Az emberiség közös öröksége a nemzetközi közjog egyik homályos területe. A koncepció ex lex kimondva csak a tengerjogban a tengerfenék vonatkozásában, illetve a világűrjogban él. Kérdés, hogy esetleg más területeken érvényesül-e, érvényesülhet-e a jogintézmény, ehhez azonban elsősorban azt érdemes tisztázni, hogy mit is takar az emberiség közös öröksége mint jogintézmény. De facto rendelkezések hiányában azonban szükséges a szabályozás gyökerét feltárni, és a jelenlegi gyakorlati megvalósítás fényében levezetni, hogy mit is jelent a jogintézmény.
A következőkben a tengerjogban és a világűrjogban kialakult fogalmi elemeit vesszük sorba, elemezzük, hasonlítjuk össze, és így próbáljuk feltérképezni az emberiség közös örökségének jogintézményét.
A tengerjog szokásjogban élő szabályainak első kodifikálása a XX. század közepére valósult meg, ekkor azonban főként az akkori gazdasági lehetőségekhez igazodtak a szabályok, és az állam szárazföldi meghosszabbításaként[2] számon tartott kontinentális talapzat jogi sorsát egy rövid, összesen hét érdemi cikkből álló egyezménnyel elrendezték. A nyersanyag-lelőhely kiaknázása abban az időben még koránt sem volt olyan aktuális, mint napjainkban, így a parti állam jogait nem korlátozták távolsági limitekkel, hanem a Truman-deklarációban foglaltaknak megfelelően a kiaknázás technikai lehetőségeitől tették függővé, hogy az állam jogai hol érnek véget.[3] A nyílt tengerekről szóló egyezményben a mare liberum elvet is ennek megfelelően, a tenger alatti kőzet által rejtett kincsek kiaknázására vonatkozóan nem deklarálták.[4]
A helyzet az 1960-as években gyökeresen megváltozott, amikor kutatásokkal igazolták a tengerfenék értékét, viszont csupán néhány állam rendelkezett olyan anyagi és technikai feltételekkel, amelyek lehetővé tették a mélytengeri fúrásokat. A kevésbé tehetős államok, és a gyarmati sorból függetlenedő fejlődő államok teljes sora érezte az igazságtalanság szelét.
Ennek adott hangot Málta képviselője, Arvid Pardo 1967. augusztus 18-án az ENSZ Közgyűlése előtt. Az elképzelése szerint a tengerfenék kincsei az emberiség közös örökségei, aminek kiaknázását az ENSZ által felállított bizottságra bízná, a hasznot pedig a szegényebb államok megsegítésére költené.[5] A fejlődő államok támogatták a koncepciót, mivel attól tartottak, hogy ha a fejlett, gazdag államok számára megnyílik a lehetőség arra, hogy kiaknázzák a tenger alatti nyersanyagforrásokat, akkor azzal gazdaságilag tönkreteszik az eddigi nyersanyag-exportáló fejlődő országokat. Ezzel szemben a tőkével rendelkező fejlett államok hasonló okokból vetették el azt, hogy a tengerfenék kincsei az államok közösségéhez tartozzanak.[6]
1968. december 21-én a Közgyűlés elismerte, hogy az emberiség egészének érdeke fűződik ahhoz, hogy békés célokkal történjen a tengerfenék, az óceán feneke és az altalaj felfedezése, a kiaknázásnak pedig az
15/16
államok földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül, de a fejlődő államok speciális igényeire tekintettel az emberiség javát kellene szolgálnia. Mindez nemzetközi összefogás útján valósítható meg, ezért életre hívtak egy ad hoc bizottságot az állami szuverenitáson kívül eső tengerfenék és az altalaj békés célú kiaknázása részleteinek kidolgozására.[7]
A bizottsági munka eredményeként, egy évvel később, 1969. december 15-én a Közgyűlés meghozta az ún. moratóriumhatározatot, amellyel a megfelelő nemzetközi rezsim felállításáig megtiltott minden kiaknázási tevékenységet a nemzeti joghatóságon kívül eső tengerfenéken - ami ekkor még nem volt egységes szabályok szerint távolság tekintetében limitálva -, és kijelentette, hogy arra vonatkozóan senkinek az igényét elismerni nem lehet.[8] A közgyűlési határozatok nem jogi kötőerővel bíró dokumentumok, és ezt főként a fejlett országok hangsúlyozták. Nem véletlen, hogy 62 igen, 28 nem, illetve 28 tartózkodó szavazat mellett sikerült csak elfogadni azt.[9]
