Az 1949-et követően kialakult magyar alkotmányos berendezkedés a rendszerváltásig fő vonásaiban gyökeresen nem változott. A 40 év során azonban több hullámban és változó intenzitással számos kísérlet történt a korrekcióra, a rendszer reformjára. Természetesen ezek nem érintették a rendszer alapjait, a politikai szándékok rendszerint meggátolták kiteljesedésüket. Az évek során a reformok célkitűzései változtak. Míg a '60-as évek közepéig elsősorban a múlt "hibáit" kívánták megszüntetni, megismétlődésüket megakadályozni, addig ezt követően már a kialakult politikai rendszer működésének tökéletesítése, hatékonyabbá tétele, a hatalomgyakorlás garanciarendszerének fejlesztése váltak a legfontosabb célokká.[1] A korszak fő jellemzői a stabilitás igénye és az a meggyőződés volt, hogy a modell javítható. Ezt szolgálták a különböző léptékű és eltérő mélységű változtatások, amelyeket gyakran nevezünk átfogóan reformoknak, de hatásukat tekintve valójában nem minősíthetők annak. Inkább tekinthetők az alapokat nem érintő korrekcióknak, a hatékonyságot elősegítő korszerűsítéseknek. Ebbe a sorba illeszkedik az Alkotmányjogi Tanács létrejöttének folyamata is.
A '60-as évek végén és a '70-es évtized elején a politikai rendszer, az alkotmányos berendezkedés változásai messze elmaradtak a gazdaságirányítás rendszerének reformjától. Ennek elsősorban politikai okai voltak. A 40 év során azonban voltak olyan időszakok, amikor a közjogi változások fajsúlyosabbakká váltak és nehezebben illeszkedtek a szocialista államszervezeti modellbe. Ebben a statikus rendszerben legalább három ilyen jelentős módosulást tarthatunk számon. Elsőként említhetjük az 1949-es Alkotmány átfogó revízióját 1972-ben, amikor 10 éves, hosszas előkészítő munka után az Alkotmány jelentősen módosult. Egy új alkotmánynál kevesebb, de egyszerű módosításnál több történt, ezért is beszélhetünk ez esetben az Alkotmány revíziójáról.[2]
A második, hasonlóan fontos változásnak tekinthetjük az alkotmányvédelem elkülönült intézményének megjelenését a magyar alkotmányos rendszerben. Az
- 46/47 -
1983-as alkotmánymódosítással, valamint az 1984. évi I. törvénnyel létrehozott Alkotmányjogi Tanács a felgyorsult politikai folyamatok eredménye. Közel 20 éves szakmai előkészítés és politikai viták után - korlátozott hatáskörrel, nem kevés működési nehézséggel - tevékenysége 1989-ig tartott. Az Alkotmányjogi Tanács ekkor még joggal minősült idegen testnek a szocialista államszervezetben, mivel léte és funkciói beleütköztek a modell meghatározó elveibe: a párt vezető szerepének, a hatalom egységének és a legfelsőbb képviseleti szerv korlátozhatatlanságának tételeibe.
A harmadik, az államszervezeti modell kereteit is feszegető változást az Alkotmány módosításáról szóló 1987. évi X. törvény és az ennek alapján megalkotott, jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény eredményezte. Az Országgyűlés számára fenntartott törvényhozási tárgyak meghatározásával lényegileg megszűnt az Elnöki Tanács korlátlan helyettesítő jogköre, megnőtt a legfelsőbb képviseleti szerv jelentősége, folyamatosabbá vált munkája. Emellett a törvény korlátok közé szorította a közigazgatási jogalkotást is. Mindezek nyomán átrendeződött a kormányzás szervezete, hatásaiban mindez túlmutatott a rendszer korlátain.[3] Ez a szabályozás - a megváltozott viszonyok közepette is - jelentős módosításokkal ugyan, de 2010-ig hatályban maradt. Megalkotásának körülményei, annak politikai háttere érdemes a további elemzésre.
