Az általános jogelveket a nemzetközi jogforrástan legellentmondásosabb kategóriái között tartják számon. E jogelvek szinte minden lényeges paramétere hosszas és kiélezett dogmatikai viták tárgyát képezi azóta, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának kidolgozásával megbízott, tekintélyes jogtudósokból álló bizottság kilencven évvel ezelőtt úgy határozott, hogy a felállítani kívánt testület eljárása során igénybe vehető források között a "civilizált nemzetek részéről elismert általános jogi elveknek" is helyet biztosít.[1] Negyed századdal később - a célszerűség jegyében és a kedvező gyakorlati tapasztalatok hatására - a Nemzetközi Bíróság Statútumának megszövegezői különösebb módosítás nélkül, mindössze egyetlen pontosító megjegyzés beiktatásával vették át a korábbi alapszabály alkalmazandó forrásokat felsoroló rendelkezését. (A hivatalos magyar fordítás ellenben megváltozott, így a kihirdető jogszabályban már "a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek" fordulat olvasható.[2]) Minthogy a tudományos körökben zajló vita a kortárs nemzetközi jog időszakában is folytatódott, mind a mai napig nem alakult ki széles körű egyetértés az általános jogelvek pozitív jogi vagy természetjogi jellege, belső jogi vagy nemzetközi jogi eredete, magánjogi vagy közjogi tartalma, kisegítő vagy mindenekfelett álló karaktere, jogforrási minősége és rendszertani elhelyezése, illetőleg nemzetközi szintű alkalmazásának módszerei és lehetőségei kapcsán.[3] A jelen tanulmány az általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségének egyes kérdéseit kívánja elemzés alá vonni, melynek során a tárgyalt szabályokat mindvégig pozitív jogi jellegű és belső jogi eredetű előírásokként kezeli.
Noha a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek nemzetközi jogforrási jellegével kapcsolatos széles körű vita csak az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának elfogadása után bontakozott ki, a nemzetközi jog és a nemzeti jogrendszerek számos összefüggése már a XIX. század első felétől kezdve élénken foglalkoztatta a jogtudomány képviselőit. A korabeli szerzők vizsgálat tárgyává tették példának okáért a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát, a belső jog nemzetközi jogfejlődésre gyakorolt hatásait, valamint - a témánk szempontjából különös figyelmet érdemlő kérdésként - az államok nemzetközi kapcsolatait érintő belső törvények és rendeletek esetleges nemzetközi jogforrási jellegét. Bár "a jogszabályok megállapításának segédeszközeiként" ezek a tudományos értekezések kézenfekvő kiindulási alapot kínálnak a belső jogi eredetű előírások klasszikus nemzetközi jogban betöltött szerepének megismeréséhez, elöljáróban feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a hajdani állapotok ily módon történő feltárása rendkívül nehéz feladat.[4]
Mindenekelőtt komoly nehézséget okoz a "jogforrás" kifejezés jelentésrétegeinek sokfélesége és alkalmazásának következetlen volta, melynek eredményeként gyakran teljesen elmosódtak a határok a nemzetközi jog forrásai, kialakulásának okai és létezésének bizonyítékai között. A korszak egyik legtekintélyesebb angol szerzőjének bíráló szavai egyértelműen jelzik a probléma súlyát:
"[A] nemzetközi jog különböző szerzői többféle értelemben használják a »jogforrás« kifejezést. Olybá tűnik számomra, hogy a legtöbb szerző összetéveszti a »forrás« és az »ok« fogalmát, és e hiba következtében olyan álláspontot foglal el, ahonnan a nemzetközi jog fejlődését befolyásoló bizonyos tényezők a nemzetek jogának forrásaiként tűnnek fel."[5]
Az ekként felmerülő nehézségeket tovább fokozza az a körülmény, hogy a klasszikus nemzetközi jogi munkák változó jelentőséget tulajdonítottak a természetjog - fokozatosan háttérbe szoruló - szabályanyagának: míg egyes szerzők a nemzetközi jogot az államok viszonyaira alkalmazott természetjogként fogták el, addig mások a természetjog és a pozitív nemzetközi jog párhuzamos érvényesülését vallották, megint mások pedig egyenesen tagadták a természetjog létjogosultságát és a pozitív nemzetközi jog kizárólagos uralmát hirdették. Értelemszerűen eme irányzatok képviselői másként közelítettek a nemzetközi jog forrásainak rendszeréhez és a belső jogi előírások nemzetközi szintű alkalmazásának kérdéséhez is.
