"A hagyomány szerint e művek feladata egyfelől a törvényszöveg gyakorlati alkalmazásának elősegítése - konkrét példák segítségével -, másfelől a normatartalom tudományos alapokon nyugvó, absztrakt elemzése."
"Különösen hasznosnak tartjuk, hogy e vizsgálata kapcsán a vonatkozó törvényi tényállásokat csak a lehető legszükségesebb mértékben tárgyalja, elkerülve más kommentárok gyakori hibáját, tartózkodik azok részletes ismertetésétől."
A 2009-ben - a rendszerváltó alkotmányozás kezdetének huszadik évfordulóján - Jakab András szerkesztésében megjelent Az Alkotmány kommentárja (a továbbiakban: Kommentár) című kétkötetes mű értékelését a Fundamentum előző számában megkezdett sorozatot[1] folytatva ebben az írásban az alkotmány 54, 61, 62., valamint 63. §-ával kapcsolatos fejezeteket tekintjük át röviden.
Az érintett fejezetek tartalmi elemzése előtt fontosnak tartjuk, hogy néhány mondat erejéig kitérjünk a Kommentár saját maga által kitűzött céljai és a kommentár mint műfaj sajátosságai összhangjának kérdésére. Az Alkotmány kommentárjának feladata című bevezető fejezet foglalkozik a jogtudományi munkákra való hivatkozás mint jogértelmezési módszer problémájával. A fejezet szerzője - a szerkesztő - a jogtudományi munkákon alapuló értelmezéssel kapcsolatban kategorikusan állítja a következőt: "Valamely jogértelmezés mellett szólhat az is, hogy a szakirodalomban (lehetőleg egy tekintélyes jogtudós [...]) képviseli azt (netán a jogtudományban uralkodó álláspontról [...] van szó). Ennek a magyar jogi érvelésekben [...] nincs perdöntő súlya" (69. msz.). Vajon arra következtethetünk ebből, hogy a Kommentár nem tekinti feladatának a jogtudományban kidolgozott elméleti keretek, dogmatikai rendszerek beépítését a szövegébe? Az igenlő válasznak két korábban - a technikai-olvasószerkesztői előszóban, illetve a jogértelmezés sajátosságairól szóló alfejezetben - kifejtett tétel is ellentmondani látszik. Az előszó kifejezetten megfogalmazza, hogy a szakirodalmi források azok, amelyek a kommentár jelleghez közelíthetik a művet. Az alkotmányértelmezés sajátosságaira vonatkozó részben pedig megjelenik az az álláspont, hogy az alkotmány szövege sajátos értéktartalommal rendelkezik más jogi normákhoz képest. E két sajátosság azt indokolná, hogy a Kommentár - az említett magyar hagyományok ellenére - figyelembe vegye az egyes jogintézményeket tárgyaló tudományos forrásokat, a filozófiai tárgyú művektől kezdve az elvi jelentőségű szakjogági megállapításokig. Mindezt még inkább erősítik a kommentárírásra vonatkozó hagyományok. Igaz, a kommentár fogalmának nincs egzakt jogi meghatározása, a német és az olasz hagyományok mégis adnak némi iránymutatást a tartalommal kapcsolatban. A hagyomány szerint e művek feladata egyfelől a törvényszöveg gyakorlati alkalmazásának elősegítése - konkrét példák segítségével -, másfelől a normatartalom tudományos alapokon nyugvó, absztrakt elemzése. Kommentár írása során ezért nemcsak a kapcsolódó joggyakorlatra indokolt különös hangsúlyt kell helyezni, hanem a szakirodalomra is.
