A bíráskodás és a jog iránti igény a társadalomban megjelenő konfliktusok társadalmi integrációt biztosító feloldásának kívánalmával áll összefüggésben. Ez a megközelítés alapozta meg azokat a klasszikus doktrínákat, amelyek szerint a jog és a bíróságok működésének fő funkciója a társadalmi integráció fenntartása és erősítése, illetve ennek érdekében a társadalomirányítás.[2] A viták többé-kevésbé előre lefektetett és közismert jogszabályok alapján történő rendezett, békés megoldása a társadalom integrációját, a magánbosszú visszaszorításával lényegében fennmaradását biztosítja. Véleményem szerint a jog és a jogon alapuló bíráskodás fő funkciója ez, és minden egyéb következmény ehhez képest csak másodlagos lehet. Ugyan maga a jogi normarendszer is okozhat további konfliktusokat, de kialakulásának fő oka és egyben célja a társadalmi integráció biztosítása a társadalomban jelentkező konfliktusok békés (vagy legalább keretek közé szorított erőszakkal történő) megoldásával. Természetesen ez a cél nem feltétlenül valósul meg teljes mértékben (vagy éppen egyáltalán nem sikerül elérni), ez sok társadalmi tényezőtől függ, a cél azonban világos.
Utalhatok azonban Luhmann ellenérveire, aki nem értett egyet ezekkel a megállapításokkal, és úgy vélte,
- 15/16 -
hogy tévútra vezetnek, mivel megnehezítik a jog különös jegyeinek felismerését, valamint túlságosan leegyszerűsítik funkcióinak leírását, továbbá kétségesnek találta a jog integratív funkciójának jelentőségét is, amire szerinte a CLS (critical legal studies) irányzat és más szempontból a Marx által inspirált kritika is rámutatott már.[3] Ehelyett funkcionalista rendszerelméletében az időtényező figyelembevételét ajánlotta, valamint úgy vélekedett, hogy a jog funkcionális differenciálódási folyamatának eredményeit csak a szervezetek és a professziók (foglalkozási "osztályok") szintjén lehet értelmezni.[4]
Valójában minden, az emberi közösségek együttélése során megjelenő szabályrendszer éppen az emberek együttélésének biztosítására alakul ki. Olyasféle történelmi folyamat ez, mint amikor Münchhausen báró saját hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból. Nagyon egyszerűsítve: emberek egy csoportja megszerveződik, bizonyos szabályokat fogad el oly módon, hogy ezekhez a szabályokhoz igazítja viselkedését, és bizonyos idő után nem tolerálja, ha a csoport valamely tagja eltér ettől a szabályrendszertől. Ez a folyamat egyszerre pszichológiai, szociológiai és történeti (a szabályok kialakulása mindig hosszabb időt vesz igénybe), éppen ezért számos szempontból megközelíthető és vizsgálható.[5]
Minden emberi közösség fennmaradásának alapfeltétele, hogy konfliktusaikat valamilyen módon keretek között tudják tartani, az egyének (vagy egyének csoportjai) között felmerülő viták ne vezessenek olyan mértékű feszültségig, amely az adott közösség felbomlását eredményezi. Nagy valószínűséggel állíthatom, hogy a konfliktusfeloldás keretek közé szorításának egyik legjobb módja volt a fentebb írtak szerint kialakuló szabályok rendszere, amely szabályrendszer kezdetben differenciálatlan és formátlan volt. Bárhogy is nevezték, valószínűleg a közösség tagjai számára egy olyan "élő" szabályrendszert alkotott, amelybe beleszülettek, s amelynek lassú változását is egyfajta állandóságként élték meg. A legjobb elnevezés ezekre a szabályokra mindenképpen a "szokás". Egyszerűen létezett, mert a közösség életben maradásához szükséges volt, mondhatni ez volt a fő funkciója, még akkor is, ha egyéb funkciókat is el lehet különíteni elméleti síkon.[6] Hoebel ezt nevezi primitív jognak, amely - könyvének a jog, vallás és varázslás kapcsolatát tárgyaló fejezetéből kiolvashatóan - szoros összefüggésben állt a vallásos hittel.[7]
