Minden termék, amit megvásárolunk, valamilyen csomagolóanyagban kerül forgalomba. Ez rengeteg hulladék keletkezését eredményezi. A csomagolási hulladék sokféle formát ölthet a műanyagtól a fémen át az üvegig. Ezek közös jellemzője, hogy nem, vagy csak nagyon hosszú idő alatt bomlanak le. Ezért kifejezetten fontos az össztársadalmi szinten megvalósuló felelősségvállalás. Ez jelenti azt is, hogy komplex felelősségi rendszerek mentén szükséges gondolkodnunk. Az ökológiai felelősségvállalás és a környezettudatos magatartás alakítja a társadalmat is. Ez a fajta felelősségvállalás azonban nem hárítható kizárólag az állampolgárokra. Mindenképpen szükséges az állami szerepvállalás is.
Természetesen fontos a lakosság proaktív szerepvállalása, amelyet jól mutat az Európai Bizottság 2021/1384 végrehajtási határozata.[1] Ez a Return the Plastic elnevezésű polgári kezdeményezést karolta fel, amely a műanyag palackok újrafeldolgozására irányuló, uniós szintű betétdíjas rendszer megvalósításáért lépett fel. A Return the Plastics bízik abban, hogy ez a betétdíjas rendszer egyszerre több tényezőt is megoldhat: az újrahasznosítás folyamata kevesebb energiát vagy nyersanyagot igényel, mint a teljesen új palackok előállítása, a műanyag palackokat többé nem szemétként találjuk majd az utcán, hanem összeszedik, és ez a rendszer tudatosítja, hogy a műanyag előállítása milyen környezeti költségekkel jár bolygónkon.[2] Éppen ezért a javaslat egy egységes európai visszaváltási rendszer kidolgozását szorgalmazná.
Az ilyen formán újrahasznosított műanyag csomagolások körforgásban maradnának. Az emberek pedig egy minimális felelősségvállalással olyan megtakarítást érhetnek el, amely többletet az állam és a magánvállalkozások is tudnák akár szociális költségek fedezésére használni. Mindez segítheti az állami mozgástér növelését ezekben a kérdésekben.
A polgári kezdeményezéssel párhuzamosan az Európai Unió is szabályozta a kérdést az Európai Parlament és a Tanács közös 2018/852 irányelvében, amely a csomagolásról és a csomagolási hulladékról szóló 94/62/EK irányelvet módosította. Az irányelv 7. cikke rendelkezik a csomagolások és csomagolási anyagok visszaváltásáról, továbbá az uniós szabályoknak a nemzeti jogokba való átültetéséről és kötelező alkalmazásáról. Így látható, hogy a polgári kezdeményezés mellett ott szerepel az állami felelősségvállalás. A felelősségvállalás azonban önmagában nem mindig elég, mivel egyes szereplők saját céljaikra használják ki a rendszer gyengeségeit.[3]
A felelősségvállalás komplexitása magával hoz egy olyan kontextust is, amely szerint nemcsak abban a formában kapcsolódik össze az ökológiai felelősség a szociális felelősséggel, hogy az állampolgárok proaktív és aktív magatartása ezt segíti elő, hanem az állam és a többi szereplő részéről is megvalósul ez az aktivitás. Ez nemcsak a már korábban említett esetleges megtakarítások szociális kiadásokra való fordítását jelenti, hanem azon rétegeknek való segítségnyújtást, akiket negatívan érint az ökológiai felelősségvállalás. Bármilyen változás is következzen be, az nem egyformán csapódik le a társadalom különböző rétegeiben. Előfordulhat, hogy egyes rétegeknek nagyobb áldozatot kell hozni a közös jóért. Ez különösen egy fontos kérdés lesz, ha a társadalom szegényebb rétegeinek kell a nagyobb terhet viselnie. Ha az ökológiai felelősségvállalás célja egy fenntartható gazdaság, akkor ez hogyan hat a társadalom egészére?
