A fogyasztóvédelmi szempontú jogharmonizáció szükségessége az Európai Közösségben az áruk és a szolgáltatások szabad áramlásával kapcsolatban merült fel. A mind szélesebb körű gazdasági jogalkotással párhuzamosan célszerűnek látszott a fogyasztók magas szintű védelmét megvalósítani.
Az Európai Közösség 1985 óta alkot magánjogi tárgyú fogyasztóvédelmi irányelveket. Ezek többsége a szerződési joghoz kapcsolódik, a termékfelelősségről szóló irányelv az egyetlen, amely kártérítési vonatkozású. A tagállamok és a csatlakozásra készülő tagjelöltek saját nemzeti jogrendszerüket figyelembe véve határozzák meg, hová integrálják ezeket a szabályokat, a magánjogi kódexbe, vagy esetleg külön jogszabályokba. Nem minden tagállamban van külön fogyasztóvédelmi törvény, és ahol van, a törvény szabályozási tárgya és köre tekintetében eltérő megoldásokat találunk.
Az Európai Közösség Tanácsa 1987-ben bocsátotta ki 87/102/EGK irányelvét (387L0102) a tagállamok fogyasztói hitelre vonatkozó jogszabályai és közigazgatási rendelkezései közelítéséről, amelyet 1990-ben egységes szerkezetbe foglalt a módosítására kiadott 90/88/EGK irányelvvel (390L0088).1Az irányelv nemzeti jogba ültetése a legtöbb tagállamban2 az 1990-es évek elejére megtörtént.
Magyarország számára az Európai Megállapodás által meghatározott, átfogó jogharmonizációs programról szóló 2174/1995. (VI. 15.) Korm. határozat az ötéves periódus első felére ütemezte a fogyasztóvédelmi tárgyú közösségi jogszabályokkal összhangban álló magyar szabályozás kialakítását. A szabályozás alapjaként egy átfogó jellegű, fogyasztóvédelemről szóló törvényt kellett megteremteni, de a magánjogot érintő irányelvek átültetése már 1993-ban, a Polgári Törvénykönyvön kívüli jogszabályokban megkezdődött3.
Jogharmonizációs kötelezettségének eleget téve a magyar jogalkotónak is el kellett dönteni a kérdést: a Közösség fogyasztóvédelmi irányelveit a Polgári Törvénykönyvbe, a fogyasztóvédelmi törvénybe, vagy külön jogszabályokba integrálja. Mivel a szabályozás közösségi síkon is folyamatosan változik, nehéz a nemzeti jogalkotónak előre tervezni. Ahogy Vékás Lajos fogalmaz, a fogyasztóvédelmi gondolat társadalmi és politikai támogatottságától (mondhatni: nyomásától) meglepve a magyar jogalkotó (is) gyors és látványos önálló törvények meghozatalára határozta el magát.4
A fogyasztóvédelmi irányelvek nem alkotnak összefüggő rendszert. Általánosan elterjedt nézet szerint ezek az irányelvek pontszerűen ragadják meg a magánjog egy-egy szeletét, eltérő fogalmakkal dolgoznak, a bennük biztosított jogok tartalma is gyakran eltérő, amely nemzeti jogrendszerbe ültetésüket megnehezíti, ezért a legtöbb tagállamban az átvétel során külön törvényekbe ültetik őket.
A külön törvényekben szabályozott védelmi előírások áradata felvetette a fogyasztót védő intézkedések rendszerbe foglalásának gondolatát, mivel az irányelvek által előírt információs kötelezettségek és az irányelvek által biztosított elállási jogok sokasága a jogterületet átláthatatlanná tette. Jól nyomon követhető ez a hatás, különösen a házaló kereskedésről szóló irányelv kapcsán.5 Az irányelvek dezintegrációs hatása szabályozási stílusukban, egyéni fogalomvilágukban, különleges érvényességi és értelmezési feltételeikben nyilvánul meg, és a nemzeti magánjogok külső és belső rendszerét érinti.6
A dezintegrációs hatás Magyarországon is kimutatható, tipikus példája ennek a tisztességtelennek minősülő általános szerződési feltételek Ptk.-beli, illetve kormányrendeletben történt szabályozása, vagy a fogyasztói hitelszerződésről szóló irányelv kettős átültetése. Az összehangolatlan szabályozás veszélyeire a Ptk. kodi-fikációja kapcsán többen7 felhívták a figyelmet.
