A magánjog sarkalatos elve az ember személyiségének méltósága. Az elv érvényesítéséhez szükséges egyértelműen meghatározni, mit értünk ember alatt, ki számít embernek. A hagyományos meghatározás, amely szerint élve születésétől számít az ember valakinek, ma bizonyos kiegészítésre, pontosításra szorul. A javaslat nem tartotta feladatának, hogy az Alkotmányt megelőzően a méhen kívül fogant és felnevelt ember vonatkozásában a jogi személyiség kezdő időpontját meghatározza. Tudatában van annak, hogy a jelenlegi megoldás, noha az anya által hordozott magzat életével kapcsolatban súlyos elvi állásfoglalást jelent a jogalanyiságnak a születéssel, de a fogamzásra visszahatón történő megszerzése, valójában azon gyakorlati igény által vezérelt megoldás, amely a terhesség idejére az anya életének és érdekeinek a magzat létét megelőző rangsort kíván a jogban biztosítani. A terhesség ideje alatt ezért áll az anya személyi szabadságával és jogi státusával szemben a magzat érdekeit óvandó csak az állam általános életvédelmi kötelezettsége. Ez a gyakorlati-társadalmi indok azonban az in vitro fertilizált (méhen kívül megtermékenyített) és mesterségesen táplált-nevelt embrió esetében nem alkalmazható. Sőt, kifejezetten ellentétesek lennének szempontjai a méhen belül nevelődő magzati élet keletkezésével. Márpedig a mai technikai fejlettséggel számot vető és előre is mutató törvénynek e kérdéssel szembe kell néznie.[1]
A mesterségesen megtermékenyített csírasejt esetében az élet keletkezése annak első pillanatától megragadható. Első pillanattól teljesen kiszolgáltatott az őt létrehozó és életben tartó külső tényezőknek. Ha valahol veszélye van annak, hogy emberi lény, emberi élet tárggyá válik, esetleg akár forgalom tárgyává, az ilyen embrió vagy lombikbébi, bizonnyal olyan helyzet. Ezért az így keletkezett emberi élet vonatkozásában indokolt lenne, akár a személyi statussal járó védelmet, akár más, emberként történő nyilvántartásba vételt és megfelelő jogi védettséget biztosító körülményeket teremteni, az általános életvédelmi kötelezettségen és az ember tárgyiasításának tilalmán túl is nevesítve ezeket a teljesen kiszolgáltatott és védtelen embriókat. Mégpedig meg kellene ezt adni már a fogantatástól, egészen az önálló lét kezdetéig, amit viszont a "születés'" terminus helyett vagy annak kibővítésével, az önálló légzés és anyagcsere megindulásának pillanatára kellene kifejezetten rögzíteni. Mindez ugyan nem (csak) a magánjogi törvényhozás feladata, de annyiban mégis szóvá kell tennünk, mert különben emberi élet árúvá, jogtárggyá alacsonyítása ellen a törvényes rend nem nyújt kellő védelmet.
Az új törvény különböző emberi kapcsolatok jogi helyzetét közelíti a házas felek, a család alkotmány szerint kiemelendő, előnyben részesítendő jogi állásához. Ennek során nem ügyel arra, hogy a családnak az Alkotmány megkívánta kiemelt, előnyös helyzetét a társadalom érdekében megőrizze. Ennek máris mutatkoznak visszahatásai. A család megkülönböztetett alkotmányos védelmének van társadalmi alapja, több is, ezért minden támadással szemben állítható, hogy az most sem szorítja tiltott megkülönböztetéssel hátrányos helyzetbe sem az élettársakat, sem az egyneműek kapcsolatát. A család védelmének alkotmányos indoka, hogy a társadalom fennmaradásának a gyermekek előfeltételei, a gyermekek fejlődésének pedig természetes tere a családi közösség. Az Alkotmány elsősorban a gyermekek érdekében védi a szülők és gyermekek közösségét, ahogy védi az árvákat, az özvegyeket, az egyedülálló nevelőket, s ha nincs, ha felbomlott, ha elpusztult a család, intézményes pótlását teszi állami-társadalmi feladattá a gyermek érdekében. Tudományos tételnek ismerhető el, hogy a megfelelő családi közeg nem pótolható egyenértékűen a gyermek fejlődése szempontjából mégoly gondos és körültekintő módon sem. Ezért a család szilárdsága alkotmányosan védendő társadalmi érdek. Másrészt a tudomány mai egységes álláspontja szerint a két ember szilárd szeretetkapcsolata törvényesített viszonyban egyéniségük kibontakozása szempontjából jelentős társadalmi érték. Bár egymagában az egészséges és biztonságos környezetben felnövekvő nemzedék szempontja is elegendő alapjául szolgálhat a megkülönböztetett alkotmányos védelemnek, nem közömbös a házastársi egységben kiteljesedő emberség társadalmi hatása sem, és ezért a kapcsolat szilárdsága gyermek nélkül sem a társadalom számára.
Védjük a család szilárdságát? A jogvédelem elsődleges tárgya a kiszolgáltatott társadalmi helyzetben lévő kiskorú gyermek. A gyermekes szülő - házasságon kívül is - az állami támogatás legtöbb
- 195/196 -
előnyét igénybe veheti. A családi, házasságban élő közösségnek a jog lényegében a közszerzemény elismerése terén, az egymás helyettesítésének elvi elfogadásában, a törvényes öröklés vonalán és a névviselés kérdésében nyújt bizonyos előnyöket. A családot bomlasztó társadalmi hatások elleni következetes fellépés, noha alkotmányos parancs írja elő, hiányzik állami politikánkból. Véleményszabadság, sajtószabadság, művészi szabadság, személyi szabadság felelőtlen kiteljesedése esetén nehéz is azt állami eszközökkel érvényesíteni. E téren a társadalomnak kellene helyes értékrenddel szembefordulnia a családot bomlasztó hatásokkal, s a nevelés vonalán kellene ilyen hatások ellen idejében felvértezni az ifjúságot. Ne feledjük: piacgazdaságban az kerül piacra, amire akad fogyasztó!
A gyermekes családok és más gyermekes szülők védelmének van egy, ugyan nem természettörvény erejével ható, de nagyon is gyakorlatias további szempontja is. A modern ipari társadalomban tény, hogy a gyermek felnevelésének, a róla való gondoskodásnak a család a legcélszerűbb, a leghatékonyabb, és ezért anyagilag is a legkevesebb társadalmi terhet jelentő módja. A gyermek felnövekedése után viszont nem a család, hanem a társadalom hasznára fog tevékenykedni. A modern ipari társadalmakban a gyermek felnövekedése után szüleinek gazdaságilag nem "hoz" többletet, (mint korábbi társadalmakban tette), ezzel szemben a társadalomnak igen. Viszont a növekvő gyermek eltartása, gondozása, taníttatása, lakásának biztosítása komoly anyagi teher a szülők vállán. Abból a végső soron kedvezményezett társadalom hazánkban csak áttételesen veszi ki többé-kevésbé a részét.
Esélyegyenlőtlenség áll fenn a modern ipari társadalmakban a gyermekes szülők kárára, s az Alkotmány szerint (70/A. § (3) bek.) az államnak az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó rendelkezésekkel kell törekednie a jogegyenlőség megvalósítására. Ez a tétel nem csupán azt jelenti, hogy valamilyen támogatás jár a gyermekét gondozó-nevelő szülőnek, hanem azt, hogy olyan támogatás, amelynek mértékével a jogegyenlőség részét képező esélyegyenlőség társadalmi szinten megvalósul. Gyermekes és gyermektelen felnőttnek nem csak a táplálkozás, ruházkodás, lakásellátás terén kell egyenlő esélyekkel rendelkeznie, de a pihenés, üdülés, egészség, pályán való előrehaladás vonatkozásában is hozzá kell a gyermekét nevelő szülőnek mindahhoz jutnia, ami társadalmi ellentételezéssel megoldható. Bizonyos gondok, nehézségek, érzelmi, időbeli, egészségbeli "ráfordítások" társadalmilag úgysem ellentételezhetők. Azokat a szülőknek természetes emberi hivatásukból kell vállalniuk és hitünk szerint természetfeletti szinten kaphatnak érte ellentételezést - még ha a gyermekből származó örömök jó része már evilági előnyként is szembeállítható a gondokkal, amint azt nagy jogászunk, Frank Ignác szépen mondotta.
A gyermekek nevelésének költsége a társadalom hasznára forduló befektetés. A modern társadalmak többsége elismeri, hogy a nevelés költségeit közteherként kell elszámolni (beszedni és oda juttatni, ahol a kiadás felmerül, a családfenntartónak, a nevelő vagy oktató intézménynek). Mind a szociális biztonság, mind az egyenlő közteherviselés alkotmányos elve azt kívánja, hogy a családi kör ne jelentsen a családfenntartónak létbizonytalanságot okozó többletterhet, ne kelljen a közterhekből családja eltartása révén másoknál aránytalanul többet hordania. A jogrend a gyermeke eltartását nem vállaló szülőt megterheli a gyermek eltartásának és neveltetésének arányos költségével. Méltányosnak tűnik, hogy a nevelés feladatát vállaló és azt becsületesen teljesítő szülők viszont a társadalmi megbecsülésen túl - ami közérdekű, közhasznú tevékenységnek eleve kijár - a társadalomtól arányos anyagi támogatást kapjanak. Helyes lenne az Alkotmány vonatkozó szakaszában (70/I. §) kimondani, hogy minden polgár köteles jövedelmi, vagyoni és családi viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni. Akkor egyértelművé válnék, hogy a családi pótlék nem kegyből juttatott segély, hanem a társadalmi terhek arányos elosztásáról az Alkotmány kötelezően rendelkezik.
