A 2008-ban kezdődött pénzügyi és gazdasági világválság tanulságaiból okulva jelentősen megszigorodtak a hitelintézetek és befektetési vállalkozások (továbbiakban együtt: intézmények) prudenciális követelményei. Az Európai Unióban (EU) 2014 májusában elfogadásra került a hitelintézetek és befektetési vállalkozások helyreállítási és szanálási keretrendszerének kialakítását célzó 2014/59/EU irányelv (Bank Recovery and Resolution Directive - BRRD), amelynek legfőbb mozgatórugója az volt, hogy az intézmények esetleges fizetésképtelenségének elhárítása közpénzek felhasználása nélkül, pontosabban a rendkívüli állami pénzügyi támogatások minimalizálásával, elsősorban az érintett intézmény, annak tulajdonosai, majd hitelezői teherviselésén keresztül valósuljon meg.
Fenti cél érdekében - többek között - bevezetésre került a tőkeelemek leírása vagy átalakítása szanálási hatáskör, valamint a hitelezői feltőkésítés (bail-in) szanálási eszköz jogintézménye, amelyeknek lényege, hogy a tulajdonosok, valamint a releváns tőkeelemek (kiegészítő alapvető tőke és járulékos tőkeelem) jogosultjainak teherviselését követően hatósági kényszerrel a hitelezői feltőkésítésbe vonható kötelezettségek kerülnek leírásra, illetve elsődleges alapvető tőkévé (CET1) átalakításra a szanálási stratégia függvényében.
A szanálási eszközök és jogosultságok, különös tekintettel a leírási, illetve átalakítási hatáskör eredményes alkalmazása érdekében szükséges, hogy az intézmények mindenkor rendelkezzenek megfelelő mennyiségű szavatolótőkével, leírható, illetve átalakítható kötelezettséggel, amely a jogszabályi feltételek fennállta esetén képes a veszteségek viselésére, illetve hozzá tud járulni - szanálási intézkedés alkalmazásától függően - a feltőkésítéshez. Erre figyelemmel az intézmények kötelesek a szanálási hatóságok által előírt mennyiségű szavatolótőkét, leírható, illetve átalakítható kötelezettséget (minimum requirements of own funds and eligible liabilities - MREL) tartani.
Jelen tanulmány célja bemutatni, hogy az MREL-követelmény szabályozása, különös tekintettel annak időközbeni felülvizsgálata miként járult hozzá az intézmények veszteségviselési és feltőkésítési kapacitásának a hatékonyabbá tételéhez.
A bázeli székhelyű Pénzügyi Stabilitási Tanács (Financial Stability Board - FSB) 2010-ben szabályozási ütemtervének részévé tette, hogy a globálisan rendszerszinten jelentős intézményeknek (global systemically important banks - G-SIB) kiegészítő veszteségviselési képességgel kell rendelkezniük, amelynek célja egyrészről a "too big to fail" jelenség elkerülése, azaz, hogy méretük, a pénzügyi közvetítőrendszerbe való beágyazódottságuk okán a G-SIB-ek megszüntetése stabilitási zavarokat okozzon, másrészről szanálhatóak legyenek közpénz felhasználása nélkül. A fenti célok érdekében az intézményeknek (hitelintézeteknek és befektetési vállalkozásoknak) elegendő veszteségviselési kapacitással kell rendelkezniük, hogy mind a szanálást megelőzően, mind a szanálás alatt keletkezett veszteségeket képesek legyenek elviselni.[1] Az FSB által is kiemelten, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a szanálást megalapozó értékelések is fednek fel korábban nem érvényesített veszteségeket.[2]
Az FSB-nek a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottsággal (Basel Committee on Banking Supervision - BCBS) készült szakmapolitikai anyaga az intézmény saját veszteségviselési és feltőkésítési kapacitását még a megszűnő intézmény veszteségviselési képességének nevezi[3] (Gone Concern Loss Absorbing Capacity - GLAC). A megnevezés véleményünk szerint nem volt a legpontosabb figyelemmel arra, hogy már ebben a dokumentumban is a GLAC feltőkésítési mennyiség részt is tartalmazott, amely szemben a "Gone concern szemlélettel" a további működést is feltételezi ("Going concern"). Az elnevezés feltehetően abból ered, hogy a szakirodalomban az úgynevezett "Going concern" tőke azon követelésekre (a kibocsátó szempontjából kötelezettségre) vonatkozik, amelynek értéke a kibocsátó által csökkenthető anélkül, hogy az intézmény fizetésképtelenné válna. A "Gone concern" tőke ezzel szemben arra a követelésre vonatkozik, amely a fizetésképtelenség feltételeinek beálltát követően írható csak le.[4] Az FSB 2015-ben tette közzé a nemzetközi szintű egyetértésen alapuló, a G-SIB-re vonatkozó veszteségviselési és feltőkésítési követelmény alapelveiről szóló dokumentumát a teljes veszteségviselési képességről (Total
- 11/12 -
Loss Absorbing Capacity - TLAC). A fogalom továbbra sem tükrözi, hogy a veszteségviselés mellett a feltőkésítéshez szükséges forrásállományt is lefedi.