A fogyasztóvédelmi irányelvek közös sajátossága az is, hogy érvényesül az ún. minimum-harmonizáció, vagyis közösségi szinten kogens szabályokkal védik a fogyasztót, amelyektől azonban a nemzeti jogalkotó eltérhet, ha szigorúbb szabályokkal védi a fogyasztók érdekeit. Az irányelvben megfogalmazott minimumelvárásokat a nemzeti jogba ültetés során biztosítani kell, de a tagállam a fogyasztókat jobban védő szabályozást is alkothat.
A Római Szerződés 95. cikke teszi lehetővé a minimum-harmonizációt, amelyet a fogyasztói hitelszerződés vonatkozásában a tagállami jogalkotók - a francia és az angol jogban széleskörűen, a német jogban kevésbé - ki is használtak8. Számolni kell ugyanakkor azzal a hatással is, hogy az Európai Bíróság joggyakorlata nyomán9 napjainkban a minimum-harmonizáció összehasonlíthatóan szűkebb határok között érvényesül. A minimum-harmonizáció jelentése az Európai Bíróság álláspontja szerint nem világos10, így új célként a teljes harmonizáció gondolata fogalmazódik meg. Az első lépést a Bizottság ebbe az irányba a pénzügyi szolgáltatások távértékesítéséről szóló irányelv előmunkálataival tette meg. Új vita bontakozott ki a kérdésben a fogyasztói hitelszerződésről szóló irányelv reformja kapcsán is. A teljes harmonizációval a nemzeti jogalkotó mozgástere szűkül, még nehezebb lesz a nemzeti magánjog rendszerébe - elsősorban a kódexbe - építeni az irányelveket.
A kódexeken kívüli, fogyasztói szerződési jogot tartalmazó törvények közös sajátossága, hogy erősödik a funkcionalizáció, a szabályozás szempontjából a hangsúly a szerződési partnerek speciális tulajdonságain van. A szerződés tartalmát tekintve több figyelmet szentel a jogalkotó a felek egyensúlyi helyzetének, amelyet elsősorban a tájékoztatási követelmények szigorításával valósít meg. A fogyasztó helyzete bizonyos szempontok alapján kedvezőbb: a jogalkotó - tipikusan az elállási jog biztosításával - a fogyasztó javára lazít a szerződési kötöttségeken.
A fogyasztó és a bank kapcsolatát meghatározó magánjogi jellegű közösségi jogszabályok két új szerződéstípust honosítottak meg a magyar jogban: a bankkártya-szerződést11 és a fogyasztói hitelszerződést. A magánjogi jellegű szabályozás mellett közjogi jellegű jogszabályokat is találunk, sőt a fogyasztói hitelszerződés átültetése vonatkozásában általánosan elmondhatjuk: egy tipikusan magánjogi jogintézményt közjogi jogszabályokba ültetett a jogalkotó.
A pénzintézeti tevékenységre vonatkozó más közösségi irányelvek és rendeletek többsége csak közvetetten kapcsolódik a fogyasztóvédelem témaköréhez, közjogi ihletésű szabályokat tartalmaznak, céljuk a pénzintézetek prudens működésének biztosítása. Kétségtelen azonban, hogy azok a szabályok, amelyek a pénzintézetek felügyeletét, likviditását, valamint a betétesek biztonságát írják elő, illetve garantálják, közvetett módon a fogyasztók védelmét is biztosítják.
A Polgári Törvénykönyv XLIV. fejezete szabályozza a bank- és hitelviszonyokat. Tematikusan ide kívánkozik a fogyasztói hitelszerződés szabályozása is, de a jogalkotó nem ezt a megoldást választotta.
A Ptk. bank- és hitelviszonyokat szabályozó fejezetében a kölcsönszerződés részletesen szabályozott. A szabályozás minden kölcsönszerződésre vonatkozik, függetlenül attól, hogy pénzintézet vagy más személy a hitelező. A kódex a hitelszerződést is szabályozza, de hitelszerződés alanya hitelezőként csak pénzintézet lehet. A Ptk.-hoz képest az irányelv hatálya szélesebb személyi körre terjed ki: hitelező olyan természetes vagy jogi személy (illetve ezek csoportja) lehet, aki hitelt nyújt a kereskedelmi, üzleti vagy hivatásbeli tevékenysége során. A hitelező személyének irányelvbeli meghatározása nem tette lehetővé a "hitelszerződés" fogalmának használatát az átültetés során. Más körülmények mellett ez indokolta, hogy a jogintézményt az irányelv elnevezése (consumer credit) ellenére nem "hitelszerződés"-nek, hanem "kölcsönszerződés"-nek keresztelte a magyar jogalkotó.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