Ettől még távol állunk. Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése midőn rendeli, hogy a magyar állampolgárnak öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetében joga van a megélhetéséhez szükséges ellátásra, egyúttal elismeri, hogy szociális biztonságot nyújtó rendszerünkben az öregek, özvegyek, árvák biztonsága nincs hézagmentesen megoldva. A családi fészekből kiesettek juthatnak létüket fenyegető nyomorba, s ekkor állampolgári jogon jár számukra a létminimum. De hát nem jár családi jogon már maga a biztonság is? Nem jár szociális biztonságként a családot alapító fiataloknak az a tudat, az a lehetőség, hogy tisztes munkával,
- 196/197 -
takarékos, céltudatos, beosztó életvitellel észszerű időn belül gondoskodni tudjanak maguk és várt gyermekeik részére otthonról és a polgári élethez szükséges méltó körülményekről? Köztisztviselői pályán ez akár a családi illetményrendszerrel is megoldható lenne, kevesebb adminisztrációval. Egyenlő munkáért ugyan az Alkotmány szerint egyenlő bér jár, de ha elismerjük, hogy a családon belül gyermekek nevelésével végzett tevékenység közhasznú, ezt a többlettevékenységet az illetménybe alkotmányosan is be lehetne építeni. Ám megoldható a kiegyenlítés egyéni teljesítménybérezés mellett is, a családi munkatöbblet fejében nyújtott megfelelő pótlékkal. A lényeg, hogy valahogy meg kell oldania a társadalomnak a családok szociális biztonságát Alkotmányból levezethető parancs alapján.
Ez ugyan nem a polgári (magán) jog feladata jogrendünkben, de mindenesetre a családot illető biztonsági - támogatási igény érvényesítésének anyagi jogi rendje meg kellene hogy jelenjék a Magánjogi Törvénykönyvben. Ez megindíthatná ezen igények érvényesíthetőségét. Amint a magánbeteg-ellátó intézet, vagy a magángondozó - ápoló, - gyermeknevelő intézet az átvállalt közfeladatnak ellenértékére igényt tarthat s azt meg is kapja, meg kellene kapnia a rászoruló gyermekről, betegről, ápolandó - ellátandó öregről egyénileg gondoskodó rokonnak, családtagnak is a közkiadások forrásaiból az erre szánt / rendelkezésre álló anyagi eszközöket. S ha a feladatot magánfél vállalja, magánjogi igényként kell a térítést biztosítani.
Köztulajdon keletkezése magántulajdonból (kisajátítás) - magántulajdon keletkezése köztulajdonból (privatizálás) az egyenlő védelem alkotmányos követelménye, és a kétféle tulajdon fogalmi elhatárolása tükrében, megoldandó jogalkotási feladat. (Alk. 13. §)
Az új magánjogi törvénykönyv dologi jogi részébe javaslom felvenni a következő részt a "Tulajdon átruházása" c. rész elé: "Törvény erejénél fogva tulajdon keletkezhet a dolgon annak keletkezésekor (gyümölcs, alkotás, építés, átalakítás), megszűnésekor (egyesülés, növedék, beépítés, megosztás), birtokbavétellel (elhagyott dolgon, vadászattal és halászattal, méhek befogása, kereskedelmi vétel), tartós birtoklással és használattal (elbirtoklás), a törvényben meghatározott további feltételek mellett (eredeti tulajdonszerzés esetei). Köztulajdonból magántulajdon csak törvényes jogalappal jöhet létre. A magánjogi formában történő átruházás ezt a tulajdoni váltást nem eleve alapozza meg. Jó- vagy rosszhiszem a tulajdon keletkezését csak a törvény előírásai szerint befolyásolja".
A Ptk. javaslatában a dologi jogi részben a birtok és ezzel együtt a birtokszerzés előzi a tulajdonról szóló részt. Ez praktikus, hiszen a tulajdon leglényegesebb külső megnyilvánulási formája a birtok. A jogrend fő követelményét képező jogbiztonságnak a fennálló birtokállapotot kell védenie annak minden erőszakos megváltoztatása ellen. Amellett, a birtokkal szemben, a tulajdonnak a belső autonómia-szempontja miatt sokkal kevesebb törvényes megkötésre van szüksége, a jog világában a vele való rendelkezés belügy, "ad singulorum utilitatem" jön létre, míg a birtokbiztonság és birtokvédelem a "status publicus" védelmét szolgálja, közcélúbbnak érezzük.
A szocialista korszak jogfelfogása bizonyos tulajdonellenességet a közgondolkodásba belevitt: a birtoknak mintegy a munka és a vele szerzett érték az előfeltétele, a tulajdon a dologtalan, társadalommal kevésbé törődő értéktermelés világának eleme: aki tulajdonról beszél, tőkét gondol, és a tőke hozadéka "szükséges rossz". Újra tudatossá kell tennünk, hogy a tulajdon alkotmány védte alapjog, az emberi lét tartozéka, erkölcsi töltésű tartalma van, amivel lehet visszaélni, de nem lehet mellőzni fogalmi tisztaságát a jog világából. A dologi jognak nem a birtok, hanem a tulajdon az alapfogalma. A tulajdon fogalmát azonban az új kodifikálás során érdemes alapjaitól újra végiggondolni.
Első szempont e végiggondolás során jogfilozófiai kérdés, bár polgári jogi vetülete is van. A tulajdon fogalma nem egységes a jogban, hanem kifejezetten heterogén, többrétű viszonyok összefoglalója. Attól, hogy egy dolog az enyém, nem kellene azt feltétlen "tulajdonomban lévőnek" tekinteni. Ha a bisztróban egy pohár sört veszek és megiszom, azon idő alatt, amíg nálam van, amíg az enyém, a tulajdonra vonatkozó elképzeléseknek kicsiny hányadát tölti csak ki: a fogyasztási javakra elég lenne a jogos birtok fogalmát alkalmazni.
A gyári, kereskedelmi árukészlet, a banki pénztár készpénzállománya ugyancsak nem igényelné azt, hogy a jog tulajdonként kezelje. Itt is elegendő lenne a jogos birtok védelme, gyorsabb is, rugalmasabb is, mint a tulajdonkategória. A forgó vagyon jellege éppen a forgás, a mozgás, míg a tulajdonkategória jellemzője a tartósság, állandóság. A tulajdon fogalma valójában elsősorban tartós vagyoni elemként megjelenő dolgokra alkalmazandó, másrészt személyes jelleggel szerzett és személyes választás szerint tartott dolgokra és javakra. Míg az első két vagyonrész - egyszeri fogyasztási javak és forgó tőke - vonatkozásában a birtok fogalma, keletkezése és a birtokvédelem tökéletesen kielégíti mind a társadalmi biztonság, mind a gazdálkodás igényeit,
- 197/198 -
a valódi tulajdonkategória igazi tárgyai számára ez a szemlélet nem kielégítő. Azok vonatkozásában nem piaci, hanem eszmei értékük a lényeges, azt kell biztosítani, s ezeknél a tulajdon keletkezése során a birtokba kerülés, annak módja csak egyik körülmény, amit vizsgálni kell. A tulajdon tárgya és a tulajdonos között bizonyos belső kapcsolat van (lehet), amely nem fejezhető ki anyagi értékmérővel. A valódi tulajdonviszony nem ténykérdés, hanem minden vonatkozásban jogkérdés, az alapjogvédelem megjelenése a magánjogban.
A tulajdon jogára áll ugyan az a modern szemlélet, hogy szintén a jogalanyok közötti viszonyban szabályoz, mint minden jogviszony, - egyik oldalon szabadságot véd, másik oldalon tartózkodásra kötelez. Mégis talán plasztikusabb, lényeglátóbb volt az a római tulajdonfogalom, amely e kategóriában a dolog ura és a dolog közötti jogi, jogvédett kapcsolatot láttatta, vagy azt is láttatta. (E kapcsolat ugyanis az, amit alkotmányos alapjogként biztosítunk.)[2] A valódi tulajdon tárgyai máig ezek a vindikálható jószágok, dolgok. Ezek azok, amelyeknél nem a vagyoni érték erejéig, hanem az adott dolog tulajdonában, hatalmi helyzetében és rendelkezési szabadságában védték meg a dominust. Ezekre áll, hogy csak komoly közcél érdekében vonhatók el az arányosság és szükségesség alkotmányos szabályai szerint. Az emberi élethez tartozó kapcsolatok jellegzetes része ugyanis ez a személyes tulajdonlás!
