A pro Sexto Roscio Amerino Cicero első "büntetőügye", amelyben a sullai mészárlások örve alatt rokonai és a dictator bizalmasa által kohol vád alól próbálja meg tisztázni védencét. Vállalkozása - amit végül siker koronázott - nem csekély bátorságot, precíz tényálláskezelést és szónoki ügyességet követelt. Írásunkban először a történelmi szituációt kívánjuk röviden megvilágítani (I.), ezt követően vázoljuk a Sulla által megteremtett quaestiók rendszerének eljárási rendjét (II.) és a vád alapjául szolgáló bűntett törvényi hátterét (III.), végül pedig elemezzük a pro Roscio Amerinóban alkalmazott tényálláskezelést, illetve szónoki taktikát, amellyel lerántotta a leplet a koholt vád valós mozgatóiról és ezek indítékairól, elérve a vádlott felmentését.
Az Ameriából származó Sextus Roscius védelmében Kr. e. 80-ban tartott beszédével a huszonhat éves Marcus Tullius Cicero először vállalt védői szerepet büntetőperben.[1] A római köztársaság ezen korszakára esett az ún. sullai restauráció, amelynek keretében a hadvezér törvényalkotással és az állam vezetésével megbízott joggal felruházott dictatorrá (dictator legibus scribundis et reipublicae constituendae) neveztette ki magát - ezen, összes korábbi tettét legitimáló eljáráshoz az interrex, L. Valerius Flaccus által indítványozott törvény segítette hozzá.
Győzelme után, 82. november 1-jén Sulla a porta Collinánál ellenségei, Marius és Cinna híveit törvényen kívül helyezte, vagyis a lex Cornelia sive Valeria alapján proskribálta.[2] Ezek neve - a sullai proskripciók révén hozzávetőleg négyezer hétszáz polgár lelte halálát - táblára került (innen a kifejezés: pro-scribere) s a polgárok kötelesek voltak az érintetteket elfogni, illetve tartózkodási helyüket a hatóságoknál bejelenteni. Minden egyes proskribált személyre tizenkétezer denarius vérdíjat tűztek ki, ha pedig a proskribált tulajdonost rabszolgája ölte meg, a pénzjutalom mellett még a status libertatist - és a "Cornelius"-t mint nomen gentilét - is megkapta. A proskribáltak utódait megfosztották passzív választójoguktól, vagyonuk az államra szállt, amit a forumon árvereztek el, ami valóságos paradicsomi állapotot teremtett a hivatásos felvásárlóknak (sectores).[3]
Ilyen vészterhes történelmi korok természettől fogva magukban hordják a visszaélések lehetőségeit, amint erre iskolapélda a pro Roscio Amerino alapjául szolgáló tényállás is. Az idősebb Sextus Roscius, a Rómától
- 457/458 -
nyolcvanhárom kilométerre, északra fekvő umbriai Ameria tekintélyes és tehetős polgára - aki maga Rómában élt - jelentős ingó vagyona mellett tizenhárom vidéki birtokot mondhatott magáénak, amelyeknek igazgatását a per idején negyven év körüli fiára bízta, akivel (feltehetően életvitelük eltérő volta, az apa urbánus, a fiú rusztikus attitűdje miatt) viszonya talán nem volt különösképpen szívélyes. A proskripció és a vagyonelkobzás törvényes lezárulta, vagyis 81. június 1-je után a vacsorameghívásból hazatérő idősebb Rosciust a circus Flaminius közelében meggyilkolták. Az áldozattal ellenséges viszonyban álló rokonok, Titus Roscius Capito és Titus Roscius Magnus értesítették L. Cornelius Chrysogonust, Sulla szabadosát és bizalmasát. Chrysogonus elérte, hogy az idősebb Roscius neve - noha mindvégig Sulla elkötelezett híve volt - utólag, a törvényi határidőn túl, felkerüljön a proskribáltak listájára, javait elkobozták és elárverezték. Hivatalos vásárlóként - hiszen senki sem mert vele szemben licitálni - Chrysogonus lépett fel, a hatmillió sestertius értékű vagyont kétezer (!) sestertiusén szerezte meg. S Rosciusok gazdag jutalomban részesültek, Capito három birtokot kapott, Magnus pedig Chrysogonus üzleti ügyeinek intézője lett. Az ifjabb Sextus Roscius, hogy életét mentse, Ameriából Rómába menekült, ahol a Metellusok előkelő nemzetségéhez tartozó Caecilia házában talált menedéket. Chrysogonus, Capito és Magnus nem érezvén biztonságban az így megszerzett vagyont, úgy döntöttek, hogy az áldozat fiát az apagyilkosság (par(r)icidium) koholt vádjával elteszik az útból. A vád ugyan igen gyenge lábakon állt, ám abban bíztak, hogy a Chrysogonusnak Sullához fűződő kapcsolatára tekintettel senki sem mer majd védőként fellépni a kétes hírű vádlóval, C. Eruciusszal szemben. E ponton azonban tévedtek. Az ifjú Cicero, aki eladdig csak egyetlen ügyet, Quinctius magánjogi perét tudhatta maga mögött, vállalta, és briliánsan meg is oldotta a veszélyes és kényes feladatot.
