A joggyakorlat megismerésének hiteles forrását napjainkban a jogegységi határozatok és a jogerős bírósági döntések jelentik, amelyek mellett a kollégiumi véleményekből nyerhetünk még erre vonatkozó információkat, miután ezek előbb-utóbb rendszerint beépülnek az ítélkezési gyakorlatba. Ennek ellenére a jogalkalmazás gyakorlatának ilyen tematika szerinti feldolgozásával alig lehet találkozni napjaink jogirodalmában.
Ez vonatkozik a pótmagánvád intézményére is, amelynek eljárásjogi kérdéseivel publikált formában 2 büntető jogegységi határozat, valamint a Bírósági Határozatok (BH) által közölt 18 eseti döntés, továbbá 3 büntető kollégiumi vélemény [BKv.] foglalkozik, de a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma még 2 esetben véleményt nyilvánított a jogintézményre vonatkozó egyes rendelkezésekről. A pótmagánváddal foglalkozó különféle állásfoglalások tematikáját tekintve általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy azok részint olyan kérdéseket érintenek, amelyeknek a hatályos szabályozás tükrében történő helyes megválaszolása valóban problematikusnak tekinthető, nagyobb részben viszont olyan téves döntésekre, illetőleg bírói felvetésekre reflektálnak, amelyek a kétféle vádtípusnak megfelelően kialakult jogalkalmazási rutin keretei közé nehezen beilleszthetőnek tűnő jogintézmény bevezetésével összefüggésben felmerülő kezdeti bizonytalankodásokra vezethetők vissza. Ez bizonyos fokig természetes folyamatnak tekinthető, hiszen a jogalkalmazásban is igaz, hogy "nem futhatunk, amíg meg nem tanulunk járni",[1] azonban megítélésem szerint nemegyszer túlzott figyelmet kaptak olyan kérdések, amelyekkel egy-egy eseti döntés közzététele után már nem kellett volna foglalkozni, míg más fontos problémákra vonatkozó határozatokat a mai napig is hiába keresünk a BH-ban. A továbbiakban a publikus állásfoglalások alapján kaphatunk képet az eddigi bírói gyakorlat alakulásáról a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény [Be.] tematikáját követve.
Az alakulóban levő mai bírói gyakorlatunk is messzemenően igazolni látszik Finkey Ferenc álláspontját abban, hogy "a sértett fogalma és köre a legnehezebben elhatárolható kérdések egyike. Előbbi gyakorlatunk e részben felette ingadozott. A Bp. a lehető legszabatosabban igyekezett ugyan ezt meghatározni, de így is sok ingadozás van etekintetben, különösen a pótmagánváddal kapcsolatban".[2] Ez látszik abból is, hogy a már megsemmisített[3] 3/2004. BJE számú jogegységi határozat mellett négy eseti döntés is ezzel foglalkozik a pótmagánvádlói jogosultság kérdésének eldöntésén keresztül. E határozatokból leginkább az az ellentétes irányú törekvés látszik kibontakozni, hogy míg a pótmagánvádlóként fellépők - érthetően - tágítani, addig a bírói gyakorlat inkább szűkíteni szeretné a sértettek körének meghatározását. Az előbbi törekvést példázza, amikor a vádindítványát elutasító
- 485/486 -
végzés elleni fellebbezésében a pótmagánvádló e jogosultságát azzal is alátámaszthatónak vélte, hogy "mint adófizető sértettje az ügynek, mivel a büntetőügyben keletkező kár megjelenik az állami költségvetés szintjén is".[4] E meghökkentőnek tűnő indok azonban sajnos egyáltalán nem a komolytalansága miatt tekinthető aggasztónak, hanem azért, mert elég nehéz lenne megindokolni azt, hogy vajon miért nem sértheti bármely adófizető állampolgár jogos érdekét az állami költségvetésnek vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés, ami formailag jelenleg elég a sértetté váláshoz, mivel ehhez a Be. a közvetlen érdeksérelem bekövetkezését nem kívánja meg. Más megítélés alá esik az a másik eset, amikor a pótmagánvádló "fellépésének a jogosultságát a hivatali bűncselekmények jogi tárgyának a megsértésére, a hivatali szervek működésébe vetett bizalom csorbítására vezette vissza".[5] Ebben az esetben megítélésem szerint is teljes joggal állapította meg a másodfokú bíróság, hogy "a pótmagánvádlóként fellépő személy nem rendelkezett ún. vádlói legitimációval".[6] Mindenesetre mindkét ügy jelzi, hogy a Be. 51. §-ának definíciója ma már, az erre épülő "új" jogintézmény tükrében, nem felel meg a vele szemben támasztható követelményeknek, mivel olyan mértékben a bíróságra bízza annak eldöntését, hogy kit tekint sértettnek, amely megítélésem szerint már meghaladja az egyedi esetekre vonatkozó jogalkalmazás szintjét, ami a tulajdonképpeni feladatát képezi.
A bírói gyakorlat azonban ilyen körülmények között is igyekszik helytállni, s a bírók láthatóan következetesen törekszenek a vádlói legitimáció kérdésének legjobb meggyőződésük szerinti eldöntésére. Ez a törekvés azonban esetenként odavezet, hogy a kérdéssel foglalkozó határozatok dogmatikai megalapozottsága éppúgy kérdésessé tehető, mint az elutasított vádindítvány, illetve megcáfolni kívánt fellebbezés jogi érvelése. A legfelsőbb Bíróság pl. két határozatában is rámutatott arra, hogy hamis tanúzás esetén pótmagánvádló fellépésére nincs lehetőség.[7] A nem azonos tanács által hozott két határozat indokolásának lényegi egyezőségére tekintettel csupán a következők kiemelésére szorítkozom: "Az adott ügy jellegétől függően a hamis tanúzás az érintett számára előnyös, de hátrányos határozat meghozatalára is vezethet. Ez utóbbi esetben azonban a természetes vagy jogi személyt ért jog vagy érdeksérelem nem közvetlen, hanem áttételes, amely pótmagánvádlói fellépést nem alapoz meg."[8] Ezzel azonban az a nyilvánvaló probléma, hogy a Be. definíciója "nem határolja el a közvetlen és a közvetett sértettet".[9] Az ilyen különbségtétel lehetőségét tehát csak a bírói gyakorlat magyarázza bele a törvényi fogalomba, mert abból ilyen következtetést levonni megítélésem szerint nem lehet. A konkrét bűncselekmény vonatkozásában pedig arra kell rámutatni, hogy vajon mennyiben tekinthető áttételesnek az olyan jogsérelem, amely azért ér valakit, mert a fegyelmi ügyében más által tett hamis tanúvallomás alapján elbocsátják a munkahelyéről, aminek következtében anyagi kára is keletkezik. Amennyiben viszont az ilyen sérelmet áttételes jellegűnek tekintenénk, úgy rendkívül komoly dilemmába kerülhetnénk, amikor a bűncselekmény következtében elhunyt áldozat özvegye vagy gyermeke kívánna pótmagánvádlóként fellépni - akinek erre pl. Busch Béla álláspontja szerint jogutódként nincs lehetősége[10] -, hiszen mennyiben közvetlenebb az ő jogsérelmük, mint a hamis tanúvallomásra tekintettel elbocsátott dolgozóé? Márpedig ebben az esetben aligha tennénk hosszas mérlegelés tárgyává a hozzátartozó pótmagánvádlói jogosultságának kérdését. Így pl. a Gyulai Városi Bíróságon a közúti baleset áldozatának hozzátartozója által benyújtott vádindítvány alapján indult büntetőeljárás halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt.[11] Az életszerű példák sora pedig szinte tetszés szerint bővíthető, hiszen "ki vonná kétségbe, hogy akit hamis tanúvallomás következményeként ártatlan létére elítéltek és bebörtönöztek, vagy megfosztották - mint méltatlant - a bontóperben volt férje nevének viselésére vonatkozó jogától, avagy az a felperes, akinek keresetét egy megvesztegetett bíró törvény ellenére részben elutasítja, jogi tárgy ide vagy oda, sértett. Vajon nem sértettje-e az ittas vezetésnek az, akinek a parkoló gépkocsiját a saját járművét ittas állapotban vezető terhelt személysérülés okozása nélkül összetöri?"[12]
A jelzett irányban a Legfelsőbb Bíróság legmesszebb abban az ügyben ment el, amelynek elbírálásakor határozatának indokolásában a következőket fejtette ki:
- 486/487 -
"Körültekintően kell vizsgálni [...], hogy a sértetti igény alapja a személyében való érintettség nélkül csupán egyszerű károsulti, vagyonjogi érdek, avagy az adott, bűncselekménnyé nyilvánításban megtestesülő, büntetőjogi érdekhez szorosan kötődő, abban gyökerező olyan jog- vagy jogos érdekbeli sértettség, illetve veszélyeztetettség, amely az adott [természetes vagy jogi személy] sértettre konkretizált és közvetlen. [...] A kizárólag károsulti, vagyonjogi érdek, illetve igény érvényesítésének ugyanis nem feltétele a bűnösség megállapítása, a pótmagánvád pedig nem a polgári jogi igény érvényesítésének útja, hanem a büntetőigény érvényesítésének korrekciós eszköze."[13] E különbségtétel egyrészt magától értetődik, aminek azonban véleményem szerint semmi köze nincs a vádlói legitimáció kérdéséhez, miután a pótmagánvád rendeltetésével olyannyira nem ellentétes az, ha azt a polgári jogi igényének érvényesítése érdekében is igénybe kívánja venni a sértett, akit vagyoni sérelem ért az álláspontja szerint büntető törvénybe ütköző magatartás következtében, hogy Tremmel Flórián szerint "a burzsoá jogban elsősorban [...] a polgári jogi igény érvényesítése adta a gyökerét a pótmagánvád kialakulásának és viszonylag széles körű elismerésének",[14] amihez időközben mi is "visszataláltunk".
