A régi Ptk. az élettárs tulajdoni-, az új Ptk. pedig az élettárs kötelmi igényének mértékét egyezően, a szerzésben való közreműködése arányában határozza meg. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 578/G. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
A 2013. évi V. törvény (új Ptk.) 6:514. § (2) bekezdés alapján pedig az élettársat a vagyonszaporulatból a szerzésben való közreműködése arányában, elsősorban természetben illeti meg részesedés. A háztartásban, a gyermeknevelésben, valamint a másik élettárs vállalkozásában végzett munka a szerzésben való közreműködésnek minősül. A (3) bekezdés szerint ha a szerzésben való közreműködés aránya nem állapítható meg, azt egyenlőnek kell tekinteni, kivéve, ha ez bármelyik élettársra nézve méltánytalan vagyoni hátrányt jelentene.
A Fővárosi Ítélőtábla élettársi közös vagyon megosztása iránti pereit tárgyaló tanácsának bírájaként tapasztalom, hogy a szerzésben való közreműködés arányának megállapítása számos jogszabály értelmezési és bizonyítási nehézséget vet fel. Tanulmányomban ezeket, a bírói gyakorlatban felmerült kérdéseket és az arra adott különböző megoldásokat igyekszem összefoglalni.
A vélelem eljárásjogi szempontból a bizonyítási teher különös szabálya, amelynek célja a bizonyítás egyszerűsítése, lényege pedig az, hogy a törvényben meghatározott tényállások esetén a bizonyítási teher átfordul, ennek megfelelően pedig a vélelmezett tény fenn nem állásának bizonyítása az ellenfélre hárul.[1]
Több közzétett eseti döntés eredményeként[2] a régi Ptk. szabályai szerint elbírálandó ügyekben egységes a bírói gyakorlat abban, hogy az élettársi kapcsolat fennállása alatt keletkezett vagyonszaporulat tekintetében a közös szerzés vélelme érvényesül. A közös szerzés vélelmével szemben a saját vagyoni hozzájárulásra hivatkozó felet terheli annak bizonyítása, hogy a vagyontárgy megszerzése nem az élettársi közös vagyonból, hanem saját vagyoni eszközeinek felhasználásával történt.
Nem ilyen egységes azonban a gyakorlat abban a kérdésben, hogy a régi Ptk. 578/G. § (1) bekezdésének második fordulatában szabályozott azonos mértékű szerzés is vélelemnek minősül-e vagy sem. Annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság már egy 2000. évben hozott döntésében[3] kifejtette, hogy az élettársak egyenlő arányú szerzésére vonatkozó rendelkezés nem vélelem, hanem olyan kisegítő szabály, amely akkor alkalmazható, ha a bizonyítás lefolytatása után mérlegeléssel sem lehet a reális szerzési arányt meghatározni, az azonos arányú szerzés megállapításának lehetőségét gyakran a felek és még az elsőfokú bíróságok is tévesen értelmezik, és azt vélelemnek tekintik.
1.1. Az elsőfokú bíróságnak ezen vélelem fennállására vonatkozó álláspontja eredményezett téves döntést abban az ügyben, amelyben az azonos arányú szerzés mellett felmerült a közös szerzésre vonatkozó vélelem alkalmazásának szükségessége is:[4]
A felek élettársi kapcsolatban éltek, melynek létesítése előtt az alperesnek már tulajdonában állt egy építési telek ingatlan. Az együttélés tartama alatt építettek fel egy családi házat. A felperes keresetében - nem vitatva, hogy a telek az alperes tulajdonában áll - annak megállapítását kérte, hogy élettársi vagyonközösség jogcímén megszerezte az egész ingatlan 35/100 tulajdoni hányadát. A felek szerzési arányát azonos mértékűben jelölte meg. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Elismerte, hogy az építkezés az együttélés tartama alatt történt, de azt állította, hogy ahhoz túlnyomórészt az együttélést megelőzően már általa megvásárolt építőanyagokat és a megtakarításait használták fel. A szerzési arányt erre
- 38/39 -
tekintettel 5-95%-ban határozta meg a felperesre terhesebben.
