Tanulmányom első részében az élettársi közös vagyon megosztása iránti perekben a szerzésben való közreműködés arányának bizonyítási szabályait és az élettársak bevételének meghatározására alkalmazott módszereket mutattam be[1]. Jelen, második részben pedig - az ismertetésre kerülő jogeseteken keresztül - azt elemzem, hogy az élettársak jövedelmének ismeretében hogyan történik a szerzési arány megállapítása, illetve hogyan befolyásolja az arányt a felek (illetve az egyik fél) által a közös háztartásban végzett munka értéke.
Az élettársak együttélés alatt befolyt bevételének tisztázását követően lehet megállapítani a szerzésben való közreműködésük arányát. Nem mindig egyszerű a szerzési arány megállapítása akkor sem, ha mindkét fél bevétele bizonyított. Jelentős mérlegelési nehézségek merülnek fel abban az esetben is, ha az egyik fél jövedelme egyértelműen megállapítható, a másiké pedig nem; illetve csak a felek közreműködése arányának meghatározása érdekében lefolytatott bizonyítás eredményeként lehet azt is megállapítani, hogy a szerzési arány pontosan nem határozható meg, ezért az azonos.
A kialakult bírói gyakorlat szerint, ha az életközösség fennállásának idejére mindkét fél jövedelmét pontosan meg lehet állapítani, akkor - bármilyen hosszú ideig állt fenn az élettársi kapcsolat - a felek ez alatt befolyt összes jövedelmét össze kell adni, és az egyik, illetve a másik fél jövedelmét ehhez az összeghez kell arányosítani. Egy példával megvilágítva: a felperes bevétele 10 millió, az alperesé 15 millió forint volt. Az összes bevétel tehát 25 millió forint, amelyből a felperes szerzési aránya 40%; (10 millió/25 millió) az alperesé pedig 60% (15 millió/25 millió) Ez az arányszám irányadó egységesen az együttélés teljes tartamára, függetlenül attól, hogy esetleg volt olyan időtartam, amikor a tényleges szerzés ettől az aránytól eltért.
Hosszú időtartamú együttélés esetén ez a számítási mód aránytalanságot eredményezhet, mert az együttélés kezdeti szakaszában számszerűen lényegesen alacsonyabb összegű jövedelem tényleges értékében magasabb lehet, mint az együttélés későbbi szakaszában a számszerűen magasabb bevétel. Ez a számítási mód nem követi az értékváltozást és méltánytalan lehet arra a félre, aki az együttélés kezdeti szakaszában alacsonyabb, de értékében magasabb jövedelemmel rendelkezett.
A Fővárosi Ítélőtábla ezt az elvi problémát a következő ügyben az alábbiak szerint próbálta kiküszöbölni:[2]
Az élettársak 1984-től az egyikük 2008 novemberében bekövetkezett haláláig, azaz 25 évig éltek élettársi kapcsolatban. Együttélésük alatt több ingatlan tulajdonjogát szerezték meg egymás között egyenlő arányban és készpénz megtakarítással is rendelkeztek. Az elhunyt élettárs örököse - egyéb törvényes örökös hiányában és az általa írt végrendeletet érvénytelensége miatt - a Magyar Állam lett. A túlélő élettárs felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó hagyatékában lévő ingatlan vagyon 1/2 tulajdoni hányada és készpénz megtakarítás fele élettársi vagyonközösség jogcímén a tulajdonában áll. Az élettársak szerzési arányát a felperesre kedvezőbben 75-25%-ban határozta meg.
Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy a felperes nem bizonyította a szerzéshez az 50%-ot meghaladó mértékű hozzájárulását, ezért az ingatlan-nyilvántartás a tényleges szerzésnek megfelelő arányokat tükrözi, és a készpénz megtakarításnak is a fele tartozik a hagyatékba.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének helyt adott. Lényegében számszerű levezetés és követhető számítás nélkül azt állapította meg, hogy a felperes és az örökhagyó szerzéshez való hozzájárulásának aránya 75-25% volt.