A Kommentár 54. § [Az élethez és az emberi méltósághoz való jog] című fejezetének szerzője Zakariás Kinga, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi adjunktusa és Szirbik Miklós, az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem oktatója. Az élethez és emberi méltósághoz való jogról szóló fejezet Zakariás Kinga által jegyzett részéből hiányzik igazán a bevezetőben említett filozófiai-szakirodalmi háttérelemzés elvégzése. Az alfejezet szerzője 46 oldalas elemzésének pusztán két bekezdését szenteli annak, hogy az élethez és emberi méltósághoz való jog dogmatikai alapjait tárgyalja. E két bekezdés is csupán néhány mondatra szorítkozik az emberi méltósággal és az emberi méltósághoz való joggal foglalkozó filozófiai írások ismertetésekor. Az emberi élethez való jog alapjáról pedig egyedül annyit közöl, hogy az "az ember életének biztosítására szolgál" (27. msz.). Az emberi méltóság az ember morális státusának kifejezője, amelynek jogi leképeződése az emberi méltósághoz való jog. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy az emberi élethez és méltósághoz való jog deklarálása nem pusztán alapjog, hanem olyan alkotmányi érték megfogalmazása, amely a jogállam és a jogállami jogrendszer alapját képezi. Mindezt figyelembe véve a filozófiai és jogi fogalmak tisztázása - sőt, akár a jogi szabályozás hátterét képező erkölcsfilozófiai elméletek felvonultatása - különösen fontos lett volna a szakasz kommentálásakor. Ez a hiányosság a többi alapjogi kommentárfejezetben nem jelentkezett; sajnálatos, hogy épp annál a szakasznál merül fel, ahol a hiány a leginkább érzékelhető. Megkérdőjelezhető továbbá az, hogy a Kommentár ehelyütt - alapjogi részét tekintve példa nélkül álló módon - puszta határozatismertetésre szorítkozik. Erre azonban talán épp azért volt szükség, mert a fejezet elején nem
- 125/126 -
szerepelt a szükséges dogmatikai bevezető, amelyben az ismertetett határozatok legfontosabb elvi jelentőségű megállapításait is hasznosítani lehetett volna - természetesen absztrahált formában.
A szerkezeti elhelyezés szempontjából vitatható, hogy az emberi élethez és méltósághoz való jog szövegtörténeti részében a szerző a teljes alapjogi katalógusra vonatkozó megállapításokat tesz. Ez talán megfelelőbb helyen lett volna a 8. §-t tárgyaló fejezetben, amely az alapvető jogok általános kérdéseit tárgyalja. Az elhelyezést természetesen indokolhatja mégis az, hogy az 1972-es alkotmányrevízió nyomán az akkori 54. § rögzítette az alapjogok elismerésének általános elvét.
E kritikus pontokon kívül az 54. § (1) bekezdés magyarázatának tagadhatatlan erénye, hogy az alkotmánybírósági gyakorlat kimerítő feldolgozásával képet ad az emberi méltósághoz való jog kettős - személyiségvédelmi és egyenlőségi - funkciójáról, és határozati érvelésekkel alátámasztva vonultatja fel az élethez és az emberi méltósághoz való jogból levezetett részjogosultságokat. Az alfejezetben külön hangsúlyt kap az élethez való jog "intézményi oldala", vagyis az állami életvédelmi kötelezettsége. Ez azért is indokolt, mert több alapjog esetében a minimális védelmi szintet e kötelezettség jelenti. Azok tárgyalásánál tehát nélkülözhetetlen a visszautalás az 54. § (1) bekezdés magyarázatára.
A kínzás tilalmát deklaráló 54. § (2) bekezdésének magyarázata - Szirbik Miklós munkája - jól áttekinthető, az általánostól a különös felé haladó struktúrát alkalmazó frappáns összefoglalás. Szerzője találóan emeli ki a nemzetközi jog jelentőségét az érintett jogok védelmi tartományának értelmezése során. Az egyes tartalmi elemek (fájdalom, büntetés, megalázás stb.) kibontása során - amelyek legtöbbjénél nincs kapcsolódó alkotmánybírósági gyakorlat - szintén a nemzetközi joggyakorlat szolgált kiindulópontként. Még koherensebb szerkezetet tükrözött volna azonban a magyarázat, ha a legáltalánosabb nemzetközi dokumentumok mellett a főszövegben ejt szót a speciálisan e területeket szabályozó egyezményekről.[2] Az orvostudományi kutatások szabályairól szóló részt pedig gazdagíthatta volna a szerző azzal, ha túllép a klinikai kísérletek és a gyógykísérletek közötti különbségtétel problematikáján, és részletesebben elemzi az orvostudományi kutatásokra is irányadó legfontosabb bioetikai alapelveket, valamint ezek jogi vetületeit.