A büntetőügyek legalább felét kitevő vagyon elleni bűncselekmények zömét ugyanis éppen az jellemzi, hogy "egyszerűen" vagyoni kárt okoznak a sértetteknek, ami önmagában véve megalapozza a vádképviselet átvételéhez való jogukat, ha ennek egyéb feltételei is fennállnak. Bűncselekmény elkövetése esetén pedig a büntetőjogi fellépés indokoltságának megítélése szempontjából egyáltalán nem lehet jelentőséget tulajdonítani annak a kérdésnek, hogy kinek milyen érdeke fűződik az elkövető felelősségre vonásához, mivel a fogalmi ismérvét jelentő társadalomra veszélyességére tekintettel ez nyilvánvalóan közérdek, az okozott sérelem jellegétől és a sértett személyétől függetlenül. Ezt a bírói gyakorlat egyébként azáltal is elismeri, hogy "nem valósul meg zsarolás vagy önbíráskodás, ha a feljelentés kilátásba helyezése a szabálysértéssel okozott kár megtérítésének szorgalmazása céljából történt".[15] Mindebből következően a Legfelsőbb Bíróság megítélésem szerint rossz irányba tévedt, amikor a sértett fogalmának törvényi meghatározásából adódó anomáliákat olyan érveléssel igyekezett kiküszöbölni, amely éppen a pótmagánvád intézményének a lényegét hagyja figyelmen kívül, mert a sértett pótmagánvádlóként az egyébként közvádra üldözendő bűncselekmény miatt is a magánvádját képviseli, amely jogának érvényesíthetőségét nem a bíróság megítélésére, hanem az ő belátására bízza a törvény, ha annak a jogalkotó által meghatározott feltételei egyébként fennállnak, aminek figyelembe vételétől szerintem nem tekinthetünk el.
Sajnálatos módon a Bf. III. 69/2009. határozatban tükröződő jogi álláspontot a 90/2010. BKv. is magáévá tette, hiszen ennek II/1. pontja szerint: "A sértett - pótmagánvádlóként - büntetőjogi igényét általában akkor érvényesítheti, ha passzív alanya a közvádra üldözendő bűncselekménynek, vagy a tényállás eredményt nem tartalmaz. Általában kizárt a pótmagánvád, ha az adott bűncselekmény alapvetően az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet sérti vagy veszélyezteti, s a természetes vagy jogi személyt érintő jogsérelem csupán áttételesen következik be."[16] E vélemény megfogalmazásának legszembetűnőbb sajátosságát kétségtelenül az "általában" határozó beiktatása jelenti, amiből következően a pótmagánvád a BKv.-ben körülírt esetben sem feltétlenül kizárt. A kérdés tehát az, hogy a BKv. által vázolt körbe tartozó bűncselekmények esetében mikor nem kizárt a pótmagánvád. Erre nem kapunk választ, s nem is kaphatunk, miután az idézett véleményhez tartozó magyarázatból az előbbi ellenkezője, vagyis a pótmagánvád lehetőségének általános érvényű kizárása következne, aminek a deklarálásától a Legfelsőbb Bíróság valószínűleg azért tekintett el, mert ezt ugyanolyan "büntető jogalkotásnak" lehetne tekinteni, mint a 3/2004. BJE II. pontját, amelynek a megsemmisítésére erre tekintettel került sor. E nélkül viszont a BKv. idézett része aligha biztosíthatja az egységes jogértelmezés érvényesülését.
A BKv. II/1. pontjának magyarázatát is aggályosnak tartom, mivel bevezetőjében a következőket rögzíti: "A Be. - eltérően a sértettnek biztosított magánvádlói [Be. 52. §] és magánféli [Be. 54. §] jogosultságra vonatkozó rendelkezésektől - nem határozza meg kifejezetten a sértett pótmagánvádlókénti igényérvényesítésének anyagi jogi kereteit [eltekintve a Be. 199. § (3) bekezdésétől, valamint egyes, külön eljárásokra vonatkozó rendelkezésektől]. Ez azonban nem jelenti, hogy e vonatkozásban nincsenek - a Be.-ből levezethető - további korlátok."[17] Ehhez képest azonban ilyen korlátként egyedül a Be. 229. §-ának (2) bekezdésére utal, amely "a sértettnek »az ellene elkövetett bűncselekményre« vonatkozó iratok megismerésének lehetővé tételét írja elő".[18] Ilyen összefüggésben azonban ez a hivatkozás megítélésem szerint félrevezető jellegű, mivel a Be. 229. §-ának (2) bekezdése - már csak a szabályozás rendszerén belüli elhelyezéséből is következően
- 487/488 -
- nem a pótmagánvádlókénti fellépésre való jogosultság -, hanem kifejezetten az erre jogosult sértettek számára biztosítandó irattanulmányozás feltételeinek meghatározására vonatkozik. Ennek indoka is kézenfekvő, hiszen az ugyanazon sértett sérelmére elkövetett bűncselekmény[ek] miatt indult [egyre ritkábban előforduló] eljárás kivételével annak során olyan iratok is keletkezhetnek, amelyek nem az adott sértettet érintő - hanem pl. más sérelmére elkövetett - bűncselekmény[ek]re vonatkoznak, tehát pusztán ezek általa történő megismerhetőségét kívánja kizárni a Be. 229. §-ának (2) bekezdése.
A vádindítvány benyújtására nyitva álló határidő elmulasztása miatti igazolási kérelem előterjesztésének lehetőségét a törvény nem zárja ki, amiből következően e jogorvoslati eszközzel a pótmagánvádlóként fellépni kívánó sértett is élhet. Ennek a lehetősége a gyakorlatban sem vitatott,[19] azonban a jogintézmény alkalmazásának egy sajátos kérdését veti fel a pótmagánvádlói fellépés lehetőségére vonatkozó tájékoztatás elmulasztása. A 4/2007. BKv. szerint: "Ha az eljárást megszüntető határozat elleni panaszt elutasító felettes ügyészi határozat nem utal a pótmagánvádlói fellépés lehetőségére, illetőleg arra, hogy a vádindítványt hatvan napon belül kell benyújtani, a vádindítvány elkésettség címén nem utasítható el. A törvény - a Be. 312. § (1) bekezdésétől eltérően - itt nem zárja ki az igazolást sem."[20] További kérdés az, hogy ilyen esetben a vádindítvány benyújtására milyen határidőn belül van lehetőség, amire a 90/2010. BKv. a következő választ adja: "Ha az eljárást megszüntető határozat elleni panaszt elutasító felettes ügyészi határozat nem utal a pótmagánvádlói fellépés lehetőségére, illetőleg arra, hogy a vádindítványt hatvan napon belül kell benyújtani, a vádindítvány az igazolásra nyitva álló objektív határidőn belül nyújtható be [a 4/2007. BKv.-nek a Be. 229. §-ához fűzött értelmezése]."[21] Ennek indokolása szerint a hat hónapon túli benyújtás azért nem fogadható el, "mert e határidő objektív, a törvény ettől nem enged eltérést".[22] Ezzel az állásponttal megítélésem szerint a következők miatt nem érthetünk egyet.
