Az elmúlt évszázadokban a technikai fejlődésnek köszönhetően az emberiség ellenőrzése alá vont számos természeti erőforrást, a legpusztítóbb katasztrófákkal szemben azonban ma is tehetetlenek vagyunk. Az árvizek, földrengések, hurrikánok néhány nap alatt egész városokat tehetnek a földdel egyenlővé, miközben az időjárás szeszélye az agrárágazatra épülő gazdaságok életképességét veszélyezteti szüntelenül. Egyes becslések szerint csak az elmúlt évszázad folyamán mintegy 62 000 000 haláleset róható fel a természet okozta katasztrófáknak. Ezzel szemben a kisebb súlyú káreseteket gyakran eltérő módon kezeli a társadalom és a jog egyaránt: például alig remélhető támogatás akkor, ha egy család nem biztosított háza a villámcsapás nyomán a lángok martalékává válik. E különbségtétel kapcsán fel kell tennünk a kérdést: milyen körülmények esetén igazolható, vagy várható el jogi, illetve erkölcsi értelemben az állami beavatkozás? Írásunk a szakirodalom három rétegén alapul, amelyeket ebben a kombinációban igen ritkán alkalmaznak a témába vágó kutatások. Egyrészt a "természet okozta katasztrófa" fogalmát átemeltük a "disaster studies" köréből, mivel nézetünk szerint e megközelítés jobban hangsúlyozza a döntéshozók felelősségét a hagyományos "természeti katasztrófa" fogalmához képest.[1] Az olyan jellegű döntések, hogy hol és hogyan építkezünk, meghatározzák, hogy a természeti erők által előidézett mely eseményeket fogja az emberiség katasztrófaként értékelni. Egy árvíz például csak akkor fog katasztrófának minősülni, ha emberi infrastruktúra is az útjába kerül. A természet okozta katasztrófák tehát a véletlenszerű természeti erők épített környezetre gyakorolt pusztító hatását testesítik meg.[2] Tudatosan elutasítjuk azt a metaforát, amely a természetet agresszorként, az emberiséget pedig áldozatként jellemzi, mivel e megközelítés azt sugallja, hogy a természeti erők rosszindulatúan és stratégiai megfontolásokat érvényesítve lépnek fel, az emberiségnek a természet okozta katasztrófákkal kapcsolatban semmilyen felelőssége nincsen. Ez utóbbi tétel azért problémás, mert a természeti események által előidézett kárért nem csekély részben azok felelősek, akik veszélyeztetett területen építkeznek, illetve azok a döntéshozók, akik az ilyen tevékenység lehetőségét megteremtik, sőt akár kifejezetten vonzóvá teszik azt.[3] Ha ebből a szemszögből tekintünk a katasztrófákra, a beavatkozás jogilag és erkölcsileg indokolt megfelelő mértékét az eltérő helyzetekben igen nehéz konkrétan meghatározni. Számos tényezőt kell tekintetbe venni, mint hogy a természet okozta katasztrófák áldozatai általában tudatosan vállalnak kockázatot; gyakran maguk is hozzájárulnak a katasztrófa előidézéséhez; észszerűen elvárható lett volna-e részükről megelőző intézkedés a katasztrófa előtt; hogyan lehet az áldozatokat leghatékonyabban visszaintegrálni a társadalmi életbe. Annak érdekében, hogy e tényezők politikai döntéshozatalra gyakorolt hatását elemezzük, a szakirodalom két további csoportját dolgoztuk fel: a jogelmélet és a morálfilozófia szempontjait. E két érvrendszer figyelembe vételével egy olyan konstrukciót javasolunk, amely alkalmas lehet arra, hogy orientációt nyújtson a politikai döntéshozók számára az állami beavatkozás jogilag és erkölcsileg indokolt, megfelelő mértékének azonosítására különböző körülmények között.
Amikor arra törekszünk, hogy a természet okozta katasztrófákkal szembeni emberi védekezés történetét vázoljuk, egészen az őskorig kell visszanyúlnunk, amikor állami főhatalom híján a helyi közösségek csak magukra számíthattak ebben a küzdelemben. Kezdetben az emberek képtelenek voltak védművek emelésére a természet erőivel szemben, védekezésük jórészt a katasztrófa által sújtott terület azonnali elhagyásából állt. Ebben a fázisban a természet okozta katasztrófák tudományos háttere még ismeretlen volt. Racionális okok helyett a pusztító katasztrófákat transzcendens erők tevékenységével, mitológiai lények, istenségek ellenséges indulataival magyarázták. A tragédiák megelőzése érdekében az istenek jóindulatát áldozatokkal, szertartásokkal igyekeztek biztosítani. Az első államok
- 15/16 -
megalapítását követően a védelem terhei megoszlottak a helyi közösségek és az állam képviselői között, azonban egészen az ókor végéig a helyi erőfeszítések maradtak meghatározóak. A természet okozta katasztrófákat ekkoriban még nem voltak képesek előre jelezni, a veszély szinte teljesen váratlanul tört az emberekre. Ilyen körülmények között a helyi erőfeszítések leginkább az emberi élet és infrastruktúra utólagos mentésére szorítkoztak, míg a központi államnak a helyreállítási időszakban jutott fontosabb szerep. A Római Birodalomban a császár nemegyszer elengedte vagy mérsékelte az olyan városok, vagy akár provinciák adóit, amelyeket súlyos természet okozta katasztrófák értek. Emellett a császár gyakran pénzügyi és egyéb forrásokkal is hozzájárult a helyreállítás költségeihez.
Az antik időkben a természet okozta katasztrófák következményei súlyosabbak voltak, mint napjainkban. Sem az egyének, sem a hatóságok nem rendelkeztek előkészített tervekkel a kárt okozó eseményekre történő hatékony reagálásra, így a poszttraumatikus problémák (járványok, éhínségek, emberi erőszak elharapózása) szinte elkerülhetetlenek voltak. Az ókor leghíresebb természet okozta katasztrófája a Pompeji közeli vulkánkitörés volt Kr. u. 79-ben. A virágzó és gazdag dél-itáliai város néhány óra alatt szinte teljesen megsemmisült a rázúduló forró lávatenger alatt. Ez a tragédia sokkolta az akkori közvéleményt, a mentési és helyreállítási intézkedések kudarca pedig rávilágított: a társadalom nincs megfelelően felkészülve a természet felől jelentkező katasztrófákkal szembeni védekezésre.[4]
Egy másik említésre méltó esemény Antiochia városát sújtotta a középkor legelején. Kr. u. 526 húsvétján rendkívüli erejű földrengés rázta meg az akkori világ egyik legfontosabb gazdasági, kulturális és vallási központját, amely ma Törökországban található, a szíriai határ közelében. A földrengést követően szinte nyomban tűzvész pusztított a városban, majd a túlélőknek a szokatlanul hidegre fordult időjárással is szembe kellett nézniük. Ezek az események erős visszhangot váltottak ki az akkori Közel-Keleten.[5]
A római források számos árvízről számoltak be egyebek mellett a Tiberis, a Duna, illetve más nagy folyók mentén is.[6] Emellett pusztító ókori árvizek és földrengések soráról tudunk Kínából és Japánból is.[7] A bibliai özönvíz, amelynek leírása nemcsak a Bibliából, hanem a világ szinte valamennyi ősi mitológiájából ismert, az emberiség történelmének fontos mérföldköve volt, és noha kevés konkrétum áll rendelkezésünkre pontos paramétereinek körülírására, valószínűleg az elmúlt évezredek legpusztítóbb természet előidézte katasztrófájával állunk szemben.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