A második gondolat, ami kiindulásom alapjául szolgál, alkotmányos tétel.[3] Az Alkotmány különböztet köztulajdon és magántulajdon között. Az Alkotmány szóhasználata szerintem nem egészen szerencsés akkor, amikor az állam tulajdonát "nemzeti vagyon"-nak nevezi, ahelyett, hogy közvagyonnak nevezné. Nem azt hangsúlyozza, hogy a vagyon jellege közcélú, hanem azt, hogy ez a közvagyon az egész nemzetet, a politikai közösséget illeti, - anélkül, hogy kimondaná, miszerint csak ez a nemzeti vagyon köztulajdon. Egyértelmű azonban az Alkotmányból és annak magyarázatából is, hogy a köztulajdon alatt az állami vagyon tárgyain túl az önkormányzati vagyon, sőt a közalapítványi vagyon is értendő. A köztulajdon tárgyaira nem a gazdálkodással meghatalmazott kezelő teljes autonómiája érvényes, hanem "törvényben meghatározott módon és felelősséggel" kell azokkal rendelkezni. Éppen ezért a közvagyon tárgyaival való gazdálkodás, azok felhasználása, átruházása, értékesítése vonatkozásában a Ptk. által megszabott vagyonjogi formai szabályok az érvényesség vonatkozásában ugyan alkalmazandók, de nem elegendők, hanem a közjogi jogosítás, célkitűzés a döntő. Ezt a Ptk. szerinti átruházási, juttatási, ügyleti forma illetve tartalom nem pótolja. Indokolt ennek a Ptk-ban hangsúlyt adni.[4] Nekünk a Ptk-ban csak a res in patrimonio fogalomkörrel kell foglalkoznunk.
A köztulajdonból magántulajdonba vagy fordítva való átminősülés nem egyszerűn tulajdonosváltás, hanem tulajdoni kategóriaváltás: a dolog lesz jogilag más! Ennek az átváltásnak nem csak magánjogi vagyonjogi szempontból kell hibátlannak lennie, hanem közjogi szempontból is, (elsősorban abból, ha köztulajdon válik magántulajdonná!). Ha tehát köztulajdonból kerül magántulajdonba valamely dolog, akkor azon a dolgon minőségileg új tulajdon keletkezik. Ami másrészt azt is jelenti, hogy a magántulajdonos nem magánjogi jogutódja a köztulajdon kezelőjének, hanem eredeti szerző. Ugyanígy a köztulajdonba jutott magántulajdon tulajdonosának a közvagyon kezelője csak akkor jogutódja formailag, ha arra külön törvényes rendelkezés van. (A dolog a terheivel együtt vált tulajdoni kategóriát.) Mind a köztulajdon, mind a magántulajdon jogcímen, törvényes rendelkezésen alapuló védettséget élvez. Tulajdon tehát jogcím nélkül nem keletkezhet. Jogellenes tulajdon nincs, fogalmilag nem létezhet, mert tulajdon jog ellenére nem jön létre. Ahhoz, hogy valamely dolog tulajdonba kerüljön, törvényi rendelkezés szükséges, ez a tulajdon mindkét nemére áll. Indokolt a Ptk-ban ezt kimondani.
Olyan felfogás, amely szerint minden a közé, ami nem másé, csődbe visz: tudomásul kell venni, hogy, ha nem is nagy számban, de vannak res nullius, senki dolgai. (Ezzel nem ütközik, hogy e dolgok tulajdonbavétele megkötött kör számára váljék lehetővé törvény alapján, de addig, amíg nem kerültek tulajdonba, nem áll fenn rajtuk tulajdon (ettől még lehetnek vagyon részei: az el nem vált gyümölcsön sem áll fenn önálló tulajdon, noha a fődolog tulajdonosának vagyona. Esetleg nem is őt illeti elválás után!) A tulajdon egy dolgon vagy természettől, vagy a tulajdonba vevő aktusa (többnyire birtokba vevő vagy rendelkezési aktusa) alapján jön létre, törvény meghatározta módon. (Nem csak: lásd az örökös automatikus ex lege tulajdonszerzését jogunkban!) Ugyancsak törvény meghatározta módon keletkezik köztulajdonból magántulajdon. (Példa: bérfizetés: közpénztárból jogszerű kifizetés - ha a kifizetés ugyan a pénztáros által, de jogalap nélkül, rosszhiszemű összejátszással, közvagyont sértő módon történik, indokolt lenne az átvett pénzt nem tulajdonba adni, míg a magánmunkáltató által így teljesített kifizetés esetén a büntetőjogi védelem és az anyagi felelősség elegendő védelmet ad.)
Természettől tulajdon többnyire a dologgá válással, vagy a dolog jellegének, (bölcseleti fogalommal formájának) megváltozásával keletkezik. A tulajdont szerző aktusa szükséges a birtokba vé-
- 198/199 -
tellel, illetőleg birtokban tartással történő tulajdon keletkezéshez. A törvény esetenként külön feltételeket is előírhat, kereskedelmi vételnél kereskedőtől jóhiszemű visszterhes, telekkönyvbe jegyzett tulajdonostól visszterhes és bejegyzett, vad és hal esetén jogosultság, talált tárgy esetén jogszerű eljárás előírása. Mindazonáltal mindezen esetekben a dolog első (eredeti) tulajdonba kerül. Ezek tehát elválnak az átruházással történt szerzés eseteitől. Önálló megjelenítésük a törvényben a fogalmi tisztázás miatt tűnik indokoltnak.
Mivel a rómaiak a piaci vétel kedvezményét nem vezették be soha, nem adtak nekünk példát arra, hogyan is kell ez esetben a tulajdonost védeni. Legfőbb ideje, hogy az alkotmányos előírást követve, a magánjog pótolja ezt, és a mulasztásban rejlő alkotmányellenességet szüntesse meg. Iktassuk be a magánjogi törvénykönyvbe: "Aki más tulajdonát nemtulajdonosként kereskedelmi forgalomba bocsátja és ezáltal a tulajdon elvesztését jogellenesen okozza, köteles a tulajdon elvesztéséből adódó teljes kárt a volt tulajdonosnak megtéríteni. Ha a végeladás előtt több kereskedő kezén ment keresztül az áruba bocsátott dolog, a volt tulajdonos káráért egyetemlegesen felelnek. Akit más tulajdonát képező ingatlanra ingatlantulajdonosként az ingatlan-nyilvántartásba jogalap nélkül bejegyeztek, ha e minőségében az ingatlant visszterhesen más tulajdonába jogellenesen átjegyeztetni engedi, a volt nyilvántartáson kívüli tulajdonosnak ebből eredő teljes káráért felelősséggel tartozik". Ezzel felelhetünk meg az alkotmányos tulajdonvédelem kötelezettségének az új-magánjogi törvénykönyvben. Önáltatás lenne azt gondolni, hogy más már létező jogszabály alapján a volt tulajdonos érdeke ugyancsak védhető. Elsősorban a jogalap nélküli gazdagodásra gondolhatnánk. Ám a tulajdonossal szembeni jogsértés független attól, hogy az ő tulajdonának tárgyát kereskedelmi forgalomba bocsátó vagy nyilvántartás alaptalan címén eladó gazdagodott-e, esetleg hogy a több láncszem közül éppen a jogsértő nem volt-e veszteséges. Más tulajdonát kereskedelmi forgalomba akkor sem szabad bevinni, ha az ezt megvalósító ráfizet, vagy semmit sem nyer a maga ez irányú működésén. A szabályt a kötelmi jog "Kötelmek jogellenes magatartásból" részében indokolt elhelyezni, a kártérítéstől elkülönülő fejezetben. Annak érvényesítésére egyébként - ha lesznek - az objektív jogellenes kárért való felelősség szabályai általában alkalmazhatók.
Nem vagyok ugyan a polgári jog hivatalos oktatója, mégis a római jogon keresztül egy életen át a magánjog művelésével foglalkoztam, s mint a Ptk. szerkesztőbizottságának tagja is érzek bizonyos felelősséget azért, hogy a magánjog újrakodifikálása minél jobban betöltse hívatását, alkalmas legyen a társadalmi viszonyok helyes kifejezésére, akár jobbítására is. Ennek okán szeretném, egyébként a szerkesztőbizottság többi tagjával eredetileg egyetértésben, kialakított álláspontomat a nyilvánosság elé tárni, bízva abban, hogy az előadottak belső logikája talán meggyőzőn hathat a gondolatoktól idegenkedőkre is.
A Ptk. deliktuálisnak mondott felelősségi tétele (339. §) közismert. "A jogellenes károkozó köteles a kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható." Ez a megfogalmazás az 1953-as szerkesztők számára a vétkességi felelősség feloldására, objektivizálására született. E vonatkozásban, bár félénk, de mégis a fejlődés, az objektív kárfelelősség irányába mutató lépésként értékelendő.
