A jogalkalmazásban a közelmúltban elfogadott, új büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény megalkotásáig kétségtelenül a 2013. július 1. napján hatályba lépett, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) kapta a legkitüntetőbb figyelmet, és ez minden bizonnyal jó ideig nem is változik majd - legfeljebb párhuzamba kerül az eljárásjogi szabályozás kapcsán felmerülő kérdésekkel -, lévén az anyagi jogi kódex által hozott változások a mai napig számos fontos jogkérdésben igényelnek értelmezést.
A hatálybalépés ugyanis minden törvény esetében komoly problémákat vet fel. Az időközi jogszabályváltozások minduntalan arra késztetik a jogalkalmazókat, hogy mindenekelőtt az alkalmazandó büntető jogszabály kérdésében foglaljanak állást.[1] Ennek szükségessége alapvető, akár a jogszabály módosításának igényét is felveti. De addig is a jogértelmezés terén a törvény időbeli hatálya körében elfoglalt álláspont kialakítása nem maradhat el, ami büntető anyagi jogi szabály esetén annak eldöntését igényli, hogy az új törvény hatályba lépése előtt elkövetett, de a hatályba lépése után elbírálandó bűncselekményeknél a bíróság melyik jogszabályt, főszabályként az elkövetéskor hatályos normát, vagy az új büntetőtörvényt alkalmazza.[2]
A Btk. mindjárt az 1. §-ban abszolút jellegű tilalomként fogalmazza meg ezeket az Alaptörvényben is lefektetett alkotmányos alapelveket.
Az 1. § (1) bekezdése szerint az elkövető büntetőjogi felelősségét csak olyan cselekmény miatt lehet megállapítani, amelyet - a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmények kivételével - törvény az elkövetés idején büntetni rendelt. A (2) bekezdés értelmében bűncselekmény elkövetése miatt nem lehet olyan büntetést kiszabni vagy intézkedést alkalmazni, amelyről törvény az elkövetés - vagy a 2. § (2) bekezdés alkalmazása esetén az elbírálás - idején nem rendelkezett.
Az alkotmányos alapelveket megfogalmazó rendelkezések egyetemes értékeket juttatnak kifejezésre, fő irányokat és igényeket fogalmaznak meg, az alkotmány és az alkotmányos berendezkedés lényegét, jellemét, struktúráját döntő módon határozzák meg, ezért ezeket gyakran alkotmányi princípiumokként is jelölik.[3]
A jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket.[4]
Az Alaptörvény az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó jogok körében nemzetközi jogi dokumentumok mentén XXVIII. cikkének (4) bekezdésében deklarálja, hogy senki sem nyilvánítható bűnösnek és sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog - vagy nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben - más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.
Ilyen alapvető nemzetközi jogi normaként minde-
- 14/15 -
nekelőtt az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16. napján elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára szükséges utalni, melynek 15. cikke akként fogalmaz, hogy senkit sem lehet bűnösnek nyilvánítani olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, amely az elkövetés idején sem a belső-, sem a nemzetközi jog értelmében nem volt bűncselekmény. Ugyanígy nem lehet súlyosabb büntetést kiszabni annál, mint amely a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható volt. Amennyiben a bűncselekmény elkövetése után a törvény enyhébb büntetés alkalmazását rendelte el, ennek előnyeit az elkövető javára érvényesíteni kell.[5]
Hivatkozni kell továbbá az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló, 1950. november 4-én kelt Római Egyezményre is, melynek 7. cikke tartalmazza a törvényi rendelkezés nélküli büntetés kiszabásának tilalmát. E szerint senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely az elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni (1. pont). Kivétel ez alól valamely személy bíróság elé állítása és megbüntetése olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, amely elkövetése idején a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek szerint bűncselekmény volt.[6]
Miként az Alkotmánybíróság összegezte: Csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet elítélni (bűnösnek nyilvánítani) és megbüntetni (büntetéssel sújtani). Ezt követeli meg az Alkotmány 57. § (4) bekezdése, és ennek felel meg a Btk.-nak a visszaható hatály tilalmát kimondó 2. §-a. A bíróság az elkövetéskor hatályos törvény szerint bírálja el a bűncselekményt (állapítja meg a büntetőjogi felelősséget, nyilvánít bűnössé, ítél el), a büntetést is eszerint szabja ki, kivéve, ha új törvény lépett hatályba, amely enyhébb elbírálást tesz lehetővé, vagy a cselekmény már nem bűncselekmény, és így nem büntetendő. Ezt követeli meg a visszaható hatály tilalmát magában foglaló jogbiztonság elve (előre láthatóság, kiszámíthatóság), amely a jogállamból folyik, és amelynek logikus előfeltétele a törvény elkövetéskori megismerhetősége (Btk. 2. §). A visszaható hatály kifejezett tilalma mellett az elbíráláskori enyhébb szabály alkalmazásának előírása a jogállamiság követelményéből fakad. Az Alkotmány ugyanis nem engedheti meg alapelveitől idegen normák alkalmazását, még az elkövetéskori törvény alkalmazási főszabálya mellett sem.[7]
Az ún. időbeli hatály - a területi és a személyi hatály mellett - egyike a hatályszabályok egyik fő formájának, s jelentőségét jól szemlélteti, hogy a törvényben mindjárt fenti alapelv után, a 2. §-ban került elhelyezésre. Fő előírása [(1) bekezdés] szerint a bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő büntetőtörvény szerint kell elbírálni. Kivételt jelent, ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, mert akkor az új büntetőtörvényt kell alkalmazni [(2) bekezdés]. További kivételként említi meg a törvény, hogy az új büntetőtörvényt visszaható hatállyal kell alkalmazni a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmény elbírálásakor, ha az elkövetés idején a magyar büntetőtörvény szerint nem volt büntetendő [(3) bekezdés]. Lényegében ugyanilyen szabályozással bírt a korábbi Büntető Törvénykönyvünkről szóló 1978. évi IV. törvény is azzal, hogy az "egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje" rendelkezést is tartalmazta, mely új törvényünkben épp az 1. §-ban megjelenő alkotmányos alapelvekből következőleg vált szükségtelenné.
Az anyagi jogi szabályozásban időről időre tapasztalható módosítások ennek megfelelően gondos vizsgálódást, elemző tevékenységet kívánnak meg annak érdekében, hogy helytálló döntéshozatalra kerüljön sor az alkalmazandó büntetőtörvény körében is. Mindez bármely módosító novella esetén irányadó.[8] Példaként az új Büntető Törvénykönyvet illetően a mai napig aktuális migrációs helyzet negatív tendenciáit követni kívánó módosítás hozható fel a 353. §-ban szabályozott embercsempészés bűntette vonatkozásában, mely 2015. szeptember 15-i hatállyal a büntetési tételek felemelését eredményezte.[9]
Az 1978. évi IV. törvénnyel kapcsolatos jogszabályi változások közül pedig kézenfekvő - hiszen a tanulmány további részében hozott példákat is érinti - a szankciórendszerben és a speciális bűnismétlők körében megtett módosításokat említeni. Előbbiekre 2010. május 1-jétől, utóbbira már 2009. augusztus 9. napjától sor került.[10]
Mindezek mellett is egyértelmű, hogy a legfajsúlyosabb jogértelmezési kérdések az 1978. évi törvény hatálya idején elkövetett, de már 2013. július 1. napját követően elbírálandó bűncselekmények tekintetében jelentkeznek, mert az új törvény több tekintetben hozott enyhébb szabályozást (így a jogos védelem, mint büntethetőséget kizáró ok lehetőségeit tágítva, a feltételes szabadságra bocsáthatóság[11], vagy az ún. enyhítő rendelkezések alkalmazhatósága terén), míg más
- 15/16 -
esetekben kifejezetten szigorúbb (példaként ismét a többszörös, illetőleg erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezésekre érdemes utalni).
