A fogyatékos emberek a világ népességének körülbelül egy tizedét alkotják, a fogyatékosság fogalma azonban ennek ellenére messze nem egységes. A különböző jogrendszerekben, de jellemzően egy országon belül sem alakult ki egységes definíció.
A fogyatékos szó egyfajta negatív érzést kelt, mivel ilyenkor valamilyen képességeiben korlátozott személyre gondolunk. Azonban mégis a fogyatékosság gyűjtőfogalom a legelterjedtebb hazánkban is, mert lényegében valamilyen hiányt fejez ki.
- 49/50 -
Az utóbbi évtizedekben nemcsak hazánkban, hanem az egész világon növekedett a különböző fogyatékossággal élők száma. A fogyatékos személyek a társadalom leghátrányosabb helyzetű csoportjai közé tartoznak, ezért az esélyegyenlőség biztosítása fontos kérdés, amely releváns közigazgatási és szociális vonatkozásokkal rendelkezik.
A fogyatékosság dinamikusan átalakuló fogalommá vált az utóbbi évtizedekben. Kutatásom során a fogyatékosság különböző megközelítéseivel foglalkozom a hazai jogi szabályozás területén. A középpontban annak kérdése áll, hogy létezhet-e egységes fogalom a "fogyatékosságra". Abban az esetben pedig, ha nem lehet egységesíteni, van-e olyan közös mag, ami köré felépíthetők és rendszerbe foglalhatók a fogyatékosság, és ehhez hasonló fogalmak. Röviden kitérek a modern rendszerekben kialakult fogyatékossági modellekre, amelyek megjelennek az egyes jogszabályokban. Az említett alapmodellek egyszerre vannak jelen a mindennapi jogtudományban: hol az egyik, hol pedig a másik jelenik meg erősebben.
A hazai szabályozás vizsgálata során az egyes jogszabályok alapján próbálom bemutatni a fogyatékossági paradigmák változását. A tanulmány hangsúlyos része a Fot. fogyatékosság fogalmának, valamint rendszerének bemutatása, továbbá a fogyatékosság fogalma mellett a különböző hazai jogterületeken kialakult számos, más definíció elemzése. Itt tárgyalom azokat a jogszabályi fogalmakat, amelyek a fogyatékosság rokon kifejezéseinek tekintendők a hazai szabályozás tükrében. Egyrészt a jogrendszer alapját képező alkotmányjogi szabályokat vizsgáltam, másrészt főleg azokat a jogszabályokat emeltem ki, amelyben a fogyatékossággal kapcsolatos kérdések rendszerben jelennek meg, és számos embert érintenek. Az elemzett jogszabályok a szubjektív választásom eredményei, így ezeken kívül további jogszabályok is léteznek a fogyatékossággal kapcsolatban.
A kutatás során alapvetően a jogtudomány eszközrendszerére támaszkodtam, azaz a jogi szabályozás tükrében vizsgáltam meg az egyes paradigmák megjelenését és érvényesülését.
A fogyatékosságnak három alapvető modelljét különíthetjük el a modern rendszerekben: a medikális modellt, a szociális modellt és az emberi jogias modellt. A következőkben ezeket szeretném röviden bemutatni, majd ezek alapján azt, hogy az egyes magyar jogszabályok mögött milyen paradigma húzódik meg.
Az első modell, a medikális vagy más néven orvosi modell kialakulása összefüggésben áll az orvostudomány XIX. századi fejlődésével. Az orvosi modell a fogyatékosságot személyes problémának ítéli meg, és az egészségkárosodás szempontjából fogalmazza meg annak fogalmát. A fogalom tehát egyértelműen károsodásközpontú, amely nem veszi figyelembe a környezeti hatásokat. A fogyatékosság ennek megítélése alapján valamilyen betegség, baleset vagy egészségügyi körülmény következtében létrejövő állapot. A károsodást az ember fiziológiai és/vagy pszichológiai funkciójának valamely rendellenessége okozza, amely miatt az egyén tevékenységeinek csökkent képessége, azaz fogyatékosság alakul ki, ami valamilyen hátrányt okoz az egyénnek. A medikális paradigma így végső soron orvosi kérdésként kezeli a fogyatékosságot. A megoldást is az orvosi kezelésekben, rehabilitációban látja, és felfogása szerint a társadalom nem felelős, így annak beavatkozása sem szükséges. Ez a szemlélet meghatározó szerepet tölt be jogalkalmazás szempontjából a fogyatékosság objektív alapú megállapításában.