A Kommentár 61. § [A véleménynyilvánítás szabadsága, a sajtószabadság és a közérdekű adatok nyilvánossága] című fejezetének szerzője Koltay András, a PPKE egyetemi adjunktusa, a téma ismert magyarországi szakértője, a tárgykörbe vágó számos publikáció szerzője.[3] A hazai szakirodalomban (is) jelentős mértékben feldolgozott témakör intézmény- és szövegtörténeti megalapozása hasznos információkkal szolgál a rendszerváltoztatást megelőző időszakról, utal továbbá arra, hogy a tárgyalt paragrafus módosítására 1990 óta nem került sor. Az (1) bekezdés magyarázata kapcsán jelzi azt a terminológiai nehézséget, amely szerint a "véleményszabadság" kifejezés mellett a szakirodalomban a "szólásszabadság", valamint a "kifejezési szabadság" megfogalmazás is megjelenik. Mindhármat megfelelő kategóriának tekinti, nem elemzi ugyanakkor a három eltérő konnotációjú kifejezés sajátos jelentéstartalmát. Meggyőzően és hatásosan mutatja be mindezek mellett a tényállítás és a véleménynyilvánítás kategóriái közötti határvonal meghúzásának kidolgozási folyamatát, kitérve az alkotmánybírósági gyakorlat fejlődésére is.
Ugyancsak egyetértéssel fogadható szerzőnek a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő, a gyakorlatban megjelenő számos pozitív jogosultság meghatározása és nemzetközi szakirodalommal való igazolása is. A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása tekintetében részletesen foglalkozik a napjainkban igen aktuális gyűlöletbeszéd kérdéskörével is, felismerve, hogy az e tárgykörben született alkotmánybírósági határozatok "némileg ellentmondásos" rendszert alkotnak. Azt pedig különösen hasznosnak tartjuk, hogy e vizsgálata kapcsán a vonatkozó törvényi tényállásokat csak a lehető legszükségesebb mértékben tárgyalja, elkerülve más kommentárok gyakori hibáját, tartózkodik azok részletes ismertetésétől. A clear and present danger elv gyakorlati alkalmazásának tekintetében kimutatja a szakirodalomban és a joggyakorlatban megjelenő ellentmondásokat, a korlátozás mértékével kapcsolatban arra a következtetésre jutva, hogy "a válasz szinte teljes mértékben a választ adó egyéni felfogásán alapulhat" (70. msz.).
A (2) bekezdés magyarázatának markáns részét képezi a sajtószabadság és a véleménynyilvánítási szabadság összefüggéseinek feltárása. Az eltérő szakirodalmi álláspontok ütköztetését követően a szerző megalapozottan állapítja meg, hogy a két alapjog eltérő sajátosságokkal rendelkezik, ennek megfelelően a sajtónak többletjogai és többletkötelezettségei is vannak; ezek elemzésére a későbbiekben sort is kerít. Nem hangsúlyozza ugyanakkor kellőképpen: amiatt, hogy a sajtószabadság joga a véleménynyilvánításhoz való jogból mint anyajogból vezethető le, úgy a véleménynyilvánításhoz való jog kitüntetett volta is annyiban vonatkozik a sajtó szabadságára, amennyiben az a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjogát szolgálja.[4]
- 126/127 -
Egyetértéssel fogadható megfogalmazása szerint a sajtószabadság általában nem szerepel kellő súllyal a véleményszabadság határait tárgyaló monográfiákban. E hiátus pótlásaképpen a sajtó szabadságába való beavatkozás változatos formáit teszi komplex vizsgálat tárgyává, ismertetve a nemzetközi bírói fórumok gyakorlatát, valamint a szóródó szakirodalmi véleményeket is, és részben ütközteti is ezeket. A kétharmados szabályozási tárgykörökről rendelkező (3)-(4) bekezdés kapcsán ismerteti az alaptörvény szövegezésének következtében megalkotott törvényi szabályozási megoldásokat, utalva az azokkal összefüggésben felmerült alkotmányossági problémákra is.
A tárgyalt fejezet a Kommentár szerkesztési koncepciójával összhangban lévő, igen jelentős forrás- és kutatómunkára támaszkodó alapos elemzés, amelynek különös értéke, hogy a divergáló szakirodalmi és alkotmánybírósági álláspontok értékelő ismertetése során több esetben is szintetizáló gondolatokat juttat kifejezésre.