A Kúria bírói gyakorlatot formáló iránymutatásai szerint halmazatban álló bűncselekmények esetén a Btk. időbeli hatályának alkalmazása során elsődlegesen azt kell vizsgálni, hogy valamennyi vád tárgyává tett cselekmény az új büntetőtörvényi rendelkezés szerint is bűncselekmény-e. Amennyiben van olyan cselekmény, amely már nem az, akkor ennek jogkövetkezményét e cselekményre nézve le kell vonni, és csak a többi bűncselekmény vonatkozásában vizsgálandó, hogy azokra nézve összességében az új rendelkezések enyhébb elbírálást tesznek-e lehetővé.[12]
Bűnhalmazatban álló cselekmények esetén tehát annyiban lehet alkalmazni a két jogszabályt, ha egyes cselekmények az elbíráláskor már nem minősülnek bűncselekménynek. Ekkor az elbíráláskor hatályos törvény az irányadó a bűncselekménynek nem minősülő cselekményekre, ennek megfelelően pedig eljárási szakasztól függően bűncselekmény hiánya miatt az eljárás megszüntetésének vagy felmentő rendelkezés meghozatalának van helye. Ezt követően a bűnhalmazatban álló egyéb bűncselekmények vonatkozásában - ha ennek feltételei fennállnak - nincs akadálya az elkövetéskori törvény alkalmazásának.[13]
Ez a kétmozzanatú elemző folyamat elméleti megközelítésből látszólag kombinatív törvényalkalmazást mutat, ami a minden egyes terheltnél külön-külön lefolytatott vizsgálódás során kétségtelenül tilalmazott, mert valamennyi bűncselekményükre nézve vagy az elkövetéskor, vagy az elbíráláskor hatályos jogszabályt egységesen kell alkalmazni.[14]
Egyet kell érteni azonban Háger Tamással abban, hogy ez a favor defensionis elvéből következőleg a vádlott javára történik, és csak azokra a cselekményekre vonatkozik, amelyeket az új törvény a továbbiakban már nem tekint bűncselekménynek, nem sértve ezáltal a legalitás elvét. Azonban egyes bűncselekményeknek az új törvényben megjelenő dekriminalizációja miatt számos olyan rendelkezés alkalmazása válna szükségessé, mely terhesebb a vádlottra, mint a fő előírásként alkalmazandó, elkövetéskor hatályos törvény.[15]
A második mozzanat kezdeti elemeként - tehát ha a bíró arra a megállapításra jutott, hogy mindkét törvény büntetni rendeli - a vád tárgyát képező cselekmény különös részi tényállában meghatározott büntetési tételek összevetése szükséges. Értelemszerűen a büntetési tétel felső határában bekövetkezett változás lehet elsődlegesen irányadó, de nemritkán az alsó határ is változhat, és az egyéb joghátrányok is figyelmet kaphatnak.
Ezután nem maradhat el az adott különös részi rendelkezések mellett az általános anyagi jogi szabályozás áttekintése, összevetése sem, ekként foglalva el végső álláspontot az alkalmazandó törvényről.[16]
Miként Háger Tamás rámutat, a konkrét magatartást gondolatban mindkét jogszabály szerint el kell bírálni, és azt kell enyhébbnek tekinteni, amelynek alkalmazása enyhébb elbíráláshoz vezet. Az egyes törvényi rendelkezéseket az egyéniesítésnek és az ügy, az elkövető speciális helyzetéhez viszonyítva kell vizsgálni. Az egyéniesítés azonban ekkor sem szakadhat el a lépcsőzetes vizsgálat fő szakaszaitól.[17]
Jelentős szerepet tulajdonít a bírói meggyőződésnek és az azt meghatározó logikai, pszichológiai folyamatoknak, de kitér arra is, hogy a bírói ítélet nem függetlenítheti magát a társadalmi elvárásoktól sem, ami különösen a joghátrány megválasztásában ölthet testet, mert azok a büntetés céljaiban is megjelennek, az egyéni és általános megelőzés által.[18]
Ezzel együtt is a vizsgálat csak abban az esetben vezethet az új törvény alkalmazásához, ha konkrét - nem csupán feltételezett - alapja van az enyhébb elbírálásnak.[19]
Az általános áttekintés zárásaként említést érdemel, miszerint a bíróságnak határozatában részletesen számot kell adnia arról, hogy milyen indokokra tekintettel tért el a fő előírástól, s alkalmazta az elbíráláskor hatályban lévő törvény rendelkezéseit.[20] Úgy gondolom, mindez a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek (a továbbiakban: Be.) a határozatok tartalmi követelményeire vonatkozó 258. § (3) bekezdés e) pontjában írtakból is következik, mely előírás nem teljesítése kétségtelenül csak relatív, ám mindenképp eljárási szabálysértést eredményez, mert e nélkül nem követhető egyértelműen az alkalmazandó törvény kapcsán elfoglalt bírói álláspont.
A cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény fogalmi köre a büntető anyagi jogi szabályok teljességét felöleli, együtt az adott cselekményre, a büntetőjogi felelősségre, illetve a joghátrányként előirányzott rendelkezésekre, melyek közül a különös részi módosítás mellett az általános részi rendelkezésekben bekövetkezett változtatások figyelembevétele is elengedhetetlen. Azt eldönteni, hogy melyik törvény tesz lehetővé enyhébb elbírálást, nemcsak az alkalmazandó büntetés neme és mértéke alapján, hanem a
- 16/17 -
büntetőjogi felelősségre vonatkozó összes rendelkezés egybevetésével kell megállapítani.[21]
Viszonylag egyértelmű helyzetet teremt a dekriminalizáció, mely a Btk. 2. § (2) bekezdés első fordulata szerint áttöri a visszaható hatály tilalmát, ami megtörténhet olyan módosító rendelkezések törvénybe foglalásával, amelyek hatályon kívül helyezik az adott elkövetési magatartást büntetendő cselekménynek nyilvánító normát, de ennél is gyakrabban fordul elő, ha a jogalkotó a továbbiakban az adott bűncselekményt már szabálysértésként értékeli. Ezen túl hazánk uniós jogi integrációja is idézett elő dekriminalizációt bűncselekményi tényállások fogalmi elemeinek uniós jogi meghatározásával.[22]
Az előző fejezetben említett vizsgálati szempontok ismeretében azt gondolhatjuk, hogy az utóbbi időben fokozatosan szigorodó büntető jogpolitika miatt viszonylag egyszerű annak elhatárolása, hogy amennyiben az új törvény szigorúbb rendelkezéseket tartalmaz az elkövetés idején hatályosnál, ezáltal nem is alkalmazható. A gyakorlat azonban mást mutat, amire mind az 1978. évi IV. törvényt módosító novellák, mind a jelenleg hatályos Btk. értelmezésével kapcsolatban számos példa hozható fel.
Egy büntetőügyben a megyei bíróság gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által elkövetett vesztegetés bűntettében mondta ki bűnösnek a terheltet, ezért 120 napi tétel pénzbüntetésre ítélte. A határozatban megállapított tényállás szerint a vádlott-társa által valótlan tartalmú számlák benyújtása következtében jogtalanul kézhez vett pénzösszegekkel megvalósított vagyon elleni cselekményt követően a fiktív számlákat befogadó szövetkezeti üzletet vezető terheltnek is juttatott a készpénzből, amit ő némi szabódás után eltett. Az elsőfokú bíróság a terhelt cselekményét az elbíráláskor hatályban lévő - az 1987. évi III. törvény 22. §-ával módosított 1978. évi IV. törvény 252. §-ának (1) bekezdése szerint bűntettként értékelte.