Az új törvénykönyv szerkesztőbizottsága a koncepció kiadásakor ennél egy lépéssel továbbment. A kimentési ok nélkül fogalmazta meg a jogellenesen okozott kárért való felelősség tételét, s csupán a szociális méltányosság indokolta bírói mérséklésnek adott helyt a kárfelelősség megállapításánál. Lényegében a Marton Géza elmélete szerinti kárfelelősség került megfogalmazásra, azzal, hogy ez nagyban-egészben megfelel a bírói gyakorlatnak.
A Legfelsőbb Bíróságon történt egyeztetés során a Bizottság szövege nem várt határozott ellenállásba ütközött. A bírák, elégedetten a jelenlegi szöveggel s az annak alapján kialakított gyakorlattal, ragaszkodtak a Ptk. kárfelelőssége elvárható magatartás esetén történő korlátozása meghagyásához, nem csak a kárviselési kötelezettség mérséklése, hanem már a kárfelelősség megállapítása kérdésében is. Legalábbis abban a körben, ahol a felelősség valamely okon, kockázati indokok vagy bizonyítási nehézségek miatt, a fokozott felelősség irányában el nem megy. Maga a kettősség egyszerű és fokozott magánjogi felelősség között is mutatja a ragaszkodást, legalábbis a magánfelek között, a szubjektív felróhatósági tényezőhöz: hisz egyébként önmagában a jogellenesség eléggé felróható lenne minden jogállami viszonylatban!
Mit jelent, milyen üzenetet hordoz a társadalom felé a bírói álláspont a szerkesztőbizottsági szöveghez képest? Nyilván azt, hogy elképzelhető magánjogi elbírálás alá eső élethelyzet, amikor nem várható el a jogkövető magatartás a társadalmi, gazdasági életben
- 199/200 -
részt vevő jogalanytól, amikor a jogellenesség és az ezzel okozott kár elfogadandó, azt a sértett mintegy természeti csapásként, a társadalmi együttélés velejárójaként, tűrni tartozik. Magyarán jogállamban, bizonyos helyzetekben a jogkövető magatartás nem kötelező, nem várható el, túlzottan magas mércét jelent. Létezik engedett, tűrt, de legalábbis nem szankcionált jogellenesség!
Úgy vélem, a jog betartása és betarttatása mindannyiunk hivatása. Minden olyan üzenet a társadalom felé, amely a jogkövetést nem minimumként írja elő, hanem esetenként felmentést ad ez alól, a jogbiztonság ellen intézett veszélyes, beláthatatlan következményekkel járó támadás. A jogbiztonság a jogállam fő értéke, előzi az igazságosságot.[5] A társadalom tagjaitól a jogkövetés elvárása nem maximális, hanem minimális elvárás. Más kérdés, hogy ha a kárviselés tekintetében ennek következetes keresztülvitele szociális igazságtalanságra vezető következményekkel jár, a társadalmi szolidaritás jegyében esetleg mérsékelhető a jogszerű eredmény bírói mérlegeléssel, de erre a szerkesztőbizottság eredeti koncepciója is módot adott volna. Az elvet azonban, hogy a jog rendjének a követése minden körülmények között kötelező, nem szabad feladni, nem szabad azon rést nyitni. " Venti velut agmine facto qua data porta ruunt et terras turbine perflant" mondja Vergilius - ahol kaput találnak a szelek, kirohannak azon csatasorban, és felkavarják a föld színét. Egy tűrt jogellenesség, egy el nem várható jogkövetés elismerése sorozatot vonhat maga után, mert a jogállam lényegét töri át. Egy időn túl diszkrimináció lesz megkövetelni a jog betarttatását, a jogellenesség kerülését! Ne nyissunk ilyen veszélyes kaput. Annál kevésbé nyissunk, mert alakuló piacgazdaságunk teli van olyan helyzetekkel, amiket a jogalkotó nem győz követni. Nem az a baj, hogy túl magas a jog mércéje a társadalmi, gazdasági életben részt vevők számára, hanem hogy túl alacsony. Különben nem hangoznék egyre másra panasz azért, mert a jog nem tilt bizonyos társadalmilag egyértelműn elmarasztalt magatartásokat: erkölcstelen, de jogos - mondjuk és sajnálkozva tárjuk szét tehetetlenségünkben karjainkat!
Még a római jog sem ment olyan messzire, hogy a jogellenesség objektív tiltásán túlterjeszkedett volna - halljuk az ellenvetést. Sőt, a római jog finomodásának gyümölcse, hogy a damnum iniuria datum lex Aquilia szerinti objektív jogellenesség alapján megállapított büntető felelősségéhez legalább a culpa levissima, a hiba minimuma bizonyítását megkívánta: aki úgy okozott jogellenes kárt, hogy semmiféle cselekvősége nem volt a dologban, mentesült a kárviselés kötelezettségének büntetése alól.
Tetszetős lenne az érvelés, de hibás. Először is, a római jog a kártérítést magándelictumként büntette, tehát nem reparációs, hanem pönális követelést állapított meg az iniuria, jogellenesen okozott kár esetében. Még e büntető tartalom ellenére sem tért rá e téren a kárfelelősség szubjektív, vétkességi alapjaira, csupán valamely cselekvőséget kívánt meg. Mulasztással a deliktuális kárért való büntetőjogi felelősséget nem lehetett megalapozni. Másrészt a római jog azokban az esetekben, amikor szerződésen kívül, de valamely társadalmilag elvárható állapot fenntartása, őrizet ellátása terén mulasztás történhetett, mert a kötelezettség terén jogellenes kára keletkezett kívülálló harmadiknak, cselekvőségre tekintet nélkül marasztalt: a háztulajdonost, a vadállattartót, a rabszolga (majd az alkalmazott) közreműködését igénybe vevőt, a családért, háznépért felelős pater familiast. Ahogy Marton megállapította, azokat, akiknek lehetőségük volt a viszonyok alakítása terén a kárveszély elhárítására, tekintet nélkül arra, hogy adott esetben őket személyes felróhatóság a kár létrejötte miatt terhelte-e. Másrészt a római jog egy sor esetben a jogellenes okozás kerülésén túli magatartást is elvárt a kárelhárítási lehetőség körében. Ismeretes Sabinus leírása a faágakat nyeső emberről, akit marasztalni lehet a ledobott ágak okozta kárért, ha az arra járók figyelmeztetéséről nem gondoskodott, függetlenül attól, hogy saját területén, tehát jogosan dobálta-e le az általa levágott ágakat.
Számos tárgyi bizonyítéka van annak, hogy a római jog túlment a kifejezetten kikötött teljesítés megkövetelésén, a norma szó szerinti betartásának elvárásán, s e vonatkozásban a finomodása, a rendszer fejlődése, nem a jogellenesség megkövetelésének csökkentése, hanem a társadalmi elvárásnak a puszta törvény betartásán túl való növelése felé mutat. A formai jogkövetés mindvégig megálló mértéke mellé a tartalmi jogkövetés követelménye épül be a jogrendszerbe: a contra legem tiltásán túl az in fraudem legis agere szankcionálása. Non verba legum tenere, sed vim ac potestatem, nem a törvény szavát, hanem a benne rejlő hatalmi célzatot (vim) és annak utasítását kell követni. Erre a fejlődésre teszi fel a koronát a klasszikus kor gyakorlata, amelyet Papinianus megfogalmazása őrzött meg számunkra legszebben, noha számos példából, elemzésből le lehetne vezetni: az erkölcsileg tiltott magatartásnak nem lehet jogot keletkeztető hatása, nem minősül jogilag facerének, releváns aktusnak. A Legfelsőbb Bíróság legutóbb az ún. Tocsik-ügyben ezt az álláspontot fogalmazta meg, mikor semmisnek minősítette a társadalmi erkölcsbe ütköző szerződést, megvonva attól a joghatályt. Bátor, iránymutató lépés volt ez, de a jogalkotónak nem szabad mindenben a bírói gyakorlatra hagyatkoznia. Alsóbb bíróságaink tétovázása azon ügyekben, amelyekre nyílt világos norma nem vonatkozik, a kodifikátortól még inkább megköveteli, hogy ahol lehet, nyilatkozzék világosan.
- 200/201 -
Két veszély is leselkedik a jogfejlődés során a magánjogi viszonyok világára. Az egyik, hogy a jogalkalmazó a törvény szövegéhez ragaszkodva, attól egyenest indíttatva, elkezd mérlegelni tűrhető és tűrhetetlen jogellenesség között. Óhatatlan az irányba fog ez vezetni, hogy szubjektíve lesznek olyanok, akiktől elvárható, és olyanok, akiktől nem várható el a jogkövetés. S míg a bíró, nyilván jóindulatú mérlegelés szerint, egyes néprétegek, csoportok jogsértését, kártevését még belül fogja értékelni az elvárhatóságon (ezzel egyúttal e csoportok hátrányos helyzetében nyújtva pozitív diszkrimináció révén kiegyenlítő igazságosságot) - a társadalom viszont további szegregációval, együttműködés elkerülésével, a maga kártól való megóvását kívánva elérni, ugyanezen csoportok fokozott diszkriminálásával fog reagálni az ilyen gyakorlatra. (Hajdan az "albérlőt nem lehet kitenni" elv a kiszolgáltatottak védelmére született, és az albérletek uzsoraáruvá tételét eredményezte: a társadalom megfizetteti a kockázatot, általában rátartással, a védelem épp azt eredményezte, amit kerülni akart, ellehetetlenítette az albérlők helyzetét.) A másik veszély, hogy elkezdenek a kötelezettek alkudni a maguk felelősséggel kapcsolatos kötelezettségeikről. Az elvárhatóság fogalmának előnye, hogy a bírónak jogot ad esetenként a társadalmi helyzet, a társadalmi elvárás mérlegelésére, sőt ezt kötelezettségévé teszi: csak adott körülmények ismeretében dönthető el, mi várható el valójában tárgyi, személyi körülményeket figyelembe véve. Ám ha az elvárhatóság a jogellenesség megengedését szolgálja, azok, akiktől a társadalom joggal "vár el" gondosságot, odaadást, akár áldozatot is, majd elkezdik méricskélni, mi is az, ami még belefér a jogellenesség keretei közé.
