Az Európai Közösség Tanácsa 1987-ben bocsátotta ki 87/102/EGK irányelvét (387L0102) a tagállamok fogyasztói hitelre vonatkozó jogszabályai és közigazgatási rendelkezései közelítéséről, amelyet később többször is módosítottak.[1]
Az irányelv kibocsátását többek között az indokolta, hogy az utóbbi években a fogyasztók részéről elérhető és igénybe vett hiteltípusokban sok változás következett be, a fogyasztói hitel új típusai jöttek létre, illetve a már meglévők folyamatosan alakulnak. A fogyasztóknak megfelelő tájékoztatást kell kapniuk a hitelfeltételekről, védeni kell őket, mivel gyengébb szerződési pozícióban vannak.
Az irányelv a hitelszerződésekre vonatkozik. A hitelszerződés olyan szerződés, amely alapján a hitelező a fogyasztónak hitelt nyújt, vagy annak nyújtására ígéretet tesz halasztott fizetés, kölcsön vagy más, ezekhez hasonló pénzügyi megoldás formájában.
Az irányelv nemzeti jogba ültetése a legtöbb tagállamban[2] az 1990-es évek elejére megtörtént. A tagállamok átvételi megoldásai közül az összehasonlításra leginkább érdemes, meghatározó jellegű jogrendszer, a francia, az angol és a német szabályozási megoldását vizsgálva kívánom bemutatni, hogy milyen jogviszonyokat szabályoznak az említett jogrendszerek az irányelv alapján, egyben a magyar megoldást is áttekintem.
Mindhárom tagállamban - de Magyarországon is - volt már előzménye a fogyasztói hitelnek, főként azok a részletfizetési ügyletek, amelyek a jogintézmény kialakulásához is vezettek. Az irányelv átvétele ezért a bemutatott tagállamokban a már meglévő megoldásokhoz igazodott. A fogyasztói hitelszerződés nemzeti szabályozásának alapja Németországban a közösségi irányelv volt, az angol és francia jogban a fogyasztói hitelszerződéseket szabályozták az irányelv előtt is, így csak kisebb módosítások voltak szükségesek.
Franciaországban a fogyasztói hitelszerződést a fogyasztóvédelemről szóló törvényben[3] (art. 311-1-től art. 311-37-ig és art. 313-1-től art. 313-16-ig) találjuk. Az Egyesült Királyságban a jogintézményt az 1974-ben kiadott Consumer Credit Act (CCA) szabályozza, Németországban pedig a kötelmi jogi reform nyomán a BGB-ben található.
Franciaországban a fogyasztói hitelszerződést először 1978-ban szabályozták[4] az ingó dolgok, majd 1979-ben az ingatlanok vonatkozásában.[5] Ezt megelőzően a francia jogalkotó csak nagyon alapvető szabályokat (a hitel nagyságát, az eladási árat és a futamidőt határozta meg) alkotott a hitelből vásárlás vonatkozásában, rendeleti formában.[6] Az 1966-ban kiadott kölcsönökről szóló törvényben[7] a felhasználás céljára tekintet nélkül szabályozták a hitelközvetítést és a hitelekkel kapcsolatos reklámokat. Ezek a jogszabályok azonban ma már nem hatályosak, az irányelv hatására 1993-ban megalkotott törvény egységesen szabályoz, ugyanakkor nagyjából megfelel az 1978-as törvénynek.[8]
Az Egyesült Királyságban a törvényi szabályozás a fogyasztói hitelek területén 1920-ban illetve 1927-ben kezdődött a Money-Lenders-Act-tel, majd 1938-ban, illetve 1964-ben a két Hire-Purchase-Act a fogyasztói hitel egyes speciális eseteit szabályozta. A CCA-t 1974. július 31-én bocsátották ki, a törvénynek azonban ekkor csak egyes rendelkezései hatályosultak. A többi előírás csak lépésenként, ezért meglehetősen lassan lépett hatályba,[9] így a törvény jelentős része (a szerződéskötés formai előírásai, vagy a szerződésszegés jogkövetkezményei) csak 1985. május 19-től hatályosak. A CCA az egész Egyesült Királyságban hatályos, de nem kizárólagos: a nem szabályozott kérdésekben a bírói jog és más törvények érvényesülnek.[10] A CCA olyan reformtörvény, amely százéves jogfejlődés eredménye. Megalkotásával elválasztották egymástól a biztosítékokat és hitelügyleteket, mindkettőt ebben a törvényben szabályozva, és meghaladottá vált az a korábbi tendencia, mely szerint a szerződéseket inkább formájuk, mintsem tartalmuk alapján kell megítélni. Európában a CCA szabályozza ma a legszigorúbban a fogyasztói hitelszerződéseket.[11]
Németországban a klasszikus részletfizetési ügyletek új formái fejlődtek ki az első és a második világháborút követően, amelyek a részletre vásárlást lassan kiszorították. A fogyasztói hitelszerződéshez hasonló jogviszonyokat először a részletfizetési ügyletekről szóló törvény szabályozott, amelyet a kifejezetten a fogyasztói hitelszerződést az irányelvnek megfelelően szabályozó VerbraucherkreditGesetz követett.[12]
A szabályozás hátterét természetesen a BGB adta. A kölcsönszerződés pénzkölcsön, vagy más dologra vonatkozó kölcsön lehetett. A pénzkölcsön-szerződés
- 92/93 -
alapján a hitelező anyagi eszközök használatát engedi át meghatározott időtartamra azzal a kötelezettséggel, hogy azt meghatározott idő múlva vissza kell fizetni. A kötelmi jogi reformot megelőzően többen kritizálták, hogy a BGB kölcsönszerződésekre vonatkozó szabályai nem feleltek meg az üzleti élet követelményeinek, távol estek a szabályozott életviszonyoktól. A BGB 607. és következő §-ai ugyanis reálügyletként szabályozták a kölcsönszerződést, jóllehet időközben a konszenzuálszerződések honosodtak meg a német magánjogban is. A reálszerződésként történő felfogás a fogyasztói hitelszerződésről szóló irányelvnek sem felelt meg, igaz, hogy az irányelvet nem a BGB-be, hanem külön törvénybe ültette a német jogalkotó.
A kötelmi jogi reform nyomán élesen elválasztották a pénzkölcsönre vonatkozó, illetve más dolgokra vonatkozó szabályozást (BGB 607. és köv. §.), és a BGB (jelenleg is hatályos) 488. és következő §-ai már konszenzuálszerződésként határozzák meg a kölcsönszerződést.
