? A családfők, akiknek fiai vannak, s egyáltalában e rend emberei, akik vidéki mezővárosokból származnak, nem azt tartják a legkívánatosabbnak, hogy fiaik legfőképp a családi vagyont ápolják, és a telkek művelésének szenteljék a legtöbb fáradságot és igyekezetet? [...] Látod, Erucius, hogy érvelésed mily távol áll a tényállástól és az igazságtól! Amit az apák a szokásnak megfelelően tesznek, mintegy újdonságként kárhoztatod; ami jóakaratból történt, arról azt gyanítod, hogy gyűlölet szülte; amit fiának az apa megbecsülésből átengedett, arról azt mondod, hogy büntetésből tette. [...] Mintha bizony nehezemre esnék akárhány embert név szerint megnevezni - hogy ne távolodjam el messzire - a kerületemben vagy a szomszédságomban lakókat, akik arra vágynak, hogy legjobban szeretett gyermekeik egész életüket földművesként éljék le. [...] Most pedig fordítsd figyelmedet ismét a valóság felé, és gondold végig, hogy nemcsak Umbriában és környékén, hanem e régi mezővárosokban is mely foglalkozást dicsérik leginkább a családfők. Akkor már bizonyosan rájössz, hogy vádpontok híján hibájául és bűnéül róttad fel Sextus Rosciusnak a legnagyobb dicséretet. S e foglalatosságot nem pusztán apjuk akarata miatt űzik a gyermekek, hanem igen sokan - akiket én ismerek, és ha nem csalódom, mindannyian ismertek - a földművelői foglalkozás iránt fellelkesülve a vidéki életet, amit te mindenképpen szégyenként és vádként említesz, tiszteletreméltónak és kellemesnek tartanak. [...] Nos, Erucius, nevetséges vádló volnál, ha abban az időben születtél volna, amikor az eke mellől hívták el azt, akit consulnak szántak. Hiszen ha a földművelés felügyeletét is szégyenteljes dolognak tartod, akkor ama bizonyos Atiliust, akire a küldöttek úgy találtak rá, hogy a saját kezével szórta a vetőmagot, felette gyalázatos és becstelen embernek tartanád. De Herculesre, őseink, messze másként vélekedtek felőle és a többi hasonló férfiú felől, s így hagyták ránk a legkisebből és a leggyengébből a legnagyobbá és legvirágzóbbá tett államot! Szorgalmasan művelték ugyanis saját földjeiket, és nem vágyódtak kapzsin másokéra; és e tevékenységgel, földekkel, városokkal és nemzetekkel tették naggyá az államot, e birodalmat és a római nép nevét. [...] Az apának fiával szemben táplált gyűlölete tehát - úgy vélem - abban nem mutatkozik meg, Erucius, hogy engedte vidéken élni."[16]

Augustus principátusa idején sokat magasztalták és a változó viszonyok között egyre inkább idealizálták a régi vidéki életet. "Óh be szerencsés vagy, te paraszt -hát még ha belátnád / jó sorsodat! Ki kerülsz orv háborút, ont maga néked /

- 523/524 -

mindig-igaz szántód, méhéből parlagi termést" - írja Vergilius (Kr. e. 70-19).[17] Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Horatius (Kr. e. 65-8) is: "De boldog az, kit nem szorít százféle ügy, / s mint hajdanában őseink, / saját ökrével szánt atyái birtokán / s kamatra semmi gondja sincs!"[18]

Columella (Kr. u. 4-70) a nagy történelmi hősök, Lucius Quinctius Cincinnatus (Kr. e. 519-430), Gaius Fabricius Luscinus (Kr. e. III. század) és - a Catóval kapcsolatban már említett - Manius Curius Dentatus alakját felidézve mutatott rá a földművelés régi dicsőségére: "Amikor ezeket a dolgokat fontolgatom magamban, és arról elmélkedem, miféle csúf egyetértés alapján szorult háttérbe a mezőgazdaság ismerete, attól tartok, netán az egykor tiszteletreméltó tevékenység szégyenletes és szabad emberhez méltatlan lett. Számos szerző munkája figyelmeztet azonban engem arra, hogy őseinknél dicsőség volt a földművelés: Quinctius Cincinnatust, egy körülzárt consul és a hadsereg megmentőjét, innen az eke szarva mellől szólították el és lett dictator, majd hivatala letétele után, amit mint győztes gyorsabban adott vissza, mint ahogyan a fővezérséget elvállalta, visszatért ugyanazon ökreihez és őseitől örökölt, négy iugerumos földjéhez. Hasonlóképpen Gaius Fabricius és Curius Dentatus, közülük az első Pyrrhos Itália határaitól való elűzése, a másik a szabinok legyőzése után, az elfoglalt területen fejenként kiosztott hét iugerumot, nem csekélyebb buzgalommal művelte, mint amilyen bátran fegyverrel megszerezte."[19]

A földművelés kiemelkedő jelentősége mellett Columella többek között azzal érvel, hogy "a földművelők nélkül az emberiség nem képes sem létezni, sem pedig táplálékhoz jutni", szemben a többi mesterség művelőivel, akiket könnyen nélkülözhetne az állam.[20] Végül a híres agrárszakíró arra is rámutat, hogy míg "a többi különböző és egymással ellentétes megélhetési mód távol áll az igazságosságtól", az egyetlen "tisztes és szabad emberhez méltó módszer a családi vagyon gyarapítására" a földművelés.[21]