Ezzel ellentétben 1970. december 12-én egyhangúlag - 108 igen és 14 tartózkodó szavazat mellett[10] - szavazták meg az ún. emberiség közös örökségéről szóló határozatot, amelyben a tengerfenék és az altalaj jogi helyzetére vonatkozó elveket rögzítették. A nemzetközi rezsim tekintetében más megoldási javaslatok is felmerültek, így például a bejelentési rendszer bevezetése, amely központi hatóság felállítását jelentette volna, ami a versengő kiaknázási igényekről döntött volna, de mindez nem jelentette volna, hogy az előzetes engedélye kell a kiaknázáshoz. A regisztrációs rendszer annyival lett volna ennél szigorúbb, hogy regisztrálni kell a kiaknázáshoz, amelyet viszont tesztek előztek volna meg, amely arról tett volna tanúbizonyságot, hogy az igénnyel bíró ténylegesen is ki tudja termelni az ásványkincseket, és nem csak az igényét akarja biztosítani és fenntartani egy adott területen. Ennek a rendszernek egy alternatív változata szerint államonként meghatározott kvótarendszert is bevezettek volna a kitermelés egyenlő elosztása érdekében. Más rezsim szerint pedig a nemzetközi kezelőszervezet feladata a tengerfenéken kijelölt területek kijelölése, és véletlenszerű kiosztása a kiaknázásra váró államok között.[11]
A határozatba végül az alábbi rezsim került be: az állami szuverenitáson kívül eső altalaj és tengerfenék minősül az emberiség közös örökségének, amely nem lehet állami területszerzés tárgya, nemzetközi rezsim alá kell vonni, és a kincseit csak közös kezelőszervezet útján a deklaráció elveinek tiszteletben tartásával, kizárólag békés céllal lehet kiaknázni.[12]
Az egyhangú határozathozatalt sokan úgy értelmezték, hogy szokásjogban már élő jelenség deklarációjára került sor ekkor, és a határozatnak ennélfogva kötelező erőt tulajdonítottak, ez az érvelés azonban nem talált széles körű támogatottságra.[13] Az egyedüli előrelépés, hogy 1971-ben született meg az ún. Seabed Treaty (Tengerfenék-szerződés), amely megtiltja a nukleáris fegyverek tengerfenéken való elhelyezését.[14]
Néhány évvel később, 1973-ban sor került a harmadik tengerjogi konferencia összehívására, amelynek során az államok célja a tengerjog egységes szerkezetbe foglalása, és az 1958-as tengerjogi egyezményekben foglaltakhoz képest történt szokásjogi változásokat, valamint az eddig le nem szabályozott területek jogi sorsáról rendelkezzenek. Az esemény kiváló alkalmat biztosított volna a tengerfenék jogi sorsának rendezésére, erre a "package deal" jelzővel illetett tengerjogi egyezmény 1982-es elfogadásáig (United Nations Convention on the Law of the Sea - UNCLOS) azonban nem került sor, a jelenlegi szabályok a XI. rész alatt 1994-ben lettek az egyezmény részei. Az eredeti szövegtervezettel ugyanis nem értettek egyet a fejlett államok. Ennek oka a kiaknázás mikéntjében keresendő: az alkalmazandó technológiát - amelyet drága pénzen dolgoznak ki a fejlődő államok, és nyilvánvalóan nem azzal a céllal, hogy ebből mindenki más is hasznot húzzon - nyilvánosságra kellett volna hozni, és a közös kezelőszervezet szavazási rendje is bántotta a fejlett országok igazságérzetét. Az USA hangot is adott nemtetszésének, miszerint a kezelőszervezetben azoknak az államoknak kellene a fő döntéshozó pozícióban lenniük, akik a gazdasági életben is a legjelentősebb szereppel bírnak.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