A fogyasztói hitel jogi szabályozása a fent vázolt jogrendszerekben a részletfizetési ügyletekre épül, ezekből kiindulva a hitel- és kölcsönszerződés fogyasztóvédelmi szabályozása felé fejlődik. Az irányelv által inspirált hatályos szabályozás alapja a hitel- vagy kölcsönszerződés.
A tagállamok különböző módon közelítik meg a hitelügyleteket, a francia és angol szabályozás a gazdasági tartalom felől közelít, míg a német jogalkotó a kötelmi jogi reformig ragaszkodott a klasszikus magánjogi dogmatikához, a kölcsönszerződés reálszerződés jellegéhez. A nemzeti jogalkotó megközelítési módja meghatározza a szabályozás rugalmasságát, behatárolja a bírói jogfejlesztés lehetőségeit, ezért érdemes áttekinteni részletesen is az egyes tagállamok szabályozását.
Franciaországban a törvény tárgyi hatálya a fogyasztói hitelszerződésre terjed ki (art. 311-2, 311-3.), de itt szabályozzák a kapcsolódó szerződéseket és a kezesi szerződéseket is.
A törvény tárgyi hatálya alá általánosan a hitelügyletek ("toute opération de crédit") tartoznak, amelyeket a hitelező a szokásos feltételek mellett kínál. A hitelügylet fogalma nincs definiálva, mivel annak ismeretét a jogalkotó feltételezi. A francia jogtudomány és joggyakorlat[13] hitelügylet alatt olyan jogügyletet ért, amikor valaki úgy kap meg egy szolgáltatást, hogy azért csak később fizet. Felmerül rögtön a kérdés: hogyan kell akkor elhatárolni a részletfizetési ügyletet a hitelügylettől? A Cour de Cassation (Semmítőszék) első tanácsa 1994. május 26-án hozott döntése alapján[14] a részletfizetés az áru szolgáltatása előtt a vételt nem teszi hitellé, hitel csak akkor áll fenn, ha a vételár kifizetésének elhalasztása a szolgáltatás után történik. A hitellé minősítés szempontjából a fogyasztónak nyújtott szolgáltatás jellege közömbös, lehet pénzösszeg (személyi hitel esetén), vagy dolog (lízingszerződés esetén), vagy más szolgáltatás is. A hitelügyletté minősítés nem a jogügyleti minősítéshez igazodik,[15] hanem a francia magánjog a gazdasági tartalmat veszi figyelembe,[16] attól függ a hitellé minősítés, hogy a megkötött ügylethez kapcsolódik-e fizetési haladék vagy sem.
Két kritérium azonban szinte minden hitelügyletnél fennáll: egyrészt az, hogy a hitelező mindig kamatot kap ellenértékként (az ingyenes hitelre speciális szabályok vonatkoznak), másrészt az adós tipikusan részletekben törleszt.
A törvény hatálya kiterjed még a bérletvételre ("location-vente"), az opcióval kötött bérletvételre ("location avec promesse de vente") és a szolgáltatások igénybevételére használt hitelekre (személyi hitel) is (art. 311-2.). Az opcióval kötött bérletvétel lízingszerződést takar, melynek tárgya leggyakrabban valamilyen gép vagy berendezés, futamideje háromtól öt év. A futamidő végén elképzelhető a bérlet tárgyának megvásárlása is, ennek lehetőségét a szerződésben rögzítik. A bérletvétel két jogalany között is megköthető, ebben az esetben a lízingbe adó hitelez, vagy három jogalany között (hitelintézet közbeiktatásával) is.
Alkalmazni kell a szabályozást az ún. "megújítható hitel" -re is, amely az ügyfél részére külön bankszámlán rendelkezésre bocsátott pénzösszeg. A hitelkeret kimerülése után az adósnak vissza kell fizetni a hitelt, majd sor kerülhet a megújításra, vagyis újabb hitel rendelkezésre bocsátására.
A megújítható hitelhez hasonló jogintézmény a folyószámlahitel (art. 311-1), amelyre akkor vonatkozik a francia jogi szabályozás, ha három hónapnál hosszabb a futamidő (a bírói gyakorlat[17] pontosította a törvényt: több mint három hónapig álljon fenn a fedezetlenség a folyószámlán).
Kizárt a törvény alkalmazása a hivatalos formában (közjegyzői okiratban) kötött szerződésekre, a három hónapnál rövidebb hitelekre, azokra a hitelekre, amelyeket hivatás gyakorlása vagy foglalkozás körében vesznek fel, vagy amit jogi személy vesz fel, illetve épületek tulajdonjogának megszerzésére, vagy ingatlanlízingre vonatkozó szerződésekre.
A bírói gyakorlat alapján az ún. "diákhitel" nem minősül foglalkozás körében felvett hitelnek, vagyis fogyasztói hitel.[18] Nem vonatkozik a szabályozás azokra a hitelekre sem, amelyek összege a 21 500 eurót meghaladja.[19]
Az ingyenes hitel ("crédit gratuit") olyan hitel,
- 93/94 -
ahol a rendelkezésre bocsátott összeg visszafizetésére kamat vagy díj nélkül köteles az adós, kötelezettsége tehát csak a tőke visszafizetésére terjed ki.[20] Nem beszélhetünk ezért ingyenességről azoknál az ügyleteknél, amikor harmadik személy által finanszírozott részletvételnél nem kifejezetten hiteldíjat kérnek, hanem a hitel nyújtása a vételár felemelését okozza a készpénzfizetéshez képest.[21]
Mivel a "hitel" és "ingyenes" kifejezések gazdasági értelemben gyakorlatilag összeegyeztethetetlenek, az 1970-es években a "crédit gratuit"-nak óriási sikere volt Franciaországban, amikor bútorokat, tévét, elektronikus berendezéseket adtak el az akciók keretében.[22] 1984-ben az új banktörvény[23] volt a jogalkotás válasza az ingyenes hitel nemkívánt jelenségére. Az ingyenes hitel ugyanis inflációgerjesztő hatással bír, további veszélye az is, hogy a fogyasztó nem ismeri fel, ha a díjakat és kamatokat a vételárba illeszti az eladó, így azok mértékéről sincs világos képe. Az új banktörvényt követően a bankok a "crédit gratuit" kifejezést csak korlátozottan használhatták, így nem érte meg a hitelezés ezen módját választani.[24]
A fogyasztót egyébként akkor is védeni kell, ha valóban ingyenes a hitel. A fogyasztó ekkor is tartós jogviszonyban törleszt a hitelezőnek, hosszú távra elkötelezi magát, ebből a szempontból pedig teljesen mindegy, hogy ingyenes a hitel vagy sem. Az általános szabályok mellett ezért a fogyasztóvédelmi törvény különös szabályokat is tartalmaz (art. 311-5, 311-7.) a visszaélések elkerülése érdekében. Ezek a szabályok elsősorban az ingyenes hitel reklámozására vonatkoznak.