A Legfelsőbb Bíróság kollégiumának a szerkesztőbizottság szövegével szembeni heves ellenállása arra indított, hogy újragondoljam az általam eredetileg Marton nyomán javasolt törvényszöveget.[6] Segített ebben a fent jelzett Legfelsőbb Bírósági döntés a "Tocsik-ügy" polgári részében, de az Orvosi Kamara törvénymódosító javaslata is. Úgy vélem, valóban helyt kell adni a bírák eligazítása és a helyes társadalmi nevelés, preventio és kárelosztás elérése céljából az elvárhatóság gondolatának. Ám nem a jogellenes magatartásért való alapvető felelősséget korlátozó, hanem a társadalom elvárásai szerinti magatartás megszegéséért megállapítható kárfelelősség kiterjesztése értelmében.
Így a következőként javaslom módosítani az általam megszövegezett Fejezet 1. § szövegét: "1. § (1) Jogellenes magatartásáért minden jogalany felelőssé tehető (felelősséggel tartozik). Minden jogalany tartozik viselni a teljes kárt, amelyet jogellenes magatartásával (tevőleg vagy mulasztással) más(ok)nak vagy a közösségnek okozott. (2) Jogellenes magatartással szerzett hasznot mindenki tartozik kiadni a szerződő félnek, a sértett félnek, vagy ha ilyen nincs, a közösségnek (az államnak). A kötelezettség a teljes jogellenesen elért haszonra kiterjed, függetlenül attól, hogy a sértett (a másik szerződő fél, a jogosult, a közösség) a hasznot maga elér(het)te volna vagy nem. (3) Azon kárért, amelyet valamely jogalany társadalmilag elvárható magatartás megszegésével vagy elvárható magatartás elmulasztásával, (luxuriozus, joggal visszaélő, erkölcstelen módon), bár jogsértés nélkül, másnak (a közösségnek) okozott, a bíróság az okozót felelőssé teheti. (4) A kár és a haszon egyaránt az oksági lánc bizonyítható határáig számítandó".
Úgy vélem, a jogállami fejlődés utolsó évei alapján, bíróságaink a (3) bekezdés alatt nyújtott fogódzót joggal várják a jogalkotótól. Míg a jogellenesség tárgyi mérce, megállapítása többnyire egyszerű, s az érte való felelősség megállapításánál csupán méltányossági mérlegelés játszhat szerepet. A társadalmi elvárhatóság terén viszont egyelőre nagy a zavar és sok a bizonytalanság. Főleg a köz- és magánszféra összekeveredése, már csak a privatizáció okán is, a közvagyont kezelők jogilag sokszor kettős arculata, a jogszabályi elhatárolások és a szakmai etikai előírások megfogalmazásának késedelmessége láthatón túl nagy terhet róttak a bíróságokra. Ehhez járul, többnyire a kényes, mert nagy érdekeket sértő ügyekben, a média és sajtó korántsem mindig a jogszerűt és erkölcsöset támogató hangja. Sokszor érezheti magát úgy a Bíróság, mint a szamárral utazó apa és fia: bármelyik ül rajta, vagy ha mellette mennek is, mindig akad gáncsoskodó, míg végül ők viszik a szamarat.
A szó grammatikai értelme egyébként a javasolt szöveget támasztja alá. A jogellenes tiltása természetes. Magánjogi viszonylatban egyértelmű és nincs szüksége korlátozásra, legfeljebb a jelentkező teher elosztásánál méltányosságra. A társadalom azonban a tételes jogszabály betartásán túl még sok mindent elvár tagjaitól. Nem azt kívánja megengedni, hogy a jogon túltegyék magukat. Ez senkinek sincs hatalmában. Azt várja el, hogy a társadalmi béke, a jóhiszemű és tisztességes együttműködés, a kölcsönös tájékoztatás, egymás kímélése, a közös értékek gondos óvása, kezelése, jövő nemzedékek érdekének szemmel tartása terén, a szolidaritás, a szakszerű és pontos hivatásteljesítés, más érdekeire odafigyelés terén a tőlük telhetőt megtegyék. A magánjog és a közigazgatási szabályok, mindenik a maga területén, erre nevelnek, és ennek érdekében alkalmaznak preventív intézkedéseket, szankciókat. Nem kell mindjárt a büntetőjog nehéztüzérségét felvonultatni. Közigazgatási jog és magánjog nyújtanak megfelelő
- 201/202 -
zárt rendű eszköztárat a társadalom békéjének és biztonságának védelmére. Már ha élünk vele!
A jogalany valamely feladat személyes ellátására több jogágban vállalhat kötelezettséget. E vállalása személyes autonómiáján alapuló szabadságából fakad, és jogáganként más-más jellegű kötelezettséget alapoz meg. A közjog keretében vállalt feladat - akár választás alapján, akár alkalmaztatás alapján kerül felajánlásra, - köztisztviselői illetve közalkalmazotti viszonyt létesít. Ezeknek külön törvényekben megvan a maguk szabályzata, a legfontosabb, választáson vagy kinevezésen alapuló köztisztségekkel járó hatalom és kötelezettség, e jogviszonyok tartalma alkotmányban meghatározott. A vállalati, kereskedelmi, ipari termelés keretében vállalt feladat az újkori értelemben vett klasszikus munkaviszony. Alkotmányos megalapozottsága a munkához való jog, az egyenlő munkáért egyenlő bér elve alapján járó munkabér, illetve a végzett munka mennyiségéhez és minőségéhez igazodó jövedelemhez való jog, a pihenéshez, szabadidőhöz, szabadsághoz való jog, és az ezen jogok céljából, a munkavállalók érdekérvényesítése céljából történő szervezkedéshez való jog (Alk. 70/B §). Ezek az alapjogok korlátozzák e területen a szerződési szabadságot és a piaci verseny lehetőségét, és beleviszik a munkajog területébe a szociális biztonsághoz való alapjogot, mint a munkáltató kötelezettségét, továbbá a munkavédelem (Alk. 70/D. § (2) bek.) és a munkanélküliség esetére biztosított ellátás (Alk. 70/E. § (1) bek.) nevesített kötelezettségeit.
A magánmunkáltató és magánalkalmazott között létrejövő szolgálati szerződés (magánmunkaviszony-szerződés) alkotmányos alapja az otthon, a saját vállalkozás, a személy és család ellátásának autonómiája: e viszonylatokban a személy jogosult segítséget ellenérték fejében igénybe venni, és a kétoldalú kötelezettséget szerződéssel megalapozni. Magánszemélyeknek szabadságában áll ilyen munkaviszonyt létesíteni vagy attól eltekinteni. A munkáltató szabadságában áll annak tartamát és tartalmát meghatározni ajánlatával, és szabad megállapodással választhatja ki a neki tetsző személyt a jelentkezők közül. E magán-munkaviszonyokban alkalmaztatásra senkinek sincs alapjoga, mint ahogy ilyet vállalni senki sem köteles. Az ilyen viszonyokban nem a munkához való általános alapjog, hanem a személyi szféra alakításához való alapszabadság érvényesül, mindkét fél részéről. Ezért ez a jogviszony magánjogi jogviszony, és arra a magánjogi törvénykönyvnek kell nevesített keretet meghatároznia, mint általában diszpozitív iránymutatást. A két elsőnek felsorolt, közjogi, személyes szolgálati terület értéktartalmát a közzel szembeni hűség és elkötelezettség, illetve a piaci tisztesség adja, a harmadik, magánjogi, kapcsolatban a személyek között létrejövő kölcsönös ráutaltság és bizalom.