Jelen esetben - álláspontom szerint - az igazolási kérelem alkalmazásának lehetőségét fogalmilag kizárhatjuk, ha közelebbről megvizsgáljuk e jogintézmény mibenlétét. Az igazolási kérelem "jogi természetét illetően" Cséka Ervin szerint "helyesebbnek látszik a jogorvoslati jelleg feltétlen elismerése".[23] Ugyanezen szerző a jogorvoslat fogalmára a - ma is érvényesnek tekinthető - következő definíciót adja: "Jogorvoslat többnyire az eljárás arra jogosult résztvevőjének kérelme, indítványa, ritkábban a hatóság hivatalból végzett eljárási cselekménye, amely arra irányul, hogy a hatóság téves, törvénysértő határozata [intézkedése], avagy az eljárás résztvevőjének mulasztása, hibája által előidézett vagy annak vélt joghátrány elháruljon, újabb hatósági határozat [intézkedés] útján."[24] Ehhez képest az igazolási kérelem olyan jogorvoslati eszköz, amikor "a jogsérelmet nem a hatóság, hanem az eljárás résztvevői okozták [maguknak]".[25] Erre tekintettel aligha szorul bővebb magyarázatra, hogy a jogsérelmet - ha lenne - nem a sértett, hanem az ügyész mulasztása okozza, amelynek jogkövetkezményeit nem lehet az előbbire hárítani. Másrészt jogsérelemről is legfeljebb abban az esetben beszélhetünk, ha az ügyész mulasztása folytán a sértett nem érvényesítheti büntetőjogi igényét, ami viszont csak annak folytán következhet be, hogy megköveteljük tőle az olyan mulasztás igazolását, amelyet el sem követhetett. Ebben az esetben ugyanis a sértett a hat hónap eltelte után elesik a vádindítvány benyújtásának lehetőségétől, aminek következtében valóban jogsérelem érheti. Ellenkező esetben, ha abból indulunk ki, hogy az erre vonatkozó tájékoztatás hiányában a vádindítvány benyújtására rendelkezésére álló határidő meg sem nyílhatott a sértett számára, pótmagánvádlóként mindaddig felléphet, amíg az adott bűncselekmény büntethetősége el nem évül. Ezért nem értek egyet a Legfelsőbb Bíróság álláspontjával, amely ráadásul azzal a következménnyel is járhat, hogy amennyiben az ügyész el akarja hárítani a vádindítvány benyújtásának lehetőségét, úgy egyszerűen mellőzi az erre vonatkozó tájékoztatást a panaszt elutasító határozatában, ami gyakorlatilag akár "ügyészbíráskodást" is eredményezhet, aminek elkerülését egyébként a pótmagánvád intézményének bevezetése szolgálja. Ehhez képest másodlagosnak tartom a terhelt ahhoz fűződő érdekének figyelembe vételét, "hogy a törvényben meghatározott időn belül végérvényesen eldőljön, kell-e tartania az ellene indult büntetőeljárás további folytatásától",[26] amely szempont az ugyanolyan bűncselekmény miatti ügyészi vádképviselet esetén fel sem merülhet.
- 488/489 -
Ebben a körben azt tartom figyelmet érdemlő körülménynek, hogy egyetlen eseti határozat sem foglalkozik a pótmagánvádlót terhelő indokolási kötelezettség gyakorlati érvényesülésének kérdésével, amiből akár arra is következtethetnénk, hogy nem merült fel semmilyen probléma ezen a téren, aminek azonban a személyes tapasztalataim ellentmondanak. Ezért inkább arra tudok gondolni, hogy a bíró kollégák "egészséges jogérzékére" vezethető vissza az ilyen jellegű problémák kiéleződésének elmaradása. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a 90/2010. BKv. I/4. pontja is meglehetősen visszafogott álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben: "Tekintettel arra, hogy a vádindítvány csak jogi képviselet mellett nyújtható be, a jogi szakvizsgával rendelkező ügyvédtől pedig elvárható, hogy ismerje és tartsa be a benyújtásra vonatkozó törvényi feltételeket, e feltétel hiánya is okot adhat az elutasításra, mivel a törvény a vádindítvány tartalmi kellékei között említi, ezért - hiánya esetén - a vádindítvány nem felel meg a törvényben előírt követelményeknek."[27] Ezt az álláspontot a feltételes mód használatára ["okot adhat"] tekintettel tartom figyelmet érdemlőnek, mivel a Be. 231. §-ának (2) bekezdése kategorikusan fogalmaz - hiszen az egyes szám harmadik személyű igealak használata a jogalkalmazó számára megfogalmazott parancsot jelenti -, amikor a Be. 230. §-ának (2) bekezdésében foglalt tartalmi követelmények hiánya miatt is a vádindítvány elutasítását írja elő, mérlegelési lehetőség nélkül, annál is inkább, mert a vádindítvány hiányosságainak pótlására nincs lehetőség.[28] Mindez megítélésem szerint visszaigazolja a pótmagánvádló számára előírt speciális indokolási kötelezettség létjogosultságával kapcsolatban felvethető aggályokat.[29]
A pótmagánvádra vonatkozóan közölt összes határozathoz és tárgyának jelentőségéhez képest is aránytalanul sok eseti döntés foglalkozik a vádindítványt elutasító végzés jellegének kérdésével,[30] miután a Be. 267. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel elég nehezen lehetne ügydöntő határozatnak tekinteni, amikor "a bíróság nem a vádról, hanem éppen arról határoz, hogy vádemelésnek lehet-e helye".[31] Más a helyzet az elutasítás érdemi kérdéseit illetően felmerült problémákkal kapcsolatban.
A vádindítvány elutasításával összefüggő sajátos problémaként merült fel a téves ügyészi tájékoztatás jelentőségének kérdése. A konkrét esetben ugyanis a Legfőbb Ügyészség a feljelentés olyan jogcímen - bűncselekmény alapos gyanújának hiányában - történt elutasítása miatt bejelentett panaszt elutasító határozatban tájékoztatta a feljelentőt a pótmagánvádlókénti fellépés lehetőségéről és feltételeiről, amelynek esetében erre a Be. 199. § (2) bekezdésének a) pontja nem ad lehetőséget. Ezért mutatott rá a másodfokú bíróság határozatának indokolásában arra, hogy "a vádindítványt nem teszi törvényessé az sem, hogy a pótmagánvádlót az ügyészségi határozatban tévesen tájékoztatták. Az ügyészségi határozat nem köti a bíróságot, nincs kötőereje, ügyészi jogkörben megváltoztatható."[32] Ennek az álláspontnak az érdemi helyességét aligha lehet vitatni, legfeljebb azon sajnálkozhatunk, hogy egy táblabírósági határozatba miért kell belekeverni fogalmilag tévesen, egyébként pedig szükségtelenül az alaki kötőerő kérdését, ami ilyen összefüggésben fel sem merülhet. Ennek ellenére indokoltnak tartom a határozat publikálását, mivel felhívja a figyelmet arra, hogy a vádindítvány elfogadásának vizsgálata során nem célszerű az ügyészi tájékoztatásból kiindulni a sértetti vádképviselet lehetőségének vizsgálatánál, amint azt a konkrét ügyben tette a téves tájékoztatás tényét nem észlelő elsőfokú bíróság.