Az elsőfokú bíróság arról tájékoztatta a feleket, hogy vélelem szól az élettársak közreműködésének azonos mértéke mellett, ezért az alperest hívta fel annak bizonyítására, hogy a felépítmény tekintetében a tulajdonszerzés az 50-50%-tól eltérő. Az alperes erre vonatkozó bizonyítási indítványt nem, illetve elkésetten terjesztett elő, ezért a bíróság ítéletében megállapította a családi házra a felperes 1/2, az egész ingatlanra pedig a 35/100 tulajdoni hányadát azzal az indokolással, hogy vélelem szól az élettársak azonos arányú szerzése mellett, és az alperes tájékoztatás ellenére nem bizonyította, hogy a felépítmény tekintetében a tulajdonszerzés aránya az 50-50%-tól eltérő.
Az alperes elsődleges fellebbezési kérelmében az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését kérte, amelyet azzal indokolt, hogy az elsőfokú bíróságnak az azonos mértékű szerzési arányt megállapító vélelemre vonatkozó hivatkozása jogszabálysértő és téves a bizonyítási teher alperesre telepítése.
A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte. Indokolásában kifejtette, hogy az adott ügyben az alperes ellenkérelme alapján nem csak az élettársi közös vagyon megszerzésében való közreműködés aránya volt vitatott, hanem részben az is, hogy az építkezés a közös vagyon felhasználásával történt. Ezért elsődlegesen azt kellett volna tisztázni a perben, hogy a nem vitásan az élettársi kapcsolat fennállása alatt létrehozott felépítmény a vélelemnek megfelelően valóban közös vagyon-e, illetve mennyiben az. A vélelemmel szemben az alperest terheli azon állításának bizonyítása, hogy a családi ház építése csak részben történt az élettársi közös vagyon felhasználásával, mert túlnyomórészt saját vagyonát fordította az építkezésre. Ha ugyanis valamelyik fél azt állítja, hogy az élettársi kapcsolat fennállása alatt szerzett és a kapcsolat megszakadásakor meglévő vagyontárgy nem, vagy nem teljes mértékben tartozik az élettársak közös vagyonába, hanem teljes egészében, vagy részben a saját vagyonába, akkor az élettársi közös szerzés vélelmével szemben a saját vagyoni (különvagyoni) hozzájárulására hivatkozó felet terheli a bizonyítás.[5] Ezen bizonyítás sikertelensége esetén úgy kell tekinteni, hogy az építkezés teljes egészben az élettársi közös vagyon felhasználásával történt. Az építkezés során felhasznált vagyon jellegének és a közös-, illetve az alperes saját vagyona arányának tisztázását követően lehet azt vizsgálni, hogy a felhasznált közös vagyonon belül milyen volt a felek szerzésben való közreműködése.
Az alperes fellebbezése alapján az ítélőtáblának állást kellett foglalnia abban a kérdésben is, hogy helyes-e az elsőfokú bíróságnak az élettársak azonos arányú szerzését megállapító vélelemre történt hivatkozása, és ennek következtében valóban az alperest terhelte-e a perben annak bizonyítása, hogy a hozzájárulás aránya javára eltért a vélelemnek megfelelő 50-50%-tól. Az ítélőtábla álláspontja szerint téves az elsőfokú bíróságnak a vélelemre vonatkozó hivatkozása és ennek következtében a bizonyítási teher alperesre történő telepítése. A régi Ptk. 578/G. § (1) bekezdése ugyanis kizárólag azt a törvényes vélelmet tartalmazza, hogy a felek által az élettársi kapcsolat ideje alatt megszerzett és az annak megszűnésekor is meglévő vagyontárgyak a közös tulajdonukat képezik. A vélelem arra nem terjed ki, hogy az élettársak szerzéshez való hozzájárulásának aránya azonos. Az (1) bekezdés második fordulata ugyanis nem vélelem, hanem kisegítő szabály, amelyet akkor lehet alkalmazni, ha bizonyítás útján még mérlegeléssel sem állapítható meg a szerzésben való közreműködés aránya. Ellenkező értelmezés azt eredményezné, hogy az élettársi szerzés a házastársi szerzéssel lényegében megegyezne, ugyanis a Csjt. 27. § (1) bekezdés mondja ki azt, hogy a házastársak osztatlan (azonos arányú) közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