A szóban forgó cselekmény elkövetésének napja 1987. április 30. napja volt, az 1987. évi III. törvény pedig 1988. január 1-jén lépett hatályba. Az adott cselekmény megítélését illetően azonban az új törvény szigorúbb rendelkezést tartalmaz, ezért az 1978. évi IV. törvény 2. §-a értelmében annak alkalmazására nem kerülhet sor.
A Legfelsőbb Bíróság ezért az elkövetés idején hatályban volt anyagi jogi rendelkezéseket alkalmazta, és a terhelt cselekményét szövetkezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által kötelességszegéssel elkövetett vesztegetés bűntettének minősítette.[23]
Hasonló meggyőződésre jutott a másodfokú bíróság a következő esetben is. A terheltet az elsőfokú bíróság közokirat-hamisítás bűntettének kísérlete miatt 120 napi tétel pénzbüntetésre ítélte. Tényállása szerint a biztonsági őrként dolgozó terhelt több darab kitöltetlen forgalmi engedélyt vett magához az általa őrzött megyei közlekedési felügyelet műszaki állomásán, az eltulajdonított forgalmi engedély lapokat az érvényesítéshez használt körbélyegzővel lepecsételte, ezáltal alkalmassá tette azokat arra, hogy valótlan adatok bejegyzésével hamis forgalmi engedélyek készüljenek. Néhány hónappal később pedig a forgalmi engedély lapokat - ismerőse révén - eladásra kínálta, ám a nyomtatványokat - melyekben nem eszközöltek változtatást - a nyomozó hatóság lefoglalta.
A védelmi fellebbezések alapján eljáró megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú határozatot akként változtatta meg, hogy a cselekményt közokirat-hamisítás előkészülete vétségének minősítette, egyebekben az ítéletet helybenhagyva. A jogi indokolás körében kifejtette, hogy a terhelt a hamisítás elkövetési magatartását nem kezdte meg, csupán az elkövetéshez szükséges feltételt, vagyis a lebélyegzett forgalmi engedély nyomtatványt biztosította. Cselekménye akkor jutott volna kísérleti stádiumba, ha a nyomtatvány kitöltését egy konkrét gépjármű adataival megkezdik, ekként a terhére csupán az 1978. évi IV. törvény 274. §-ának (2) bekezdése szerinti közokirat-hamisítás előkészületének a vétsége állapítható meg.
Ez utóbbi jogerős határozat ellen a terhelt javára, felmentés érdekében benyújtott ügyészi felülvizsgálati indítvány alapján eljáró Legfelsőbb Bíróság az indítványt alaposnak találva kifejtette, hogy a közokirat-hamisítás előkészületét büntetni rendelő 1978. évi IV. törvény 274. §-ának (2) bekezdését az 1996. évi LII. törvény 5. §-a iktatta be, mégpedig 1996. szeptember 1-jei hatállyal. Ezt megelőzően - tehát a cselekmény elkövetésének időpontjában, 1995 áprilisában is - a közokirat-hamisítás előkészülete nem volt büntethető. Minthogy az 1978. évi IV. törvény 2. §-a értelmében az új büntetőtörvénynek - kivéve ha a cselekmény nem bűncselekmény, illetve enyhébben büntetendő - nincs visszaható hatálya, a terhelt bűnösségét e bűncselekményben nem lehetett volna megállapítani. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú és a másodfokú határozatot hatályon kívül helyezte, és a terheltet a közokirat-hamisítás előkészületének vétsége miatt emelt vád alól felmentette.[24]
Egy másik ügyben az elsőfokú bíróságként eljárt törvényszék az elkövetés idején hatályos 1978. évi IV. törvény alkalmazásával a terheltet bűnösnek mondta ki
- 17/18 -
2. rb. adócsalás bűntettében, és 2. rb. magánokirat-hamisítás vétségében, ezért - halmazati büntetésül - 3 év börtönbüntetésre és 4 év közügyektől eltiltásra ítélte.
A határozat ellen bejelentett fellebbezések alapján az ítélőtábla felülbírálata során az elsőfokú ítélet szerinti minősítéssel szemben a cselekményekre az elbíráláskor hatályban lévő Btk.-t alkalmazta, mivel az elkövetéskori és az elbíráláskor hatályban lévő büntetőtörvények ügyben releváns rendelkezéseinek összevetésével azt a következtetést vonta le, hogy összhatásában az elbíráláskori újabb büntetőtörvény rendelkezéseinek alkalmazása kedvezőbb a terheltre nézve.
Határozata jogi indokolásában az ítélőtábla leszögezte, hogy az elkövető a nullum crimen sine lege elv alapján csak olyan bűncselekmény miatt vonható felelősségre, amely az elkövetés idején hatályban lévő büntető jogszabályba ütközött. A nulla poena sine lege elv értelmében pedig nem sújtható szigorúbb büntetéssel az elkövető annál, mint amilyennel a jog az elkövetéskor büntetni rendeli.
Az elbíráláskor hatályos Btk. 1. § (1) bekezdése szerint csak az a cselekmény minősülhet bűncselekménynek, amit az elkövetése előtt a törvény büntetendővé nyilvánított. Ez - a miniszteri indokolás szerint - egyrészt az az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazását írja elő, másrészt megköveteli, hogy a jogalkotó törvényben határozza meg a bűncselekményeket. A (2) bekezdés rögzíti, hogy az elkövetővel szemben csak olyan büntetőjogi jogkövetkezmény alkalmazható, amelyet a törvény már az elkövetés idején előírt. Ezen szabály értelmében - ahogy arra a miniszteri indokolás is utal - a büntetőtörvény az alapja a büntetés nemének és mértékének. Az elbírálást szigorító büntetőtörvénynek nem lehet visszaható ereje.
Amennyiben az üzletszerűséget az elkövetéskor minősítő körülményként nem határozza meg büntetendőnek a büntetőtörvény, akkor azt utóbb nem lehet annak tekinteni. Az elkövetőnek ugyanis nem kellett az elkövetéskor ezen minősítő körülménnyel számolnia, mivel a "büntetlenséget" biztosította számára a jogalkotó.
Adott esetben arra figyelemmel, hogy az elkövetéskori törvény nem ismerte az üzletszerű elkövetést, az említettek alapján a terhelt cselekményét nem lehet üzletszerűen elkövetettnek és súlyosabban büntetendőnek minősíteni.
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a terhelt cselekményeit a Btk. 396. § (1) bekezdés a) pont 3. fordulatába ütköző, és a (4) bekezdés a) pontja szerint minősülő és büntetendő az adóbevételt különösen nagy mértékben csökkentő költségvetési csalás bűntettének és 2 rb. - egy esetben - a Btk. 6. § (2) bekezdése szerint folytatólagosan elkövetett és a Btk. 345. §-ába ütköző, aszerint minősülő és büntetendő hamis magánokirat felhasználása vétségének minősítette.[25]
Az elsőfokú bíróság a terheltet testi sértés vétségének kísérletében, lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés bűntettében és lopás vétségében mondta ki bűnösnek, cselekményeit az elkövetés idején hatályos 1978. évi IV. törvény szerint minősítve, ezért halmazati büntetésül 4 év szabadságvesztésre és 4 év közügyektől eltiltásra ítélte.
