Chronowski Nóra: Ivancsics Imre emlékére (KJSZ, 2018/1., 91. o.)

A Közjogi Szemle szerkesztőbizottsága gyászol - 2018. március 15-én elhunyt Ivancsics Imre, a pécsi jogi kar örökös decan emeritusa, a Közigazgatási Jogi Tanszék doyenje, a szameli örökség továbbvivője, aki lapunk sorsát alapítása óta figyelemmel kísérte.

Ivancsics Imre 1938. április 14-én született Petőházán, középiskolai tanulmányait a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumban folytatta. 1956-ban nyert felvételt a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára, hogy aztán több mint hatvan évet töltsön el ott, életét a közigazgatási jog oktatásának és kutatásának szentelve. 1960-ban szerzett diplomát, majd a gyakornoki év után 1961-1965 között tanársegéd, ezt követően adjunktus, 1979-től egyetemi docens volt. Több mint tíz éven át, 1992 és 2003 között vezette Pécsen a Közigazgatási Jogi Tanszéket, két alkalommal az egyetem rektorhelyettese volt, 1997-1999 között a szintén nemrégiben elhunyt Kengyel Miklós professzor mellett dékánhelyettesként, 1999-2002 között pedig dékánként tevékenykedett. A pécsi jogászképzésben ez a bővülés és a konjunktúra időszaka: a nappalis évfolyamok létszáma megkétszereződött, emellett levelező és kiegészítő képzések indultak, az oktatói karhoz tehetséges fiatalok csatlakoztak, és megtörtént az teljes épületrekonstrukció is: európai színvonalú infrastruktúra szolgálta a hallgatók és a munkatársak kényelmét. Ivancsics Imre a lehetőségekre és a korszak követelményeire fogékony, felelősségteljes, rendkívül lelkiismeretes, hatékony és határozott vezető volt.

Olyan, aki kollegiális légkört teremtett maga körül. Mások problémáira mindig nyitottan, de a maga panaszaival soha senkit nem terhelve ténykedett: aktivitását, optimizmusát, életkedvét, humanizmusát és kitűnő humorát a közösség szolgálatába állította.

Iskolát vitt tovább és maga is iskolát teremtett. Szamel Lajost vallotta "élete egyetlen szakmai vezetőjének, fenntartás nélkül tisztelt és szeretett tanítómesterének",[1] kötelességének tartotta művének megőrzését, oktatói és emberi példájának átadását. Mások - sokak - szemében pedig ő vált követendő példaképpé. Tanítványai a szigorú és korrekt oktatót tisztelték benne, aki szakmailag sokat követelt, de sokat is adott. Az előadásain készült jegyzetekből tanulva a felkészülés idején senkinek hiányérzete nem maradt, ugyanilyen világosság és rendszerezettség jellemezte az általa írt számos tankönyvet, könyvfejezetet is. Reggel hét órára hirdetett speciális kollégiuma a tantárgyfelvétel első napjaiban megtelt. Hallgatóit az önkormányzati igazgatás gyakorlatába is bevezette, kollégáival közösen diákköri szakmai kirándulásokat, nyári táborokat szervezett, hogy megmutathassa a középszint, a kistérség vagy az "önhikis" település valódi problémáit.

Mindemellett az elmélyült kutatómunkára is jutott idő, fő szakterületei az önkormányzati igazgatás és a közigazgatási eljárás voltak, de foglalkozott még többek között az önkormányzatok alkotmányos helyzetével, a rendészeti igazgatással, a hatósági jogalkalmazással, a területi államigazgatási koordinációval, a közigazgatástan, az aktustan, az irányítás és felügyelet elméleti kérdéseivel. Száznál is több tanulmánya, könyvrészlete, könyve jelent meg az évek során, és számos konferencia, kerekasztal felkért előadója volt. Szakértelmére támaszkodott a Közigazgatási Kodifikációs Bizottság, a Kormány által létrehozott Társadalmi Tudományos Tanácsadó Testület, a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályozását előkészítő Kodifikációs Bizottság, a Belügyminisztérium Deregulációs és Decentralizációs Bizottsága.

Munkájának elismeréseként több alkalommal kitüntetésben részesült, amelyek közül kiemelhető a Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett (1994), az Iskolateremtő Mestertanár (1997), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (1998), a Magyar Közigazgatásért Díj (2001), a Deák Ferenc Díj (2007) és a Baranya Megyei Prima Díj (2009).