Az Európába vándorlás szempontjából a Földközi-tenger és Törökország lényeges térség.[1] Az ország egyrészt földrajzilag közel van mind Szíria, Irak és Afganisztán, mind Európa kapuihoz (Görögország és Bulgária révén).[2] Másrészt a török gazdaság mérete és növekedése, illetve az EU-s csatlakozási törekvései kulcsszerepet játszanak abban, hogy az ország a tranzitország[3] szerepe mellett a migráció egyik célországává váljon.
A Törökországba tartó vegyes migrációs áramlatokban megtalálhatók a legális migránsok:[4] a szezonális munkások, a magasan képzett munkavállalók, a nemzetközi védelemre szoruló személyek, a diákok[5] és az egyre növekvő számú képzetlen irreguláris bevándorlók[6] is. Ahmet Icduygu[7] a bevándorlási statisztitkai adatok elemzése során négy kategóriába sorolta a Törökországba tartó irreguláris migránsokat: tranzit migránsok,[8] az emberkereskedelem útján Törökországba érkező külföldiek, a menedékkérők és azon migránsok, akik célországnak[9] tekintik Törökországot.[10]
A Törökországon át az EU területére belépő tranzit migránsok a balkáni útvonalon eljutnak Magyarország határaihoz is, ezért fontos annak figyelemmel kísérése, hogy a török kormány hogyan szabályozza a bevándorlási folyamatokat. Tanulmányomban az új török menekültügyi rendszer közvetlen jogtörténetei előzményeit és új igazgatásrendészeti szabályait mutatom be.
A török migrációs politika megértéséhez fontos tudni, hogy a modern Török Köztársaság megálmodóinak célja egy homogén és modern nemzetállam létrehozása volt. Az atatürki "nemzetépítési" koncepció mentén a letelepedésről szóló törvény elfogadását követően 1934-1997 között közel kétmillió külföldi bevándorló telepedett le[11] Törökországban a törvény szövegének értelmében a "török származás és kultúra" elfogadásának jegyében, majd sikeresen asszimilálódott a török nemzeti identitáshoz.[12]
Törökország 1949 óta tagja az Európa Tanácsnak, 1999 decembere óta pedig hivatalos Európai Uniós tagállamjelölt.[13] A második világháború utáni menekültekre (mülteci) vonatkozó legfontosabb jogi aktus a genfi egyezmény 1951-es aláírása volt. E nemzetközi egyezményhez Törökország 1967-ben földrajzi korlátozásokkal ugyan, de csatlakozott (New York-i Jegyzőkönyvek).
- 39/40 -
Az egyezmény 1. cikk B. része (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott földrajzi korlátozás szerint Ankara csak az Európából érkezők esetében ismerte el a menekültstátuszt. Az Európán kívülről érkezőket nem tekintette menedékkérőnek (sığınmacı), de nem is küldhette vissza őket akaratuk ellenére a kibocsátó országba, ezért harmadik országba távozásukig a törökországi jogi helyzetük tisztázatlan, átmeneti jellegű maradt. Ezeket az embereket a török jogszabályok a nemzetközi jogban értelmezhetetlen "vendég" jelzővel[14] illették. Ez a jogi helyzet kisebb - főleg egészségügyi ellátásuk és életkörülményeik javítását célzó - változtatások mellett tulajdonképpen a 2013-ban hozott, 6458-as számú, a külföldiekről és nemzetközi védelem alá esőkről szóló törvény (Yabancılar ve Uluslararası Koruma Kanunu) parlament általi elfogadásáig volt életben.[15]
Az új törvény megalkotása erős paradigmaváltást jelentett a migrációs igazgatásban, mivel alapjaiban más szempontok alapján, a nemzetközi és az uniós normáknak megfelelően szabályozta a külföldiekre (menekültekre) vonatkozó jogokat és kötelezettségeket.
