A francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés által 1789. augusztus 26-án elfogadott Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata volt az első olyan jogi dokumentum, amely az egyetemesség igényével fogalmazta meg az alapvető emberi jogokat. A dokumentum szövegéből jól azonosíthatóan kitűnik ("elismeri és kinyilatkoztatja"[1]), hogy a benne foglalt alapjogokat már nem az állam által biztosítottnak tekintik, hanem azok minden embert, emberi mivoltánál fogva megilletnek.
Emellett viszont - azon fordulat okán is, amely rögzíti, hogy "Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése" - az állam kötelezettségévé is teszi e jogok oltalmazását, a dokumentumba foglalt rend megóvását. Ez pedig előfeltételez egy olyan állami rendet (alkotmányos, jogállami), amelynek keretei között az államnak működnie kell, azonban eme működési rend nemcsak kötelezettsége az államnak, hanem alapfeltétele is e jogok érvényesülésének. Tehát amikor az állam ilyetén rendjét támadják, abban az esetben az általa biztosított alapvető jogok alappillérének számító állami rendet is ostromolják.
Ezt a tézist már a Nyilatkozatot megalkotó Nemzetgyűlés is felismerve megalkotta az első ún. ostromállapoti törvényt, "amellyel először vált el a békeidőben valamilyen különleges helyzet kezelésére alkalmazott kivételes állapot a háború intézményétől."[2] Eme ostromállapothoz viszont immanensen hozzátartozott egyes alapjogoknak a megóvandó állami rend megvédéséhez szükséges korlátozása.[3]
A második világháború végéig e lehetséges korlátozások körének és mértékének - egy-két jelentős, de valós keretet nem mindig jelentő nemzetközi egyezményt leszámítva - a meghatározása az egyes államok diszkrecionális jogát jelentették. A világháborúk borzalmai, és a két világháború között kialakult totaliter rezsimek pozitív jogszerűség látszatába burkolt jogtiprásai azonban figyelmeztették a nemzetközi közösséget arra, hogy szükséges egyfelől nemzetközi egyezményekkel meghatározni az egyes alapvető jogokat és azok tartalmát, továbbá megrajzolni annak kereteit, hogy az államok a vész óráiban az alapjogokat mily módon és mértékben korlátozhatják.
E felismerésnek köszönhetően, 1945 után sorban jelentek meg az univerzális és regionális emberi jogi egyezmények, amelyek közül több is tartalmazott különleges állapot idejére szóló rendelkezéseket.
Tanulmányomban áttekintem a derogáció fogalmának szűk értelemben vett terrénumába tartozó nemzetközi egyezmények közül a Polgári és Politikai Jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének idevonatkozó szabályait.
A polgári állam modellel megjelenő polgári jogállamban megtörtént az alapvető emberi jogok deklarálása, szabályozása és azok legalapvetőbb védelmi mechanizmusainak rögzítése. Emellett azonban már a korai időszakokban voltak korlátozások azokra az időszakokra, amikor az állam létét - ekkor még leginkább kívülről - fenyegették. Az első szabályozások egyfelől még magukon hordozták az abszolutizmus arcképét - mivel a hatalomgyakorlás módjában a katonai karakterű szervek még nem ismertek más mechanizmusokat - vagy pedig kizárólag a statáriumra szorítkoztak.[4]
Átfogó kivételes hatalmi szabályok megalkotására azonban kizárólag a hosszú 19. század második felében került sor. Jelentős problémát okozott ugyanakkor, hogy az egyes első generációs jogokra vonatkozóan az államok számottevően eltérő tartalmat rögzítettek. Sőt ahogy az első magyar kivételes hatalmi törvény vitája során kiderült, egy-egy alapjogot háború esetére úgy kívántak korlátozni, hogy annak békeidős szabályozása, vagyis tartalmának meghatározása nem is történt meg.
Ezt emelte ki Giesswein Sándor országgyűlési képviselő a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket tartalmazó törvényjavaslat plénum előtti vitája során, amikor az egyesülési és gyülekezési jogra irányuló rendelkezésekkel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy azokat elfogadni "annyiban felesleges nálunk, minthogy ezek a jogok csak papiroson vannak és egész bé-
- 52/53 -
kés időben is akárhányszor minden indokolás nélkül betiltják a népgyüléseket. […] Az egyesülési, társulási és gyülekezési jog manapság hozzátartozik a politikai és társadalmi fejlettséghez, ezek azonban, sajnálattal kell konstatálnom, nálunk még béklyóban vannak."[5]
Lukács László miniszterelnök a gyülekezési joggal kapcsolatos éles hangvételű kritikára adott válaszában - bár kezelni próbálta, azonban ezzel inkább az alapjogi építmény hiányzó tégláira hívta fel a figyelmet - hangsúlyozta, hogy "Épen azért, mert nálunk a gyülekezési jog kodifikálva nincsen és az ezzel kapcsolatos felelősség törvényileg szabályozva nincsen, épen azért szükséges, hogy kivételes, veszélyes időben a kormánynak módja legyen törvényes alapon intézkedni minden olyan gyülekezés ellen, amely az állam érdekével ellenkezésbe jöhetne."[6] A törvény rendelkezései a gyülekezési jognak azonban valós keretet továbbra sem adott, kizárólag további korlátait rögzítette.
Jól látható a fenti példából, hogy bár az államok legalább deklaráció szintjén elismerték az egyes első generációs jogokat, azonban azok tartalmának meg- vagy meg nem határozását fenntartották saját diszkrecionális joguknak, amely jogba természetszerűleg beleértették ezeknek a jogoknak a háború idejére történő korlátozását. Az alapjogok eme pozitivista felfogása a kivételes hatalom mezsgyéjén, annak ellenére, hogy "egy ilyen törvény megalkotása minden időkben az alkotmányos szemlélet fejlődésének lenyomata",[7] az alapjogok visszaélésszerű, mégis a jogszerűség látszatába burkolt önkényes korlátozásához vezetett. Ezt tovább fokozták az olyan szabályozási megoldások, amelyek kilépést engedtek a felállított keretek közül is. Ilyen volt például a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvényben rögzített "periculum in mora" elve, amely révén "... a minisztérium a kivételes hatalom ideje alatt a tételes jogszabályi felsorolásban nem szereplő rendkívüli intézkedéseket is meghozhatott, amennyiben annak késedelme veszéllyel járt volna."[8]
Fentiekből kifolyólag következhetett be, hogy a második világháború idején a két világháború között kialakult autoriter és totaliter rezsimek a formális jogszerűség díszlete mögé bújva két lábbal taposták el az egyes alapvető jogokat.
Ennek következtében a második világháború után az emberi jogok megítélésében jelentős változás történt, amely változás alapjaként tekinthetünk Franklin D. Roosevelt 1941-es Unió-értékelő beszédére, amelyben úgy fogalmazott, hogy "a jövőben, amelyet biztonságossá akarunk tenni, egy olyan világot akarunk létrehozni, amely négy alapvető szabadságon alapul. Az első a szólás- és véleményszabadság mindenhol a világon. A második a vallásszabadság […] A harmadik a szükség szorításától való szabadság […] A negyedik a félelemtől való szabadság…"[9] Eme beszédével Roosevelt megalapozta egyfelől az emberi jogok háború utáni új alapokra helyezését, valamint a később életre hívott Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik alapcélját, amely "olyan szintű és módú világméretű katonai leszerelést jelent, hogy egyetlen nemzet se lehessen olyan helyzetben, hogy bármely szomszédja ellen fizikai agressziót követhessen el, sehol a világon".[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