Végezetül, a korabeli nézetek szintetizálása előtt tornyosuló legfontosabb akadályt a jogforrások és az egyéb releváns jogi kategóriák körvonalainak és tartalmának tisztázatlansága, átfedése és zavarba ejtően kaotikus szakirodalmi ábrázolása képezi. Ennek megfelelően a belső jogi eredetű előírások nemzetközi jogban elfoglalt helyzetének vizsgálata során szükségképpen az elemzés látókörébe kerülnek a természetjog, az erkölcs és a vallás elvei, a szokásjog szabályai, a bírói fórumok döntései, az analógia alkalmazásának esetei, a római jog továbbélő elemei, a belső törvények és rendeletek nemzetközi tárgyú előírásai, valamint a párhuzamos belső jogalkotás (Parallelgesetzgebung) területei és eredményei. Ám mindezen nehézségek ellenére mégis lehetőség nyílik néhány általános következtetés levonására.
Megfigyelhető, hogy a XIX. század végéig terjedő időszakban a klasszikus kori szerzők tekintélyes hányada - néhány kivételtől eltekintve[6] - a nemzetközi jog forrásai közé sorolta azon belső törvényeket és rendeleteket, amelyek tárgyuknál fogva érdemi szerepet játszottak a nemzetközi kapcsolatok alakításában.[7] Ilyenformán nemzetközi jogforrásként jelentek meg például a civilizált államok, kiváltképp a hajdani nagyhatalmak idegenekkel való bánásmóddal, nemzetközi kereskedelemmel, diplomáciai és konzuli tevékenységgel, nemzetközi folyók használatával, tengeri hajózással, zsákmánybíráskodással vagy háborús semlegességgel összefüggő előírásai is. E jogszabályok egy része azonos tárgyban született, hasonló tartalmú párhuzamos belső jogalkotás hatására emelkedett nemzetközi szintre. Egy másik része viszont egybecsengő belső jogalkotói aktusok nélkül, pusztán sajátos tárgyának köszönhetően nyert nemzetközi jogforrási rangot, amint azt az Olasz Királyság által, az Apostoli Szentszék státusa és a két entitás közötti viszony rendezése céljából megalkotott - garanciális törvény néven ismert - jogszabály is kiválóan példázza.[8]
Bár ezek a belső törvények és rendeletek mindössze közvetett módon kapcsolódnak az általános jogelvek témaköréhez, jogforrásként való kezelésük jelzésértékű, hiszen világossá teszi a korabeli jogtudomány azon meggyőződését, hogy a nemzetközi jog - egyedi szabályozási tárgya és sajátos vonásai ellenére - meríthetett és merített is a technikailag fejlettebb nemzeti jogrendszerekből. Különös figyelmet érdemel e tekintetben a párhuzamos belső jogalkotás kategóriája, melynek hátterében nem nehéz felfedezni ugyanazt a logikát, amely a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek nemzetközi szinten történő alkalmazása mögött is meghúzódik.
Feltétlenül hozzá kell tenni, hogy már a XIX. század folyamán keletkezett nemzetközi jogi értekezésekben is feltűnt a jogelv kategóriája, ám az - a kontextus függvényében - egyaránt tartozhatott a természetjog és a pozitív jog rendszerébe, és utalhatott egy adott magatartási szabályra, egy a konkrét jogi normák hátterében álló absztrakt princípiumra, vagy éppen a nemzetközi jog létrejöttének okára és alapjára. Ezzel együtt megállapítható, hogy néhány szerző közvetlenül, vagy az önálló jogforrásként kezelt analógia említésén keresztül, elismerte a római jogból vagy a belső jogból levezetett elvek nemzetközi relevanciáját és jogforrási rangját.[9] Ez az elismerés a nemzetközi választottbíróságok és más bírói testületek gyakorlatában is visszaköszönt, melyek gyakran alkalmaztak belső jogi eredetű előírásokat az előttük fekvő jogviták eldöntése alkalmával.[10] Mivel e testületek döntéseit számos korabeli mű a nemzetközi jog forrásai közé sorolta, a belső jog egyes szabályai akár a bírósági határozatokon keresztül is behatolhattak a nemzetközi jog rendszerébe.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