Az előbbinél általánosabb jellegű problémának tűnik a vádindítvány elfogadásának kérdésében való döntés meghozatalának a tárgyalás előkészítésétől történő elhatárolása, jellemzően a pótmagánvád elutasításának, valamint az eljárás megszüntetésének dilemmájaként.[33] Ebben a kérdésben a publikus másodfokú határozatok világos iránymutatással szolgálnak arra vonatkozóan, hogy "elsődlegesen a Be. 231. § (1) bekezdése alapján a vádindítvány elfogadhatóságát"[34] kell vizsgálni. Ugyanerre mutatott rá az a határozat is, amelynek indokolása szerint "a bíróságnak minde-
- 489/490 -
nekelőtt azt kell eldöntenie, hogy a vádindítvány elutasításának van-e helye",[35] aminek természetesen nem a helyességét, hanem megfogalmazásának félreérthetőségét tartom kifogásolhatónak, miután azt sugalmazhatja, mintha a bíróságnak nem az elfogadhatóság kérdését, hanem az elutasítás lehetőségét kellene elsősorban vizsgálnia, noha ez utóbbi tevékenységünk csupán eszközül szolgálhat eljárásunk előbbiek szerinti céljának eléréséhez, még ha ennek eredményeként esetleg elutasító határozatot hozunk is. Ezért tartom helyesebbnek a korábban idézett határozat szerinti megfogalmazást, illetőleg a 90/2010. BKv. II/3. pontjában írtakat: "Pótmagánvádas eljárásban a bíróságnak elsődlegesen abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy a bírósági eljárás lefolytatásának alaki [eljárásjogi] feltételei fennállnak-e. Eljárásjogi akadályok hiányában kerülhet sor a büntetőjogi felelősség anyagi jogi megalapozottságának vizsgálatára és a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerőhatással bíró, érdemi határozat meghozatalára."[36]
Az előbbiek tükrében viszont nehezen értelmezhető a vádindítvány alakszerű határozat meghozatala nélküli elfogadását preferáló álláspont következőkkel történő indokolása: "A bíróság a vádindítványt a Be. 231. §-ának (1) bekezdése alapján alakszerű határozat nélkül fogadja el. Ugyanis a tárgyalás előkészítésének szabályai sem írják elő a vádirat elfogadását, vagyis a vádlott »vád alá helyezését«".[37] Az ugyanis nem kétséges, hogy a vádindítvány elfogadása nem tartozik a tárgyalás előkészítése körébe, amiből következően az erre vonatkozó szabályokat sem lehet irányadónak tekinteni. Vélhetően ennek felismerése indította a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumát a változatlanul fenntartott korábbi álláspontjának eltérő megindokolására, amely szerint a vádindítvány elfogadásáról "egyébként sem kell alakszerű határozatot hozni, miként a más vádlóktól származó vádak »befogadásáról« sem. A pótmagánvádlót szükségtelen külön értesíteni arról, hogy a bíróság a vádindítványt elfogadta. Ha részére a bíróság nem kézbesíti az elutasításról szóló végzést, alappal bízhat abban, hogy a bíróság az eljárást megindította."[38] Ezen indokok közül a "más vádlóktól származó vádak"-ra történő hivatkozást azért nem tartom szerencsésnek, mert azok esetében fel sem merülhet az érdemi vizsgálat nélküli elutasítás lehetősége. A pótmagánvádló szubjektív vélekedésére mint jogi argumentumra való hivatkozás pedig szintén aggályosnak tűnik számomra, mert ennek büntető eljárásjogi zsinórmértékül való elfogadása elég messzemenő következményekkel járhatna. Arról nem is szólva, hogy legrosszabb esetben ennek a bizakodásnak legalább két hónapig ki kellett tartania a pótmagánvádlónál, mivel a Be. 263. §-ának (1) bekezdése hatvan napon belüli megvizsgálási kötelezettséget írt elő a bíró számára, ami csak 2011. március 1. napjától kezdődően rövidült le harminc napra.
Ezeken az aggályokon kívül a kollégiumi vélemény nyitva hagyja a következő kérdést: A vádindítvány elfogadása nyilvánvalóan új eljárásjogi helyzetet eredményez, hiszen "megindítja a bírósági eljárást",[39] tehát ezáltal válik a pótmagánvádló által megvádolt személy vádlottá, aki ettől kezdődően gyakorolhatja az e pozíciójából következően őt megillető jogosítványait, beleértve a jogorvoslati jogot is, amihez azonban erről a körülményről legalábbis értesülnie kellene valamilyen formában. Ennek hiányában viszont elmondhatjuk, hogy a pótmagánvádas eljárásnak ez a szakasza "általában titkos, nemcsak a nyilvánosság, de a vádlott számára is. Természetesen csak annyira, amennyire lehetséges, de hát ez igen nagy mértékben lehetséges."[40] Pedig láthatjuk, hogy egyébként milyen nagy jelentőséget tulajdonított pl. a Fővárosi ítélőtábla annak, hogy a bűncselekménnyel megvádolt személy érdekében minél előbb "végérvényesen eldőljön, kell-e tartani az ellene indult büntetőeljárás további folytatásától".[41] Ehhez képest a kollégiumi vélemény szerinti gyakorlat folytatása mellett a "fair eljárás" követelménye akként érvényesül, hogy a sértett senki által nem vitatottan jogorvoslati igénnyel élhet vádindítványának elutasítása esetén, annak elfogadását viszont a vádlott semmilyen formában nem sérelmezheti, noha egyébként széles körű jogot biztosít részére a Be. és aligha lehet számára közömbös, hogy indul-e ellene büntetőeljárás.
Az persze igaz, hogy a Be. 228. §-ának (5) bekezdése szerint a vádemelés miatt az általános szabályok szerint sincs helye jogorvoslatnak. Az ügyész általi vádemelést azonban nyomozás előzi meg, amelynek során a terhelt már a gyanúsítottként való kihallgatása miatt, majd a nyomozó hatóság minden rávonatkozó rendelkezése ellen panasszal élhet. Ehhez képest viszont a legfelsőbb bírósági jogértelmezés szerint ma Magyarországon bárki a vádlottak padján találhatja magán anélkül, hogy a vádindítvány vele történő köz-
- 490/491 -
léséig az ellene folyó ügyben a saját álláspontját egyáltalán kifejthetné, hiszen a feljelentés elutasítása esetén a gyanúsítottként való kihallgatásra sem kerül sor, márpedig a két pozíció között azért elég jelentős különbség van, elég csak az előzetes letartóztatás tartamának meghatározására vonatkozó szabályokra gondolnunk. Márpedig a vádlottal szemben ilyen kényszerintézkedés - feltételeinek fennállása esetén - minden további nélkül alkalmazható, aminek elrendelését a pótmagánvádló is indítványozhatja, vagyis elvileg bárki előzetes letartóztatásba kerülhet anélkül, hogy akár csak tudomása lenne az ellene indult eljárás tényéről.
A vádindítvány elfogadása miatti jogorvoslati jog hiányában természetesen az is könnyen előfordulhat, hogy alaptalanul indul valaki ellen büntetőeljárás, ha az elsőfokú bíróság nem észleli az elutasítási ok fennállását.[42] A 90/2010. BKv. szerint ez nem probléma, mert ha "a másodfokú bíróság azt állapítja meg, hogy a vádindítványt eleve el kellett volna utasítani, akkor megváltoztató határozatot hoz, és a pótmagánvádló vádindítványát elutasítja".[43] A kérdésem az, hogy ilyen esetben ki viseli a bűnügyi költséget? A Be. 344. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis a pótmagánvádló csak abban az esetben, ha a vádlottat felmentették vagy vele szemben az eljárást megszüntették. Esetünkben azonban nem erről, hanem a vádindítvány utólagos elutasításáról van szó, amire nézve a törvény nem tartalmaz külön rendelkezést, így - a Be. 74. § (1) bek. a) pontjának, 339. § (1) bekezdésének és 340. § (2) bekezdésének együttes értelmezéséből következően - saját, valamint védője készkiadásait és annak díját magának kell viselnie, amelyeknek a megtérítését esetleg megkísérelheti polgári peres úton érvényesíteni. Áthidaló megoldás lehetne a megszüntető határozat helybenhagyása azzal, "hogy egyébként elutasításnak lett volna helye", ami azonban a 90/2010. BKv. szerint nem helyes gyakorlat.[44] Talán azért, mert ebben az esetben felülvizsgálati indítvánnyal is támadható lenne.