Az alperes fellebbezésében egyebek mellett sérelmezte, hogy az elsőfokú ítélet nem tartalmazza azt a számítási módot, amely alapján a szerzési arány levezethető, és hivatkozott arra is, hogy az együttélés hosszú időtartamára tekintettel, a jövedelmek puszta összeadása és az arány
- 44/45 -
ez alapján történő kiszámítása az értékviszonyok változása miatt téves eredményre vezet. Igazságügyi szakértő kirendelését indítványozta a tényleges értékviszonyokat kifejező szerzési arányok megállapítására.
Az ítélőtábla a másodfokú eljárás során bizonyítást folytatott le azon időtartamok jövedelmi viszonyaira, amelyekre az adatok beszerzése az elsőfokú eljárás során elmaradt. A lefolytatott bizonyítás eredményeként az együttélés teljes tartamára havi lebontásban meg lehetett állapítani a felperes és az örökhagyó munkabérből és nyugdíjból származó bevételét. Számszerűen a felperes összes jövedelme az együttélés alatt 19 548 356 forint (72,65%), az örökhagyó jövedelme pedig 7 358 326 forint (27,35%) volt.
Az adatok alapján azonban megállapította az ítélőtábla azt is, hogy az élettársak jövedelme közötti arány nem volt állandó, az évek során jelentősen eltolódott. Az élettársi kapcsolat korábbi szakaszában a felperes keresete éveken át többszöröse volt a néhai jövedelmének, az együttélés utolsó éveiben pedig már valóban alig kétszeresen haladta meg. Az ítélőtábla álláspontja szerint az élettársak jövedelmének egymáshoz viszonyított arányában a hosszú élettársi kapcsolat alatt mutatkozó jelentős változás és az együttélés szinte teljes tartamára jellemző magas infláció miatt megalapozottan hivatkozott az alperes arra, hogy megnyugtatóan csak akkor lehet állást foglalni a szerzési arány tekintetében, ha az élettársi kapcsolat egyes éveiben befolyt bevételeket valorizáljuk, és az így kapott, átértékelt jövedelmeket hasonlítjuk össze. Ehhez azonban szakértő igénybevétele szükségtelen volt, mert a számítás során felhasználható a nyugdíjak megállapítása során alkalmazandó, a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény végrehajtásáról szóló 168/1997. (X. 6.) Korm. rendelet jelenleg hatályos 2. számú mellékletét képező, a kereseteknek, jövedelmeknek beszámítása során alkalmazandó valorizációs szorzószámokat tartalmazó táblázat. A táblázatban megadott, egyes évekhez tartozó valorizációs szorzószámok alkalmazásával ugyanis megállapítható, hogy egy adott évben elért éves keresetnek - reálértéken számítva - mekkora éves kereset felel meg egy tetszőleges másik évben. Az adott évi valorizált kereset az adott évre megállapított összes jövedelem és a valorizációs szorzószám szorzata. Így például a felperes 2015. évre valorizált 1999. évi jövedelme a 630 156 forint tényleges jövedelem és a 3,116-os valorizációs szorzószám szorzataként 1 963 566 forint.
Az ítélőtábla a kormányrendelet melléklete alapján kiszámította az ítélethozatal évére valorizált évi kereseteket, azt táblázatban rögzítette, az adott évre vonatkozó szorzószámokkal együtt. Ennek alapján megállapítható volt, hogy az élettársi kapcsolat tartama alatt megszerzett teljes, 2015. évre valorizált jövedelem az örökhagyó esetében 26 046 927 forint, míg a felperes esetében 88 907 612 forint jelen idejű értéket képvisel. A kettő összegeként adódó 114 954 539 forintból kiindulva kiszámítható, hogy a néhai hozzájárulása 22,7%-ot, míg a felperes hozzájárulásának aránya 77,3%-ot tett ki. Ebből tehát az következik, hogy a közös szerzésben való közreműködés aránya a felperes által állított 75-25%-os arányt is meghaladta. Ezen mértéken túl azonban a bíróság a Pp. 215. §-a alapján nem terjeszkedhetett, így a felperes kereseti kérelmeinek elbírálása során ezen arányból indult ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