A fogyasztói hitelszerződés mellett szabályozza a francia jogalkotó a hitelszerződés biztosítékaként vállalt kezességet is, illetve az ún. "kapcsolódó szerződéseket" is, melyek a hitelügylet alapját képező adásvételi, vagy szolgáltatási szerződések. Ilyen kapcsolódó szerződés akkor áll fenn, amikor harmadik személy, tipikusan pénzintézet finanszírozza az ügyletet. Ekkor a fogyasztói hitelszerződés és az alapügylet összekapcsolódik, egyiket a másikra tekintettel köti meg a fogyasztó. Csak az a szerződés tekinthető kapcsolódó szerződésnek, amely a hitelszerződés által finanszírozott dologra vagy szolgáltatásra vonatkozik. A két szerződés közötti viszonyról a francia jogirodalom azt állítja, hogy összefüggnek egymással.[25] A kapcsolódó szerződés teljesítési zavara ugyanis kihatással van a hitelszerződésre is. A joggyakorlat ugyanakkor élesen kettéválasztja a kettőt,[26] csak abban az esetben ismeri el a két szerződés egymásra hatását, ha a hitelező rosszhiszemű volt.[27] A joggyakorlat álláspontja szerint a felek minden szerződésben csak egymásnak tartoznak kötelezettségekkel, különben nem érvényesülne a szerződés "inter partes" jellege.
A francia szabályozás sajátossága, hogy a jogalkotó a szerződések gazdasági tartalmát veszi figyelembe, és nem dogmatikai oldalról közelít. Ennek a szabályozási technikának az alapja az a felismerés, hogy rendkívül gyorsan változik a gazdaságnak ez a szektora, ami rugalmas szabályozást kíván. A francia jogalkotó ezáltal képes minden hitelügyletnél védeni a fogyasztót, azoknál is, amelyeket valamilyen új, addig ismeretlen formában vagy módon kötnek.[28]
Az angol szabályozás terjedelmesen definiálja és tagolja a törvény a hatálya alá tartozó szerződéseket.[29] A francia szabályozással összehasonlítva nem csupán a fogyasztói hitelszerződésre vonatkozik, hanem az ezzel összefüggésben fennálló más szerződésekre is (pl.: biztosítás).
A törvény tárgyi hatálya szempontjából legfontosabbak a fogyasztói hitelszerződések, de a fogyasztói bérletet is szabályozza a törvény. A fogyasztói hitelszerződést 8. cikkében olyan hitelügyletként definiálja a törvény, amelyben meghatározott összeget meg nem haladó (25 000 £) kölcsönt kap az adós.
A törvény hatályba lépése előtt nem volt egységesen elfogadott fogalom a fogyasztói hitelszerződésre. A hatálybalépés óta a hitelügyletet pénzkölcsönzésnek vagy a pénzügyi eszköz rendelkezésre bocsátása ("financial accomodation") más hasonló esetének tekintik. A pénzügyi eszköz rendelkezésre bocsátása tekinthető a fogalom "felső tételének", amely akkor áll fenn, amikor a fogyasztó pénzügyi ellenszolgáltatást kap, azonban ezt nem kell nyomban visszafi-zetnie.[30] Ebből a szempontból a törlesztés gyakorisága, vagy a kamat mértéke jelentéktelen tényező. Ugyanakkor ez a definíció nagyon tág, újonnan kimunkált szerződési formációkban nem biztos, hogy védelmet nyújt a fogyasztók számára.[31]
A CCA 9-15. cikkei szabályozzák a legfontosabb fogyasztói hitelszerződéseket. Ide tartozik a folyószámlahitel ("running-account credit"), a fix összegű hitel ("fixed-sum credit"), a felhasználáshoz kötöttség szempontjából korlátozott felhasználású, vagy nem korlátozott felhasználású hitel.
A részletvétel és hitelre vásárlás is a törvény hatálya alá tartozik. A tulajdonjog fenntartással történt részletvétel során a vevő birtokba lép a törlesztés ideje alatt, a fizetést későbbi időpontra halasztja, a tulajdonjogot azonban csak a teljes kifizetés után szerzi meg. A hitelre vásárlás szokásos adásvételt jelent azzal a különbséggel, hogy a visszafi-
- 94/95 -
zetésre csak a vásárolt dolog átadása után kerül sor. A tulajdonjog-fenntartással történt vétellel ellentétben itt a tulajdonjogot azonnal megszerzi a vevő, a szerződés megkötésekor. Szabályozza a jogalkotó a bérletvételt ("hirepurchase") és a hitelkártyaügyletet ("credit-token agreement") is.
A jogviszonyban részt vevő személyek száma alapján is különböztet a törvény, a fogyasztói hitelszerződésnek két- vagy hárompólusú változata ismert. Az adós-hitelező-szolgáltató ("debtor-creditor-supplier agreement") viszonyban meghatározott ügylet finanszírozására kötik a felek a szerződést (12. cikk). A szolgáltató és a hitelnyújtó azonos személy is lehet, az a lényeg, hogy együttműködjenek. Együttműködés alatt azt érti a jogalkotó, hogy a hitelszerződés megkötésére a már fennálló, vagy jövőben létrehozandó üzleti viszonyra tekintettel kerül sor. Az "adós-hitelező-szolgáltató" kifejezés tehát nem a részt vevő felek közötti viszonyt emeli ki, inkább azt, hogy a hitelszerződést a másik szerződésre tekintettel kötik.[32] Ennek a 19. cikkben, a kapcsolódó ügyleteknél van jelentősége, a törvény hatálya alá tartoznak ugyanis azok az ügyletek is, amelyek szorosan kapcsolódnak a hitelügylethez. Ezáltal nincs jelentősége annak, hogy a szolgáltatást nyújtó személy egyben maga a hitelező is, vagy harmadik (pénzintézet) is szerepel a jogviszonyban.
A fogyasztói hitelhez kapcsolódó (tipikusan adásvételi) szerződések önállóak, de három vonatkozásban összefüggnek a fogyasztói hitelszerződéssel: 1. a fogyasztónak gyakran nincs választási lehetősége atekintetben, hogy akar-e hitelszerződést kötni az ügylethez kapcsolódóan, vagy sem,[33] 2. tipikusan fogyasztói hitel hárompólusú változatát jelentik, 3. a harmadik személy (szolgáltató) vagy a hitelező ösztönzése alapján kötik meg őket.[34]
A kapcsolódó szerződéseket a törvény (19. cikk 3. bek.) az alapügylettől teszi függővé, ezért az alapügylettől való elállás automatikusan kihat rájuk is.