A 62. § [Gyülekezési jog] című fejezet szerzője Sólyom Péter, a Debreceni Egyetem egyetemi tanársegédje, a tárgykörben írt több tanulmány szerzője, illetve fordítója. Az elmúlt néhány évben igazán élővé vált, a joggyakorlat által is több esetben értelmezett gyülekezési jog intézményének és az alkotmányi szöveg születésének alapkérdéseit a szerző értő gondossággal tárja fel. Nem mulasztja el felhívni a figyelmet arra, hogy a gyülekezési törvény a születése óta eltelt időszakban a rendszerváltás "egyik vívmányává, szimbolikus törvényévé" emelkedett (4. msz.), tekintettel elfogadásának időpontjára és a szabályozás tartalmára. E megállapítás gördülékeny átvezetésként is szolgál a gyülekezési szabadságnak a demokratikus intézményrendszerben betöltött szerepe tárgyalásához. A magyarázat utal arra a ritkán hangsúlyozott megállapításra, hogy a gyülekezési jog a demokratikus társadalomban valójában a kisebbségvédelem sajátos intézményeként értelmezhető, amely lehetőséget ad a figyelemfelkeltésre a többség formális döntéseivel szemben. Az intézmény elméleti vizsgálatát árnyaltabbá tehette volna, ha utal arra a szakirodalmi megállapításra, amely különbséget tesz a gyülekezési szabadság és a gyülekezési jog fogalma között.[5] Ez a funkcionális szempontú megkülönböztetés ugyanis jól érzékelhetővé teszi a gyülekezési jog sajátos szerepét a demokratikus jogállamban, elkülönítve a társadalmi véleményformálást szolgáló, jogi értelemben vett gyűléseket a pusztán ontológiai (szociológiai) értelemben vett összejövetelektől.
A gyülekezési jog tartalmi elemeiről a szerző átfogó, az uralkodó álláspontot tükröző kijelentéseket tesz, előtérbe állítva a gyülekezési jog szabadságjog jellegét. E felfogással összhangban helyeselhető kritikai megállapítása, hogy "szükségtelenül korlátozónak minősül az a szabályozás, amely csak azoknak garantálja a [...] rendezvény szervezésének jogát, akiket valamilyen szorosabb kötelék fűz a magyar intézményrendszerhez" (12. msz.).
A tartalmi elemek további - "negatív értelemben vett" - részletezéseként fogható fel az az alfejezet, amely a jog korlátait veszi számba. Itt tér ki a szerző a gyülekezési joggal összefüggő vitatott, valamint a gyülekezési jog gyakorlatában nehézségeket okozó kérdésekre is. Ezek közé sorolható például az egyenruhavagy maszkviselés, amelynek lehet a békés jelleget megkérdőjelező, a szükséges rendőrségi fellépést megnehezítő jellege, ám kifejezésre juttathatja pusztán a demonstráció sajátos célját, szimbolikusan utalhat a tiltakozás tárgyára is. Említést tesz továbbá a gyülekezés helyének megválasztásáról és az ezzel összefüggő védett területek kérdéséről. A korlátok között külön alfejezet szól a bejelentési kötelezettségről, amelyben - bár a kötet kéziratát 2007 októberében zárták le - elismerésre méltó módon már szerepel a 75/2008. (V. 29.) AB határozatban megállapított, a spontán gyűlésekre vonatkozó bejelentési mentesség elve. Ugyan nem a korlátok között, de szó esik a gyülekezések időbeliségének más vonatkozásairól is. Egyértelműen támogatható a szerzőnek az a kijelentése, hogy nem pusztán a gyülekezés megtartásához szükséges legrövidebb idő jelenthet problémát, hanem a gyülekezés túlzott hosszúsága is. Gyülekezésnek azonban mindig csak az időben behatárolt közös véleménynyilvánítás tekinthető.
