A hazai jogirodalomban hosszú idő óta parttalan vita folyik az orvos-beteg jogviszony megítéléséről, anélkül, hogy kielégítő szabályozás született volna. Tekintettel arra, hogy dr. Tarr György közelmúltban megjelent cikke a magyar magánjog képviselői között fennálló megítélésbeli különbségeket magas színvonalon bemutatja, jómagam jelen írás keretei között csak arra szorítkozom, hogy a szabályozás egyik lehetséges alternatíváját vázoljam. Itt szükséges azonban jeleznem, hogy az alábbi tanulmány bölcsője és egyben a kezelési szerződés gyökere a prof. dr. Lábady Tamás, dr. Tarr György, dr. Törő Károly valamint dr. Ádám György által képviselt nézet az orvos-beteg jogviszonyról.
Megítélésem szerint az orvos-beteg jogviszony napjainkban mindinkább egy önálló, nevesítetlen szerződéstípus formáját kezdi felölteni. Nem kizárólag a küszöbön álló Ptk. kodifikáció, az orvosok jogállásának változása, valamint az egészségügyben zajló privatizáció teszi szükségessé az orvos-beteg jogviszony Ptk.-beli szabályozását. Számos bírósági ítélet egyáltalában nem veszi figyelembe a szerződési viszony fennállását. A Legfelsőbb Bíróság orvosi műhibával kapcsolatos pereket tárgyaló tanácsa pl. kifejezetten és ismételten felhívta a jogi képviselők figyelmét arra, hogy ezekben a perekben az orvosi megbízásra ne is hivatkozzanak, mert a bíróság a felperesi követelést mindenképpen a deliktuális felelősség szabályai szerint bírálja el. Pedig az elmélet tisztasága megköveteli, hogy amennyiben szerződéses alapon bírálható el egy károkozó magatartás, akkor ennek teret kell engedni.i Leginkább a betegek, de orvosaik érdekét is szolgálná, ha a kérdéses jogviszonyt kontraktuális alapon lehetne megítélni. A szabályozás mellett szól a jogviszony gyakori előfordulása, hiszen aligha van ma olyan ember, aki életében legalább néhány alkalommal ne kerülne kapcsolatba orvosokkal. A jelenlegi helyzetben a jogviszony megítélése körüli viták jelentősége kettős. Egyfelől alternatívát képeznek a kontraktuális jellegen belüli specifikációra már amennyiben erre egy bírósági tárgyalás során lehetőség kínálkozik, másfelől megfelelő alapját képezhetik az új szabályozásnak.
A fentiekben kifejtettekre tekintettel úgy gondolom, hogy megérett az idő az orvos-beteg jogviszony, mint sui generis szerződéstípus kezelési szerződés címén való kodifikálására az egyes nevesített szerződéstípusokon belül. A kezelési szerződés fogalma és a mögötte rejlő tartalom az osztrák-német jogi terminológia és gondolkodás terméke. Az osztrák jogban a kezelési szerződés nem található meg kifejezetten az ABGB-ben, fogalmát a bírósági gyakorlat alakította ki és töltötte meg tartalommal. Leginkább egyfajta szabad szolgálati szerződésként értelmezik, amelyet meg kell különböztetni a szolgálati szerződéstől és a munkaszerződéstől is. A szabad szolgálati szerződésnél nem áll fenn eredmény létrehozására irányuló kötelezettség, a felek kapcsolatára nem jellemző az egymástól való anyagi függés, mint pl. a munkaszerződés esetében.2 Szemben az osztrák-német joggal, a magyar jog nem tekinti a szolgálati szerződés (munkaszerződés) egyik sajátos alfajának az orvos-beteg jogviszonyt. Mindezt rendkívül fontos hangsúlyozni, tekintettel arra, hogy a kezelési szerződés, mint elnevezés átvétele az új Ptk. terminológiájába nem jelenti és nem is jelentheti a mögötte megbúvó tartalom inkorporációját. A kezelési szerződés a megbízás, mint gondossági kötelem sui generis altípusát képezné. A jogviszony szabályozásakor annak sajátosságait különös súllyal kell figyelembe venni. A továbbiakban a kezelési szerződés lehetséges struktúráját kívánom bemutatni.
A ma uralkodó felfogás szerint (Ádám György, Törő Károly)3 az állami egészségügyi ellátás keretében végzett gyógyító-megelőző tevékenység során létrejövő megbízás, illetve megbízásszerű jogviszony a beteg és az egészségügyi intézmény között jön létre, míg a magánpraxis keretein belül végzett orvosi tevékenység során maga az orvos szerződő fél.
Megítélésem szerint ezen álláspont fenntartása a kezelési szerződés, mint atipikus szerződés kodifikációja esetében több szempontból problematikus. Jelenleg az orvosi tevékenység ellátásának a következő formái ismeretesek: közalkalmazotti státusban önkormányzattal, vagy egészségügyi intézménnyel kötött szerződés alapján, szolgálati jogviszonyban, gazdálkodó szervezeti formában, illetve magánorvosként, egyéni vál-lalkozóként.4 Az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásáról, valamint az orvosi tevékenység végzésének formáiról szóló törvény5 az orvosi tevékenység gyakorlásának alábbi formáit sorolja fel: alkalmazott orvos, szabadfoglalkozású orvos, valamint vállalkozó orvos.
