https://doi.org/10.59851/mj.72.04.9
Parti Tamás munkája egy formabontó megoldással a hazai jogtudományt és az adatgazdaságot közelíti egymáshoz. A digitális adat magánjogi definíciójára már korábban is születtek javaslatok, azonban ezek szintetizálására eddig nem került sor. A mű az adattudományi megközelítésen keresztül mutatja be a digitális adat fogalmát, majd ezt a jogrendszerbe elhelyezve jogi adaptációra tesz javaslatot.
In his work, Tamás Parti presents a pioneering solution that combines Hungarian jurisprudence and the data economy. Previous attempts at defining digital data in the context of private law have been made, but these have not yet been synthesised. The present work introduces the concept of digital data through the lens of data science, subsequently proposing a legal adaptation that integrates it within the existing legal framework.
Keywords: digital data; adaptation; property right; right in rem
A szerző kutatásának[1] középpontjában a digitális adat jogi természetének a vizsgálata áll. A digitalizáció korában a digitális adat kétségtelenül értékkel bíró, de a klasszikus - a szerző által elemzett - vagyonjogi rendszerekben nem lehatárolt fogalom. A szerző hipotézise szerint a digitális adat mint vagyontárgy vagy mint dolog értelmezhető.
A szerző szerint a magyar, illetve a német magánjogi vagyonjogi rendszerek egyaránt a birtokba vehetőség és a testiség irányából közelítik meg a dolog fogalmát. Mindkét jogrendszer alapján a térbeli körülhatárolhatóság és az uralhatóság a fő ismérvek, azzal, hogy a birtokbavétel akár absztrakt módon is történhet. A Ptk. Ötödik - Dologi Jog - Könyvének alaptétele, hogy tulajdonjog tárgya csak birtokba vehető testi tárgy lehet. A digitális adat azonban nem felel meg a dolog fogalmának és a birtokba vehető testi tárgy kritériumának sem, így a szerző helyesen vonja le azt a következtetést, hogy a digitális adaton - a magyar jogrendszerben - tulajdonjog nem állhat fenn. A fő probléma, hogy forgalomképes, de nem dologi természetű javak nem lehetnek tulajdonjog tárgyai, ahogyan egy szerződéses pozíció, esetleg egy jog vagy követelés sem.
Ezzel párhuzamosan azonban a szerző is kiemeli, hogy a magyar polgári jog ismeri a vagyon fogalmát, amely elkülönítendő a dolog fogalmától. A vagyontárgy definíciója a Ptk. 8:1 §-a szerint a dolog, a jog és a követelés. Mivel a digitális adat nem tekinthető a felsorolásban szereplő egyik elemnek sem, így polgári jogi szempontból sem a tulajdonjog tárgyai, sem pedig a vagyontárgyak közé nem sorolható be. A szerző álláspontja szerint azonban a digitális adatokat mégis adaptálni kellene a vagyonjogi rendszerbe. Művében a szerző tulajdonképpen ezt az adaptációt végzi el.
A digitális adat áruvá, majd vagyontárggyá válásának folyamata elkerülhetetlenné teszi a jogrendszer alkalmazkodását, amelynek révén a vagyonjogi és tulajdonjogi relációk is értelmezhetővé válnak. Ezeknek a kimutatása a mű egyértelmű újdonsága és egyedisége.
A szerző a klasszikus jogtudományi módszertanon kívül az ún. fokális módszert is alkalmazza. Kimutatja, hogy a digitális adat és az adat szavak használata a jogtudományban és a jogrendszerben nem letisztult. Több különböző jelentéstartalommal és jelentéstartománnyal bírnak, amelyek pontosítása a fokális módszer alapja.
A fokális módszer mellett a rendszerelmélet mint kutatási módszer is megjelenik. A digitális adatok interdiszciplináris mivoltából eredően a szerző az általános rendszerelméleti módszertant helyezi a kutatás középpontjába, mivel a digitális adatokhoz kapcsolódó természet- és társadalomtudományi fogalomkészlet és tudományos eredmények ezzel elemezhetők.
Jogtudományi műveknél mindig szembetűnő az új fogalmi keretek bevezetése és az interdiszciplinaritás. Az adat fogalmának elemzése során a szerző az általános megközelítéstől, a természettudományos meghatározástól az adatok forrása felőli megközelítésével a digitális adat speciális tulajdonságát tárja fel. A szerző által a "datafikáció vagy adatosodás" folyamatának leírása - és a jogtudományi vizsgálódás fókuszába való helyezése - a kutatás egyik olyan súlyponti eleme, amellyel az adattudomány és a jogtudomány közelítését mozdítja elő.
Az adatok a további feldolgozás során nyerik el az adatformátumokat. A feldolgozás során az adat és az adatra vonatkozó kiegészítő információk a különböző adattárolási mechanizmusok során kerülnek eltárolásra és a metaadat-tartalommal való ellátásra. A metaadat a szerző által használt definíció szerint adat az adatról.[2] Az egyes adatok feldolgozása elengedhetetlen ahhoz, hogy
- 270/271 -
megfelelő információs minőséggel felruházhatók legyenek. A feldolgozhatóság pedig a szerző álláspontja szerint kétségtelenül a materiális javak jellemzője.