Az ítélet ellen megalapozatlanság miatt a terhelt terhére bejelentett ügyészi fellebbezést a fellebbviteli főügyészség módosított formában tartotta fent, valamint az ítélet további kiegészítésére tett indítványt azzal, hogy a terhelttől az eljárás során lefoglalt hangtompítóval kapcsolatban a bíróság utaljon rá, hogy az tiltott vadászati eszköz, mely az Igazgatási törvény 4. § (1) bekezdés c) pontja értelmében nem engedélyezhető. A terhelt vadászati tilalmi idő alatt követte el a tényállás 2. pontjában írt orvvadászatot. A vad kilövésével és eltulajdonításával 200 000 forint kárt okozott, mivel orvvadászat esetén nem az ún. lőtt vad ár, hanem az élő vad ára az irányadó.
A másodfokú nyilvános ülésen a fellebbviteli főügyészség utóbbi indítványával kapcsolatosan még arra utalt, hogy a cselekmény elkövetésekor hatályos büntetőtörvény által szabályozott állatkínzás nem valósulhatott meg, hiszen a terhelt a vad kilövésekor a tiltott hangtompítót nem használta.
A fellebbezésekre tekintettel az ítélőtábla a törvényszék elsőfokú ítéletét és az azt megelőző eljárást teljes terjedelmében felülbírálta. Ennek során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság vizsgálta az időbeli hatály kérdését is, mely körben elfoglalt álláspontjával a fellebbviteli főügyészség egyetértett. Az ítélőtábla viszont a törvényszék ezzel kapcsolatos okfejtését nem tudta osztani. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában tényszerűen utalt arra, hogy az elbírálás idején hatályos Btk. új bűncselekményként szabályozza az orvvadászatot. A tényállás 2. pontjában írt cselekményével a terhelt magatartása ennek a bűncselekménynek valamennyi tényállási elemét kimerítette, így a lopással halmazatban terhére ezt a cselekményt is meg kellene állapítani az elbíráláskori Btk. alkalmazása mellett, de ezt a Btk. 1. § (1) bekezdésében rögzített "nullum crimen sine lege" elve kizárja. Helyesen foglalt állást tehát az elsőfokú bíróság abban, hogy olyan cselekmény miatt, amely az elkövetéskor még nem volt bűncselekmény, az elkövető később nem vonható büntetőjogi felelősségre.
Ebből azonban - álláspontjával szemben - nem következik az, hogy ilyen esetben csak az elkövetéskor hatályos törvényt lehet alkalmazni. A Btk. 1. §-ának vizsgálata megelőzi a Btk. 2. §-ának alkalmazását. Először tehát a bíróságnak azt kell eldönteni, hogy a tényállásban írt valamely cselekmény az elkövetéskor büntetendő cselekmény volt-e. Ha arra a megállapításra jutott, hogy az akkori Btk. különös részi szabályozása alá nem tartozott ez a cselekmény, mint az elbíráláskor hatályos Btk. szerinti bűncselekmény, az időbeli
- 18/19 -
hatály vizsgálatakor szóba sem jöhet. Példaként ennek az ellenkezőjét hozta fel az ítélőtábla, nevezetesen az 1978. évi IV. törvény 2. §-a alapján kialakult töretlen bírói gyakorlat - melyhez képest az új Btk. 2. §-a sem hozott változást - szerint amennyiben a halmazatban lévő bűncselekmények közül egyik cselekmény az elbíráláskor hatályos Btk. szerint már nem bűncselekmény, az eljárás megszüntetésének vagy felmentésnek van helye. A bíróság pedig ezt követően a többi bűncselekményre nézve vizsgálja az alkalmazandó jogszabály kérdését. Ez esetben sem vonja tehát maga után a felmentéshez vezető új Btk. alkalmazása kötelezően a további bűncselekmények vonatkozásában az ezen jogszabály szerinti elbírálást.
Adott esetben megállapítható volt, hogy a terhelttől lefoglalt hangtompító tiltott vadászati eszköz, azonban az irányadó tényállás szerint a terhelt azt nem alkalmazta a vad kilövésekor, vagyis cselekménye nem merítette ki az elkövetéskor hatályban volt állatkínzás tényállási elemeit, így az új Btk. szerint - az állatkínzás tiltott vadászati eszközzel megvalósított fordulatának elkövetési magatartását is magában foglaló - orvvadászatként sem értékelhető. A tiltott vadászati módra nézve, - amely pedig az állatkínzás tényállásából ugyancsak az orvvadászat tényállásába került beemelésre - a vádirati tényállás nem tartalmaz konkrét adatokat, erre az elsőfokú bíróság sem folytatott bizonyítást, így az orvvadászat ezen elkövetői alakzat mellett sem állapítható meg.
Az időbeli hatály kérdésével kapcsolatosan a kifejtettekből adódóan az ítélőtábla is vizsgálta, hogy a terheltre nézve az elkövetéskor vagy elbíráláskor hatályos törvény kedvezőbb-e. Ennek eredményeként arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jelenleg hatályos Btk. feltételes szabadságra vonatkozó kedvezőbb rendelkezése miatt ez utóbbi törvény alkalmazása indokolt. Ezért a törvényszék ítéletét megváltoztatta, a bűnösség megállapításával érintett bűncselekményeket az elbíráláskor hatályos Btk. adott jogszabályhelyeinek megfelelően testi sértés vétségének, lőfegyverrel, lőszerrel visszaélés bűntettének és lopás vétségének minősítette, s miután a minősítésváltozásra figyelemmel a másodfokú eljárásban új büntetés kiszabása vált indokolttá, az első fokon kiszabott büntetést 3 év börtönben végrehajtandó szabadságvesztésre és 3 év közügyektől eltiltásra enyhítette.[26]
Szintén új törvényi tényállással kapcsolatos az az ügy, amelyben a járásbíróság a terheltet folytatólagosan elkövetett lopás vétségének kísérlete miatt 2 évre próbára bocsátotta, döntése során az elkövetés idején hatályos 1978. évi IV. törvényt alkalmazva. Az ítéletben megállapított tényállás szerint a terheltet a vízi rendészet rendőrei 2013. április 17. napján intézkedés alá vonták, az általa engedély nélkül fogott 7,5 kg halat lefoglalták, s e mellett a 2013. április 10. napján kihelyezett halászati eszközeit is.
Az ítélettel szemben bejelentett fellebbezés folytán a törvényszék mint másodfokú bíróság felülbírálata során az időközben bekövetkezett jogszabályváltozásra figyelemmel a Btk. 2. § (2) bekezdésében foglaltak szerint vizsgálta, hogy a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő büntetőtörvény, vagy a fő szabály szerinti elkövetéskor hatályos anyagi jogszabály alkalmazandó-e. Ennek során arra a megállapításra jutott, hogy az új törvény rendelkezései nem eredményeznek enyhébb elbírálást, mivel a szabályozott halászati tevékenység védelmére új törvényi tényállás - a Btk. 246. §-ában foglalt orvhalászat - került beiktatásra, mely a lopással halmazatot képez. Ez viszont szigorúbb elbírálást eredményezne. Mindezek alapján a másodfokú bíróság a terhelt cselekményére szintén az 1978. évi IV. törvényt alkalmazta, ám azt befejezettként értékelve, lopás vétségének minősítette, és vele szemben a törvény szerint legenyhébb büntetés kiszabását vagy más intézkedés alkalmazását is szükségtelennek találva, megrovást alkalmazott, ennek megfelelően változtatva meg az elsőfokú határozatot.[27]
Egy másik ügyben[28] időközben külföldön jogerős szabadságvesztés büntetését töltő terhelttel - mint többszörös és egyben mint különös visszaesővel - szemben a megyei főügyészség magánlaksértés bűntette, társtettesként elkövetett zsarolás bűntette, és emberölés bűntettének kísérlete miatt emelt vádat a törvényszéken, mely büntetőeljárás a terhelt Magyarországra történő átadásának megtörténtéig felfüggesztésre került.