Ezzel azonban még korántsem jutottunk a vádindítvány elutasításának kérdése körül felvetődött gyakorlati problémák végére, hiszen a 90/2010. BKv. azzal folytatódik, hogy a II/5. pontja szerint: "A vádindítványt elutasító végzés nem ügydöntő, de alaki jogerőre képes határozat, amelyet jogerőre emelkedését követően záradékkal kell ellátni."[45] S hogy miért? Ezt a következő magyarázatból tudhatjuk meg: "A vádindítványt elutasító végzés, a jogerejét tekintve hasonló az eljárást a törvényes vád hiánya miatt megszüntető végzéshez annyiban, hogy anyagi jogerőhatása nincs, csupán alaki jogerőre képes határozat. Az alaki jogerőt azonban meg kell állapítani, ez a vádindítványt elutasító határozat esetében sem mellőzhető."[46] Szóval ez a jogerő nem az a jogerő, amelyről azt hihetnénk, hogy az, mert csak annak látszik. Ez remélhetőleg éppoly világos, mint maga az a zavarba ejtő alaphelyzet, amely szerint anyagi jogi jelentőséggel kell felruháznunk egy eljárásjogi rendelkezést. Ez persze nem egészen újkeletű probléma, hiszen eredete a Be. 267. §-ának a 2006. évi LI. törvénnyel bevezetett módosítására: az (1) bekezdés j) és k) pontjainak beiktatására vezethető vissza. Ezzel előállt az a probléma, hogy az eljárásnak a nem törvényes vád vagy a vádirat egyéb hiányosságai miatti megszüntetése menlevelet jelenthetett volna a bűnelkövető számára a későbbi büntetőjogi felelősségre vonás elkerüléséhez. Ezt a problémát a Legfelsőbb Bíróság az alaki és az anyagi jogerő fogalmának konstituálásával látta áthidalhatónak, mert az 1/2007. BKv. II/4. pontja szerint: "A Be. 257. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróságnak az ügydöntő határozatban a vádról határoznia kell. Kétségtelen, hogy a vád törvényessége, illetve a törvényi kellékek hiánya miatt történt megszüntetéssel a bíróság a vádról határoz. [...] E határozat jogi természetét tekintve azonban különbözik a más okból történt megszüntető határozattól. Ez esetben ugyanis a bíróság csupán a vád - bírósági eljárásra való - alkalmasságát [eljárásjogi feltételeinek meglétét], nem pedig a vádban foglaltak büntetőjogi felelősséget megalapozó, anyagi jogi feltételeit vizsgálja, illetve bírálja el. [...] Ebből viszont az is következik, hogy a vád eljárásjogi alkalmatlansága, mint a büntetőeljárás akadálya nem jelenti egyben az adott személy büntetőjogi felelősségre vonásának elháríthatatlan akadályát. Következésképpen a vád törvényességének, illetve törvényi kellékének hiánya miatt történt megszüntetés, bár ügydöntő határozat, valójában azonban a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerő hatással nem rendelkezik. [...] A vád törvényessége, illetve törvényi kellékének hiánya miatt hozott megszüntető határozat esetében a megváltoztathatatlanság, mint jogerőhatás az adott, eljárásjogi szempontból alkalmatlan vád következményei tekintetében áll fenn, ami nem más, mint az eljárás akadálya."[47]
- 491/492 -
Az idézett okfejtéssel a magam részéről azért nem tudok egyetérteni, mert tévesnek tartom annak kiindulópontját, mivel a Be. 267. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint: "A bírósági eljárás célja, hogy tisztázza a vádlott büntetőjogi felelősségét. Vannak olyan körülmények azonban, amelyek eleve kizárják, hogy ez megtörténhessék. Az eljárás folytatása ezen akadályainak fennállása - természetükből adódóan - egyértelműen tisztázható. Indokolt lehetővé tenni, hogy a bíróság ennek észlelése esetén már a tárgyalás előkészítése szakaszában megszüntethesse az eljárást."[48] Ebből, illetve a megszüntetési okok rendszerének áttekintéséből pedig az következik, hogy az eljárás megszüntetésének attributumát éppen a büntetőjogi felelősség tisztázásának valamilyen anyagi vagy eljárásjogi jellegű akadálya képezi. Ezen belül a Be. 267. § (1) bekezdésének d), f), j) és k) pontjai körében van szó tisztán eljárásjogi akadályról. Ebből pedig - a Legfelsőbb Bíróság egyébként nem kötelező álláspontjának elfogadása esetén - az is következne, hogy amennyiben az ügyész utóbb rájön, hogy meggondolatlanul ejtette el a vádat, úgy az ennek tárgyát képező bűncselekmény miatt később ismét vádat emelhetne, hiszen korábban a bíróság az anyagi jogi feltételeket nem vizsgálta, mert különben akár el is ítélhette volna a vádlottat. Ezért szerintem a jogerő viszonylagossá tétele kérdésessé teszi a jogbiztonság követelményének érvényesülését, ha elfogadjuk, hogy az nem feltétlenül az ügy végérvényes - csak rendkívüli jogorvoslati eszközök igénybevételével feloldható - lezárását deklarálja.
Az más kérdés, hogy a Legfelsőbb Bíróság ezzel ellentétes jogértelmezésének indítékát magam is méltányolhatónak tartom, de megítélésem szerint a Büntető Kollégium által felvállalt problémát nem a jogalkalmazásnak, hanem a jogalkotásnak kellene megoldani a szóban levő esetekben a vádirat elutasításának lehetővé tételével a pótmagánvádas eljárásban alkalmazható megoldáshoz hasonlóan. Mindebből következően a vádindítványt elutasító végzés "alaki jogerőre képes" határozattá minősítésével nem tudok egyetérteni. Természetesen nem azért, mintha a jogerő eljárási és anyagi jogi kihatása közötti különbségtételt elméletileg megalapozatlan álláspontnak tartanám - annál is inkább, mert ez a differenciálás az ítélkezési gyakorlatban is jelen van, amikor a jogerős ítélet végrehajtása iránt intézkedünk vagy azt egy másik eljárásban pl. a visszaesői minőség megállapításának alapjául fogadjuk el -, hanem azért, mert az általam kifogásolt álláspont tükrében a jogerő lehetséges hatásai összemosódni látszanak az általam (különösen büntetőeljárásban) megkérdőjelezhetetlennek tartott jelentőségével. Erre a problémára azért is indokoltnak látszik felhívni a figyelmet, mert meglehetősen kaotikus gyakorlatot tapasztalok a jogerő mibenlétének megítélése terén, hiszen az ezt tanúsító záradék nemegyszer ott díszeleg pl. a hatályon kívül helyező vagy az előzetes letartóztatás tárgyában hozott végzéseken is és nem csak városi bíróságok által hozott határozatok esetében.[49]
A vádindítvány elutasításának okai közül az arra nem jogosult általi benyújtása mellett a tartalmi hiányosságaival, illetve a vád törvényességével kapcsolatos problémák előfordulása tekinthető jellemzőnek a BH által közzétett határozatok alapján. A pótmagánvádas eljárás legalapvetőbb gyakorlati problematikájára is rávilágító legtipikusabb esetnek azt tartom, amikor a jogi személy pótmagánvádló a törvényes vád tartalmi követelményeinek meg nem felelő vádindítványát elutasító végzés elleni fellebbezésében a történeti tények felderítésének nehézségeire hivatkozott: "Okfejtése szerint a nyomozás során az ügyészség nem derítette fel, hogy a vádlott mikor, milyen körülmények között követte el a bűncselekményeket, erre a pótmagánvádlónak nem volt lehetősége. Csak a bírósági eljárásban állnak rendelkezésre azok az eszközök, amelyek érdemi indítványokkal elősegítik a bizonyítást."[50] Ez nyílván reális problémát jelenthet a pótmagánvádló számára, akinek azonban ennek kockázatával számolnia kell, hiszen a másodfokú bíróság iránymutatása szerint "az eljárási feladatok megoszlásának elvéből következően a vád megalapozása a vádló és nem a bíróság feladata",[51] amivel maradéktalanul egyetérthetünk. Mint ahogy azzal is, hogy "a bizonyítás kereteit és tárgyát a vádelv behatárolja".[52] Azzal viszont szerintem már kevésbé, hogy "a bíróság hivatalból is elrendelhet további bizonyítást",[53] hiszen ezt követően a másodfokú bíróság még rámutat a következőkre: "A bíróság nem pótolhatja bizonyítás felvételével a vád hiányosságait. Ebben az esetben ugyanis szerepet cserélne a vádlóval, és bizonyítás útján maga alakítaná ki a vád kereteit, tartalmát."[54] Ebből pedig megítélésem szerint az következik, hogy a Be. 75. § (1) bekezdés második mondatának második fordulatát a pótmagánvád alapján fo-
- 492/493 -
lyó ügyekben is következetesen érvényesíteni kell, a pótmagánvádlót terhelő bizonyítási nehézségektől függetlenül, mivel ellenkező esetben a vádelv érvényesüléséről nem beszélhetünk.