Bár a gyülekezési jogról szóló fejezet a teljességre törekedve mutatja be a jogintézményt, mégis megemlíthető néhány olyan témakör, amelynek tárgyalása a gyülekezési jog elméleti és gyakorlati kérdéseit egyaránt elmélyíthette, részletgazdagabbá tehette volna. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa jelentés formájában tett megállapításai nem kötelező erejűek, így nem határozhatják meg adott alapvető jog tartalmi elemeinek értelmezését. Ennek ellenére az ombudsmani gyakorlat felvethet olyan kérdéseket, amelyek említésre érdemesek a gyülekezési jog dogmatikájának kidolgozása során, illetve ame-
- 127/128 -
lyek gyakorlati vonatkozású elemekkel tehetik élőbbé az alapjog értelmezését. Ilyen lehet például a bejelentés legkorábbi időpontjának, a bejelentés módjának, a be nem jelentett gyülekezés szervezőjének kérdése, vagy az úgynevezett konkuráló rendezvényeken megvalósuló alapjogvédelem problémaköre. Jelentős problémákat vet fel továbbá a gyülekezéssel kapcsolatos kártérítési felelősség megállapítása és érvényesítése. Szintén hozzájárulhatott volna a szöveg tartalmának bővítéséhez, ha a szerző említést tesz a gyülekezési joggal összefüggő néhány bírósági határozatról, különös tekintettel arra a célra, hogy a bírói gyakorlat következetes és egységes legyen a gyűléseken felmerülő - gyülekezői és rendőri - magatartások jogosságának vagy jogellenességének megítélésében.
A 63. § [Egyesülési jog] című fejezet szerzője Kovács Kriszta. Az egyesülési jog intézményéhez fűzött kommentárjáról már elöljáróban kijelenthető, hogy különösen erőteljes szabadságjogpárti felfogást tükröz. A fejezet lényegi részét a rövid szövegtörténeti és rendszertani áttekintés után elhelyezett, három pilléren nyugvó elemzés képezi: az egyesülési jog alanyainak, tartalmának, valamint korlátainak áttekintése. A magyarázat gerincét kiegészítendő, a szerző két rövid alfejezetben szót ejt az egyesülési joggal nem védett társulások köréről, valamint a jog szabályozásának minősített többséggel való kialakításáról.
Az egyesülési jog alanyainak körét Kovács Kriszta könnyen követhető szerkezetben, logikus sorrendben mutatja be. Az állammal különleges jogviszonyban állók - fegyveres szolgálatot teljesítők, fogvatartottak - alapjogi cselekvőképességének korlátozottsága mellett kitér arra is, milyen nehézségek merülnek fel a gyermekek alapjoggyakorlásával összefüggésben. Mindhárom kiemelt alanyi kör esetében hangsúlyozza az egyesülési jog lehető legteljesebb érvényesülésének szükségességét.
Az egyesülési jog tartalmi elemeinek tárgyalását megelőzően megtaláljuk a társadalmi szervezet legfontosabb ismérveinek felsorolását: az önkormányzati jellegű működés elvet, a közös cél érdekében szervezett tevékenységet és a nyilvántartott tagságot. A későbbi kritikai megállapítások megalapozását elmélyíthette volna az egyesületi önkormányzatiság mibenlétének részletesebb, elméleti megalapozottságú elemzése.[6] A jog korlátainak ismertetésénél a szerző kimerítő bemutatásra törekszik. Tartalommal tölti ki a törvényi szabályozás keretjellegű normáját, amely mások jogainak és szabadságának sérelmét tekinti az egyesülési jog legfontosabb korlátjának. Kiemeli ezen kívül az egyesülési jog legsúlyosabb korlátozásának, nevezetesen az egyesület feloszlatásának kérdésével kapcsolatban felmerülő legvitatottabb kérdést: pontosan "kinek és milyen mértékű társadalomellenes magatartása szükséges ahhoz, hogy egy egyesület bűncselekmény, illetve arra való felhívás miatt feloszlatható legyen" (24. msz.). A fegyveres szervezetek létrehozása tilalmának tárgyalása során hangsúlyozza, hogy a tilalom politikai célú fegyveres szervezetre vonatkozik. Ezen kívül javaslattal él arra vonatkozóan, hogy a "fegyveres" szervezet fogalmát más jogszabályokkal összhangban, a Btk. és a Gyt. nyomán értelmezze a jogalkalmazó az egyesülési jog esetében is. Az egyesülési jog "mások jogai és szabadságai" miatti korlátozása alapvető jelentőségű bírósági határozatokkal bővült a szélsőjobboldali szervezeteket közelmúltban feloszlató ítéletek révén. Ezek áttekintése, érvelési rendszerük értékelése kiegészítésekkel szolgálhat az alapjogról folytatott diskurzus továbbfűzéséhez.