Nyilván vonatkoznia kell e szerződésfajtára is a szerződések általános szabályainak, így az uzsorás jelleg tilalmának, a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közötti arányosság elvének, a felek egyenlő emberi méltóságából következő személyes kapcsolat elvárásának. A 19-20. század ide vonatkozó jogalkotásával, illetve tervezeteivel és bírói gyakorlatával szemben már elfogadhatatlan a szolgálatot vállalóval szemben házi fegyelmi - fenyítési jogkör elismerése. Követelmény a munkaviszonnyal járó lakás, étkezés biztosítása esetén a szolgálatot vállaló intimszférájának biztosítása, a helyben biztosítható komfort nyújtása, másrészt betegsége vagy kora, állapota miatt kiszolgáltatott munkáltató biztosítása a helyzettel való visszaélés ellen. A szerződést kitöltő szolgálatok, szolgáltatások széles skálája miatt csak nagyon általánosan lehet ezeket a biztosítékokat meghatározni, általában a felek között contractus contrahentibus legem ponit, amint erre már régi magánjogi forrásaink is hivatkoznak. Csak a feltétlenül szükséges keretek kitöltése és meghatározása igényel Ptk.-rendezést. Ott viszont a rendezés azért elengedhetetlen, mert a viszony személyes jellege, és eshetőlegesen mindkét fél kiszolgáltatott helyzete, érzelmi és bizalmi kötődése miatt e viszony lényegesen eltér a másik két jogterület szolgálati viszonyaitól. Ugyancsak el kell határolni a magánjogon belül e viszonyt a megbízási és a vállalkozási szerződésektől. Mindkét utóbbi esetben sajátos szakismeretek fogják a szerződés egyik követelményét kitenni, mindkét esetben eredménykötelem-jellegű lesz a viszony, szemben a magánmunkáltató és munkavállaló közti praestare jellegű - elsősorban rendelkezésre állást igénylő - kapcsolattal.
Míg az ÁPTK, a PTK és az MTJ a kötelmi jog különös részében szolgálati szerződés néven említik a magánmunkáltatói szerződést, a Nagy Szladits IV. k. Vincenti Gusztáv feldolgozásában különböztet munkabéri és szolgálati szerződés között. A tágabb értelemben felfogott munkabéri szerződés alatt ért minden olyan viszonyt, amelyben a munkavállaló szolgálatoknak, munkának más részére való teljesítését vállalja, a munkáltató pedig időbérben, esetleg akár teljesítmény alapján munkabér fizetésére kötelezi magát. Ezen belül szolgálati szerződés az a kétoldalú szerződés, amelynek egyik oldalán az alkalmazott személy szolgálat(ok) - munkavállalását munkabér, szolgálati javadalmazás fejében munkaerejének tartósabb jellegű lekötésével és ebből eredő függőséggel kötelezi magát.
- 202/203 -
Egyik szerződésnek sem előfeltétele a kizárólagos lekötés egy munkáltató felé. Egyik szerződésben sincs a szolgáltatás neme meghatározva. Mindenesetre olyan szerződéses viszonyok ezek, amelyekben a munka végzésének - végeztetésének kockázatát teljes egészében a munkáltató viseli, és a munkavállaló a szerződés teljesítése során bizonyos függő viszonyban áll a munkáltatóval, saját tehetsége szerinti igyekezettel és hozzáértéssel tartozik eljárni.
A szerződés vélelmezetten visszterhes: így akkor is jár ellenérték, ha az nem került kikötésre. A visszterhességet csak külön megállapodással lehet kizárni. Vélelmezetten ingyenes a szolgáltatás, ha azonos háztartásban élő fél nyújtja a háztartás fenntartójának, ha csak a helyzetből másra nem lehet következtetni, a felek másként nem állapodtak meg, vagy a nyújtott szolgáltatás az élvezett tartással és lakással szemben aránytalanul magas. Ha a szolgáltatás ellenértéke más előny (tartási, öröklési szerződés, élettársi kapcsolat) s utóbb ez az előny elesik, úgy a nyújtott szolgáltatás szerződés hiányában is munkabér / szolgálati viszony jelleggel számolandó el. A gyakorlat elismerte munkabéri szerződésnek azt a viszonyt is, ahol a munkavállaló azért vállalta a munkát, mert annak végzése során harmadik személyektől remélte az ellenérték elnyerését (ilyen pl. az alkalmi pincér - a borravaló reményében, házmester a kapupénz fejében, hordár az őt igénybe vevők juttatása fejében) és ezért vállalta szolgálat ellátását a munkáltató felé. Sajátos fajtái a munkaszerződéseknek a kereskedő vagy iparos inas (tanonc), kereskedő vagy iparos segéd, háztartási alkalmazott, állandó betegápoló, házi tanító, mezőgazdasági üzemi alkalmazott, üzlet- üzem- gazdaságvezető. Ezek vonatkozásában további jogszabályok részletszabályokat előírhatnak, a Ptk. elveinek figyelembevételével. Adott helyzetben tőlük különös szakmai ismeretek megkövetelhetők s ezek tekintetében a szakszerűségért (de nem az eredményért) felelősséggel tartozhatnak (így vadász, gépkocsivezető, szakács, ápoló, házitanító stb.).
Munkaadó lehet akár természetes akár jogi személy, lényeg, hogy a viszony egyedi, bizalmi mozzanat, így Bt. Kft., egyszemélyes vállalat. Munkavállaló általában cselekvőképes természetes személy lehet. A korlátozottan cselekvőképes gondnoka (gyámja, szülője) hozzájárulásával köthet munkaszerződést, és munkabérével az erre vonatkozó különös rendelkezések szerint már nagykorúságának elérte előtt is rendelkezhet. A munkavállalás jogát egyes munkafajtákra külön jogszabály további feltételekhez (szakképesítés, büntetlenség, egészség, kor, nem stb.) kötheti. Régibb gyakorlatunk ismerte annak szabályozását, hogy ágyastársak (élettársak) egymással köthetnek-e visszterhes munkaszerződést. Ma az élettársak vagyoni viszonyai szabályozottak, úgy vélem, a kérdés nem tartozik e szerződés körébe.
Régebbi jogunk a férjes asszony háztartási szolgálati szerződésének megkötéséhez a férj beleegyezését tette szükségessé, valamint a magánalkalmazott felvételére a férjet jogosította. Ma a nemek egyenlőségére tekintettel sem az asszonyok, sem általában házastársak munkavállalását a házastárs hozzájárulásához kötni nem lehet, és az egyik házastárs által munkáltatóként kötött munkabéri, szolgálati szerződést a közös háztartás vagy gazdaság keretében a másik által is megkötöttnek kell vélelmezni. Kérdés, mennyiben felel másodlagosan az egyik házasfél által a munkahelyén, iparában, irodájában stb. alkalmazott személy járandóságaiért a másik házas fél. Ugyancsak eldöntendő - már csak a bér közszerzeményi jellegére tekintettel is, hogy van-e az alkalmazott házastársának az alkalmazás körében okozott kárral kapcsolatban háttérfelelőssége.
A szerződés lényeges tartalma a nyújtandó szolgáltatás, munkavégzés pontos megjelölése. Nem lényeges elem az ellenérték kikötése, csak az ingyenesség kikötését indokolt formához kötni. Viszont ha a szerződést a bér rögzítése nélkül kötötték, indokolt lehet annak megállapítására gyorsított, akár hatósági eljárásban lehetőséget adni azzal, hogy az első megállapítás akkor is kötelező és végrehajtható, ha az ellen a munkáltató jogorvoslattal élt. Indokolt viszont a korlátozottan cselekvőképes személy munkaszerződésénél az írásbeli alakot megkövetelni a munkavállaló oldaláról. Hosszabb tartam esetén a gyám hozzájárulását is formához lehet kötni. Megjegyzem, véleményem szerint a munkaszerződéshez hasonlón hiányzik a Kódexből a magánautonómia körébe eső társasági szerződés is, noha ugyancsak egész más vezérelvei vannak, mint a gazdasági társulások, vagy közjogi jellegű egyesületek alakításának. Az alapjogok hangsúlyosan védett jellege, a gyülekezési és társulási szabadság elismerése mellett paradox, hogy magánfelek alakította, rokonszenven, rokon érdeklődésen alapuló társulásokra alkalmazni kívánják az egyenlő elbánás szabályait!
Alkotmányunk szerint az egyes ember személyisége születésétől haláláig tart. Ezen idő alatt jogalany, alkotmányos szabadságok, alapjogok, köz- és magánjogok alanya, védettje, jogosítottja és kötelezettje. Személyi jellegénél fogva sohasem lehet a jog tárgya. Szubjektum, nem objektum. Ám az ember nem csak egyes ember, hanem része a társadalomnak is. Egy
- 203/204 -
genus - a homo sapiens - speciese, mégpedig ismételhetetlen, nevesített, egyszeri speciese. Nem kívánok e szemlélet gyökereivel most foglalkozni, de a mai jog- és társadalomelmélet oldaláról rögzítem, mint uralkodó tant. Egyelőre hiába feszegeti korlátjait a tudomány, sorozatreprodukció, klónozás, más hasonló kísérletek lehető távolban való csillogtatásával. A szép új világ epszilonsorozatai egyelőre váratnak magukra, s a lehetőség felvetésének mind erkölcsi, mind jogi gátjait észleli az ötletekre válaszoló józan közvélemény. Az ember tehát egyedi jelensége fajtájának, egyszer létre jön - e lét előfeltételeinek biztosítására jogos elvárásokkal - s egyszer befejezi e létét, hátrahagyva értékeit, és igényelve jó híre fennmaradását. Ez a jó hír, lecsengő életünk távoli jövőben halkuló visszhangja, úgy tűnik, minden anyagelvű józan szemlélet ellenére nem közömbös számunkra. Az jó hírért, névért, Az szép tisztességért Ők mindent hátra hagynak - mondja a vitézekről, koruk példáiról, Balassa. "A rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele" - így ügyes szónoki fogással Antonius, aki temetni jött Cézárt, és nem dicsérni, mert csak erre kapott engedélyt. Ezt viszi magával az élet peremére szorult lángész, a nagyorrú Cyrano - a makulátlan becsületet!
