Régi közhely, hogy a magyar közigazgatás bonyolult, drága és nem kellőképpen hatékony. Ebből kifolyólag a végrehajtó hatalmat gyakorló kormányok a rendszer ésszerűsítése és egyszerűsítése érdekében kivétel nélkül igyekeztek kisebb-nagyobb szerkezeti átalakításokkal javítani a struktúra működését. E törekvésekről megállapíthatjuk, hogy inkább kevesebb, mint több sikerrel jártak. A 2010-ben megalakult Kormánynak is fontos törekvése a közigazgatás racionalizálása, és ehhez egy lényeges - bár nem nélkülözhetetlen - eszközzel, kétharmados parlamenti támogatottsággal is rendelkezik. A szerkezeti átalakítás - mint látható - lépcsőzetesen valósul meg a központitól a helyi szintig. Ennek oka, egyrészt az, hogy minél lejjebb haladunk a közigazgatási hierarchiában, annál több feladat- és hatáskör telepítését kell áttekinteni, és annál bonyolultabb szervezeti rendszerekkel találkozunk, másrészt pedig az, hogy míg a központi szint szabályozása egy egyszerű kormányrendelettel is megvalósítható, addig az alsóbb szintek átfazonírozásához több törvény, sőt akár az Alkotmány módosítása is szükséges lehet.
Első lépésként a Kormány radikálisan átalakította a minisztériumi struktúrát nyolc integrált minisztériumot hozva létre.[1] Ezzel párhuzamosan átszervezték a minisztériumi háttérintézményeket is.[2] Második lépésként a központi szint alatti közigazgatás átstrukturálására került sor. 2011. január 1-jétől az addig 33 önálló - részben megyei, részben regionális szinten működő - dekoncentrált szervből tizenöt összevonásra került a megyei közigazgatási hivatalok jogutódjaként felálló, szintén megyei, illetve fővárosi szinten működő kormányhivatalok szervezetébe.[3] A kormányhivatalokat kormánymegbízott vezeti, a hivatali szervezet vezetője pedig a főigazgató. A kormányhivatal a kormánymegbízott által közvetlenül vezetett törzshivatalból és a szakigazgatási szerv vezetője által vezetett ágazati szakigazgatási szervekből áll. A szakigazgatási szervek önálló feladat- és hatáskörrel rendelkező szervezeti egységekkel is rendelkezhetnek, azonban a törzshivatal és a szakigazgatási szervek egy költségvetési szervet képeznek. A szakigazgatási szervek szakmai önállósága megmaradt, szakmai irányításukat továbbra is a szakminiszter végzi. Az integráció egyik célja az egyablakos ügyintézés előmozdítása, mivel az összevonást követően egységes hivatali struktúrába tartozó szervek fogják végezni az ügyintézést. Ezt segíti elő az integrált ügyfélszolgálati rendszer, a "kormányablakok" megnyitása is, melyek 2011. január 1-jétől az ország 29 településén,[4] 2012. január 1-jétől pedig a tervek szerint a járási székhelyeken fogják majd fogadni az ügyfeleket.
A közigazgatási szervezetátalakítás harmadik lépése lesz a helyi igazgatás átszervezése, a járások kialakítása. Ennek végrehajtását 2013 végéig tervezi a Kormány. A járási rendszer visszaállításával kapcsolatos részletes elképzelések még nem ismertek. Annyit lehet tudni, hogy a reform célja a jelenleg elaprózott helyi közigazgatás helyett egységes, állampolgárbarát rendszer létrehozása. A kiszivárgott információk szerint a járási hivatalok a kormányhivatalok kirendeltségeiként integrálnák a kormányhivatalokban egyesített dekoncentrált szervek (l. 3. jegyzet) kirendeltségeit, ellátnák a kirendeltség nélkül működő megyei dekoncentrált szervek ügyfélszolgálati feladatait (amint arra fentebb utaltam, a tervek szerint már 2012. január 1-jétől), és ide telepítenék a jegyzők egyes közigazgatási hatásköreit is (pl. gyámügyi, építéshatósági feladatokat). Tehát egyrészt fentről a megyei dekoncentrált szervektől, valamint azok kistérségi intézeteitől szállítanának le, másrészt lentről, a jegyzőktől vinnének fel hatásköröket a járásokhoz.