Időközben a járási ügyészség egyedi azonosító jel meghamisításának bűntette miatt újabb vádat emelt a járásbíróságon a terhelttel szemben, mely bűncselekményt szintén mint többszörös visszaeső követett el.
Miután a terhelt átadására sor került az osztrák hatóságok részéről, a törvényszék az eljárás folytatását rendelte el, majd a járásbíróság megkeresésére, még a tárgyalás előkészítése során az előtte folyamatban lévő ügyhöz egyesítette az egyedi azonosító jel meghamisításának bűntette miatt indult büntetőügyet. Említést érdemel, hogy az elsőfokú bíróság egyesítést kimondó határozata ellen az arra jogosultak egyike sem élt fellebbezéssel.
A törvényszék egyesítő rendelkezés jogerőre emelkedését követően értelemszerűen a terhelttel szemben emelt vádakat a továbbiakban egységesen, egy eljárás keretében vizsgálta, majd a lefolytatott bizonyítása eredményeként hozott elsőfokú ítéletével a terheltet a 2009. április 6. napján elkövetett emberölés
- 19/20 -
bűntettének kísérletében[29], társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntettében[30], társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettében[31], társtettesként elkövetett magánlaksértés bűntettében[32], és a 2012. január 18. napján elkövetett egyedi azonosító jel meghamisításának bűntettében[33] mondta ki bűnösnek. Ezért a terheltet - mint többszörös visszaesőt[34] - halmazati büntetésül 11 év fegyházbüntetésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte. A D.-i Városi Bíróság ítéletével jogerősen kiszabott 11 hónap börtönbüntetés végrehajtása során engedélyezett feltételes szabadságot megszüntette, megállapítva azt is, hogy a terhelt nem bocsátható feltételes szabadságra.
A másodfokon eljáró ítélőtábla Be. 348. § (1) kezdése szerint folytatott teljes körű revíziója a minősítés felülbírálatához tartozóan kiterjedt arra is, hogy a Btk. 2. §-ában írtakra figyelemmel az elkövetés vagy elbírálás idején hatályos anyagi jogi rendelkezések kedvezőbbek-e a terhelt számára. Ebben a körben megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a hatályszabályokra tényszerűen kitért, és alapvetően helyes álláspontot foglalt el, amikor úgy találta, hogy összhatásaiban egyik terheltre nézve sem tekinthető enyhébbnek az új jogszabály, sőt ellenkezőleg, kifejezetten hátrányosabb következményeket irányoz elő.
A határozat ebben a körben adott indokolását az időbeli hatály tekintetében viszont kiegészítette. E tekintetben rögzítette, miszerint az elbírálás idején hatályos büntető kódex a terheltre nézve alapvetően hátrányosabb, ezért alkalmazása bizonyosan kizárt, következésképp - a fő előírás szerinti - elkövetéskor hatályos büntetőtörvény alapján kell az általa elkövetett cselekményeket elbírálni [Btk. 2. § (1) bekezdés]. Az elsőfokú ítélet azonban nem tért ki arra, hogy melyiket tekintette az elkövetés idején hatályos büntetőtörvénynek, sőt a hatályszabályok körében előadottakból az következett, hogy a terhelt esetében is a 2009. április 6. napján hatályban volt anyagi jogszabályt vélte alkalmazandónak. Hiszen annak rendelkezéseit együttesen vetette össze az ügy fellebbezéssel érintett további terheltjével, illetőleg hivatkozott a középmértékes szempontok jelentőségére is, de más okokat már nem említett.
E vonatkozásban az ítélőtábla a fellebbviteli főügyészség érvelését fogadta el, mely szerint a terheltnél alapvetően a 2012. január 18. napján hatályos szabályok lennének az irányadók. Ennek indoka épp az elsőfokú bíróság által eszközölt és a párhuzamosan folyamatban lévő ügyeket összeegyesítő döntésben keresendő. Az egyesítés alapvető jelentőséggel bírt, hiszen az ügyek elbírálása a továbbiakban egységesen történt, a terhelt büntetőjogi felelősségéről egyetlen határozat, a fellebbezéssekkel támadott elsőfokú ítélet rendelkezett. Utóbbi a bizonyítási eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a terhelt 2009. április 6. napján P. R. S. sértett sérelmére követett el bűncselekményeket, míg 2012. január 18. napján eltulajdonított rendszámtáblát használt fel, ezért a fő előírás szerinti törvény az ide vonatkozó bírói gyakorlat ismeretében valóban a 2012. január 18. napján hatályos 1978. évi IV. törvénnyel elfogadott Büntető Törvénykönyv. Valamennyi bűncselekményre nézve ugyanis a legutóbb megvalósított bűncselekmény elkövetése idején hatályos törvény alkalmazásának van helye.[35]
A 2012. január 18. napján hatályos anyagi jogi szabályok szerint azonban a terhelt erőszakos többszörös visszaesői minőségét kellett volna megállapítani, mégpedig az ítélőtábla másodfokú ítéletében levezetett, törvényi rendelkezések által megkívánt láncolat alapján.
E tekintetben az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása pusztán csak arra utalt, hogy a terhelt többszörös visszaesői minősége mellett egyben különös visszaeső is.
Az erőszakos többszörös visszaesői kategóriát a büntető anyagi jogi szabályok közé a 2009. évi LXXX. törvénnyel elfogadott novella iktatta be. E törvény 42. § (5) bekezdésével 2009. augusztus 9. napjától hatályos 1978. évi IV. törvény 137. § 17. pontja szerint tehát erőszakos többszörös visszaeső az a többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal személy elleni erőszakos bűncselekményt követ el. Indokát az adta, hogy akit korábban kétszer személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, és ismételten elkövet egy személy elleni erőszakos bűncselekményt, az fokozott veszélyt jelent a társadalomra, így indokolt az is, hogy szigorúbb szabályok vonatkozzanak rá. A törvény felsorolással határozza meg, hogy mely különös részi tényállásokat tekint személy elleni erőszakos bűncselekménynek. Kitekintőként említésre érdemes, hogy ez a felsorolás például nem tartalmazza a garázdaságot, de ennek a törvényalkotó logikus és egyértelmű magyarázatát is adta. Nevezetesen az utóbbi bűncselekmény elkövethető akár dolog elleni erőszakkal is és ilyen esetben nyilvánvalóan nem valósul meg személy elleni erőszakos bűncselekmény. Ha viszont a garázdaságot személy elleni erőszakkal követik el, akkor amennyiben a garázdaság büntetési tétele kisebb, mint a testi sértésé, a garázdaság szubszidiaritása folytán testi sértést kell megállapítani. Abban az esetben pedig, ha a garázdaság büntetési tétele azonos vagy magasabb, mint a testi sértésé, akkor a két bűncselekmény valóságos halmazata megállapításának van helye. Személy elleni erőszakkal elkövetett garázdaság tehát soha nem áll önmagában, ilyen esetekben a testi sértést is mindenképpen értékelni kell.[36]
Az idézett törvényszakasz ennek megfelelően taxa-
- 20/21 -
tíve rögzíti a személy elleni erőszakos bűncselekmények körét, azok között nevesítve a vizsgált ügyben releváns emberölést (166. §), a testi sértést (170. §), a személyi szabadság megsértését (175. §) és a hivatalos személy elleni erőszakot [229. § (1)-(6) és (8) bekezdés]. Egyébként az elbíráláskor hatályos Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pont c), d) és i) alpontjai is tartalmazzák ezen bűncselekményeket, szintén személy elleni erőszakos bűncselekményként jelölve azokat. Az adott törvényhely mellett irányadónak tekintett 83/2010. számú Bk. vélemény szerint az erőszakos többszörös visszaesés a többszörös visszaesés speciális esete, gyakorlatilag egy "különös többszörös" visszaesői kategória az erőszakos személy elleni bűncselekmények körén belül. Meghatározása szükségképpen magában foglalja a többszörös visszaesőkénti elítélés minden elemét azzal a többlettel, hogy már a visszaesést megalapozó egy korábbi elítélés is személy elleni bűncselekmény miatt történt. A többszörös visszaeséshez vezető három éven belüli láncolatos elítélések nyújtanak alapot az 1978. évi IV. törvény 137. § 17. pontja szerinti elkövetői minőség megállapításához.[37]
Adott esetben a terheltre azt lehetett megállapítani, hogy a Gy.-i Városi Bíróság 1999. november 11. napján jogerőre emelkedett határozatával más bűncselekmény mellett hivatalos személy elleni erőszak bűntette miatt ítélte végrehajtandó szabadságvesztésre (első erőszakos bűncselekmény miatti elítélés). E büntetését további szabadságvesztésekkel együtt a Gy.-i Városi Bíróság összbüntetésbe foglalta, az összbüntetés tartamát 4 év 7 hónap 15 nap börtönben állapította meg, melyből a terhelt feltételes szabadság kedvezményével 2004. január 1. napjával szabadult.