Ezt látszik alátámasztani a 90/2010. BKv. III/5. pontja is, amely szerint: "A Be. 75. § (1) bekezdés II. fordulatában írt bizonyítási szabály a pótmagánvádas eljárásban is érvényesül."[55] Ennek azonban némileg ellentmondani látszik a hozzá fűzött következő magyarázat: "A közvádas eljárásokban is bizonytalanság van a tekintetben, hogy a bíróság az alapos, hiánytalan és valósághű tényállás megállapítása körében köteles-e a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, ha ezt az ügyész nem indítványozza. Pótmagánvád esetén ezt az indítványt a sértettnek kell megtennie. Az nem kétséges, hogy a bíróság nincs elzárva a hivatalból történő bizonyítástól, de erre nem köteles ügyészi indítvány nélkül. A bíróság a sértett indítványára vagy hivatalból elrendelheti a bizonyítás kiegészítését a terhelő bizonyítékok vonatkozásában is. [Be. 285. § 268. § és 305. §] Az 1/2007. BKv. III. fejezete tartalmazza azt, hogy a Be. 75. § (1) bekezdésével kapcsolatos állásfoglalás értelemszerűen vonatkozik a pótmagánvád, illetve a magánvád esetére is."[56] Ezért emlékeztetőül idézem az 1/2007. BKv. III/2/b. pontjában foglaltakat: "Az eljárás adatai a vádat [esetleg] alátámasztó további bizonyítási eszközök létezésére utalhatnak. Ha ezek beszerzésére az ügyész nem tett indítványt, a bíróság erre nem is hívhatja fel, mert ezzel a felhívással, a Be. 1. §-át megsértve vádlói funkciót gyakorolna. Ugyanakkor például a sértett indítványára, vagy hivatalból a bíróság elrendelheti eljárási cselekmények elvégzését, bizonyítás kiegészítését terhelő bizonyítékok vonatkozásában is [vö.: Be. 285. §, 268. §, 305. §]. Következésképpen a Be. Novella[57] szerinti kiegészítés nem azt jelenti, hogy a bíróság a vádló indítványa hiányában terhelő bizonyítékot nem szerezhet be, illetve nem vizsgálhat meg, hanem csupán azt, hogy erre nem köteles. Ebből pedig az fakad, hogy erre nem is kötelezhető, tőle nem számon kérhető."[58] Ez az állásfoglalás azonban óhatatlanul felvet legalább két kérdést: 1/ Mégis mi a tartalmi különbség aközött, ha a bíróság az ügyészt hívja fel további bizonyítási eszközök beszerzésére, vagy pedig ugyanezek megszerzése érdekében - a vádlói funkció gyakorlásának látszatát elkerülendő - közvetlenül intézkedik? 2/ Mennyiben beszélhetünk jogbiztonságról akkor, ha elméletileg is a konkrét ügyben eljáró bíró szerepfelfogásán és aktivitásán múlhat az, hogy bizonyítást nyer-e a vád megalapozottsága? S ezek a kérdések természetszerűleg a pótmagánvád bizonyítása körében is felvetődnek a 90/2010. BKv. tükrében.
Lényegében hasonló probléma merült fel abban az ügyben is, amelyben az elsőfokú bíróság bűncselekmény hiányában megszüntette a büntetőeljárást. A másodfokon is felülbírált ügyben csak a Legfelsőbb Bíróság állapította meg a felülvizsgálati eljárás során, hogy a vádindítvány tartalmi hiányosságai miatt érdemi elbírálásra alkalmatlan volt. Határozata végén: "Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a törvényes vád hiánya egyébként a pótmagánvádló által benyújtott vádindítvány elutasításának okát is képezi [Be. 231. § (2) bek. ál pont]."[59] Az elsőfokú bíróság tehát el sem fogadhatta volna a vádindítványt. Ezzel a problémával részletesen foglalkozik a 90/2010. BKv. is, amelynek II/7. pontja szerint: "Ha a pótmagánvádban leírt történeti tényállás nem merít ki bűncselekményt, nem a vád elutasításának, hanem az eljárás megszüntetésének van helye. Ha azonban a leírt tényállásból azért nem állapítható meg bűncselekmény, mert az hiányos, a vádindítványt el kell utasítani."[60] Ezzel az állásponttal megítélésem szerint is egyetérthetünk, hiszen elutasítási ok hiányában a vádindítvány elfogadását nem lehet megtagadni, a vád tartalmi kérdéseivel pedig - az előbbiek szerint - csak annak elfogadása után foglalkozhatunk. Természetesen a Be. 267. § (1) bekezdésének a) pontján alapuló megszüntetésre pótmagánvád esetében is csak akkor van lehetőségünk, ha a bűncselekmény hiánya a vádindítvány adatai alapján nyilvánvalóan és azok mérlegelése nélkül minden további nélkül megállapítható, hiszen ellenkező esetben garantáltan határozatunk megalapozatlanság miatti hatályon kívül helyezését kockáztatjuk. Ha viszont a bűncselekmény megtörténtének lehetősége azért tűnik kétségesnek, mert az ennek megállapításához szükséges adatok hiányosak, akkor a vádindítványt el kell utasítanunk, hiszen ez azt jelenti, hogy nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, vagyis ennek megalapozott gyanúja is hiányzik, ami a büntetőeljárás megindításának a Be. 6. § (3) bekezdésének b) pontjában meghatározott akadályát képezi. Ennek komolyan vételét pedig azért tartom indokoltnak, mert ellenkező esetben - amennyiben felületes tevékenységünkkel alaptalan büntetőeljárás megindulásában asszisztálunk - bíróságunk államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése céljából történő perlésének lehetőségét is kockáztatjuk, aminek a ránk vonatkozó következmények nélkül maradásában jelenleg ugyan bízhatunk, de ki tudja, hogy "a gyenge teljesítményüket a bírói függetlenséggel pa-
- 493/494 -
lástoló és ezáltal elmozdíthatatlanságukban bízó, rutinszerűen ítélkező bírók számára"[61] ideális jelenlegi állapotnak a fennállására meddig számíthatunk?