A BRRD 2014. májusi elfogadásakor - még a TLAC-sztenderdek nyilvánosságra hozatalát megelőzően - már követelményként támasztotta a hatálya alá tartozó intézményekkel szemben a szavatolótőkén felül veszteségviselési és feltőkésítési kapacitás biztosítását az intézményi MREL-követelmény szanálási hatósági megállapításán keresztül.
Az Európai Bizottság (Bizottság) a 2015. november 24-i, "A bankunió megvalósítása felé" című közleményében vállalt kötelezettségének eleget téve, 2016 novemberében jogalkotási javaslatot terjesztett elő a TLAC-sztenderdek átültetése céljából.[5] Az átültetés figyelemmel volt a már meglévő MREL-követelményre vonatkozó szabályozásra, ennek megfelelően egy közös keretrendszer került létrehozásra egymást kiegészítő elemekkel. A TLAC-sztenderd a G-SIB-ekre vonatkozó, harmonizált minimumszintje az 575/2013/EU rendelet (CRR) módosítása révén került átültetésre az uniós jogszabályokba, míg a rájuk vonatkozó intézményspecifikus többlettőke-követelmény és a nem G-SIB-ekre vonatkozó intézményspecifikus követelmény pedig a BRRD-ben kerültek szabályozásra.[6]
A CRR, illetve a BRRD módosításai (a továbbiakban: CRR II és BRRD II) végül 2019. május 20-án kerültek elfogadásra, az irányelvi rendelkezéseket 2020. év végéig kellett az uniós tagállamoknak átültetniük. Magyarországon 2020. december 28-án lépett hatályba a felülvizsgált szabályozás, illetve annak gyakorlati tapasztalatok szerinti kiegészítése 2021. augusztus 2-án.
A TLAC- és az MREL-követelmény között a legfőbb eltérések az alábbiak szerint foglalhatók össze[7]:
- A TLAC kizárólag a G-SIB-ekre, míg az MREL valamennyi EU-ban székhellyel rendelkező intézményre vonatkozik. Világszinten jelenleg 30 intézmény került G-SIB-ként azonosításra, amelyből 13 az EU-ban rendelkezik székhellyel.
- A TLAC alapvetően az egy beavatkozási pontból kiinduló szanálási stratégia (Single Point of Entry - SPE) végrehajtásának támogatására került kialakításra, amelynek lényege, hogy a szanálás alá vonható szervezet szanálásán keresztül, a többi csoporttag szanálás alá vonása nélkül kerül a teljes szanálás alá vonható csoport válsághelyzete megoldásra. Ezzel szemben, az MREL-követelmény előírása során a szanálási és felügyeleti hatóságok a szanálási tervezés során kijelölt szanálási stratégia megvalósítása érdekében nagyobb szabadsággal rendelkeznek, így az erre vonatkozó szabályok a több pontból kiinduló szanálási stratégia (Multiple Point of Entry) a megfelelő sajátosságok figyelembevétele mellett is alkalmazandók.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
