Annak ellenére, hogy a parlamenti nyilvánosságot a szakirodalom következetesen a parlamenti jog és a jogalkotási folyamat kulcsfontosságú elemének tekinti, viszonylag kevesen foglalkoztak részletesen ezzel a témakörrel, az aktuális kihívások fényében pedig indokolt bizonyos vonatkozásokban a fogalom hagyományosan kidolgozott értelmezésének felülvizsgálata.[1] A parlamentek gyakran nem tükrözik a társadalomban bekövetkezett változásokat és tendenciákat, ezért a parlament és a társadalom számottevően eltávolodhat egymástól. Dacára annak, hogy napjaink alkotmányos rendszereiben a parlamenti ülések természetüknél fogva nyilvánosak, a képviselők választása kivételével a polgárok általában nem vesznek részt hatékonyan a parlamenti munka egyetlen szakaszában sem. A választási ciklus köztes időszakában gyakran tapasztalható, hogy a választópolgároknak semmilyen eszköz nem áll rendelkezésükre a parlament munkájának érdemi befolyásolására.[2] Álláspontunk szerint a parlamenti nyilvánosság újraértelmezéséhez három lépésen keresztül vezet az út: először egy elfogadhatóan széles fogalommeghatározást kell adni; másodszor, meg kell különböztetni és mélyrehatóan elemezni a parlamenti nyilvánosság különböző aspektusait; harmadszor, alkotmányjogi megfontolásokon alapuló mércéket kell kialakítani a parlamenti nyilvánosság korlátozására. Tanulmányunk célja a parlamenti nyilvánosság kereteinek újragondolása e háromlépcsős modell alapján.
Végül néhány elképzelést fogalmazunk meg a parlamenti nyilvánosság érvényesülésének kiterjesztése érdekében. A releváns hazai és külföldi szakirodalom mellett koncepciónk az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) kiterjedt kapcsolódó ítélkezési gyakorlatán alapul, azonban bizonyos tekintetben a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatára is utalunk annak bizonyítására, hogy az európai követelmények hogyan befolyásolhatják a nemzeti jogrendszereket és az alkotmányos gyakorlatokat.
Hogyan vázolhatnánk fel a parlamenti nyilvánosság alternatív értelmezését? A parlamenti nyilvánosság a parlamenti munka minden aspektusát magában foglalja, amelyek lehetőséget biztosítanak a külső érdekeltek számára, hogy kövessék a jogalkotási folyamatot, információt szerezzenek a közérdekű ügyekről, és visszajelzést adjanak a folyamatban lévő politikai vitákról.[3] Ez az átfogó kategória magában foglalja a parlamenti ülések közvetítését, az újságcikkeket, a Youtube-videókat, a tudósításokat, a kommentárokat,[4] valamint a parlamenti épület fizikai megközelítését, a parlamenti dokumentumokhoz való hozzáférést, továbbá a parlamenti munkát támogató hivatali szervekkel való kommunikációt.[5] Tanulmányunk lényegében a parlamenti diskurzus nyitottságára és átláthatóságára összpontosít. Egy másik lehetséges terminológia szerint a parlamenti nyilvánosság új értelmezése kiterjed a parlamenti fegyelemre, a mentelmi jogokra, a sajtónak a parlamenti ülésekhez való hozzáférésére, és a tágabb politikai közösségnek arra a jogára, hogy a parlamenti vitákról tisztességesen és kiegyensúlyozott módon tájékoztatást kapjon.