Az is előfordul, hogy az adós-hitelező-szolgáltató viszonyban a hitelező és szolgáltató nem működik együtt. Ilyen esetben szabadon felhasználható kölcsönt nyújt a hitelező, aki tudomással bír arról, hogy a hitelt meghatározott szolgáltatótól igénybe vett szolgáltatásra használja az adós. Ilyen eset lehet, amikor a szolgáltató a pénzintézethez küldi az ügyfelet, hogy az ott igényeljen hitelt.[35] Minden más esetben a klasszikus, kétpólusú, adós-hitelező viszony érvényesül.
A CCA 16-17. cikke tartalmazza a törvény alóli kivételeket. Nem vonatkozik a szabályozás a kis összegű (50 £ alatti) hitelekre, vagy ingatlanvásárlás finanszírozására. Vonatkozik ugyanakkor a szabályozás a hitelügyletet biztosító szerződésekre (pl.: zálogjog, kezesség, jótállás), valamit a fogyasztói szerződésekhez kapcsolódó szerződésekre. A biztosíték funkciót ellátó szerződéseknél a biztosítékot nyújtó személyt védi a jog: az alapügylet egy példányát át kell neki adni és ugyanolyan tájékoztatást kell nyújtani számára, mint az adósnak. A biztosítékot tartalmazó szerződés csak írásban érvényes és anyagi jogi értelemben az alapügylethez kötődik, amit maga a törvény mond ki (113. cikk).
A fogyasztói hitelről szóló irányelvet átültető német törvény ("VerbraucherkreditGesetz") alapján fogyasztói hitelszerződés volt minden, a hitelező és a fogyasztó által kötött olyan szerződés, amely alapján a hitelt vissza kellett fizetni kölcsönszerződés formájában. Fogyasztói hitelnek minősült továbbá minden olyan szerződés, amelyben a fogyasztó fizetési haladékot kapott, vagy más módon bocsátottak rendelkezésre pénzügyi eszközt. Ez a fogalom megfelelt az irányelvnek, hiányzott azonban a BGB-ből (mint háttérszabályozásból) a hitel általános jellegű meghatározása.
A kötelmi jogi reformot követő, hatályos német szabályozás is megfelel az irányelvnek, ugyanakkor a fogyasztói hitel fogalomkörébe tartozó tényállások a BGB-ben szétszórtan helyezkednek el.
A fogyasztói hitel leggyakoribb megjelenési formája, a fogyasztói kölcsönszerződés - mint kizárólag pénzkötelem - a BGB 491. §-ba került. A fogyasztói kölcsön olyan visszterhes kölcsönszerződés, amely a vállalkozó mint hitelező, és a fogyasztó mint adós között jön létre. Nem tartoznak a törvény hatálya alá a kis összegű ügyletek (a kölcsönösszeg nem haladja meg a 200 eurót), illetve amelyeket a munkáltató nyújt a munkavállalónak a piacon szokásos kamatoktól eltérően, vagy az állam által támogatott lakáshitel. A jelzáloggal biztosított hiteleknél is kizárt a fogyasztói kölcsönszerződés szabályainak alkalmazása.
A német jogalkotó élt az irányelv 2. cikk (4) bekezdése által biztosított lehetőséggel, így nem tartoznak a törvény hatálya alá azoknál a szerződéseknél, ahol jogszabály írja elő a közjegyzői hitelesítést vagy bírósági okiratot. Ha ezek az okiratok tartalmazzák az éves kamatot, a hitel költségeit, valamint a módosítás lehetőségét, a közjegyző kioktatási kötelezettsége megfelelő védelmet nyújt a fogyasztók számára. Azok a fogyasztói kölcsönszerződések sem tartoznak a törvény előírásai alá, amelyek értékpapír, deviza vagy nemesfém tulajdonjogának megszerzé-
- 95/96 -
sét szolgálják.
A fedezeti hitel (493. §) is a fogyasztói hitel egyik formája, amikor a pénzintézet lehetőséget biztosít az adósnak arra, hogy számláját meghatározott összeg erejéig megterhelje. Nem minősül azonban fogyasztói kölcsönszerződésnek, ha a kamatokon kívül az igénybe vett kölcsön vonatkozásában más költség nincs, és a kamatok nem három hónapnál rövidebb időszakra vonatkoznak.
Utaló szabály alkalmazásával a fogyasztói kölcsönszerződés szabályait rendeli alkalmazni a BGB a részletfizetési ügyletekre is (501. §), amennyiben azt fogyasztó és a vállalkozó köti. A BGB a részletfizetési szerződés kötelező tartalmát is meghatározza (502. §), amelyből ki kell emelni, hogy a szerződési feltételeket tartalmazó okiratban szerepelni kell a készpénzfizetési árnak, valamint a részletfizetési árnak is. Ez utóbbi a részletek teljes összegét, valamint minden, a fogyasztó által fizetett kamatot vagy más költséget tartalmaz. Ezzel a fogyasztókat védik az olyan ügyleteknél, ahol "ingyenes hitelt" ígér az eladó, valójában azonban a részletfizetési ár sokkal magasabb, mint a készpénzfizetési, csak erről a fogyasztót esetleg nem tájékoztatják. A készpénzfizetési ár és az éves kamat megadásától csak akkor lehet eltekinteni, amennyiben az eladó (szolgáltató) csak részletfizetéssel értékesít. A részletfizetési ügylet csak írásban érvényes. Az alakiságok megsértésével, vagy a kötelező tartalmi elemek hiányával megkötött szerződés semmis.
Az angol és a francia szabályozáshoz hasonlóan a német jogban is védik a fogyasztót a vállalkozóval kötött pénzügyi lízingszerződésekben (500. §), amelyekre kiterjednek a fogyasztói kölcsönszerződés egyes garanciális szabályai.
A fogyasztói kölcsönszerződés szabályait alkalmazni lehet akkor is, ha természetes személyek nem szigorúan vett "fogyasztási célból" veszik fel a kölcsönt, fizetési haladékot vagy egyéb pénzügyi segítséget, hanem önálló szakmájukhoz vagy foglalkozásukhoz veszik igénybe. Ekkor azonban lényeges, hogy a nettó kölcsönösszeg vagy a készpénzfizetési ár meghaladja az 50 000 eurót (507. §).
A BGB szabályozása a vállalkozó és magánszemély közötti kölcsönközvetítésre (655a. §) is kiterjed, mely alapján a vállalkozó vállalja, hogy a fogyasztó számára fogyasztói kölcsönszerződést közvetít, vagy őt fogyasztói kölcsönszerződés megkötéséhez hozzásegíti.
