A Nyugat-Balkán államainak működése az elmúlt két évtizedben került az összehasonlító jog és politikatudomány látókörébe. A délszláv háborúk után létrejövő országok demokratizálódási hullámában egyre több figyelmet szentelt a nemzetközi közösség a stabilitás megteremtésére a térségében, melyre több program is létrejött. A közvetlen szomszédság okán az Európai Unió kezdte felvállalni a demokrácia kiépítésének és biztosításának a szerepét az intézményépítés támogatásával, melyhez humán és anyagi forrásokat is egyaránt biztosított.
A létrejövő nyugat-balkáni államok elindultak a demokrácia útján, tették mindezt úgy, hogy hiányzott a demokratikus tapasztalat, így kettősség alakult ki a működésükben. Egyrészt elfogadták mindazokat a nemzetközi normákat, amelyek a demokrácia alapköveinek számítanak, és a jogszabályi környezetben igyekeztek megteremteni a jogállamiság kritériumait, azonban a gyakorlati működés során érzékelhetjük, hogy a jogszabályi környezet és a valóság között eltérés tapasztalható. A problémákra általában rávilágítanak azok az elemzések is, melyeket egy-egy témakörben a nemzetközi nem-kormányzati szervezetek készítenek, illetve az Európai Bizottság éves jelentései. Az Európai Unióhoz történő felzárkózás azonban megköveteli az európai értékekhez történő harmonizációt, mely még várat magára a térségben.
A hatalommegosztás intézményei a klasszikus jogállamisági kritériumok közé tartozik, mely a független intézmények működését hivatott biztosítani. A szerző monográfiájában arra vállalkozott, hogy a térség országaiban megvizsgálja a jogszabályi környezetet ezen intézmények tekintetében. Nem könnyű vállalkozás, mivel az egy-egy intézmény bemutatásával is önálló kötetek tölthetők meg. A kötet egyik erénye, hogy angol nyelven íródott, így a szélesebb nemzetközi közönség, kutatók és politikai döntéshozók számára egyaránt fontos alapmű lehet. Magyarországon korábban hasonló tartalommal, más szempontrendszer szerint már bemutatásra kerültek az országok intézményei a Kardos József és Simándi Irén szerkesztette Európai politikai rendszerek című kötetben,[1] mely azonban már húszéves kiadása okán aktualitását vesztette. Hasonló összehasonlító elemzés született Koller Boglárka és Ördögh Tibor közreműködésével a Délkelet-Európa politikai rendszerei (1990-2017)[2] című kötet kapcsán, illetve Ördögh Tibor monográfiájában[3] a régió országai közül Szerbia alkotmányos berendezkedése került részletesebben bemutatásra. A magyar nyelvű szakirodalom többnyire összehasonlító politikatudományi megközelítést alkalmaz módszertanában, míg Szabó Zsolt a rokon területnek számító összehasonlító jogtudományi eszköztárat használja kötetében.
A könyv három nagyobb fejezetre tagolódik a hatalmi ágak megosztásának elvét alapul véve: az első részt a törvényhozás jelenti, ahol hét alfejezeten keresztül igyekszik bemutatni a jogalkotó intézmények működését. A kormányokról szóló második fejezetben öt alrészt különít el a szerző, míg a harmadik részben az igazságszolgáltatás két alfejezete következik. Első ránézésre aránytalanságot vélünk felfedezni a törvénykezéssel szemben, amely kevésbé vizsgált a régióban.