Az ettől számított három éven belül - sőt a feltételes szabadság tartama alatt - azonban 2005. május 15. napján újabb erőszakos bűncselekményt követett el. Hiszen a Gy.-i Városi Bíróság és a B. Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 2006. június 21. napján jogerős ítéleteivel ezúttal társtettesként, aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette és társtettesként, aljas indokból elkövetett könnyű testi sértés bűntette miatt, mint visszaesőt ítélte börtönbüntetésre, kimondva, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra (második erőszakos bűncselekmény miatti elítélés). A terhelt ebből a büntetéséből - mely a Gy.-i Városi Bíróság összbüntetési ítéletének egyik alapítéletét képezte - 2008. december 18. napján kitöltve szabadult.
Nyilvánvaló tehát, hogy a jelen ügyben elbírált újabb erőszakos bűncselekménye - emberölés bűntettének kísérlete és társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette - elkövetéséig (2009. április 6. napjáig) a törvény szerint előírt három év megint nem telt el.
Következésképp a terhére rótt és az egyesítő rendelkezés következtében egy eljárásban elbírált bűncselekmények miatt a fő előírás szerinti elkövetéskor, tehát a 2012. január 18. napján hatályos törvényt vizsgálva a terhelt bűnismétlői minőségét az első fokon rögzítettek helyett erőszakos többszörös visszaesőként kellett volna meghatározni.
A 2012. január 18. napján hatályos 1978. évi IV. törvény további rendelkezéseit áttekintve az elsőfokú ítéletben is megjelenő, ugyancsak az egyesítésre visszavezethető feltételes szabadság megszüntetése és a feltételes szabadság lehetőségéből történő kizárás mellett ez a jogszabály más hátránnyal is járt volna a terhelt számára. Nevezetesen az 1978. évi IV. törvény 97/A. §-ában foglaltak alkalmazásával, mely szerint az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a 20 évet meghaladja, az elkövetővel szembeni életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Adott esetben a legsúlyosabb bűncselekmény az emberölés bűntettének kísérlete, melynek 15 évben meghatározott felső tételét kell a kétszeresével emelni, ám a felemelt felső határ nyilvánvalóan meghaladja a 20 évet, tehát a terhelttel szemben életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását írta volna elő a törvény. E büntetésből ugyan az 1978. évi IV. törvény 47/A. § (2) bekezdése szerint a feltételes szabadság lehetősége adott, ám annak legkorábbi időpontját legalább 20 évben kellett volna meghatározni. Az elbíráláskor hatályos Btk. ide vonatkozó rendelkezései gyakorlatilag hasonló szabályozást tartalmaztak azzal a megjegyzéssel, hogy még hátrányosabbak is, ugyanis életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadság legkorábbi időpontja az elbíráláskor hatályos törvény szerint 25 év.
A fentiek összegzéseként kimondható volt, hogy az elsőfokú bíróság által hozott, ügyeket egyesítő rendelkezés csakis hátrányos helyzetet teremtett a terhelt számára, hiszen egyedül az újabb bűncselekményt, az egyedi azonosító jel meghamisításának bűntettét követte el feltételes szabadság hatálya alatt, mely tény nemcsak ennek a kötelező megszüntetésével járt, hanem az adott ügyben kiszabásra került határozott tartamú szabadságvesztésnél a feltételes szabadság lehetőségéből is kizárt lett. Valamint a 2012-ben hatályos 1978. évi IV. törvény szerint erőszakos többszörös visszaesőnek is minősült, az emelt büntetési tételkeret pedig a fent említettek szerint életfogytig tartó szabadságvesztést eredményezett volna.
Az ítélőtábla a terhelt előéleti adataira kiterjedő részbizonyítást folytatott, melynek eredményeként tetten érhető, fent idézett láncolatot felismerve a fellebbviteli főügyészség azt indítványozta, hogy a terheltre a 2012. január 18. napján irányadó büntetőtörvényt az erőszakos többszörös visszaesői minőségre vonatkozó szabályok figyelmen kívül hagyásával alkalmazza a bíróság, lévén a terhére rótt erőszakos bűncselekmények idején e szabály tényszerűen még nem volt hatályos. Azonban eme érvelés ellen hatott az a
- 21/22 -
már érintett vizsgálati szempont, hogy a Btk. 2. §-a csak az elkövetéskori és elbíráláskori törvény közötti választás lehetőségét teremti meg[38], és valamennyi bűncselekményre nézve vagy az elkövetéskor, vagy az elbíráláskor hatályos jogszabályt egységesen kell alkalmazni, ezeknek az összhatásában való értékelése szükséges, de a büntető anyagi jogi rendelkezések kombinatív alkalmazására nem kerülhet sor (BH 2001.254.).
Az elsőfokú bíróság egyesítő rendelkezése az irányadó törvényhelyben rögzítettek közül[39] tehát kizárólag a személyi összefüggésre volt alapítható, ám semmilyen egyéb eljárási érdek folytán nem lehetett célszerű, avagy indokolt. Ellenkezőleg, az egymástól távoli elkövetési időpontok, és legfőképp az ezt felölelő időszakban tetten érhető, fokozatosan - különösen az erőszakos bűncselekményeket elkövető bűnismétlők esetében - szigorodó büntetőjogpolitika ismeretében kifejezetten kerülni is kellett volna.
Az egyesítéshez fűződő következmények nemcsak méltánytalan hátránnyal jártak, hanem az ismertetettek szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdéséből, és a nulla poena sine lege elvéből következő alkotmányossági alapelvekbe ütköztek, mely helyzetet az ítélőtáblának orvosolnia kellett. Ugyanakkor a másodfokú bíróság a Be. 348. § (1) bekezdésére alapítottan a fellebbezéssel megtámadott ítéletet annak egészében bírálja felül. Adott esetben a terhelt bűnösségének megállapítására több időpontban elkövetett bűncselekmények miatt került sor, ám egy eljárás keretein belül, egységes büntetés kiszabásával. Ebből következik, hogy a másodfokú elkülönítés és ügyeinek külön-külön történő felülbírálata nem lett volna lehetséges.