A BGB kifejezetten szabályozza a kapcsolódó szerződéseket (358. §). Amennyiben az áru megszerzésére vagy szolgáltatás igénybevételére irányuló szerződés fogyasztói kölcsönszerződéssel van összekapcsolva, és a kölcsön részben vagy teljesen a másik szerződés finanszírozását szolgálja, és a két szerződés gazdasági egységet alkot, kapcsolódó szerződéseknek kell őket tekinteni. A gazdasági egység ismérve, hogy a vállalkozó vagy maga finanszírozza a fogyasztó részére nyújtott ellenszolgáltatást, vagy harmadik személy finanszírozása esetén a hitelező a szerződés előkészítésénél vagy megkötésénél a vállalkozóval együttműködik. A kapcsolódó szerződés jelentősége a német jogban is az, ha a fogyasztó az általa tett akaratnyilatkozatot az alapszerződés (valamely áru megszerzésére vagy szolgáltatás igénybevételére irányuló szerződés) vonatkozásában érvényesen visszavonta, úgy nem kötelezi már a visszavont szerződéshez kapcsolódó fogyasztói kölcsönszerződéshez adott akaratnyilatkozata sem. Fordítva is elképzelhető a kapcsolódás: ha a fogyasztó az általa a fogyasztói kölcsönszerződéshez adott akaratnyilatkozatát vonja érvényesen vissza, a továbbiakban nem köti őt a fogyasztói kölcsönszerződéshez kapcsolódó, áru megszerzésére vagy szolgáltatás igénybevételére irányuló szerződéshez adott akaratnyilatkozata sem.
Az ismertetett jogrendszerek szabályozása megfelel az irányelvnek, ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy túlságosan általános jellegű a megfogalmazásuk. Ez gyakran nyújt lehetőséget arra, hogy a fogyasztói érdekek olyan jogviszonyokban is védelemben részesüljenek, amelyek újonnan bevezetett, ezért még nem szabályozott értékesítési módokat jelentenek.
Megállapítható, hogy a klasszikus magánjogi dogmatika által "kölcsönszerződés"-ként ismert jogintézmény "fogyasztói" jelzővel ellátott változata a kölcsönnél sokkal szélesebb tárgyi hatállyal rendelkezik: szabályozási körébe tartozik a részletfizetési ügylet és a pénzügyi lízingszerződés is. Általánosságban megállapíthatjuk: minden olyan, fogyasztóval kötött szerződés, amely hitelezési elemet tartalmaz (hacsak nem tiltja kifejezetten az irányelv) fogyasztói hitelszerződésnek minősülhet. Az irányelv hatására a korábban élesen elkülönített kölcsönszerződés, illetve részletfizetési ügylet, valamint a pénzügyi lízingszerződés szabályai összemosódni látszanak.
Az irányelv alapján nem részesül védelemben az a szerződés, amelyhez nem kapcsolódik kamatfizetési kötelezettség. Ebből a szempontból annak van jelentősége, hogy az "ellenszolgáltatás" mit jelent az egyes jogrendszerekben. Az angol jog alapján a törvény hatálya alá tartozik az az ügylet is, amelyben nincs ellenszolgáltatás. A francia szabályozás viszont
- 96/97 -
kifejezetten szabályozza az ingyenes hitelt. Németországban inkább versenyjogilag szabályozzák a valóban ingyenes hitelt,[36] mivel nemkívánatos hatását csak a piaci verseny vonatkozásában látják. A francia jogalkotó szerint viszont mindegy, hogy ingyenes-e a hitel, ugyanolyan veszélyekkel jár a fogyasztók számára. A német joggyakorlat is hasonló eredményre jut: az ingyenes hitelek esetén a fogyasztók kevésbé vizsgálják a minőséget, mégis elhamarkodott döntéseket hoznak, amelyek hosszú távra kihatnak.[37]
A túlságosan magas összegű hitelfelvétel egyik államban sem védett. Franciaországban azzal érvelnek, hogy a hitellel való spekulációt előzik meg ezzel a szabállyal,[38] Németországban a nagy összegekhez nem nyújt a törvény védelmet, így azt valószínűleg nem is veszi fel a fogyasztó (a jogalkotó ezzel is a fogyasztó védelmét hangsúlyozza).[39] A problémának szociális aspektusai is vannak. A fogyasztót ugyan társadalmi hovatartozástól függetlenül védi a jogalkotó, de a hitel felső határának meghúzása ez alól kivételt jelent. Luxuscikkek vásárlása nem élvez védelmet.
Láthattuk, hogy a legtöbb európai szabályozás fontosnak tartja a kapcsolódó szerződések szabályozását. A francia szabályozás egyedül a formalitásokra helyezi a hangsúlyt, arra, hogy a kapcsolódó szerződés fennáll, ha a finanszírozott árut a hitelszerződésben megnevezik.[40] Az angol jogalkotó felsorol minden lehetséges, a fogyasztói hitelszerződéshez kapcsolódó esetet, így a bírónak csak kevés mozgásteret hagy. A német BGB német alapossággal, külön alcím alatt szabályozza a kérdést, kiemelve egyben a kapcsolódó szerződések gazdasági jelentőségét is. Egyre világosabbá válik ugyanis, hogy a fogyasztók által megkötött szerződések ma már nem önállóak, hanem a fogyasztási javakhoz történő mielőbbi hozzájutás érdekében több szerződést köt egymásra tekintettel a fogyasztó.
Az irányelv átültetése nyomán a gazdasági célokat előtérbe helyező, ugyanakkor a fogyasztóvédelmi célok miatt szociológiai szempontokat is figyelembe vevő szabályozás alakult ki Nyugat-Európában, amely már kevésbé veszi figyelembe a klasszikus magánjogi dogmatika által maghatározott szerződéstípusokat. A gazdasági és fogyasztóvédelmi cél vizsgálata a nyugat-európai joggyakorlatra is általánosan jellemző, a bíróságok a gyengébb fél védelme érdekében aktívan közreműködnek a klasszikus szerződéstípusok meghaladásának folyamatában.
A fogyasztási kölcsönszerződés Magyarországon évtizedek óta ismert és szabályozott.[41] A Ptk. előtti magyar szabályozás különböztetett a magánszemélyek részletfizetési ügyletei,[42] illetve az áruvásárlási kölcsön[43] között. A részletfizetési ügylet szabályai megfeleltek a később hatályba lépő Ptk.-beli szabályozásnak. Az eladó érdekeit a tulajdonjog fenntartása védte, elállás esetén a használatot értékcsökkentő tényezőként kellett figyelembe venni. Áruvásárlási kölcsönnél először a pénzintézetet kellett felkeresni, majd az általa kibocsátott hitellevelet lehetett felhasználni a vásárlás során készpénz helyett, amely egyértelműen bizonyítja, hogy kölcsönszerződésről volt szó.