A szerző monográfiáját a régió történeti meghatározásával kezdi, ahol kifejti ennek a többnyelvű és többvallású területnek a heterogenitását, mégis közös történelmi hagyományait. Világosan lehatárolja, hogy könyvében a hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Koszovó, Montenegró és Szerbia) alkotmányos jellemzőit kívánja bemutatni. Utal azokra az eseményekre, melyek folyamán a nemzetközi közösség is a régió alkotmányos előírásaira hatott (Ohridi Megállapodás, Preszpa Megállapodás, Daytoni Megállapodás). Röviden ismerteti Jugoszlávia felbomlásának államjogi következményeit, illetve bonyolultsága okán Bosznia-Hercegovina működését. A sokszínű etnikai összetétel egyes országokban etnokratikus rendszer kialakulását eredményezte, melyre szintén felhívja a figyelmet a szerző, segítve a későbbi berendezkedések jobb megértését. Mindez talán legszembetűnőbben Bosznia-Hercegovinában jelenik meg, de Észak-Macedónia vagy Koszovó esetén is alkotmányos előírások teszik lehetővé valamely etnikai csoport hatalomban való részvételének módját. Az európai uniós jövőkép mindegyik ország számára adott, azonban a teljes demokrácia eléréséhez érezhető hiányosságokat találunk, melyeket egy teljes alfejezetben igyekszik a szerző vizsgálni, amiért a térség országainak a demokrácia és a jogállamiság kritériumaiban
- 93/94 -
még fejlődést kell felmutatniuk. A következő fejezetben az etnikai alapú hatalommegosztás elméleti és balkáni verzióját ismerteti, kitérve a politikai és állami intézmények, valamint az etnikai szavazás működésére. Gyakorlati eseteken keresztül pedig bemutatja Bosznia-Hercegovina, Belgium és Svájc példáját.
A hatalmi ágak közül az elsőként tárgyalt és egyben legnagyobb fejezetet a törvényhozás jelenti. A parlamenti választások esetén összehasonlítható formában az egyes országok szabályait mutatja be, így akár egymással összevethető információkat kapunk a régió országairól. Az alfejezetben kitér azon tényezőkre, hogy hányszor történt módosítás az egyes választási törvényeken, azok milyen rendszert írtak elő (arányos, többségi vagy vegyes), illetve ezek viszonya miként alakult a demokratikus érában. A második alfejezet tárgyalja a parlamentek szervezeti felépítését, ahol megállapítást nyer, hogy a vizsgált hat országból öt esetén egykamarás törvényhozásról beszélünk, míg Bosznia-Hercegovina ismét eltér régiós társaitól kétkamarás jellemzőjével. Találunk egy összehasonlító táblázatot is az alfejezetben, mely segíti az adatok könnyebb megértését. A következő alfejezetben a házelnökök és alelnökök megválasztása és feladataik ismertetése következik. A parlamenti munka egyik markáns kérdését a képviselőcsoportok és a számukra juttatott lehetőségek jelentik. Montenegróban és Bosznia-Hercegovinában a szabályok értelmében legalább három képviselő hozhat létre frakciót, Szerbiában és Észak-Macedóniában négy, Koszovóban hat, míg Albániában hét fő alkothat frakciót. Külön érdekesség a két bosznia-hercegovinai entitás parlamentjének meghatározása, illetve Szerbián belül Vajdaság Autonóm Tartomány törvényhozásának ismertetése. A nyugat-európai társaikhoz hasonlóan a frakcióvezetők itt is kitüntetett szereppel bírnak a parlamenti munka során. A parlamenti munka jelentős részét a bizottsági rendszer teszi ki. A szakbizottságok két típusa jelenik meg a régió törvényhozásai estén is: egyrészt az állandó bizottságok, amelyek eltérő számban, de minden ország esetén megjelennek a kormányzati munka területeit lefedve; másrészt az eseti vagy vizsgálóbizottságok rendszere, amelyek egy-egy kiemelt téma nyomán alakulnak meg (ilyen például Szerbiában a diaszpórával foglalkozó testület, vagy Montenegróban a korrupcióelleni bizottság, stb.). Ezen bizottságok összetétele és létszáma eltérő az egyes országokban, melyre a delegálástól, a választáson át a házelnök általi kinevezés módszerét alkalmazzák. Bosznia-Hercegovina ismét kivételt jelent, ahol a párthovatartozáson túl a bizottsági helyek meghatározásakor az etnikai paritást figyelembe kell venni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