A cselekményeket vizsgálva, az elkövetési időket figyelembe véve a 2009. április 6. napján hatályos 1978. évi IV. törvény az emberölés bűntettének kísérletét 5 évtől 15 évig, a társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntettét 1 évtől 5 évig, a társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettét 3 évig, a társtettesként erőszakkal, éjjel elkövetett magánlaksértés bűntettét 5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegette. Az egyesítésre figyelemmel irányadó, 2012. január 18. napján hatályos büntetőtörvény alkalmazása esetén e bűncselekményekhez kizárólag további 1 rendbeli, egyedi azonosító jel meghamisításának bűntette társult, melynek büntetési tétele 3 évig terjedő szabadságvesztés. Látható tehát, hogy a mindenképp alkalmazandó 1978. évi IV. törvény 97. § (1) bekezdése és 85. § (2)-(3) bekezdései szerinti halmazati büntetéskiszabás során a túlnyomórészt erőszakos és magas tárgyi súlyú, fokozottan társadalomra veszélyes bűncselekmények mellett a közbizalom elleni bűncselekménynek a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából elviekben elenyésző a jelentősége, ám adott esetben mégis a fentebb említett súlyos hátrányokat eredményezte volna.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény az officialitás (és a legalitás) elvének maradéktalan alkalmazásának a követelménye alól célszerűségi okból taxatívan felsorolt esetekben kivételt enged. Feljogosítja a büntetőügyekben eljáró hatóságokat arra, hogy mellőzzék a bűncselekmény üldözését, a vádemelést, illetve az elbírálását annak ellenére, hogy büntetőeljárási akadály nem áll fenn. Ezek az ún. opportunitás esetei. Az opportunitás körébe tartoznak azok az esetek, amikor a törvény arra figyelemmel jogosítja fel a hatóságokat az eljárás megindításának a mellőzésére, a bizonyítás mellőzésére, a vádemelés részbeni mellőzésére, illetve a már megindított eljárás megszüntetésére, hogy az e rendelkezéssel érintett cselekmény/ek/nek az elkövetett (az eljárás tárgyát képező) jelentősebb súlyú bűncselekmény/ek/ mellett a vádlott felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége.[40] Az ilyen rendelkezések alkalmazásának értelemszerűen az az általános feltétele, hogy anyagi bűnhalmazatban álló cselekmények miatt induljon (folyjon) az eljárás. A jelentősebb súlyú bűncselekmény fogalmának a meghatározása körében a bűncselekmények absztrakt és konkrét tárgyi súlyát (társadalomra veszélyességét) egyaránt értékelnie kell a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak. A bűncselekmények absztrakt tárgyi súlyának értékelése a jogalkotó feladata és az egyes bűncselekményekhez kapcsolt büntetések nemében és mértékében ragadható meg. Az egyes bűncselekmények absztrakt tárgyi súlya azonban még nem igazítja el a jogalkalmazót abban a kérdésben, hogy mit tekintsen jelentősebb súlyú bűncselekménynek, sem pedig abban, hogy milyen az az enyhébb tárgyi súlyú bűncselekmény, amelynek a vádlott felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége. Ezért a vizsgált rendelkezések alkalmazásának feltételei mindig csak a konkrét esetek konkrét körülményeihez igazodóan határozhatók meg. Ha az eljárás gyorsításával, a költségek csökkentésével, a tanúk kíméletével stb. meghatározható előnyök nem érhetők el, mert pl. a bíróság a teljes körű bizonyítást lefolytatta és a vádlott büntetőjogi felelősségét megalapozó tényállást megállapította, akkor nincs olyan társadalmilag kompenzálható előny (és ezzel együtt elkerülhető hátrány), amely a legalitás elvének áttörését indokolhatná. Ilyen esetekben az opportunitás eseteinek alkalmazása a törvény alapvető rendelkezéseinek a sérelmével járna.[41]
A szemléltetett ügyben az ítélőtábla azonban úgy találta, hogy az egyedi azonosító jel meghamisításának bűntette kapcsán az elsőfokú határozat tényállása a Be. 351. § (2) bekezdés a) pontjában írt felderítetlenségben is szenved. Az elsőfokú bíróság e bűncselekmény bizonyítása terén mindössze egyetlen tanút idézett a tárgyalásra, aki azonban a terhelthez fűződő hozzátartozói viszonyából fakadó mentességi jogával élve - arra jogosultan - megtagadta a vallomástételt. Következésképp vallomása nem is volt figyelembe ve-
- 22/23 -
hető a tényállás megállapításához, ahogyan arra az elsőfokú ítélet is kitért. A törvényszék azonban e tény ismeretében sem folytatott további személyi bizonyítást, hanem csak az okirati bizonyítékokat értékelte a terhelt vallomása mellett, ezzel figyelmen kívül hagyta a Be. 118. § (2) bekezdésében foglalt előírást - mely szerint a terhelt beismerése esetén is meg kell szerezni az egyéb bizonyítékokat -, továbbá annak tényét, hogy a nyomozás során a hozzátartozón kívül több olyan tanú került kihallgatásra a kérdéses rendszámtábla eltulajdonításával és használatával kapcsolatban, akik releváns információval rendelkeztek. Mindez azonban felderítetlenségből adódóan a bizonyítás olyan mérvű folytatásának igényét vetette fel, mely nélkül a II. számú tényálláshoz megalapozatlanság társult, de ennek kiküszöbölése alapvetően a ténymegállapító elsőfokú bíróság jogköréhez tartozott volna.
Mindezek alapján az ítélőtábla a Be. 377. §-a alapján eljárva a Be. 332. § (2) bekezdése szerint az egyedi azonosító jel meghamisításának bűntettére vonatkozó részében az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az e bűncselekmény miatti büntetőeljárást megszüntette. Döntését azzal indokolta, hogy egyrészt utóbbi bűncselekménynek a terhelt terhére rótt jóval súlyosabb megítélésűek mellett nincs érdemi jelentősége a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából. Másfelől a II. számú tényállásban írt bűncselekmény objektív bizonyításával, a tényállás teljes körű felderítésének igényével szükségszerűen együtt járó tanúkihallgatásokkal, bűnügyi költség emelkedésével és az eljárás további elhúzódásával szemben az eljárás megszüntetése valóban olyan társadalmilag kompenzálható előnnyel járt, mellyel a felsorolt hátrányok elkerülhetők voltak. Közelebbről az egyedi azonosító jel meghamisításának bűntette miatti büntetőjogi felelősségre vonás, mint a legalitás elvének érvényesítése helyett adott esetben az opportunitás elvének alkalmazása - az eljárás részbeni megszüntetése - jelentett kézzel foghatóbb előnyt a társadalom számára.
Fentiekből az is következett, hogy a 2009. április 6. napján hatályos elkövetéskori büntetőtörvény alkalmazásának már az érintett terhelt esetében sem mutatkozott akadálya, s bűncselekményeinek jogi minősítése is törvényesnek bizonyult. Ekként az ítélőtábla az idézett megszüntető rendelkezés mellett az elsőfokú határozat további részeit érdemben felülbírálva a terhelttel szemben kiszabott fegyházbüntetést 13 évre súlyosította, míg a D.-i Városi Bíróság ítéletével jogerősen kiszabott 11 hónap börtönbüntetés végrehajtása során engedélyezett feltételes szabadság megszüntetése, valamint a feltételes szabadságra bocsátásból való kizárás tárgyában hozott rendelkezéseket mellőzte, egyebekben helybenhagyva a törvényszék ítéletét.