Az adatok elemzése során a szerző magas absztrakciós szinten közelíti meg a szemantikai szempontokat, amelyeket szintaktikai elemzéssel egészít ki. E vizsgálat alapján arra a következtetésre jut, hogy a szemantikai megközelítés révén az adatok sokfélesége megragadható, vagyis lehetnek személyes, köz- vagy közérdekű adatok. A fő kiindulás, hogy "(m)inden információ adat, de nem minden adat információ".[3]
Az adatokkal kapcsolatos adattudományi fogalommeghatározások mellett a szerző az adatok gazdasági természetét és ezzel összefüggésben a forgalomban való megjelenésüket is elemzi, amivel előrevetíti az adatok áruvá válását. A szerző az adatokhoz gazdasági, pénzben kifejezhető értéket társít, amely érték a felhasználási terület függvényében változik. Ezen kívül korábbi szakirodalmi álláspontokat szintetizálva lépéseket tesz az adat áruvá alakításának fogalmi megalapozására és ezzel az adat tulajdoni tárgyak körébe való besorolására.
Ahhoz, hogy az adat a vagyoni forgalomban részt vegyen, kétségtelenül átruházhatónak kell lennie. Az adatátruházás magával vonja azt a dogmatikai kérdést, hogy az átruházási jogviszony alanya és tárgya is tisztázatlan. Ennek a tisztázását végzi el a szerző, amelynek során a vagyoni hovatartozás és az adaton fennálló tulajdonjog kérdését vagyonjogi és tulajdonjogi szabályozás tárgyává teszi.
Amennyiben az adatot mint dolgot helyezzük el a jogrendszeren belül, felmerül a kérdés, hogy a tulajdonhoz való jog közjogi megközelítése kizárja-e az adat magánjogi szabályozását. A szerző tehát arra is keresi a választ, hogy az adat - közjogi aspektusból megközelítve - a tulajdonhoz való jog és az örökléshez való jog fogalmi körébe hogyan illeszthető be.
A szerző a tulajdonhoz való jog kapcsán a jogelméleti és jogfilozófiai bevezetés után a tételes alapjogi dokumentumokat, mint az Alapjogi Chartát, a német Grundgesetz-et, valamint a hatályos magyar Alaptörvény szabályozását is ismerteti. A magánjogi értelemben vett tulajdon meghatározása során - Menyhárd Attila álláspontját[4] követve - a szerző levezeti, hogy a hagyományos megközelítés szerint a tulajdon, illetve a tulajdonjog tárgya az lesz, amit a jogalkotó meghatároz, vagyis olyan keretek között létezik a tulajdon, amelyekben a jogalkotó azt biztosítja. Ebből következik, hogy a szerző által is "előre szabályozó rendszereknek" tekintett jogrendszerekben a digitális adatot tulajdonjogi szempontból megragadni nagyon nehéz.
A szerző szerint nem különböző tulajdonfogalmakról kell beszélni, hanem az alkotmányos tulajdonfogalom és a magánjogi tulajdonfogalom rendszerét kell vizsgálni, amellyel megnyílik a lehetőség egy olyan új magánjogi tulajdonfogalom megalkotására, amelynek segítségével a tulajdon lehetséges tárgyainak körét tágabban határozzuk meg. Ezt a megközelítést a szerző a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlatban is észleli, hiszen a tulajdon alkotmányos védelme általános jellegű, és hatóköre szélesebb, mint a polgári jogi tulajdonjog által lefedett terület.
A magyar Ptk. a vagyon tárgyainak körében a dolog, jog, követelés hármas rendszerét alkalmazza. Az angolszász és a francia vagyonjogi rendszerekben azonban eltéréseket mutat ki a szerző, vagyis a vagyon, tulajdon, dolog relációkat a vizsgált jogrendszerek más kontextusban értelmezik. Angolszász példákat is beemelve jut el arra a következtetésre, hogy az Egyesült Államok bírósági gyakorlatában már a 19. századra megfigyelhető az a jelenség, amelyet Harmathy Attila úgy írt le,[5] hogy a "tulajdonjog felfogás változása, miszerint a tulajdonjog fizikai tárgyakon fennálló hatalomból - a vagyon fogalom felé közelítve - egyre szélesebb kört átfogó jogosítvány-együttesé válik, és kiterjed az üzleti tevékenységgel összefüggő különböző jogosítványokra is".[6]
A vagyonjogi rendszerek vizsgálata során a kutatás megállapítja, hogy az angolszász és a francia modell a vagyonhoz tartozó kötelmi és dologi jogokat nem különíti el mereven a dolgoktól, így a tulajdon körébe vonja a forgalomképes jogokat, követeléseket, szerződéses pozíciókat és az immateriális vagyontárgyakat is. Ezzel szemben a német rendszer a tulajdonjog tárgyaként csak a dolgokat tekinti. A francia és az angolszász vagyonjogi rendszerben a tulajdon tárgyainak köre egybeesik a vagyon tárgyainak körével. Ebből pedig azt a következtetést vonja le a szerző, hogy ezek a jogrendszerek rugalmasabban alkalmazkodnak az új jogi jelenségekhez, így a digitális adatokhoz is.