A magyar magánjog élesen kettéválasztja a részletfizetési ügyletet mint tulajdonátruházási kötelmet, illetve a kölcsönszerződést. Részletvételnél ugyanis - amelyet az adásvétel speciális nemeként szabályoz a Ptk. 376. § - csak két jogalany között áll fenn jogviszony, amely elsősorban a dolog tulajdonjogának átruházását célozza. Mivel halasztott fizetésről van szó, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás teljesítése időben elválik egymástól, vagyis a szerződés hitelezési elemet tartalmaz,[44] mégsem tekintjük vegyes szerződésnek, hanem az adásvételi szerződés speciális nemének. Az adásvételi jelleg hangsúlyozása abban is megmutatkozik, hogy a magyar bírói gyakorlat nem tekinti tartós jogviszonynak a részletvé-telt,[45] így clausula rebus sic stantibusra hivatkozással nincs lehetőség a szerződés bíróság általi módosítására sem. A kölcsönszerződés használati kötelemnek, egyértelműen tartós jogviszonynak minősül, amelyet megszüntetni csak felmondással lehet. Nem tartós jogviszonyok esetén - mint a részletvétel - elállásra van lehetőség.
A részletfizetés és a kölcsön tehát mind a Ptk.-ban, mind az alacsonyabb szintű részletes szabályozásban élesen elkülönült, és elhatárolásuk az irányelv átültetéséig nem is okozott különösebb problémát. Az irányelv speciálisan fogyasztókat védő rendelkezéseit azonban mindkét jogintézmény vonatkozásában alkalmazni kell, amely már az átültetésnél zavarokat okozott.
A magyar jogalkotó érdekes megoldást választott az irányelv átültetésekor. Nem a Polgári Törvénykönyvbe, hanem külön törvénybe - ráadásul egymás mellett párhuzamosan kettőbe[46] - ültette át az irányelvet, fogyasztási kölcsön elnevezéssel.[47] A kölcsönszerződések vonatkozásában a Hpt.-be ültette át a jogalkotó az irányelvet, míg a Fgytv. rendelkezései a részletvételre is vonatkoznak. A kettős átültetés - bár dogmatikailag indokolható - problémákat okoz a jogalkalmazásban, de a jogalkotó feladata
- 97/98 -
sem lesz könnyű, ha módosítania kell a szabályozást.
Az irányelv átültetését követő gyakorlat még nem szembesült a problémával, amely előbb-utóbb nyilvánvalóan felvetődik: a kereskedő által kínált, halasztott fizetés formájában megvalósított ügylet részletvétel, vagy fogyasztási kölcsön? Vajon tartós jogviszonyról van szó, amely módosítását a fogyasztó kérheti megváltozott körülményeire (pl.: betegség, munkanélküliség) tekintettel, vagy sem? A kérdések megválaszolásához át kell tekinteni a hatályos magyar szabályozást, amely az irányelv átültetése nyomán alakult ki.
A fogyasztási kölcsönszerződés a Hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény (Hpt.) rendszerébe építetten tipikusan három jogalany közötti jogviszonyt szabályoz. Hárompólusú jogviszonyként a fogyasztási kölcsönszerződés leggyakrabban áruvásárlási kölcsönt (banki gyakorlatban áruhitelnek nevezik) jelent, melynek gazdasági jelentősége az, hogy a kereskedővel vagy szolgáltatóval megkötött szerződés alapján járó pénz ellenértéket nem kell a teljesítés után azonnal megfizetni, hanem a fogyasztó jogosult később, részletekben kifizetni az ellenszolgáltatást. A kereskedő vagy szolgáltató viszont a szerződés megkötését követően nyomban, egy összegben megkapja az ellenszolgáltatást a pénzintézettől. Ebben az esetben a pénzfizetésre kötelezett fogyasztó tulajdonképpen a másnak járó pénzt használja, amiért ellenértéket - kamatot és más díjakat - fizet a pénzintézetnek.
A három jogalany (fogyasztó, kereskedő vagy szolgáltató és a pénzintézet) között fennálló első jogviszony dologszolgáltatásra irányuló, tipikusan adásvételi, vagy adásvétellel vegyes vállalkozási szerződés, amely a fogyasztó és a kereskedő vagy szolgáltató között áll fenn. A szerződés alapján a felek ugyanazon jogokkal rendelkeznek, mintha kölcsönszerződés közbeiktatása nélkül kötötték volna az ügyletet, így a szavatossági jogok, jótállás tekintetében a fogyasztó jogait a kereskedővel szemben érvényesítheti. A kereskedővel kötött adásvételi szerződés megszegéséhez kapcsolódó elállási jog azonban kihatással van a fogyasztási kölcsönszerződésre is: a fogyasztó egyúttal jogosult a fogyasztási kölcsönszerződéstől is elállni. Az elállás alapján a hitelező pénzintézet köteles a fogyasztó által addig kifizetett összeg azonnali visszafizetésére.
Ahhoz, hogy a kereskedőnél kiválasztott dolog tulajdonjogát a fogyasztó megszerezhesse, újabb szerződést, fogyasztási kölcsönszerződést kell kötnie a pénzintézettel. A fogyasztási kölcsönszerződés alapján a pénzintézet kölcsönt nyújt a fogyasztónak. A kölcsön összegéből a vételárat vagy díjat a fogyasztó helyett a pénzintézet fizeti ki a kereskedőnek vagy szolgáltatónak. A fogyasztási kölcsönszerződés alapján a fogyasztó a pénzintézetnek ellenszolgáltatásként kamatot és egyéb díjakat fizet, illetve meghatározott időközönként (tipikusan havonta) a felvett tőkét törleszti.
Ebben a konstrukcióban a pénzintézet finanszírozza az adásvételt, vagy más szolgáltatást, olyan kölcsönszerződést nyújt,[48] amelyet az adásvételi szerződésre tekintettel köt meg a fogyasztó. A magyar jog nem ismeri a "kapcsolódó szerződés" fogalmát, így bizonytalanságot okozhat a szerződés jellegének megítélése. Amennyiben a fogyasztó adásvételi szerződéstől szerződésszegés miatt eláll (Hpt. 214/ A. §), lehetősége van a fogyasztási kölcsönszerződéstől is elállni, annak ellenére, hogy a kölcsönszerződés tartós jogviszony, amelyet egyébként - a magyar Ptk. (526. §) alapján - csak felmondani lehet.