Törökország egészen ennek a törvénynek az elfogadásáig, azaz 2013-ig nem szabályozta átfogóan a menekültkérdést. A külföldieket érintő korábbi migrációs szabályok szétszórva, évtizedekkel korábban született törvényekben, rendeletekben szerepeltek, amely jogszabályok mozaikjellegük és a tartományi belső végrehajtási utasítások kaotikussága miatt nem tudták biztosítani az egységes jogalkalmazást. Ilyen szabályokat tartalmazott a letelepedésről szóló 1934. évi 2510. sz. törvény,[16] az útlevélről szóló 1950. évi 5682. sz. törvény,[17] a külföldiek törökországi tartózkodásáról és utazásáról szóló 1950. évi 5683. sz. törvény,[18] a török állampolgárságról szóló 1964. évi 403. sz. törvény[19] és a menedékkérőkről szóló 1994. évi 6169. sz. kormányrendelet.[20]
Az útlevélről szóló törvény az országba való belépés, az országban tartózkodás feltételeit és a ki- és belépési szabályok megsértésének szankcióit tartalmazta. A letelepedésről szóló törvény a török származás és a török kultúrához való kötődés bizonyíthatósága esetén engedélyezte a letelepedést. Ennek megítélését a Minisztertanácsra bízták, a döntés feltételeit azonban nem definiálták. Helyi szinten a migrációs igazgatásrendészeti feladatokat a rendőrség látta el. Mivel Törökország e törvények megalkotását követően több nemzetközi emberi jogi egyezményt ratifikált, így a török bevándorláspolitika 1994-re inkább az emberi jogokat helyezte előtérbe a homogén ország megőrzését célul kitűző biztonságpolitikai rendelkezések helyett.
Az EU és Törökország közötti csatlakozási tárgyalások keretében Törökország lépéseket tett a migrációs és menekültügyi politikájának teljes körű felülvizsgálatára. Ennek keretében a török parlament 2013. április 4-én elfogadta a külföldiekről és a nemzetközi védelemről szóló 6458. számú törvényt.[21]
A törvény rendelkezik a Belügyminisztérium Bevándorlási Főigazgatóságának (Göçİdaresi Genel Müdürlüğü - GİGM) létrehozásáról, a külföldiek jogainak és kötelességeinek, valamint a nemzetközi védelem biztosításának a szabályairól. Az új szabályok egy teljesen újrastrukturált szervezetet hoztak létre. A főigazgatóság hatásköre kiterjed az idegenrendészeti és a menedékjogi ügyekre, amelynek keretében végrehajtja a hontalanokkal, a tömeges bevándorlás esetén az ideiglenes védelemmel, valamint az emberkereskedelem áldozataival kapcsolatos eljárásokat és irányítja, működteti a befogadóállomásokat. Koordinálja az irreguláris migráció elleni rendészeti feladatokat, valamint a külföldiek társadalmi beilleszkedését.[22] A török állampolgárság megszerzésének eljárását a Belügyminisztérium Népességnyilvántartó és Állampolgársági Főigazgatósága folytatja le.
A törvény céljait tekintve korlátozott. A genfi konvencióhoz képest nem bővítette a jogi értelemben vett menekültek körét, azonban a nagy tömegben érkező szíriaiak státuszát kezeli és elmozdult az integrációjuk irányába.
A törvény átfogó jelleggel kezeli az országba érkező menekültek helyzetét, ehhez pedig két szempontot: a származási hely és az érkezés körülményei szerinti megkülönböztetést (egyedül, kisebb csoportban, vagy tömegben érkezettek) alkalmazott. A török földre érkező menekültek helyzetének biztosításaként a törvény 4. cikke kimondja, hogy nem lehet visszatoloncolni senkit, akire embertelen körülmények és büntetés, kínzás vár, vagy ahol az élete és szabadsága veszélyeztetve lenne faji, vallási, etnikai, társadalmi hovatartozása vagy politikai nézetei miatt.
A rendelkezés megtartotta a korábbi regionális limitációt, így továbbra is megkülönböztette a feltételes menekülteket (șartlı mülteci), akik nem európai ország állampolgárai (62. cikk), valamint a kisegítő védelem (ikincil koruma) alá eső személyeket, akik erőszakos események elől menekültek el és lényegében az ő esetükben is megtiltotta a kitoloncolást a 4. pontban foglaltaknak megfelelően. A kisegítő védelemre jogosultak kategóriáját alapvetően azokra a szomáliaiakra és az afgánokra találták ki, akik nagy számban érkeztek a korábbi években Törökországba, azonban az Egyesült Államokba, Kanadába és az európai országokba történő befogadásuk 2010 körül jelentősen visszaesett.[23] AA nemzetközileg elfogadott "menekült" helyzetük miatt a török kormány úgy kívánt számukra jobb körülményeket biztosítani, hogy közben ne kelljen megadni számukra a menekültstátuszt. Mindenesetre ezt a jogi státuszt 2016 végéig kevesebb mint egy tucat embernek ítélték meg.[24]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