A pótmagánvádló eredendően sértetti pozíciójából következően törvényszerűnek tekinthető annak a kérdésnek a felmerülése, hogy tanúként kihallgatható-e a saját ügyében, mivel ennek lehetőségéről - a [fő]magánvádlótól eltérően[62] - a Be. nem rendelkezik. Ezzel a kérdéssel már a 4/2007. BKv. is foglalkozott, amelynek állásfoglalása szerint: "Nincs törvényes akadálya annak, hogy a pótmagánvádlóként fellépő sértettet a büntetőeljárásban tanúként hallgassák ki."[63] A bíróságok számára kötelező jelleggel az 5/2009. BJE sz. jogegységi határozat rendezte a kérdést azzal, hogy: "A büntetőeljárásban a pótmagánvádlóként fellépő sértett és a pótmagánvádló jogi képviselője tanúként kihallgatható. A tanúként kihallgatott személy - az egyéb törvényi feltételek megléte esetén - pótmagánvádlóként felléphet, vagy pótmagánvádló jogi képviselőjeként eljárhat."[64] E határozat pótmagánvádlóra vonatkozó rendelkezésének helyességét vitathatatlannak tartom, miután az ellenkező megoldás szükségszerűen sérthetné a pótmagánvádlónak a sérelmére elkövetett bűncselekmény elkövetési körülményeinek felderítéséhez fűződő jogos érdekét, aminek az elkövető büntetőjogi felelősségre vonásának elérésére vonatkozó - pótmagánvádlói fellépésének lehetővé tételében megtestesülő - jogának érvényesíthetőségére is kihatása lehetne. A pótmagánvád intézményének újbóli bevezetésével elérni kívánt jogalkotói cél gyakorlati érvényesülése megítélésem szerint sem lenne biztosítható, ha a pótmagánvádlót nem illetné meg az a jog, hogy "bizonyítékként figyelembe vehető vallomás tételét engedélyezzék számára".[65] Más szóval, "ha a pótmagánvádlóként fellépő sértett ki lenne zárva a vallomástétel lehetőségéből, akkor a tényállás valóságnak megfelelő tisztázása, alapos és hiánytalan megállapítása, ennélfogva az érdemi döntés helyessége iránti érdek szenvedne sérelmet."[66] Ehhez a BJE indokolása hozzá teszi még a következőket: "A pótmagánvádló - sértetti mivoltából fakadó - elfogultsága pedig nem vallomástételének akadályát, hanem az általa szolgáltatott bizonyíték értékelésének, mérlegelésének szempontját képezi, képezheti [mint minden más tanúvallomás esetében]."[67] Ezt a hivatkozást a magam részéről feleslegesnek tartom, miután nem általában, hanem a pótmagánvádlóként fellépő sértett tanúkénti kihallgatásának lehetősége volt kérdéses.
Más lapra tartozónak tartom a jogi képviselő tanúkénti kihallgathatóságának kérdését, amiben ugyancsak állást foglalt a Legfelsőbb Bíróság, amelynek indokai lényegileg abban foglalhatók össze, hogy a Be. tételes rendelkezései nem zárják ki ennek lehetőségét, tehát az 5/2009. BJE szerint nincs akadálya: "A pótmagánvádló jogi képviselőjére vonatkozó egyetlen kizárási szabály ugyanis a Be. 56. § (4) bekezdése, mely szerint nem lehet képviselő az, aki az ügyben közvetítőként járt, vagy jár el, illetve a közügyektől eltiltás hatálya alatt áll."[68] Ez a "jogpozitivista" álláspont dogmatikailag támadhatatlan, hiszen mi mást tudnánk kezdeni egy olyan helyzettel, amikor a pótmagánvádló azért indítványozza a jogi képviselőjének kihallgatását, mert az általa bizonyítani kívánt tényről tudomása van és a Be. nem zárja ki az indítványozott bizonyítás felvételét. Ebből következően a Legfelsőbb Bíróságnak ebben a kérdésben is nyilvánvalóan igaza van, bár ennek tükrében okvetlenül felvetődik a bizonyításfelvétel sorrendjének kérdése: A Be. 286. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis a tanúk közül rendszerint a sértettet kell elsőként kihallgatni; míg a 292. §-ának (1) bekezdése értelmében a tanú kihallgatása alatt a még ki nem hallgatott tanúk nem lehetnek jelen, amitől csak a tanúként kihallgatandó sértett esetében lehet eltérni. Ebből következően a pótmagánvádló jogi képviselőjének tanúként való kihallgatása esetén a "rendszerinti" bizonyítási sorrendtől törvényszerűen el kell tekintenünk, ha mindkét törvényi rendelkezés megtartására törekszünk, amit csak egyféleképpen érhetünk el: ha a tanúk közül nem a tárgyaláson pótmagánvádlóként résztvevő sértettet, hanem a jogi képviselőjét hallgatjuk ki elsőként. Ez
- 494/495 -
persze részletkérdés, aminél fontosabbnak tűnik az alapkérdés megválaszolása, hogy tudniillik mivel támasztható alá az eljárásbeli szerepük jellegét és jelentőségét illetően közös nevezőre nem hozható két pozíció "összeházasításának" indokoltsága. A sértett helyzete ugyanis adott, akár ebben a minőségben vagy pótmagánvádlóként avagy tanúként vesz részt az eljárásban, ami nem mondható el a jogi képviselőről, aki természetesen akár információkkal is rendelkezhet a pótmagánvád tárgyát képező bűncselekménnyel kapcsolatban, amely esetben azonban megítélésem szerint a "tanúk padján" van a helye, ahonnan nem kellene átültetnünk az "ügyész székébe", amelyből az eljárás végén a saját tanúvallomásának bizonyító erejét is értékelnie kell, aminek tükrében jeles költőnk ismert verssora: "és önmagamat önmagammal mérem",[69] új értelmet nyerhet számunkra. Szóval szerintem azt azért be kellene látnunk, hogy nem szerencsés megoldás az, ha a pótmagánvádló az általa alkalmazott vagy fizetett jogi képviselő tanúvallomásával próbálja alátámasztani a vádindítványát, amit alkalmasint éppen ez a "tanú" szerkesztett. Úgy vélem, hogy a nyilvánvaló lépéskényszerben levő Legfelsőbb Bíróság után a jogalkotáson lenne a sor a jogi képviselő tanúként való kihallgatására lehetőséget adó rendelkezés megváltoztatásával.
Ugyanez a véleményem a jogi szakvizsgával rendelkező pótmagánvádló különleges eljárásjogi helyzetére vonatkozó szabályozás kérdését illetően is. Az ilyen pótmagánvádlónak ugyanis - a 90/2010. BKv. III/4. pontja szerint - a vádlott kihallgatásának idejére abban az esetben sem kell elhagynia a tárgyalótermet, ha a bíróság tanúként fogja kihallgatni. Ez a hatályos szabályozás tükrében tulajdonképpen logikus álláspont, hiszen ellenkező esetben "a vádnak a vádlott kihallgatása alatt nem lenne a tárgyalóteremben képviselője. Egy ilyen helyzetben a sértett pótmagánvádlókénti funkciójának gyakorlása eleve kizárt lenne, ami szöges ellentétben áll a jogalkotói szándékkal."[70] Ez utóbbi kérdését azonban a magam részéről most nem nagyon feszegetném, mert különben azt is vizsgálat tárgyává kellene tennünk, hogy vajon melyik rendelkezésben megnyilvánuló jogalkotói szándék tekintendő fontosabbnak olyan eljárásjogi helyzetben, amelyben az együttes érvényesülésük lehetőségét kölcsönösen kizáró szabályok egyidejű alkalmazására lenne szükség, mint jelen esetben, amikor a Be. 284. § (2) bekezdésének c) pontja szerint a tanúként kihallgatandó sértettnek el kellene hagynia a tárgyalótermet, ha nem önmaga képviseletét is ellátó pótmagánvádló lenne. Ha viszont bent marad, akkor a vádlott védekezésének ismeretében tehet vallomást az ügyében, amit azt eredményezheti, hogy esetleg a legfontosabb bizonyítási eszköz bizonyító ereje válhat kérdésessé, ami éppúgy ellentétes a pótmagánvádló érdekeivel, mint vádjának képviselő nélkül hagyása. Mindenesetre ezek a dilemmák is rávilágítanak a jogi szakvizsgával rendelkező pótmagánvádló kivételezett helyzetének tarthatatlanságára.