Nem tisztem, nem is lehetőségem idézni mind a művészi megfogalmazásait az ember után maradó jó hírnévnek, az őt halála után is megillető kegyeletnek. A jog világa szürke, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, cicoma nélküli, hogy biztonsággal olvasható legyen. Mégis, van ennek a világnak is művészete, ami nem a költőiség, de az értékek világába vezet: igazság, egyenlőség, méltányosság, a személy egyszeri, egyedi volta előtti tiszteletadása a többi személyeknek. Róma polgára, egyenlő az egyenlők közt, kandallója párkányán őrizte ősei szobrait, tisztelettel övezte hamvaikat. Már ők hittek abban, hogy "nem hal meg az, ki milliókra költé dús élte kincsét, ámbár napja múl, hanem lerázván, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul, mely fennragyog, s nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik, melyhez tekint fel az utód erénye: óhajt, remél, hisz és imádkozik... Erre a visszhangra, az egyre növekvő kegyeletre kevesen tarthatnak igényt. Halandók vagyunk mindnyájan - mondatja Felix Dahn, a nagy költő, jogász és történész Narsessel - s halhatatlanok csak kevesek közülünk, a haláluk után. Ám minden embernek kijár az egyedi távozás lehetősége, az őt szeretők, tisztelők gyásza előtti meghajlás, a visszfény csendes elhomályosulásának kivárása. A kegyelet és a becsület.
Ennek a kegyeletnek, amellyel az eltávozott társ után tekint a társadalom egyelőre visszamaradó része, van közjogi vonatkozása. A tisztelet a közért áldozott élet, a sokak számára értéket termő élet, a példát mutató értékmegvalósítás előtt közösségi, helyi, testületi, népi vagy nemzeti kegyeletet ébreszt. Az anyagelvű társadalom tévútjain fenn kívánjuk tartani, meg kívánjuk őrizni a szellemi és erkölcsi érték becsületét példaként, buzdításul, ösztönzésül. Hogy törvényi alapja van az ilyen közkegyeletnek, szükségszerű, egyszerre sajnálatos és örvendetes. Sajnálatos, hogy meghasonlott korunkban törvény kell arra, aminek természetes jó érzésből kellene fakadnia. És örvendetes, hogy ha kell ehhez törvény, hát van rá törvényünk, csak élnünk kell vele.
Ám a társadalom kegyeletes emlékezetén túl minden eltávozott személy kegyelete magánszférájának is lényeges része. A jó hírhez való joga nem hal meg vele együtt. A becsülete védett jogtárgy lesz, az azt hordozó személy hagyatékának személyi jogi részeként. Magánjog, törvény védi szellemi hagyatékát, szerzői, alkotói jogait, és törvény biztosítja emlékének védelmét azok számára, akiknek ez az emlék kedves - hozzátartozói, illetve jogutódai, örökösei és hagyományosai számára. Nem tárgyiasodik ez a kegyelet, noha per tárgya lehet, hanem a személyiség visszfényeként jelenik meg a jog szürke világában. Amint a magatehetetlen gyermek, a magáról gondoskodni már nem képes öreg vagy beteg személy marad, noha mások gondozására szorul, és e gondozás egyik alapvető szempontja, hogy személyes méltóságát a magatehetetlen is már - még megtartsa, így a kegyeleti személyi jogi védelem is a személynek szól, aki már nincs, de volt, és aki (nem amely!) továbbra is, személytelenül is, igényt tarthat nevesített tisztessége megőrzésére, védelmére.
Ez a jog nem abszolút. A tudományos és történeti kutatás, mint a tudomány szabadsága, ugyancsak védett alkotmányosan. A valóság megismerésére általában mindenkinek személyes joga van, feltéve, hogy e valóság nem más személyes szférájának belső kérdése. Ezért a bírói gyakorlat esetről-esetre döntheti el, hogy melyik jogot részesíti elsőbbségben. Másrészt egyelőre a Ptk. nem nevesíti a halál utáni jó hírnévhez való jogot, e negatív vetületében. A Ptk. 78 § nem tér ki arra, hogy a jog túléli a jogosult személyt. Nem lehet valaki szerzőségét letagadni, bitorolni, elvonni, - de lehet-e róla tudva hamisat állítani, jó hírét ferde beállításban feltüntetni, esetleg annak rontására tudva vagy gondatlanul hamis okiratot, adatot felhasználni, közölni. Véleményem szerint az új Ptk. személyi jogi részében indokolt lenne e jog anyagi jogi nevesítése, tovább élő jellegnek hangsúlyozása, nem csak a vele kapcsolatos védelem rendezése, mégpedig határidő nélkül: amíg valakinek fennmarad a híre, igénye van arra, hogy az valósan, torzítás nélkül maradjon fenn. A róla szóló értékítélet, mint a véleményszabadság része, lehet szabad, de a róla szóló tényállítás halála után sem lehet hamis.
- 204/205 -
Az elhunyt személy személyiségi jogai védelmét a Ptk. 84. § (3) bek. a hozzátartozóra, valamint arra bízza, aki az elhunyt végrendeletében juttatást kapott (a megfogalmazás tágabb, mint az örökös fogalma). Közérdekű védelem esetén az ügyész is jogosult fellépni. Egyelőre sem jogszabály, sem bírói gyakorlat nem tisztázza, mi a követendő két képviseleti jog kollíziója esetén (több hozzátartozó, pl egy filmesítéssel kapcsolatban, iratok halál utáni publikálásával kapcsolatban, közkegyeletre igényt tartó személy történeti jelentőségű szerepének nyilvánosságigénye és ugyanerre családi védettség igénye ütközése esetén. Ezek adott esetben érdekes személyi jogi konfliktushelyzeteket vethetnek fel.
Régebben meghalt személy személyiségi jogai érdekében a leszármazók lesznek a jog képviseletének jogosultjai. Az egyenes ági rokon ugyanis, a távolságra tekintet nélkül, közeli hozzátartozónak, a házastárs egyeneságbeli rokona hozzátartozónak minősül. (Hogy e kegyeleti vagy jóhírnévhez kapcsolódó védelem szempontjából - a névazonosság okán - a testvér leszármazóját nem volna-e indokolt jogosítani, inkább, mint a házastárs leszármazóját, de lege ferenda megfontolást érdemelne.) Hogy aztán több, esetleg ellentétes álláspontot képviselő leszármazó között a közelség rangsort szab-e, avagy a képviseleti jogosultság együttes-e, egyetemes-e vagy esetleges, ugyancsak jogilag rendezetlen kérdés, noha esetleg családi iratok felhasználása, kutatása, képmás használata, életrajz irodalmi vagy történelmi feldolgozása vethetnek fel tisztán személyi jog vonatkozásában is vitákat. Bizonyos jogszabályi irányvonalaknak az új polgári törvénykönyvben történő megadása esetleg elvi szinten későbbi, kegyelethez nem illő vitáknak vehetnék elejét. Élő példaként idézhetem a nemrég tragikusan elhunyt Wass Albert írónk műveinek kiadási joga körüli, még le nem zárt méltatlan vitákat a közeli hozzátartozók között.
A képviseleti - rendelkezési jogosultság/kötelezettség mindjárt a halált követő intézkedésekkel kapcsolatban felmerül(het). Az elhunyt tisztes eltemettetése, végakaratának érvényesítése, a kapcsolódó költségek fedezése részben még a hagyatéki eljárás részei, ugyancsak hátrahagyott tartozásainak rendezése is. A polgári jog állapít meg a hagyatékot terhelő költségek között rangsort, amelyben az elhunyt élete végéig történő gyógyíttatása és tisztes eltemettetése elsőséget élveznek más hitelezői igényekkel szemben. (Ptk. 677. § (1) bek.)
Az eltemettetéssel kapcsolatos rendelkezési jog (és kötelezettség) általában az együtt élő családtago(ka)t illeti (terheli), így a házastársat, felnőtt gyermekeket, ezek hiányában vagy fellépésük elmaradása esetén a közelebbi rokonokat, (egyelőre nem szabályozott, hogy) az öröklésre meghatározott rend szerint (végrendeleti, illetve törvényes örökösök). A hatóságok előtti eljárásban a közintézmények általában el szokták fogadni az intézkedő hozzátartozó felléptét. Ritkán adódik abból jogvita, hogy ki jogosult intézkedni, s ha többféle elképzelés merül fel az örökhagyó tisztes eltemettetésével kapcsolatban, melyik érvényesüljön. Ebben irányadó lehet az elhunyt kinyilvánított akarata, de ez lex imperfecta: a hozzátartozók attól el is térhetnek, pl. temetési mód, hely megválasztásában, egyházi szertartás igénybevételében vagy mellőzésében stb. (A római jog adott esettel kapcsolatban kifejezetten felmentette a felelősség alól azt az örököst, aki az örökhagyó végintézkedési akaratát megszegve, tisztességgel temettette el azt és nem egyszerűn elszórta hamvait (D. 28. 7. 27. - általánosabban D. 28. 7. 18.)
