Talán egyik uniós intézmény sem fejlődik olyan ütemesen és lendületesen, mint az Európai Parlament. E szerepnövekedést alapvetően két folyamat táplálja: egyrészt az uniós jogalkotók - felismerve, hogy az Európai Unió számos demokratikus és strukturális hiányossággal rendelkezik - az alapszerződések módosításakor egyre kiterjedtebb hatáskörrel látják el az európai integráció egyetlen közvetlen népképviseleten alapuló szervét, másrészt pedig a szerződésszövegek értelmezésén keresztül maga az Európai Parlament is igyekszik erősíteni saját pozícióját. Amíg azonban a szerződésmódosítások eredményeinek, vagyis a megváltoztatott, esetleg újonnan megalkotott jogszabályi rendelkezéseknek alapvetően mindenki számára azonos tartalmuk van, addig a Parlament által végzett hatáskörbővítés jogszerű, bár jogilag részleteiben nem szabályozott produktumai eltérő jogalkalmazói megítélés alá eshetnek. Mindezt tovább árnyalja, hogy előfordulhatnak olyan esetek, amikor az uniós jogalkotóknak nem sikerül szövegszerű és logikai értelmezésüket tekintve egységes jogszabályi rendelkezéseket megalkotniuk (II. rész), amely azért különösen érdekes, mert az így kialakított szabályanyag amellett, hogy jogvitára adhat okot, rendkívül jó táptalajt nyújt a Parlament által végzett hatáskörbővítés eredményességéhez. Ehhez kapcsolódik a tanulmány alapkérdése, vagyis hogy a lisszaboni nóvumok gyakorlatban megvalósult, Parlament által preferált értelmezése helyett milyen koncepciónak kellett volna érvényesülnie a legutóbbi bizottsági elnöki kinevezés alkalmával (III. rész)?
Az európai parlamenti választásoknak 1979-től kezdődően egyre jelentősebb szerepük van az európai politikai irányvonal meghatározásában. Ez elsősorban annak a már fentebb is ismertetett folyamatnak köszönhető, hogy a választások nyomán megalakuló Európai Parlament feladat- és hatáskörei folyamatosan bővülnek, emiatt pedig a parlamenti befolyás is egyre nagyobb az uniós döntések meghozatalában. E tendenciát a Lisszaboni Szerződés is folytatta, a szerződés által meghatározott általános kívánalmak (így például az Európai Unió demokratikusabbá tétele, illetve ennek részeként az Európai Parlament tevékenységének hangsúlyozása) részletes kibontásának, vagyis az egyes részletrendelkezéseknek a pontos értelmezése azonban eltérő álláspontokat eredményezett. Ebből a problémakörből emelkednek ki, aktualitásuk okán, az Európai Bizottság tagjainak kinevezését, illetve a kinevezési eljárásban
- 39/40 -
játszott parlamenti szerepet érintő lisszaboni nóvumok (1. pont), valamint azok lehetséges értelmezései és következményei (2. pont)..
Az Európai Bizottság tagjainak kinevezését az Európai Unióról szóló szerződés határozza meg. A kinevezési folyamat már a Lisszaboni Szerződés előtt is részletes szabályozásban részesült, a szerződés azonban olyan elemekkel bővítette a mechanizmust, amelyeknek köszönhetően az Európai Parlament meghatározó szerephez jutott.
Az Európai Unióról szóló szerződés alapján első lépésként az Európai Tanács minősített többséggel, az európai parlamenti választások figyelembevételével és a megfelelő egyeztetések lefolytatása után javaslatot tesz az Európai Parlamentnek a Bizottság elnökének személyére vonatkozóan. Ezt a jelöltet az Európai Parlament tagjainak többségével megválasztja, amennyiben pedig a jelölt nem kapja meg a szükséges többségi támogatást, az Európai Tanács minősített többséggel, egy hónapon belül új jelöltet javasol, akit az Európai Parlament ugyanezen eljárás szerint választ meg. Ezt követően az Európai Tanács, a megválasztott elnökkel közös megegyezésben, elfogadja az elnök által bizottsági tagnak javasolt személyeket tartalmazó listát. Utolsó előtti lépésként az Európai Parlament szavaz az elnöknek, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének és a Bizottság többi tagjának mint testületnek a jóváhagyásáról. Végezetül pedig az Európai Tanács e jóváhagyás alapján, minősített többséggel kinevezi az Európai Bizottságot.[1]
Jól látható, hogy az európai tanácsi jelöltállítás immáron az európai parlamenti választások figyelembevételével, a szükséges egyeztetések lefolytatása után történik, illetőleg hogy az Európai Parlament megválasztja, és nem jóváhagyja vagy elutasítja a leendő elnököt. E rendelkezések pedig egyrészről kitüntetett helyzetbe hozták az Európai Parlamentet, másrészről olyan értelmezésbeli összekülönbözéshez vezettek, amely kis híján intézményközi harcba csapott át az Unión belül.