A büntetőeljárás részbeni megszüntetése folytán a másodfokú ítélet ellen a Be. 367/A. § és a Be. 386. § (1) bekezdés a) pontjában írtak szerint - az enyhítést célzó védelmi perorvoslatok mellett - az adott rendelkezést sérelmező ügyészi fellebbezés bejelentésére is sor került, ám utóbbit a Legfőbb Ügyészség a Be. 389. § (3) bekezdése alapján visszavonta. Ismerve a legfőbb ügyészi fórum jogértelmezés körében elfoglalt kitüntetett szerepét, gyakorlatát, mindez egyértelműen a másodfokú bíróság álláspontjának helyességét támogatta.
Látható, hogy az időbeli hatály vizsgálata kiemelt figyelmet igényel minden jogalkalmazótól, mely körben különösen fontos szerep hárul a bírákra. A törvény általában az eljáró bíróság belátására bízza, hogy mikor egyesíti, illetve különíti el az ügyeket. A már fentebb említett célszerűségi, személyi összefüggést mutató érvek mellett azonban - mint a tanulmányomban felhozott utóbbi példa is mutatta - más szempontok szintén döntő szerepet kaphatnak. Köztük elengedhetetlen a tárgyalt bűncselekményekre és érintett terheltekre vonatkozó büntetőjogi szabályok és az alapvető alkotmányos normák koherenciájának vizsgálata.
Természetesen ezt nem csak az idézett egyesítés indokoltságával összefüggésben kell megtenni. A helyes bírói gyakorlatot hordozó eseti döntések tükrében a bíróságnak arra, hogy az elkövetéskori vagy az elbíráláskori büntetőtörvény kedvezőbb-e a vádlottra nézve, nem csupán az ügydöntő határozat meghozatalakor, hanem a vádemeléstől kezdődően, azaz a tárgyalás előkészítése során, majd a tárgyalás folyamán mindvégig - az ügydöntő határozat meghozatala előtt is - figyelemmel kell lennie. Amennyiben szükséges, le kell vonnia minden anyagi jogi és eljárásjogi következményt az eljárás mikénti lefolytatása kapcsán.[42]
A jogalkotónak minden esetben a társadalmi normákra szabott jogszabályokat kell hoznia, a jogbiztonság követelményeinek megfelelő jogrendszer működtetése össztársadalmi alapvető érdek. Egyetértek Blaskó Bélával abban, hogy a büntető jogszabálynak különösképp koherensnek kell mutatkoznia, belső rendszerében figyelemmel kell lennie a joglogika, dogmatika alapvető szabályaira. A Btk. rendelkezéseinek, különösen pedig a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeire vonatkozó általános részi normáknak összefüggő, összeegyeztethető, ellentmondások nélküli rendszerként kell megjelennie. A büntetőjog kötöttsége jogi értelemben valójában kettős, mely egyfelől azt kívánja meg, hogy a büntető jogszabály legyen koherens az aktuális Alkotmánnyal, másfelől legyen koherens az aktuális joglogikai követelményekkel.[43]
Természetesen a jogot alkalmazó bíró lehetőségei e téren jóval kötöttebbek, mint a jogalkotóé, de ha olyan fokú ellentmondásokat észlel az alkalmazni kívánt törvényben, amelyeket tanulmányomban igyekeztem vázolni, akkor saját eszközeivel törekednie kell az alkotmányos alapelvek mindenkori megtartására. ■
JEGYZETEK
[1] Csomós Tamás: Az új Btk. időbeli hatályra vonatkozó rendelkezései a gyakorló jogász szemével, Magyar Jog, 2014/1, 32. o.
[2] Elek Balázs - Háger Tamás: A perbíró dilemmája az alkalmazandó büntetőtörvényről, Ügyvédek Lapja, 2014/3, 2. o.
[3] Petrétei József: Alkotmányi alapelvek az Alaptörvényben, Kodifikáció és közigazgatás, letöltés: kodifikator.hu/…/11-2014-evi-i-szam?...67…jozsef alkotmanyi-alapelve, letöltve 2018. március 14.
[4] 56/1991. (XI. 8.) AB határozat III/1.
[5] Kihirdetve az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel, ekként 1976. április 22. napjával belső jogunk része.
[6] Kihirdetve az 1993. évi XXXI. törvénnyel, hatályos 1993. április 15. napjától.
[7] 11/1992. (III. 5.) AB határozat IV/4.
[8] BH 2005.377., BH 1995.72.
[9] Módosította a 2015. évi CXL. törvény 32. §-a.
[10] A 2009. évi LXXX. törvénybe foglalt novella szerint.
[11] Lásd 4/2013. (X. 14.) BK vélemény.
[12] BH 2013.232., BH 1995.380.
[13] BH 2004.304.
[14] BH 2017.78., BH 2010.264., BH 2001.254.
[15] Háger Tamás: A büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezések, mint alapvető alkotmányos garanciális szabályok. Büntetőjogi Szemle 2015/3. szám 69-70. o.
[16] BH 2014.129., BH 2015.269., BH 2016.192.
[17] Erről részletesebben: Háger: i. m. 73-74. o.
[18] Erről részletesebben: Háger Tamás: A bírói meggyőződés, szubjektív elemek az ítélkezésben, Jura, 2014/2, 72-78. o.
[19] BH 2014.201.II.
[20] Fővárosi Ítélőtábla 1/2013. (VI. 24.) BK véleménye
[21] BJD 8422.
[22] BH 2009.231.
[23] Legf. Bír. Bf.I.1122/1990., BH 1991.181.
[24] Legf. Bír. Bfv.IV.2661/1999/5. sz., BH 2001.159.
[25] Kecskeméti Törvényszék mint elsőfokú bíróság 5.B.250/2012/42. számú, és a Szegedi Ítélőtábla Bf.III.407/2013/11. számú ítélete
[26] Veszprémi Törvényszék mint elsőfokú bíróság 10.B.966/2012/38. számú, és a Győri Ítélőtábla Bf.52/2014/8. számú határozata
[27] Miskolci Törvényszék mint másodfokú bíróság 3. Bf.1459/2013. sz., EBD 2015.B.24.
[28] Debreceni Törvényszék mint elsőfokú bíróság 19.B.734/2013/117. számú, és a Debreceni Ítélőtábla Bf.II.659/2015/25. számú határozata
[29] 1978. évi IV. törvény 166. § (1) bekezdés
[30] 1978. évi IV. törvény 273. § (1) bekezdés
[31] 1978. évi IV. törvény 175. § (1) bekezdés
[32] 1978. évi IV. törvény 176. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) pont, (4) bekezdés
[33] 1978. évi IV. törvény 277/A. § (1) bekezdés a) pont
[34] 1978. évi IV. törvény 137. § 16. pont
[35] BH 2002.467.
[36] A 2009. évi LXXX. törvény indokolása a korábbi Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról.
[37] 83/2010. BK vélemény az erőszakos többszörös visszaesőkről
[38] BH 2015.270.
[40] Lásd. Be.187. § (1) bekezdés, 220. § (1) bekezdés, 267. § (1) bekezdés g) pontja, 306. §, 332. § (2) bekezdés
[41] Legf. Bír. Bhar.II.1.064/2007/8. sz.
[42] BH 2017.254.
[43] Blaskó Béla: Néhány gondolat büntetőjogról, alkotmányosságról, Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére, Pécs 2011. 94. o.
Lábjegyzetek:
[1] bíró, Debreceni Ítélőtábla
Visszaugrás