A Hpt. alapján a kizárólag tevékenység kifejtésére irányuló vállalkozási vagy más szerződés finanszírozása is lehetséges fogyasztási kölcsönszerződés alapján, de nem áruhitelként, hanem személyi kölcsön formájában. Ebben az esetben a jogviszony kétpólusú, a pénzintézet és az adós között van szerződés. Itt már tisztán kölcsönszerződésről van szó, amely tartós jogviszonyt eredményez a felek között.
A Fogyasztóvédelemről szóló törvényben a fogyasztási kölcsönt nem három, hanem két jogalany közötti jogviszonyként szabályozza a jogalkotó. Arra az esetre vonatkozik a szabályozás, amikor a kereskedő vagy szolgáltató az általa forgalmazott termék, vagy nyújtott szolgáltatás igénybevételéhez ad kölcsönt a fogyasztó számára. A fogyasztó és a kereskedő vagy szolgáltató közötti jogviszonyt szabályozza a törvény, köztük áll fenn a fogyasztási kölcsönszerződés, de maga az alapügylet is, amelynek finanszírozására a kölcsönszerződést megkötötték. Valójában részletvételről van szó (amennyiben az alapügylet adásvétel), amelyet a kereskedő üzletszerűen végez. Ezt a részletvételt azonban speciális fogyasztóvédelmi aspektusa miatt fogyasztási kölcsönszerződésnek minősíti a Fogyasztóvédelemről szóló törvény, így - álláspontunk szerint - tartós jogviszonynak kell tekinteni.
Felmerülhet a kérdés: mi bizonyítja, hogy tartós jogviszonyként szabályozza a magyar jogalkotó a fogyasztási kölcsönszerződést? A fogyasztási kölcsön teljesítése hosszabb folyamat, amely több, ismétlődő mozzanatból áll (törlesztés), és amely időszak alatt módosítani lehet a szerződést.[49] A fogyasztási kölcsön tartós jogviszony-jellegét az is bizonyítja, hogy meghatározott futamidő szükséges ahhoz, hogy a Hpt.-ben biztosított, fogyasztót védő rendelkezéseket alkalmazni lehessen.[50]
A fogyasztási kölcsönszerződés tehát tartós jogvi-
- 98/99 -
szonyt eredményez a felek között, függetlenül attól, hogy két vagy három jogalany között áll fenn ez a jogviszony. Ez megfelel az irányelv szabályozásának is [1 cikk c) pontja], mely szerint az irányelv vonatkozik a halasztott fizetésekre, kölcsönre, vagy más, ezekhez hasonló pénzügyi megoldásokra.
A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy azokat a részletfizetési ügyleteket, amelyeket fogyasztó köt meg és fogyasztási kölcsönszerződésnek minősülnek, tartós jogviszonynak kell tekinteni, ezért a Ptk. 241. §-a alapján a felek szerződését a bíróság akár módosíthatja is.
Megállapíthatjuk, hogy ezáltal a klasszikus magyar magánjogi dogmatikát is "bomlasztani kezdi" a jogintézmény, amelyre a bírói gyakorlat még nem reagált. Ennek oka lehet, hogy a magyar joggyakorlat hajlamos azokat az elemeket keresni a szerződésekben, melyek segítségével egyértelműen egyik vagy másik szerződéstípusba sorolhatja a szerződést. A gazdasági tartalom vizsgálata gazdálkodó szervezetek egymás közötti ügyleteinél, tipikusan a lízingszerződések vonatkozásában elterjedt. Fogyasztóvédelmi szemszögű vizsgálat azonban a magyar bírói gyakorlatra nem jellemző. A viszonylag gyorsan lezajlott társadalmi-gazdasági változások, és az ezeket szabályozó, gyakran külföldi jogból (közösségi jog) átvett elemek azt eredményezik, hogy a bíróságok bátortalanok a fogyasztóvédelmi szempontok előtérbe állítása területén. Ennek a szemléletmódnak köszönhető, hogy a fogyasztói hitelszerződést átültető magyar jogszabály által meghatározott szerződéstípuson túlmenően (fogyasztási kölcsön) a jogintézmény szabályait nem alkalmazzák. Semmi akadálya nem lenne, ha a fogyasztó által kötött részletfizetési ügyleteknél, pénzügyi lízingszerződésnél a fogyasztási kölcsön szabályai alkalmazásra kerülnének, annál is inkább, mert ezek "beleférnek" a Fgytv. meghatározásába.[51] A gátló tényezők egyik oka, hogy a magyar fogyasztók még nem "nőttek fel", nem ismerik jogaikat, és nem tanulták meg őket érvényesíteni. Magyarország túlságosan gyorsan vett át egy olyan szabályozást, amely Nyugat-Európában több évtizedes jogfejlődés eredménye, míg nálunk alig tíz éve zajlott le a rendszerváltás. Az új jogszabályok figyelembevétele, alkalmazása fokozatosan történik.
A "fokozatos megismerés" jó példája, hogy újabban a pénzügyi lízingszerződések vonatkozásában is közzéteszik az ún. THM-et.[52] A THM közzététele fogyasztási kölcsönszerződések esetén kötelező, de csak az utóbbi egy évben érezték úgy a gazdaság szereplői, hogy a pénzügyi lízingszerződések is fogyasztási kölcsönnek minősülnek. Ez a folyamat azonban az állam gazdasági szereplőkre gyakorolt hatásának eredménye, és nem a fogyasztói érdekérvényesítés diadala. ■
JEGYZETEK
[1] 1990-ben egységes szerkezetbe foglalták a módosítására kiadott 90/88/EGK irányelvvel (390L0088), majd az irányelvet módosította a Tanács 98/7/EK irányelve (398L0007) is.
[2] A részletesen is tárgyalt tagállamokon kívül pl. Olaszországban: 1992 február 19-én elfogadott 142. törvény, Hollandiában Wet op het consumerkrediet, 1990 július 4.
[3] Loi n° 93-949 du 26 juillet 1993, relative au code de la consommation
[4] Loi n° 78-22 du 10 janvier 1978 reative à l'information et à la protection des consommateurs dans le domaine de certaines opérations de crédit
[5] Loi n° 79-596 du 13 juillet 1979 relative à l'information et à la protection des emprunteurs dans le domaine immobilier
[6] Decrèt Nr. 55-585, 1955. 05.20, Decrèt Nr. 56-775, 1956. 08. 04.
[7] Loi n° 66-1010 du 28 décembre 1966 relative à l'usure aux prêts d'argent et à certaines opérations de démarche et de publicité
[8] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag, München 1996. 6. o.
[9] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag, München 1996. 6. o.