Az orvos-beteg jogviszony vizsgálatakor az első és egyik legfontosabb kérdés a jogviszony alanyainak meghatározása. Amennyiben a jogviszonyt a megbízás sajátos formájának tekintjük, úgy elmondható, hogy a megbízó maga a beteg (amennyiben cselekvőképes), a megbízott személye annak függvényében változik, hogy az orvosi, egészségügyi-szolgáltatási tevékenységet milyen formában fejti ki. Megítélésem szerint a megbízott személye nem határozható meg egyértelműen az állami egészségügyi szolgáltatás és a magánpraxis keretében nyújtott egészségügyi szolgáltatás törésvonalának mentén, azaz nem a köz-, illetve magánszféra elhatárolása döntő, sokkal inkább az a szervezeti-társasági forma, amelynek keretében a megbízott a tevékenységét kifejti. Egészségügyi szolgáltatás mind a köz- (állami), mind a magánszférán belül ellátható azonos társasági formán belül (pl. kht.).6 Lényeges kérdés, hogy amennyiben az egészségügyi szolgáltatást valamilyen jogi személyiség nélküli, illetve jogi személyiséggel rendelkező társaság keretében fejtik ki, ki tekinthető megbízottnak. Természetes személy megbízott esetében kézenfekvő a megbízott személyes eljárási kötelezettsége, jogi személyek (és jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok) esetében a társaság erre jogosult, a társaság nevében felhatalmazott tagja, illetőleg alkalmazottja jár el megbízottként. Ez a megoldás magától értetődő, hiszen aligha képzelhető el, hogy egy jogi személy és egy természetes személy között a megbízást oly markánsan jellemző bizalmi kapcsolat jöjjön létre. Az orvos eljárását tehát minden ilyen esetben úgy kell megítélni, mint a jogi személy (jogi személyiség nélküli társaság) "személyes" eljárását. A beteg mint megbízó nem köteles vizsgálni, hogy az orvos rendelkezik-e a szerződéskötéshez szükséges felhatalmazással, a Ptk. 220. § szerint ugyanis az orvos, mint az egészségügyi szolgáltatással rendszeresen foglalkozó jogi személy alkalmazottja, a betegek számára nyitva álló helyiségekben az ott szokásos szerződések tekintetében az egészségügyi intézmény képviselőjének minősül, az általa megkötött egészségügyi szolgáltatásra irányuló szerződések tekintetében a képviselt válik jogosulttá, illetve kötelezetté. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. tv. 8. § szerint a betegnek joga van - a jogszabály által meghatározott keretek között - az egészségügyi szolgáltató és a kezelőorvos megválasztásához. A tapasztalat azt mutatja, hogy a betegek nagy része elsősorban orvost választ, mintsem egészségügyi szolgáltatót, az esetek nagy részében pedig a betegek nem is tudják, hogy a kezelésükkel létrejövő jogviszonyban nem az orvos a megbízott, hanem az őt foglalkoztató egészségügyi intézmény. A probléma a legmarkánsabban a kártérítési perekben jelentkezik, ahol az egészségügyi intézmény szerepel alperesként és bár az orvos mindvégig személyesen járt el, felelőssége mintegy eltűnik, belső fegyelmi üggyé konvertálódik. Ennek a jelenségnek csupán az egyik oka a jogi személyiségű, illetve a jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok megbízottkénti eljárásának sajátossága. Az orvosok felelősségének hatályos szabályozása is jelentős problémákat vet fel. Alkalmazott orvos esetén a polgári jogi felelősség vizsgálatának szempontjából az egyetlen mérvadó szempont, hogy az alkalmazott munkaviszonyával (közalkalmazotti, közszolgálati jogviszonyával) összefüggésben okozta-e a kárt.7 Amennyiben a károkozás összefügg az orvos munkaviszonyával, a Ptk. 348. § (1) bekezdésének megfelelően a munkáltató felel a károsulttal szemben. Abban az esetben, ha az orvos a tevékenységét munkahelyétől távol, a munkáltató által biztosított tárgyi és személyi feltételektől teljesen függetlenül végzi, akkor ez természetszerűleg nem a munkaviszonyával, csupán az orvosi képzettségével függ össze, tehát nem a munkáltatója felel a tevékenységéért.8 Az Eü. tv. az orvosoktól a legnagyobb gondosságot és körültekintést követeli meg.9 Ma már egyre inkább úgy tűnik, hogy a kor meghaladta a Ptk.-nak az alkalmazottakra vonatkozó felelősségi szabályait, legalábbis az orvosok vonatkozásában. Az alkalmazottakra vonatkozó felelősségi szabályok megalkotásakor a megfelelő anyagi reparáció biztosítása volt a cél, amely célnak a magánszemélynél tőkeerősebb munkáltató személye tökéletesen megfelelt. 1990. január 1-jétől10 az orvosi felelősségbiztosítások megkötése kötelező mind a magánorvosok, mind az egészségügyi intézmények számára, ezért a Ptk. eredeti célkitűzése meghaladottá vált a tárgyalt területen. Olyan orvosi műhiba fennállása esetén, amely az egészségügyi intézmény, mint munkaadó által rendelkezésre bocsátott tárgyi eszközök hibás voltából adódóan állt elő, egyértelműen megállapítható a munkaadó felelőssége. Az orvosi mulasztásból és gondatlan, illetve szakszerűtlen eljárásból eredő károk esetében célszerűtlen megoldás a munkáltatói helytállási kötelezettség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