E források alapján megállapíthatjuk, hogy Rómában a különböző foglalkozások és kereseti lehetőségek közül a mezőgazdasági tevékenységet részesítették a legnagyobb erkölcsi elismerésben.[22] Ezzel egyrészt elismerték azt, hogy a földművelés (és az állattenyésztés) nélkülözhetetlen az emberi élet fennmaradásához, másrészt azt is elismerték, hogy a mezőgazdaságból élők alkotják a társadalom legtisztességesebb és legbecsületesebb rétegét.[23]

A földművelők erkölcsösségének alapja vitathatatlanul a vallásosságuk volt.[24] Mindig is a mezőgazdaságból élők tudták a legjobban azt, hogy az emberi munka

- 524/525 -

az isteni segítség nélkül nem lehet sikeres.[25] A vallási tudat pedig az embert alázatossá ("isa pur es homu vogymuk") és szolgálatkésszé teszi. A vallásos ember tudja azt, hogy minden isteni adomány ("Mid van, mit nem kaptál?" - teszi fel a kérdést Pál apostol), s ezért természetesnek érzi, hogy ő is adjon és ha kell, hősiesen szolgálja a közösséget. Emellett az is nyilvánvaló, hogy a hazai földet - érthető módon - mindig is az azzal testileg-lelkileg összeforrott földműves réteg védelmezte a legelszántabban. Nem véletlen, hogy a hazaszeretet fentebb említett nagy római példaképei valamennyien földművelők voltak. ■

JEGYZETEK

[1] Lucius Annaeus Seneca: Helvia vigasztalása 8,1: "Varro, doctissimus Romanorum"; Marcus Fabius Quintilianus: Szónoklattan 10,1,95: "Terentius Varro, vir Romanorum eruditissimus".

[2] Szent Ágoston: Az Isten városáról 6,2 (Földváry Antal ford.).

[3] Marcus Terentius Varro: A mezőgazdaságról 2, praef. (Kun József ford.).

[4] Varro: A mezőgazdaságról 3,1,4 (Kun J. ford.).

[5] Plutarkhosz: Numa 16 (Máthé Elek ford.).

[6] Plutarkhosz: Numa 14.

[7] Plutarkhosz: Marcus Cato 1 (Máthé E. ford.).

[8] Plutarkhosz: Marcus Cato 2 (Máthé E. ford.).

[9] Plutarkhosz: Marcus Cato 3 (Máthé E. ford.).

[10] Marcus Porcius Cato: A mezőgazdaságról, praef. (Kun J. ford.).

[11] Marcus Tullius Cicero: A kötelességekről 2,25,89 (Csengeri János ford.).

[12] Aulus Gellius: Attikai éjszakák 4,12.

[13] Gellius: Attikai éjszakák 4,20,11 (Barcza József - Soós József ford.).

[14] Cicero: Az idősebb Cato vagy az öregségről 15-16 (Némethy Géza ford.).

[15] Cicero: A kötelességekről 1,42 (Havas László ford.).

[16] Cicero: Az ameriai Sextus Roscius védelmében 14,40-18,52 (Nótári Tamás ford.). A felmentő ítélettel végződő perről részletesebben lásd Nótári, T. (2009): Tényállás és szónoki taktika a Pro Roscio Amerinóban. Jogtudományi Közlöny, 11, 457-470; Uő. (2010): Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben. Lectum Kiadó, Szeged, 23-40.

[17] Publius Vergilius Maro: Georgica 2,458-460 (Lakatos István ford.).

[18] Quintus Horatius Flaccus: Az epódoszok könyve 2,1-4 (Meller Péter ford.).

[19] Lucius Iunius Moderatus Columella: A földművelésről, praef. 13-14 (Hoffmann Zsuzsanna ford.).

[20] Columella: A földművelésről, praef. 6 (Hoffmann Zs. ford.).

[21] Columella: A földművelésről, praef. 7-10 (Hoffmann Zs. ford.).

[22] Ez azonban a mezőgazdasági bérmunkára nem vonatkozott. Az erkölcsi elismerés csak azoknak járt, akik a saját a földjeiken dolgoztak vagy dolgoztattak. Vö. Molnár, I. (2013): A locatio conductio a klasszikus kori római jogban. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 25.

[23] A Columella által említett Gaius Fabricius erényességéről Dante is megemlékezett Isteni színjátékában (Purgatórium 20,25-27).

[24] Vergilius azt írja a dolgos vidéki ifjakról, hogy a szentélyek számukra valóban szentek (Georgica 2,473).

[25] Éppen ezért Cato a földművesek feladatairól szólva a különböző áldozatok és egyéb vallási rítusok szabályait is pontosan közli (A mezőgazdaságról 83, 132, 134, 141). Vö. Burriss, E. E. (1927): The Religious Life on a Roman Farm as Reflected in the De Agriculture of Marcus Porcius Cato. The Classical Weekly, 4, 27-30.