E tanulmány keretei között célom áttekinteni az alkotmányvédelem gondolatának megjelenését, elkülönült intézményeinek kialakulását, elméleti és politikai hátterét, az elutasítástól az elfogadásig terjedő hosszú folyamatot. A II. világháborút követő évtizedekben az alkotmányvédelem gondolatköre, annak különböző formái, az alkotmánybíráskodás - néhány országtól eltekintve - a polgári alkotmányos berendezkedés meghatározó elemeivé váltak. A közép-kelet-európai országok alkotmányfejlődése azonban más utat járt be. Az 1936-os szovjet alkotmány mintáit követő rendszerekben az alkotmánybíráskodás teljes elutasításától több évtized telt el annak elismeréséig, valamilyen formájának megjelenéséig. Ez a pártállam jellegzetességeiből következett, mivel a párt vezető szerepe meghatározta a jogalkotás tartalmát, érvényesülése elé nem lehetett korlátokat állítani. Másrészt az alkotmánybíráskodást nem lehetett összhangba hozni az egész államszervezeti modellt alapjaiban meghatározó elméleti tételekkel sem, így az államhatalom egységének elvével, a legfelsőbb népképviseleti szerv korlátozhatatlanságával. A teljes áttörés ezért csak az 1989-90-es években következhetett be, amikor megtörtént a visszatérés a polgári alkotmányosság értékeihez és intézményeihez.
A korszak államtudományában nyomon követhetjük az erre vonatkozó nézetek változását, fejlődését, azt a több évtizedes utat, amely elvezetett az alkotmányvédelem elkülönült intézményének tagadásától annak elismeréséig. Mindez egybekapcsolódott a korszak jellemző politikai folyamataival. Az alkotmányvédelem és alkotmányellenőrzés igénye akkor erősödhetett fel, amikor a kialakult intézményrendszer korszerűsítése, garanciális elemeinek megerősítése a politika napirendjén is megjelent.
A tudományban a változás első fontos jele az alkotmány jellegének értelmezésében történt. A '40-es évek végén, '50-es évek elején elfogadott közép-kelet-európai alkotmányok közös jellemzője - hasonlóan a Szovjetunió 1936-os alkotmányához -, hogy azok többségében programatikus rendelkezéseket tartalmaztak. Így az alkotmány elsősorban politikai okmánynak minősült, nem érvényesült annak normatív minősége. Nem vált egyértelművé, hogy az Alkotmány is törvény, rendelkezéseire a jogalkalmazásban hivatkozni lehet, az ugyanúgy érvényesítendő, mint bármely más jogszabály. 1959-ben az Alkotmány elfogadásának 10. évfordulóján rendezett konferencián Szabó Imre akadémikus előadásában hangsúlyozta: "Meg kell tanulnunk az írott Alkotmány kötött rendelkezéseinek jogszabály módjára való alkalmazását".[4]
Ugyancsak jellegzetes vonása a korszak szocialista alkotmányainak, hogy nem tartalmazták érvényesülésük garanciáit, az alkotmány védelmének alapvető szabályait. Az elméletben az alkotmányosság követelményei feloldódtak a törvényesség fogalmában. Ezt a jelenséget Kovács István akadémikus ekként magyarázta: "Míg a törvényesség biztosítása a szocializmus építésének időszakában az alkotmányoknak is központi kérdése... addig az alkotmányosság biztosítékainak témaköre általában csak a szocializmus alapjainak lerakását követően jelenik meg... Ez főként azzal magyarázható, hogy a fejlődés korábbi szakaszában elfogadott szocialista alkotmányokban sok az olyan programjellegű szabály, amelynek realizálása nem csupán jogi kérdés..., hanem elsősorban meghatározott gazdasági, politikai, kulturális, esetenként a nemzetközi viszonyok fejlődése által meghatározott feltételektől függ. Más a helyzet a szocializmus alapjainak lerakása után, amikor már nem az új állami-jogi intézmények bevezetése, hanem a már létező intézmények megszilárdítása, fejlesztése áll az alkotmányi szabályozás középpontjában".[5] Ezt az érvelést alátámasztja, hogy Magyarországon az 1972-es alkotmányrevízió előkészítése során került előtérbe az alkotmányosság érvényesülésének ellenőrzése, de a különböző intézmények létrehozására vonatkozó javaslatok akkor még elbuktak a politikai vezetés ellenállásán.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