Az Európai Bizottság elnökének kinevezése körül kialakult jogi bizonytalanságért az Európai Unióról szóló szerződésnek az Európai Parlamentre vonatkozó, homályos megfogalmazású rendelkezései tehetők felelőssé. A szerződés ugyanis úgy bővítette az Európai Parlament hatásköreit, hogy közben nem határozott meg egyértelmű értelmezési kereteket, emiatt pedig eltérő álláspontok születtek arra vonatkozóan, hogy meddig is terjed az Európai Parlament hatásköre a Lisszaboni Szerződés után a bizottsági elnöki pozíció betöltését illetően.
Mivel az Európai Parlament hatáskörei a kinevezés terén elsősorban az Európai Tanács kárára bővültek, az egyes értelmezések közül is e szereplők modelljeit célszerű részletesebben áttekinteni. Az Európai Parlament, viszonylag egységesen, azt az álláspontot fogadta el, amely szerint az "európai parlamenti választások kötelező figyelembevétele" nem jelenthet mást, mint hogy az Európai Bizottság elnökének abból a pártcsaládból kell kikerülnie, amely az európai parlamenti választásokat követően képes megteremteni a Parlament általi elfogadáshoz szükséges többségi támogatást. Ennek a többségnek a létrehozására a választásokon legtöbb szavazatot kapott és ezáltal legerősebb pártcsoport jelöltje jogosult elsőként kísérletet tenni. Az egyes pártcsaládok ennek megfelelően csúcsjelölteket (ún. Spitzenkandidaten) állítottak,[2] méghozzá az alapján, hogy maguk közül kit tartanak a legalkalmasabbnak a bizottsági elnöki pozíció betöltésére. Az Európai Tanács ezzel szemben megosztott álláspontot képviselt. Míg egyes tagállami vezetők elfogadták a Parlament értelmezését, addig mások - elsősorban arra hivatkozva, hogy a jelöltállítás szabadsága a szerződés szövege szerint továbbra is az Európai Tanács kezében van - elvetették a parlamenti modellnek azt a részét, amely szerint mindenképpen a szükséges támogatást megteremteni képes csúcsjelöltet kell bizottsági elnökként jelölniük.
Az Európai Parlament modellje sokban hasonlít a tagállamok kormányalakítási gyakorlataihoz. Többségükben ugyanis az államfő a választásokon legjobb eredményt elérő pártvezetőnek ad felhatalmazást kormányalakításra, amennyiben pedig nem jár sikerrel, az államfőtől kapott megbízatása a második legjobban szerepelt pártvezetőre száll át és így tovább. A Parlament értelmezésében tehát az Európai Tanács (kvázi államfőként) köteles felkérni a legjobban szerepelt pártcsalád csúcsjelöltjét (a legutóbbi esetben Jean-Claude Junckert) annak felmérésére, hogy tud-e megfelelő támogatottságot biztosítani az Európai Parlamentben. Amennyiben igen, úgy a Tanács köteles őt a Bizottság elnökének javasolni. A Parlament szerint e mechanizmus több szempontból is előnyös: demokratikusabbá teszi az Európai Unió működését (mivel az Európai Bizottság vezetését a választópolgárok akaratától teszi függővé), növeli a választói hajlandóságot az európai parlamenti választások során (mivel nagyobb téthez köti a választójog gyakorlását), illetőleg lényegesen megkönnyíti a választópolgárok azonosulását egy-egy pártcsaláddal (mivel a csúcsjelölt-állítás személyhez köti a kampányolást).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