A hivatalos vádat megcáfolni nem ígérkezett nehéz feladatnak, hiszen Erucius nem is igyekezett túlságosan hihetővé tenni az általa előadott verziót,[4] az egyetlen kézzel fogható érv a vádlottal szemben az volt, hogy az apja meggyilkolásánál jelenlevő rabszolgákat nem hallgatta ki azonnal, s ezt nem jegyzőkönyveztette. Amikor ezt utóbb meg akarta tenni, már nem nyílott rá lehetősége, mivel a rabszolgák immáron Chrysogonus kíséretéhez tartoztak. A perben rejlő nehézség tehát politikai természetű volt. Cicero bámulatos taktikai érzékkel sulykolta bele újra és újra a hallgatóságba, hogy miként Iuppiter sem törődhet a halandók minden egyes apró-cseprő gondjával,[5] akként Sulla sem tudhat felszabadított rabszolgája gaztetteiről.[6] Hasonlóképp felszólította a nobilitasi - hiszen az Sullának köszönhette, hogy visszanyerte régi fényét és befolyását -, hogy határolódjék el a Chrysogonus-féle elemektől, ezzel is Sulla szándékait szolgálva, aki a bírósági eljárások tisztaságára oly nagy súlyt helyez.[7]
Ennek megfelelően az oratio szerkezete a következőképpen alakul.[8] A bevezetés (exordium, narratio) a hallgatóságot készíti elő továbbiakra (conciliare),[9] hogy a narratióban[10] már a per tényállásának bemutatása (docere) kaphassa meg a megfelelő hangsúlyt. A partitióban[11] Cicero felvázolja a bizonyítás tervezett rendjét, amit maga az argumentatio követ,[12] amelynek feladata a meggyőzés (probare). Az argumentatio három részre tagolható: Cicero először Eruciusszal,[13] utóbb a Rosciusokkal,[14] majd Chrysogonusszal foglalkozik.[15] Az összegző jellegű peroratio elsősorban a hallgatóság érzéseire kíván hatni.[16] E tagolást a szónok természetesen nem mechanikusan viszi végig, számos helyen kitérőt (egressio, digressio) tesz, ahol szintén a hallgatóság érzéseit kívánja megnyerni ügye, illetve védence számára.[17] A Sulla-kegyenc Chrysogonus személyét némiképp elkülöníti a Rosciusoktól, az utóbbiakra terelve a bűntett végrehajtásának gyanúját, s nem mulasztja el az áldozat politikai - Sullához hű - meggyőződését, valamint a nemesség társadalmi szerepét és felelősségét többszörösen kidomborítani.[18] A beszédet mindvégig jellemzi egyfajta túlfűtött pátosz, amit utóbb a szónok maga is ifjú korának tudott be,[19] amit görögországi tanulmányai után sikerrel levetkőzött.[20] Apro Roscio Amerinóban gyakrabban élt túlzó, archai-
- 458/459 -
záló és köznyelvi elemekkel, amelyektől utóbb érett szónokként elhatárolta magát.[21] A beszéd - hiszen az ifjabb Roscius felmentették[22] -, illetve az ezzel járó veszedelmek felvállalása[23] méltó gyümölcsöt hozott Cicero számára is, hiszen innentől fogva Róma első advocatusai között tartották számon.[24]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