Ezenkívül a parlamenti vitákban a véleménynyilvánítás szabadsága fogalmunk lényeges elemévé válik, mivel a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom inherens értéke,[6] és a szabad parlamenti beszéd elképzelhetetlen a szólásszabadság megfelelő szintű általános védelme nélkül.[7] Hasonlóképpen, jóllehet az a tény, hogy a nemzetállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a parlamenti jog területén,[8] a közérdekű kérdésekről folytatott szabad, plurális és inkluzív párbeszéd átlátható és nyilvános parlamenti viták nélkül értelmezhetetlen.[9] Az EJEB e körben többször is leszögezte: a nemzeti mozgástér és az ah-
- 62/63 -
hoz kapcsolódó európai felügyelet egymást feltételező, egymást kiegészítő mechanizmusok.[10]
A parlamenti nyilvánosság két aspektusa szorosan kapcsolódik e követelmény két fő funkciójához. Egyrészről a parlamenti ülések átláthatósága biztosítja a képviselők jogát és szabadságát a parlamentben való külső befolyás nélkül történő véleménynyilvánításhoz, továbbá mentelmi jogot feltételez a parlamenti ülésen megosztott nézeteik vonatkozásában (ez a parlamenti nyilvánosság belső aspektusa). Ez a szempont a parlamenti mentelmi jogot, valamint a belső parlamenti fegyelmi intézkedéseket foglalja magában. Ebben a pontban ezt a két kategóriát egyértelműen meg kell különböztetni: a parlamenti mentelmi jogról szóló szabályozás a szabad parlamenti beszéd garanciája, míg a belső fegyelmi normák indokolt határokat szabnak a korlátozás nélküli vitának. Másrészt a sajtónak széles mozgásteret kell biztosítania a parlamenti ülésekről az élő közvetítéseken, és később publikált összefoglalókon keresztül, amelyek tájékoztatnak a parlamenti megbeszélésekről (ez a parlamenti nyilvánosság külső aspektusa).[11] Ezek a parlamenti beszámolók a közérdekű ügyek szabad és demokratikus megvitatásának előfeltételei.[12] A sajtónak nemcsak joga, hanem kötelessége, hogy betöltse funkcióját a társadalmi kontroll eszközeként a parlamentben,[13] azonban nemcsak a sajtónak van joga a tudósítások elkészítéséhez és nyilvánosság elé tárásához,[14] hanem a politikai közösség számára ténylegesen elérhetőeknek kell lenniük a parlamenti tudósításoknak és összefoglalóknak.[15]
A médiacsatornákon keresztül megosztott vélemények és nézetek a nyilvános kommunikáció bármely más formájánál befolyásosabbnak tekinthetők.[16] A sajtónak a parlamenti épülethez való hozzáférése csak rendkívüli esetekben korlátozható, például a parlamenti fegyelem fenntartása, az alapvető fontosságú közérdek vagy a magánszféra megóvása érdekében.
Először is, a belső aspektus (mentelmi jog és fegyelmi jogkör) olyan parlamenti környezetet teremt, ahol a képviselők politikai nézeteik puszta kifejezésének vagy képviseletének következtében nincsenek kitéve a büntetőeljárás lehetőségének. A történelem során számos politikai indíttatású gyilkosságot, bebörtönzést és száműzetést követtek el a politikai ellenfelek semlegesítése érdekében. Az ilyen eljárások kétségtelenül ellentétesek a jelenlegi alkotmányos mércékkel és előírásokkal: a parlamenti képviselők élesen bírálhatják a kormányzati politikát anélkül, hogy bármilyen fizikai vagy jogi következménnyel kellene számolniuk.[17] Ez a jól megalapozott elv azonban könnyen kiüresíthető volna, ha a parlamenti munkát a nyilvánosság nem követhetné folyamatosan nyomon. Ezzel szemben azzal lehet érvelni, hogy a társadalomnak csak elenyésző kisebbsége követi közvetlenül vagy akár utólag a parlamenti üléseket, de a közösségi ellenőrzés szinte korlátlan elméleti lehetősége önmagában is kizárhatják a megengedhetetlen politikai nyomásgyakorlást a Házból. Azt is meg kell jegyezni, hogy a választók egyre inkább virtuális felületeken megjelenő részvétele miatt a politikusok nemcsak a kollégáikhoz, hanem a tágabb politikai közösséghez is szólnak beszédeik során.[18] Ez kétségtelenül új politikai perspektívákat nyithat meg, ugyanakkor alááshatja a parlamenti beszéd színvonalát is.[19] Jelen tanulmány szerzői többször tapasztalták saját parlamenti munkájuk során, hogy a zárt üléseken építő kritikákkal élő és tiszteletre méltó politikusok, ha választópolgári közönséget feltételeztek, szinte önkontrolljukat veszítve kiabáltak: irreleváns és populista gondolatokat kezdtek kifejteni. Mindent egybevetve a parlamenti nyilvánosság belső aspektusa kulcsfontosságú közvetlen védelmet jelent a parlament tagjai számára, és közvetetten a nyilvánosság szempontjából is.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