A szerző külön elemzi az Európai Unió jogát is, megállapítva, hogy az uniós jogfejlesztés vívmányaként az adatvédelem került a középpontba. Az adatvédelem megközelítése és fogalmi rendszerei mentén az adattulajdon fogalmának bevezetésére könnyebben sor kerülhet.
A szerző a szerzői jogokkal és a különféle jog által védett titkokkal - így az üzleti titokkal - külön is foglalkozik. Álláspontja szerint a szellemi alkotásokhoz kapcsolódó szabályozás kevésbé alkalmas az adattulajdoni megközelítés adaptálására, mivel a védendő érdek és a jogi tárgyak is jelentősen eltérnek. Az adattulajdon egy általános adatfogalmat igényel, és az adattulajdon tárgyainak definiálásához is egy azonosítható szemantikai adatszint szükséges, így a szerző szerint a szellemi tulajdon szabályozásának módszere az adattulajdonra nem alkalmaz-
- 271/272 -
ható analóg módon. Az üzleti titok jogi megközelítését nem tartja alkalmasnak arra, hogy analógiát alkotva kialakíthassuk az adattulajdon jogi környezetét, mivel az adatoknál nincs titokjog. A szerző kiemeli, hogy "nem valódi ellenérv az adattulajdon bevezetése ellen, hiszen miért ne lehetne az adatok közkinccsé tételét, az adatokról, a hozzájuk fűződő kizárólagos jogokról való lemondást a tulajdonról való lemondásként értelmezni".[7]
A szerző összességében lehetségesnek tartja az adattulajdonnak a jogrendszerbe való bevezetését. Ez az adaptáció a digitális adatok magánjogi tulajdon tárgyává tételével érhető el. A szerző de lege ferenda javaslata a hatályos polgári jogi kódex dologi jogi részének kibővítése a digitális adattal, amelynek mentén a szerző külön meg is alkotja a digitális adat jogi fogalmát. Ezzel a digitális adat mint ingó dolog lenne szabályozva, jelentősen megkönnyítve az adatok gazdasági forgalomban való részvételét. Ezáltal a büntetőjogi szabályozás is egyszerűbbé válna, mivel a dolog elleni bűncselekmények tényállásába automatikusan bekerülne a digitális adat és annak védelme is.
A szerző az adat és az információ elhatárolásával alkotja meg azt a definíciós környezetet, amellyel a digitális adat tulajdonjogi adaptációja elvégezhető. A szerző a vagyon és a tulajdon egymáshoz való viszonyát abból a szempontból vizsgálja, hogy a tulajdon társadalmi kötöttsége és tartalma közjogi szempontból alkalmas-e a digitális adatok tulajdonjog tárgyaként való elfogadására. A szerző álláspontja szerint ez az elfogadás lehetséges, vagyis nincs közjogi akadálya a digitális adat tulajdonjogi adaptációjának, emellett pedig sem a tulajdoni alapelvek, sem a dologiság ismérvei nem képezik akadályát a digitális adat polgári jogi értelemben vett dologként való elismerésének.
Ezzel együtt azonban a szerző is felveti, hogy amennyiben esetlegesen a dolog polgári jogi fogalmába nem férne bele a digitális adat, úgy a vagyon polgári jogi definíciójának kiszélesítésével - bár alacsonyabb szinten, de - hasonló hatás lenne elérhető. A szerző szerint a digitális adatot mint fizikai létezőt a jogrendszer is értelmezni tudja, ezáltal pedig szabályozható is ez a terület. Az utóbbival kapcsolatban külön kiemeli az öröklési jogot, mivel a digitális elemek a hagyatékban elkerülhetetlenné teszik a magánjogi szabályozást, amellyel a jogutódlás is biztosított, és így az adatgazdaság biztonsága is megvalósul. ■
JEGYZETEK
[1] Parti Tamás: A digitális adatok tulajdoni adaptációja a digitális javak vagyonjogi kölcsönhatásainak tükrében. Budapest, Wolters Kluwer, 2024.
[2] Lásd továbbá Parti Tamás: A jog fölméréséről és az intézményi adatkutatásról. Jogtudományi Közlöny, 2021. (11-12), 493-506.
[3] Parti: A digitális adatok tulajdoni adaptációja a digitális javak vagyonjogi kölcsönhatásainak tükrében. 49.
[4] Parti: A digitális adatok tulajdoni adaptációja a digitális javak vagyonjogi kölcsönhatásainak tükrében. 92. 46. lábjegyzet.
[5] Parti: A digitális adatok tulajdoni adaptációja a digitális javak vagyonjogi kölcsönhatásainak tükrében. 84.
[6] Harmathy Attila: A tulajdonjog alkotmányos védelme. Jogtudományi Közlöny, 1989. (5), 217-228.
[7] Parti: A digitális adatok tulajdoni adaptációja a digitális javak vagyonjogi kölcsönhatásainak tükrében. 174.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőjelölt, PhD-hallgató, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola.
Visszaugrás