A társadalmi modell szerint az előbbiekkel szemben a fogyatékosságot nem az érintett személyes tulajdonságának tekinti, hanem olyan állapotnak, amelyet a társadalom és környezete állít elő. Hangsúlyozza a fogyatékos személyek egyenrangúságát a társadalomban, valamint az emberi méltóságukat. Különválasztja a fogyatékosságot mint társadalmi jelenséget és az egyén személyes problémáját, valamint külön értelmezi a fogyatékosságot mint szociális státuszt és a fizikai állapotot. A szociális paradigma alapján a fogyatékosság tulajdonképpen a társadalmi reakciók összessége.[1]
A fogyatékosság szociális modellje elvezetett a fogyatékosság emberi jogias megközelítéséhez, amely a XX. század végén alakult ki az angolszász országokban. Fontos szerepe volt a paradigma nemzetközi érvényesülésében a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló Egyezmény (továbbiakban: CRPD) megjelenésének, amely már az alapjogias szemlélet egyes elemeit is magán hordozza. A modell lényege, hogy a fogyatékkal élő személyek ugyanolyan jogokkal bírnak, mint a társadalom többi tagja, így azoknál a csoportoknál, amelyek nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel, a társadalom feladata, hogy megszüntesse az őket akadályozó tényezőket. Kiindulópontja az emberi önrendelkezési jog, valamint az önmeghatározáshoz való jog. A modell hangsúlyozza a fogyatékkal élő személyek jogairól szóló jogalkotást, valamint a szankciók kilátásba helyezését a diszkrimináció tilalmának megsértése esetén. Tehát ez a megközelítés a fogyatékos személyek csoportját sajátos emberi jogokkal, alapjogokkal rendelkező csoportként kezeli.[2]
A fogyatékos személyek egyes alapvető jogait Magyarország Alaptörvénye tartalmazza. Az új alkotmány több ponton szól a fogyatékos személyekről, azok bizonyos jogainak elismeréséről, állami védelméről, valamint a fogyatékos személyek esélyegyenlőségéhez kapcsolódó államcélokról.
A korábban hatályban lévő Alkotmány nem nevesítette a fogyatékosságot mint védett tulajdonságot, azonban az "egyéb helyzet" fordulattal biztosította az állam számára annak szabad értelmezését.[3] Rögzítette továbbá, hogy tilos a hátrányos megkülönböztetés, és a Magyar Köztársaság elősegíti a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel.[4] Az Alkotmánybíróság több megállapítást is tett az Alkotmány 70/A. §-ával összefüggésben. Ilyen például a 61/1992. (XI. 20.) AB határozat,
- 50/51 -
amelynek rendelkezéseit a fogyatékos személyekre is alkalmazni kell. A 2012. január 1-jétől hatályos Alaptörvény számos rendelkezést vezetett be a fogyatékkal élő személyekre vonatkozóan. Kiemelendő, hogy Alaptörvényünk már védett tulajdonságként jelöli meg a fogyatékosságot a XV. cikk (3) bekezdésében. Ezenkívül, ahogy az Alkotmány, az Alaptörvény is rögzíti a XV. cikk (4) bekezdésben, hogy az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti. Új rendelkezés a fogyatékkal élők tekintetében, hogy Magyarország külön intézkedésekkel védi őket.[5] Fontos kiemelni, hogy a jelnyelv mint a "magyar kultúra része" is védelemben részesül az Alaptörvény szerint. Mivel e rendelkezés az államcélok között jelenik meg, így ezek kötelezőek az államra nézve.[6] További védelmi intézkedésként jelenik meg a szociális biztonság körében, hogy a fogyatékossággal élő személyek támogatásra jogosultak a XIX. cikk értelmében. Az Alaptörvény - a negyedik módosítása előtt - kizárólag rokkantság esetén biztosította a támogatásokat, ami eltérő kategória a fogyatékos személyekétől. A jogalkotó érzékelte a problémát - mivel ezáltal kizárta a fogyatékos személyeket a támogatásból -, így 2013-ban rokkantság mellett a fogyatékosságot is olyan oknak minősítette, amely miatt ők is jogosultak törvényben meghatározott támogatásra.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