Jelen dolgozat célja az alapfokú közigazgatás történeti előzményeinek áttekintését követően a jelenleg működő rendszer jellegzetességeinek bemutatása, végezetül a járási szintű közigazgatás egy lehetséges alternatívájának megrajzolása. Alapfokú közigazgatás alatt a továbbiakban az elsőfokú, nem általános hatáskörű, vagyis több ágazatot is átfogó igazgatási tevékenységet értem.
Most vessünk egy gyors pillantást a mai alapfokú igazgatási rendszer történeti előzményeire. A járás, mint igazgatási egység a vármegye alközpontjaként a középkorban alakult ki, eleinte igazságszolgáltatási, később adóztatási és egyéb igazgatási funkciók ellátása céljából. Egyszemélyi vezetője a szolgabíró[5] (judex nobilium, vagy rövidített nevén judlium) volt, aki a vármegyének alárendelten - az esküdttel együttműködve - kisebb jelentőségű peres ügyekben járt el, illetve elsőfokú hatósági jellegű tevékenységet végzett. 1504-től a szolgabíró hatáskörébe tartozott például a jobbágyok költözködési jogának elbírálása, az úriszék hatáskörébe nem tartozó valamint a jobbágyok egymás közötti peres ügyeinek tárgyalása. Mohács után a szolgabíró a vármegyei közgyűlés tagja volt. 1526 előtt általában megyénként négy szolgabírót választottak, később a nagyobb megyékben akár 8-10 járást is létrehoztak. A nagyobb járásokat kerületekre osztották. A XIX. századtól a kerületeket az alszolgabíró, a járást pedig a rangidős szolgabíró igazgatta.
A kiegyezést követően elfogadott, a törvényhatóságokról szóló 1886. évi XXI. tc. újraszabályozta a szolgabírók státusát. A főszolgabíró a járás első tisztviselője volt, tevékenységét az alispán irányításával végezte, másodfokú fóruma a vármegye volt. Feladatainak ellátását a főispán által hozzá beosztott szolgabíró, járási írnokok és díjnokok segítették. A főszolgabíró feladatköre meglehetősen széles spektrumot fogott át. Hozzá tartoztak ekkor többek között a mezei rendőrségi ügyek, a vásárbíróság, a békebíróság, az adóügy, az iskola- és nevelésügy, az egészségügy, anyakönyvi ügyek, a közvagyon gondozása, árvaügy, cselédügy, a községek felügyelete, a hadkötelezettek összeírása vagy például az utakkal, közmunkákkal kapcsolatos ügyek is. Mindezek mellett igazságszolgáltatási feladatokat is ellátott.[6] A főszolgabíró tehát alapfokú igazgatási tevékenységet végzett járási illetékességgel, a vármegye közvetlen irányítása és felügyelete alatt. Ez a rendszer csekélyebb jelentőségű változásokkal egészen 1950-ig működött. Eddig az időpontig járási szinten önkormányzatisággal rendelkező szerv nem létezett.
1945-öt követően Erdei Ferenc és Bibó István közigazgatási reformelképzeléseikben - amelyek a Nemzeti Parasztpárt 1946-os programjában is megjelentek - a régi vármegyerendszer helyett a városra valamint a városkörnyékre építették fel a területi közigazgatás rendszerét. Bibó a közigazgatás legalsó szintjén 80-110 "város-járás" kialakítását tartotta célszerűnek, amelyek a valóságos gazdasági, közlekedési csomópontok alapján szerveződtek volna. E településeken, azonos illetékességi területtel javasolták kialakítani a szakigazgatási szervek kirendeltségeit is. A járás - Bibó szavaival - egy olyan egység, "amely elég kicsi ahhoz, hogy politikai, gazdasági és kulturális síkon szélesebb kitekintésű közösségi vállalkozások színhelye legyen"[7]. A járások központja olyan település lett volna, amely "városias vagy azzá fejleszthető központ, ahová a környék lakossága mindennapi életből való túlságos kiszakadás nélkül egynapi fordulóval bejár, vagy bejárhat hivatalos ügyeit intézni"[8]. E koncepció önkormányzati jogot adott volna a járásnak és a "nagy határú mezővárosoknak". A településeket egy járáshoz vagy egy mezőváros igazgatásához kapcsolták volna. Míg a járások az aprófalvas területeken, addig a mezővárások az alföldi tanyás térségekben váltak volna meghatározóvá. A járás, mint igazgatási egység - Bibó szavaival - elég nagy ahhoz, hogy távlatokkal rendelkezzen, de még elég kicsi is ahhoz, hogy "eleven és valóságos élettel teli önkormányzatok" jöjjenek létre általa.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