Az ökológiai felelősségvállalás célja a tisztább környezet, a környezeti fenntarthatóság, amely hosszú távon kihatással van az emberi egészségre is. A kérdésnek számtalan olvasta van, hiszen, ahogy Gelencsér András is kifejti könyvében, nincsenek csak "jók" és csak "rosszak", ha a klímaválságról beszélünk és gondolkodunk.[4] Az viszont biztos, hogy mindenki számára áldozatokkal jár. A kérdés azonban az, hogy kinek mekkora áldozatot kell hoznia. Ez annak a fényében fontos egyes elemzések szerint, hogy miként is elemezzük a szegénység természetét. Különösen lényeges kérdés, hová tesszük a szegénységi küszöböt.[5] A szegénységi küszöb - nagyon leegyszerűsítve - az a szint, amely alatt az adott társadalomban megfelelő keretek között nem lehet megélni. Ha ezt a küszöböt Magyarországon vizsgáljuk, akkor több hivatalos megközelítést is találunk. Egyrészt a minimálbér mondható olyan mérőszámnak, amely kijelöli a kötelező legkisebb mértékét. Ez egy olyan mértéket jelent, amely szerint az alapszintű megélhetéshez ez az elegendő. Ehhez képest viszont fontos
- 66/67 -
megnézni az 1993. évi III. törvényben (Szoc.tv.) meghatározott szociális ellátások esetében alkalmazott rászorultsági küszöböt, amely az esetek egy jelentős részében a szociális vetítési alaphoz kapcsolódik. Ennek az összege 28 500 Ft. Ez a másik megközelítés a rászorultságot a szociális vetítési alap valamely százalékos variánsában határozza meg. Ez az érték, igaz változó néven, de több mint egy évtizede állandó. Ha a két összeget megnézzük, akkor azt láthatjuk, hogy van egy szakadék a két érték között, amely minden évben egyre növekszik. Ennek oka, hogy a minimálér összegét folyamatosan progresszív módon növelik, a szociális ellátások alapja viszont állandó.
Ehhez kapcsolódóan pedig a szegénység érzetének és valóságának dimenziói közötti kapcsolatot is vizsgálni kell, ami részben kapcsolódik a fenti párosításhoz is. A szegénységnek van egy szubjektív érzete és egy objektív valósága is. Ahogy azt a Gábos és Tátrai szerzőpáros is kiemeli: "A megélhetési nehézségekkel küzdők aránya azoknak a személyeknek a számát jelenti a teljes népességre vetítve, akiknek háztartásában - a háztartásgazda megítélése szerint - a rendelkezésre álló jövedelemből csak nehézségek vagy nagy nehézségek árán tudnak megélni. Ez a mutató tehát az objektív pénzügyi helyzet szubjektív megítélésén alapul."[6]
Ehhez kapcsolódóan a KSH adatai szerint az egyes szegénységi dimenziókat tekintve 727 000 fő tartozott a kizárólag jövedelmi szegények, 390 000 a kizárólag súlyosan depriváltak és 113 000 fő a kizárólag munkaszegények közé. A fenti adatok összevetéséből adódóan a szegénység mélységét az mutatja, hogy a szegénység kockázatának kitettek egyszerre hány szegénységi dimenzióban érintettek. Az egyszerre egy dimenzióban érintettek aránya 1,7 százalékpontos csökkenés mellett 70,2% volt, az egyszerre két dimenzióban érintetteké 3 százalékponttal nőtt, és 24,5%-ot képviselt.[7] Ez az adat változott 2023-ra A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek száma 1 millió 914 ezer fő, a lakosság 20,2%-a KSH legfrissebb adatai szerint.[8] Amennyiben ezeket az adatokat európai összehasonlításba helyezzük, akkor látható, hogy hol is helyezkedünk el az EU 27-ek között.
Ezeknek a személyeknek a körében nagy az esély a társadalmi kirekesztődésre. A kirekesztődés visszafordíthatatlan folyamat, amely esetben, ahogy Szalai Júlia is fogalmaz, az érintettek átkerülnek a Rubiconon túlra.[9] Ez már nemcsak a javak korlátozottságán alapuló társadalmi cselekvési korlátokat jelenti, hanem egy olyan állapotot, amikor az adott személyről nemcsak az állam és a társadalom, de saját maga is lemondott. Erre jó példa a Mullainathan és Sharif által használt csőlátásveszteség.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