[10] R. Goode-M. Cremona-P. J. Patrick-J. H. J. Pearson-J. Renton-D. Rosenthal-S. Shute-N. Warriner-D. Worsley-L. Yelland: Consumer Credit Law and Practice, Butterrworths London, March 2000. IB 11.2/243.
[11] A. C. Janert: Der sachliche und persönliche Anwendungsbereich des deutschen Verbraucherkreditrechts und des britischen Consumer Credit Act 1974. Peter Lang, Frankfurt 2002. 53. o.
[12] Hatályba lépett 1991 január 1-jén.
[13] Lásd: J. Calais-Auloy: Droit de la consommation, Paris 1992. 271. o.
[14] Rev. contrat, concurrence, consommation 1994. Comm. 211. o.
[15] D. Martin: La défense du consommateur à crédit (commentaire de la loi n° 78-22 du 10 janvier 1978) : Revue trimestrielle du droit commercial 1977, 619. o., hasonlóan E. Bey: De l'information et de la protection des consommateurs dans le domaine de certaines de crédit (Loi n° 78-22, 10 janvier 1978); Juris Classeur Périodique, Seminare Juridique éd. C 1978 Nr. 12845.
[16] J. Calais-Auloy: Droit de la consommation, Paris 1992. 271. o., D. Martin: La défense du consommateur á crédit (commentaire de la loi n° 78-22 du 10 janvier 1978) Revue trimestrielle du droit commercial 1977. 619. o.
[17] Cass. Civ. 1994. március 30. n° 92-17.048.
[18] Cass. Civ. 1. 17. November 1993 Bulletin civ. I. p.28.
[19] Décret n° 2001-96 du 2 février 2001 art. 1 Journal Officiel du 3 février 2001 en vigueur le 1er janvier 2002.
[20] J. Calais-Auloy: Droit de la consommation, Paris 1992. 275. o.
[21] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag, München 1996. 14. o.
[22] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag, München 1996. 14. o.
[23] Loi n° 84-46 du 24. janvier 1984 relative á l'activité et au contrôle des établissements de crédit
[24] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag, München 1996. 15. o.
[25] J. Calais-Auloy: Les cinq réformes qui rendraient le crédit moins dangéreux pour les consommateurs, Recueil Dalloz 1975. 19-22 o., J. P. Pizzio: Juris Classeur Périodique, Seminare Juridique 1978. 13399.
[26] Cass. com. 1965 január 6. Bulletin des arrêts des chambres civiles de la Cour de cassation de l'année de la décision IV 14. o. Nr. 15, Cass. com. 1970 november 18., Bulletin des arrêts des chambres civiles de la Cour de cassation de l'année de la décision IV 271. o. Nr. 309.
- 99/100 -
[27] Cass. com. 1973 december 3, Bulletin des arrêts des chambres civiles de la Cour de cassation de l'année de la décision IV. 312. o. Nr. 349, Cass. com. 1972 május 2., Bulletin des arrêts des chambres civiles de la Cour de cassation de l'année de la décision IV. 132. o. Nr. 10.
[28] A. Sayag: JurisClasseur Commercial, banque/crédit, Band II, Paris 1994. 721. o.
[29] A CCA hatályát a II. rész szabályozza.
[30] J. K. Macleod: Consumer Sales Law, London 1989. 130. o., M. R. Goode: Consumer Credit Law, London 1989. 106. o. Nr. 8.7,
[31] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag, München 1996. 26. o.
[32] A. L. Diamond: Commercial and Consumer Credit: An Introduction, London 1982. 53. o.
[33] A. Hill-Smith: Consumer Credit: Law and Practice, London 1985. 47. o.
[34] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag. München 1996. 41. o.
[35] B. Backhaus: Verbraucherkredite - Bestandaufnahme, Möglichkeiten und Zielsetzungen einer Reform in der Bundesrepublik Deutschland im Vergleich mit der in Grossbritannien nacg Erlass des CCA 1974 entstandenen Rechtslage, Hamburg 1983. 175. o.
[36] Ahogyan azt már kifejtettük, az a részletfizetési ügylet, ahol a részletfizetési ár magasabb, mint a készpénzes, nem tekinthető ingyenes hitelnek.
[37] OLG Stuttgart MDR 1995. R 29.
[38] J. Calais-Auloy: Droit de la consommation, Paris 1992. 273. o.
[39] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag. München 1996. 58. o.
[40] Ld. 311-20.
[41] Ld. pl. 14/1970 (IV. 21.) PM-BkM rendelettel módosított 1/1966 (X. 6.) PM-BkM együttes rendelet az áruvásárlási kölcsönről, 105/1987. (XII. 31.) PM-KeM együttes rendelet az áruvásárlási kölcsönről.
[42] 5/1956. (II. 21.) M.T. rendelet az állami kiskereskedelmi vállalatok árurészletügyleteiről
[43] 1/1958. (IX. 03.) PM-BkM számú együttes rendelet az áruvásárlási kölcsönről
[44] Lásd: Harmathy Attila szerződéstípusokról szóló írását az Állam- és jogtudományi enciklopédiában. (Főszerk. Szabó Imre) Akadémiai Kiadó, Budapest 1980. 1602. o.
[45] BH 1997.242.
[46] Első lépésként a jogalkotó - a banki tevékenységekre vonatkozó más közösségi jogszabályokkal együtt - a Hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvénybe (Hpt.) ültette, a 212-214. §-ban találjuk a szabályozást. A "kettős átültetés" második elemeként a jogalkotó szabályozta a szerződéstípust a Fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 7. §-ban is szabályozta.
[47] Ld. részletesen: Nagy Éva: A fogyasztói hitelszerződés magyar jogba ültetése. Magyar Jog 2004. 5. sz. 272 és köv. o.
[48] Hpt. melléklet III. rész 5. pont
[49] Fgy tv. 7.§ (2) f) pont, illetve Hpt. 213.§ (1) d) pont
[51] Fogyasztási kölcsön: a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény hatálya alá nem tartozó minden olyan kölcsön, részletfizetés vagy halasztott fizetés, amelyet gazdálkodó szervezet fogyasztó részére nyújt az általa forgalmazott áru megvásárlásához, illetve az általa nyújtott szolgáltatás igénybevételéhez.
[52] Teljes Hiteldíj Mutató, amelyet a betéti kamat, az értékpapírok hozama és a teljes hiteldíj mutató számításáról és közzétételéről szóló 41/1997. (III. 5.) Korm. rendelet szabályoz, a pénzügyi intézmények által folyósított, három hónapnál hosszabb lejárattal rendelkező fogyasztási kölcsönök esetén kell alkalmazni.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