Az eltemetés jog által előírt "tisztes" módjának nincs kialakult bírói - hatósági gyakorlata. Tisztesként elfogadható minden olyan szokásos mód, amelynek során az elhunyt emléke nem kifejezetten sérül, szándéka nem indokolatlanul és kirívón kerül elvetésre. Köz- és magánkegyelet ütközése esetén a magánkegyeletnek, a család akaratának (kivált, ha az elhunyt kinyilvánított akaratára támaszkodik) elsőbbsége van (Pl. csendes, zártkörű gyászszertartás, egyházi végtisztesség megadása terén), de általában elvárható, hogy valamilyen formában a köz részéről (település, munkahely, hivatás stb.) megnyilvánuló részvét megnyilatkozásának szervezetten teret adjanak. Sérti a személy kegyelethez való jogát minden olyan eljárás, amely a tisztes eltemettetés lehetőségétől megfosztja. Önkényuralmi rendszerek ilyen jellegű eljárását a történelem már sokszor kifogásolta, iparkodott lehetőség szerint utóbb jóvátenni. Az államhatalom részéről a meg nem felelő életvitel, jogrend elleni cselekvőség miatti rosszallás véget ér a halállal. A minimális tisztességgel történő eltemettetés a köz ellenségének is kijár. Más kérdés, hogy közületek részéről a tisztesség megadása szabad, diszkréciós jog, tehát az egyházával nyíltan, konokul és haláláig szembefordult egyén részére az egyházi végtisztesség az egyház belső szabályzata szerint megadható, de meg is tagadható. Minthogy e kérdés a vallásszabadság védelme alatt áll, az állásfoglalással szemben jogorvoslati lehetőség nem létezik. Ugyancsak akadálya lehet átmenetileg a végtisztesség bizonyos módjának a közérdek: bűncselekmények áldozatainál, járványban elhunytak vonatkozásában, előírhatók vagy éppen megtilthatók olyan temetési módok, amelyek későbbi nyomozás akadályai lehetnek, vagy újabb betegség forrásait képezhetik (a halott égetése vagy éppen annak megtiltása). Ez esetben a közérdek elsőbbségének szabálya érvényesül, és annyiban korlátozhatja a kegyelethez való jogot, amennyire az szükséges és arányos. Ha-
- 205/206 -
tóság ilyen sürgős esetben a jogorvoslati fórumok döntésének bevárása nélkül is, közérdekből azonnal végrehajtható intézkedéseket hozhat, sőt hozni köteles is lehet, a kegyeletre jogosult család ellenére is.
A továbbélő jó hír és a végtisztesség során megadott utolsó nyugvóhely lesznek, lehetnek a továbbiakban a kegyelet tárgyai. Míg a jó hír a személyi jogvédelem körében vethet fel kérdéseket, a sírral, nyughellyel kapcsolatos jogok és kötelezettségek felvetnek közrendi, fenntartási, használati jogokat és kötelezettségeket, vagyoni vonatkozásokkal is. Ezek jogi rendezésében egyelőre számos hézag létezik, noha a Nemzeti Kegyeleti Bizottság gyakorlata, a hozzánk érkező kérelmek mutatják, hogy a temetők és sírkertek fenntartásával, kezelésével, megszüntetésével kapcsolatban távolról sincs minden rendben. Piacgazdaságban piacra kerülhet a kegyelet is: egyeseknek nagy üzlet, másoknak a veszteséget még súlyosbító komoly teher, de családon belül előjogok, előnyök és hátrányok miatti súrlódások forrása is lehet egy-egy kedves hozzátartozó utolsó nyughelye. (Ismét utalnék a római jogra, amely a sírhelyül szolgáló ingatlant, a sírhoz vezető utat kivette a res commercii, a forgalom tárgyát képezhető jogok közül, s e jogok sérelme esetére közjogi, deliktuális, mégpedig populáris keresettel érvényesíthető eszközöket adott a hatóságnak. Rendezetlen jogilag és vita tárgya lehet, hogy a még nem telített sírba az üres helyekre ki temetkezhessék, - kit lehessen behelyezni. Ennek a lehetőségnek egyre komolyabb anyagi és esetleg akár kényelmi értéke is van.
Nincs egyelőre arra joggyakorlat, hogy a sírhely tényleges gondozása a jogosultak valamelyike részéről keletkeztet-e többletjogot az esetleges sírhely-meghosszabbítás vonatkozásában. Semmiféle norma vagy szabály nem rendezi, hogy valamely sírhely gondozása, esetleges meghosszabbítása keletkeztet-e a sírhasználathoz jogot olyanok számára, aki(k) a Ptk. 84. § szerint eleve nem esnek a személyi jogok érvényesítésére jogosítottak közé (nem leszármazók, nem juttatottak stb.) Ilyen élethelyzetek pedig adódnak. Ugyancsak nem rendezi ma semmiféle szabály azt a kérdést, hogy olyan rátemetés esetén, amikor az elporlási idő egészségügyi előírásának figyelembevétele nem indokolt (urnaelhelyezés), legalább az urna lejárati idejével hosszabbodik-e a sírhely használati ideje. Ebben a vonatkozásban a teljesen szabad elhelyezés és minden jogi következmény nélküli elhelyezés különböző válfajai találhatók a gyakorlatban, tetézve olyan gondokkal, hogy pl. a fizető urnaelhelyező megszerzi-e az adott sírhelyre még lehetséges koporsós temetés jogát is, vagy az urna elhelyezése a további koporsós rátemetést eleve kizárja, netán a két kérdés egymástól teljesen független, esetleg szabad megállapodás tárgya.
Rendezetlen az a kérdés, mennyiben várhatja el a temetőkert kezelője a sírhely jogosultjától magának a sírhelynek a fenntartását és karbantartását - ha nem építészeti veszélyeztetettség forog fenn. Az egyszeri használati megváltás minden további rendben tartás alól mentesít, vagy az ilyen megkötéseket előre, szerződésben kell a feleknek rendezniük. A jogalkotó rendeleteiből kiérezhető szándéka mintha erről, a magánautonómia körébe való utalásról tanúskodnék. Kérdés ismét, hogy ha települési, közterületképi okok a gondozás szigorítását indokolják, mennyire lehet annak visszaható hatálya azokra, akik más körülmények közt, más elvárások ismeretében szerezték meg a sírhelyhasználat jogát. Úgy érzem, az ismertetettek és a felvetett gondolatok is mutathatják, mennyire szükséges lenne az új, magánautonómiát elismerő, és nemzeti kegyeletet ébreszteni kívánó világunkban a temetéssel, sírhellyel, személyi és vagyoni vonatkozásaikkal kapcsolatos átfogó, átgondolt, elvi rendezés. ■
JEGYZETEK
[1] Zlinszky János: Jövőnk az élet tiszteletén nyugszik, in Iustum, Aequum, Salutare II. 2006. 3-4. 47-51.
[2] A római jog főleg kezdetben, de mindvégig különbséget tett "meum est" - enyém - és "meum est ex iure (Quiritium)" - az én tulajdonom - között, az utóbbi kapcsolatnak tartva fenn a valódi dologi in rem védelmet, míg az elsőnél többnyire megelégedett az in personam védelemmel. Az első csoporthoz tartozó dolgom elvonására in personam - interdictum vagy actio furti, Aquiliae volt a jogrend reakciója, a második csoport tárgyai vindikálhatók!
[3] Zlinszky János: Superflua lex? Non loquitur? Magyar Jog 2007. 12. 724-729.
[4] E köztulajdon tárgyát képező dolgok vonatkozásában indokolt lenne mielőbb rendezni a közületi vagyonnal való rendelkezés szabályait, és hasznos lenne - in parenthesim - éppen az azonos védelem okán, visszaállítani a közigazgatási bíróságokat. A polgári bíróságok ugyanis a közvagyon védelmére - a magánautonómiától függő petitumhoz kötöttség miatt - nem alkalmasak, amint ezt az elmúlt évek gyakorlata világosan igazolta. Az alkotmányos helyzet akkor valósul meg, ha az egyenlő védelem nem formailag egyenlő, hanem egyenlőn hatásos védelmet fog valóban jelenteni. Ez pedig nem az azonos formai kezelést, hanem a lényegnek megfelelő eltérő kezelést igényelné.
[5] 11/1992. (III. 5.) AB hat. III. 4.
[6] Dr. Zlinszky János: Indokolt javaslat a Ptk. felelősségi fejezetéhez (MJ, 2001/8., 449-456. o.) Magyar Jog 2001. 8. 449-456.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, v. alkotmánybíró PPKE Jog- és Államtudományi Kar.
Visszaugrás