A jelen vizsgálódásunk tárgyát képező körben csak a 90/2010. BKv. II/4. pontja foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy "ha az elsőfokú bíróság törvénysértően utasította el a vádindítványt, a végzését hatályon kívül kell helyezni, és az eljárás folytatására kell utasítani".[71] Abban véleményem szerint is egyetérthetünk a Legfelsőbb Bíróság álláspontjával, hogy a vádindítvány alaptalan elutasítása természetszerűleg eljárási szabálysértést valósít meg, amelynek jellegét viszont más megítélés alá esőnek tartom. A BKv. magyarázata szerint ugyanis: "A Be. 373. § (1) bekezdés II/e) pontja szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi és az első fokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a bíróság az I. pontban meghatározott valamely ok törvénysértő megállapítása miatt az eljárást megszüntette. A törvényhely I/c/ pontja szerinti ilyen ok, ha a bíróság törvényes vád hiányában járt el. Ha tehát az első fokú bíróság törvénysértően állapította meg azt, hogy a törvényes vád hiányzik, ez a Be. 373. § (1) bekezdés II/e) pontja szerinti hatályon kívül helyezési ok."[72]
Ezzel az állásponttal azonban megítélésem szerint két oknál fogva sem érthetünk egyet: 1. A vádindítvány elutasítására a Be. 231. §-ának (2) bekezdésében felsorolt bármely ok téves megállapítása miatt sor kerülhet, amelyek közül csupán egy esetet jelent a törvényes vád hiányának törvénysértő megállapítása, amelynek a többi elutasítási októl eltérő megítélés alá vonása megítélésem szerint semmivel nem indokolható a bírói tévedés eljárásjogi következményének alkalmazásakor. 2. A Be. 373. § (1) bekezdésének II/e) pontja a törvényes vád hiányának törvénysértő megállapítása miatti eljárás megszüntetésének esetéről rendelkezik, ami a vádindítvány elutasítása esetében nem merülhet fel, mivel az éppen e miatt meg sem indulhat, így ennek a hatályon kívül helyezési oknak az al-
- 495/496 -
kalmazása csak analógia útján lenne lehetséges. Erre azonban semmi szükség nincs, mert a Be. 375. §-ának (1) bekezdése alapján még a legkényesebb processzuális igények szem előtt tartásával is törvényesen kerülhet sor az elutasító végzés hatályon kívül helyezésére, miután aligha vitatható, hogy a vádindítvány törvénysértő elutasításának szükségképpen kihatása van az eljárás lefolytatására, hiszen erre tekintettel az meg sem indulhatott.
Erdei Árpád már rámutatott "az elméleti és gyakorlati jellegű munkák között a »tudományosságukra« alapított különbségtétel ugyancsak viszonylagos voltára",[73] amely megállapításának a megalapozottságát is igazolni szerettem volna e tanulmányommal, amennyiben sikerült bizonyítanom az elmélet és a gyakorlat szintézisének jelentőségét a büntető eljárásjoggal professzionálisan foglalkozó olvasónak, miután gyakorló jogászként nemegyszer tapasztalom a szükségszerű egymásrautaltság ambivalens felfogását. Számomra leginkább ezt példázza a pótmagánvád alkalmazásának még mindig alakulóban levőnek tekinthető gyakorlata, amelynek a keresztmetszetét már csak ezért is szerettem volna bemutatni, mivel meggyőződésem szerint éppen e jogintézmény szabályozásának[74] és alkalmazásának tükrében alkothatunk reális képet büntető eljárásjogi kultúránk jelenlegi állapotáról, amihez nyilván mindenkinek van hozzáfűznivalója. Nekem egyelőre ennyi volt. ■
JEGYZETEK
[1] Hornby, Nick: Hosszú út lefelé. Budapest, Európa Kiadó, 2006. 315.
[2] Finkey Ferenc: A magyar Büntető Perjog tankönyve. Budapest, Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, 1916. 223.
[3] Az Alkotmánybíróság 42/2005. (XI. 14.) AB határozata.
[4] Pécsi Ítélőtábla Bf. I.180/2006. határozata. BH 2007.3.191.
[5] Pécsi ítélőtábla Bf. II. 36/2008. határozata. BH 2008.12.912.
[6] Uo.
[7] Bf. I. 1045/2009. és Bfv. I. 1045/2009. határozatok.
[8] Legfelsőbb Bíróság Bf. I. 1045/2009. határozata. BH 2010.9.661.
[9] Tremmel Flórián: A magánvád. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. 129.
[10] Busch Béla: A pótmagánvád intézménye. In: Györgyi Kálmán ünnepi kötet. Gellér Balázs [szerk.]. Budapest, KJK-KERSZÖV, 2004.129.
[11] Gyulai Városi Bíróság B. 516/2006. határozata.
[12] Bócz Endre: A pótmagánvádló. Ügyvédek Lapja. 2004. 2. 27. Az utolsó példa konkrét előfordulása megállapítható pl. a Fehérgyarmati Városi Bíróság B. 285/2008. és a Nyíregyházi Városi Bíróság B. 1058/2009. határozati alapján is.
[13] Bfv. III. 69/2009. határozat. BH 2010.3.184.
[14] Tremmel: i. m. 79.
[15] Legfelsőbb Bíróság B. törv. II. 109/1979. határozata. BH 1979.12.898.
[16] BH 2011.1.21.
[17] Uo.
[18] Uo.
[19] Ld. Fővárosi ítélőtábla Bf. 957/2004. határozata. BH 2004.11.457.
[20] BH 2007.8.578.
[21] BH 2011.1.19.
[22] Uo.
[23] Cséka Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. 47.
[24] Uo. 33.
[25] Uo.48.
[26] BH 2004.457. In: BKv. 90. I/1., BH 2011.1.19.
[27] Uo.
[28] Vö.: Be. 268. § (1)
[29] Fázsi László: A pótmagánvádas eljárás hatályos szabályozásának problémái. Jogtudományi Közlöny. 2012. 1. 19.
[30] Ld. BH 2004.9.355.; BH 2004.10.405.; BH 2010.6.145.
[31] Legfelsőbb Bíróság BfV. III. 384/2004. határozata. BH 2004.9.665.
[32] Szegedi ítélőtábla Bkf. 444/2006. határozata. BH 2007.7.503.
[33] Ld. BH 2007.9.282.; BH 2008.12.327.
[34] Szegedi ítélőtábla Bkf. I. 41./2207. határozata. BH 2007.9.650.
[35] Pécsi ítélőtábla Bf. II. 36/2008. határozata. BH 2008.12.91.
[36] BH 2011.1.22.
[37] 4/2007. BKv., BH 2007.8.578.
[38] 90/2010. BKv. II/4. pontjához tartozó magyarázat. BH 2011.1.22.
[39] Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. 306/2004. határozata. BH 2004.10.737.
[40] Kafka, Francz: A per. Budapest, Európa Kiadó, 1984. 115.
[41] 19. jegyzet.
[42] Ld. pl. BH 2007.7.502.
[43] BH 2011.1.22.
[44] Uo.
[45] Uo.
[46] Uo.
[47] BH 2007.5.336.
[48] Forrás: CompLex Jogtár Plusz.
[49] PL: Debreceni Ítélőtábla Bhar. 5/2007/5. és Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bel. 168/2010/2. határozatai.
[50] Fővárosi ítélőtábla Bkf. 10.463/2008. határozata. BH 2009.5.348.
[51] Uo.
[52] Uo.
[53] Uo.
[54] Uo.
[55] BH 2011.1.24.
[56] Uo.
[57] 2006. évi LI. tv.
[58] BH 2007.5.337.
[59] Bfv. III. 1018/2008. határozat. BH 2009. 9. 664.
[60] BH 2011.1.23.
[61] Fázsi László: A bírói munka értékeléséről. Bírák Lapja. 2008. 1. 60.
[62] Ld. Be. 494. § (5) bek.
[63] BH 2007.8.574.
[64] BH 2010.1.10.
[65] Európai Közösségek Bírósága 2008/C 301/20. ítélete. In: 5/2009. BJE; BH 2010.1.12.
[66] Uo.
[67] Uo.
[68] BH 2010.1.12.
[69] Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században. Válogatott versek. Budapest, Kossuth Kiadó, 2007. 257.
[70] BH 2011.1.24.
[71] Uo. 22.
[72] Uo.
[73] Erdei Árpád: A büntető eljárásjog tudománya és az eljárás képe. Belügyi Szemle 2010. 9. 12.
[74] Ld. Fázsi: A pótmagánvádas... i.m. 12-23.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző törvényszéki tanácselnök, Nyíregyházi Törvényszék (Nyíregyháza).
Visszaugrás