A már említett szabadságelvű megközelítést juttatja kifejezésre Kovács Krisztának a hatályos szabályozással és jogértelmezéssel kapcsolatos több kritikai megállapítása. Indokolatlan korlátozásnak tartja például, hogy a társadalmi szervezet ügyintéző és képviseleti szervének tagja csak magyar állampolgár, illetve magyar állampolgárral egy tekintet alá eső személy lehet. Ez a megjegyzés szépen egybecseng azzal az észrevétellel, amelyet a Sólyom Péter által jegyzett gyülekezési jog magyarázatában olvashattunk. Amellett, hogy a szerző nagyobb teret engedne a külföldiek alapjoggyakorlásának, bővítené a társadalmi szervezetek szervezeti és működési autonómiájának terjedelmét is. Ebből következően túlzott korlátozásnak minősíti az ügyészi törvényességi felügyeletet, mivel az "folyamatos állami kontrolt jelent az egyesületek működése felett, amely a magánszemélyekkel szemben elképzelhetetlen volna, és az egyesülési szabadságjoggal sem egyeztethető össze" (12. msz.). A szerző következtetései messzemenőkig támogathatók, csupán a kommentár műfaját szem előtt tartva fogalmazhatunk meg vele szemben bírálatot. A kommentár műfaji jellegzetessége ugyanis az, hogy nem axióma jellegű kijelentéseket tesz, hanem szembeállítja a szakirodalomban, a joggyakorlatban szereplő ellentétes véleményeket, és legfeljebb ezek értékelése után áll valamelyik érvrendszer mögé, amennyiben ezt egyáltalán szükségesnek látja.
A fejezet kiemelendő értékének tartjuk, hogy az alkotmánybírósági és a strasbourgi joggyakorlat mellett a szerző számos esetben hivatkozik a rendesbíróságok ítéleteire, feldolgozza az egyesülési joggal összefüggő szinte valamennyi jelentősebb bírói döntést. Elemzésében tehát nemcsak az eleve elméleti-dogmatikai megalapozottságú gyakorlat ösz-
- 128/129 -
szefoglalására törekszik, hanem absztrakciós és szintetizáló jellegű eredményekről is számot ad. Végül, ám nem utolsósorban elismerést érdemel a szerzőnek az a törekvése, hogy az alkotmánybírósági gyakorlatban kidolgozott általános - vagyis nem kifejezetten az egyesülési jogra vonatkozó, sőt lehet, hogy nem is az alapjogi normákra irányadó - elveket az adott alapjog sajátos problémáira vonatkoztassa. Ez a megoldás írásának valódi kommentár jelleget kölcsönöz, és utat nyit a teljes Kommentár szövegének továbbfejlesztéséhez is. ■
JEGYZETEK
[1] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea: A kommentár kommentárja 1., Fundamentum, 2010/1, 93-97.
[2] Így például az ENSZ kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni nemzetközi egyezményéről (Magyarországon kihirdette az 1988. évi 3. törvényerejű rendelet), vagy az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására való tekintettel történő védelméről szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt egyezményéről (Magyarországon kihirdette a 2002. évi VI. törvény).
[3] Tematikusan kapcsolódó kitűnő monográfiája: A szólásszabadság alapvonalai - magyar, angol, amerikai és európai összehasonlításban, Budapest, Századvég, 2009.
[4] Lásd ezzel összefüggésben Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás, Budapest, Osiris, 1998, valamint Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József - Tilk Péter - Zeller Judit: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2006.
[5] Vö. Gyülekezési jog, in Magyar alkotmányjog III. (4. vj.).
[6] Vö. például Petrétei József: Az önkormányzatok fogalmáról, jellegéről és alkotmányi szabályozásáról, Jura, 1995/1, 6-15.
Visszaugrás