Az előzőeknek megfelelően a szabályrendszerek a korai időkben diffúz módon jelentkeztek: vallás, erkölcs és jog keveredik az emberi cselekvések, életviszonyok rendezésére hivatott normákban. Így az archaikus Rómában sem határolódtak még el a mai értelemben vett jogi normák (amelyek jellege bizonyos fokig mai is "képlékeny") élesen a mágikus elemekkel átszőtt vallási (szakrális) és erkölcsi (morális) normáktól. A jogi normákat az akkori társadalmi tudat egyszersmind szakrális és erkölcsi normáknak is tekintette, és viszont. A legrégebbi időknek ezt a komplex rendszerét a rómaiak utóbb a mos vagy mores maiorum ("az ősök szokásai") elnevezéssel jelölték. E differenciálatlan vallási-erkölcsi-jogi normarendszer modern értelemben véve szokásjognak sem tekinthető.[8]
A jog önálló normarendszerré válása fokozatosan, egyes szabályok elkülönülésével, azok követésével, megsértésük szankcionálásával következett be. Lassú folyamat eredményeképpen alakult ki a szokásjog, amelynek írásban történő rögzítése jelentős fordulat volt (a XII táblás törvény Kr. e. 451-450-ben). E törvénymű szabályainak egy része még szakrális jelleggel is bír, azonban több rendelkezése már a jog mint önálló normarendszer sajátosságait is felmutatja.[9]
Helmut Coing szerint a római jog fejlődése során a Kr. e. V. században történt szakadás a ius sacrum és a ius civile között. Ezzel ellentétben néhány jogrendszerben "a világi jogrend teljesen a vallási kinyilatkoztatások logikus konzekvenciájaként fogalmazódik meg".[10] Ez Coing szerint érvényes például az iszlámra és a régebbi zsidó jogra.[11]
A római jogban a jog fogalma mindenesetre lépésről lépésre differenciálódott, ennek eredményeképpen jelent meg a jog megjelölésére külön szó: a ius, amely kezdetben még nem a jog általános, elvont fogalmát jelentette. A történelmi változások során azonban eljutottak odáig a rómaiak, hogy a ius jelentését el tudták vonatkoztatni a magatartás ténylegességétől, és kialakult annak "elvont, alanyi jogi és tárgyi jogi fogalma".[12] A ius mint a tárgyi jog fogalma már a köztársaság idején differenciálódásnak indult, és a ius szót, ha azzal a római jog szabályainak összességére kívántak utalni, kiegészítették a civile jelzővel, így létrejött a ius civile (ünnepélyesebb formában: ius Quiritium) fogalma. A ius civile fogalma aztán a római jog története során további jelentéseket vett fel. Ugyanakkor a vallási normarendszer is elkülönült, azok összességét a fas kifejezéssel jelölték, míg a vallási szabályoknak azt a részét, amely hivatalos állami elismeréssel, tehát közjogi jelleggel is bírt, ius sacrumnak nevezték. Ebből alakult ki a császárkorban az isteni jog (ius divinum), amelyet az emberi joggal (ius humanum) állítottak szembe. Az erkölcsi normák önálló rendszere, a mos is igen korán kialakult, bár ez a fogalom meglehetősen diffúz jelentéstartalmat hordozott.[13]
Kétségtelenül kiemelkedően fontos, egy civilizáció sajátos karakterét meghatározó szabályrendszert, jogrendszert alkotott a római jog. A kezdeti időktől egészen Bizánc 1453-ban bekövetkezett bukásáig követhetjük nyomon közvetlenül változásait. Végső és legmagasabb szinten kidolgozott összegzését a Keletrómai Birodalomban a iustinianusi kodifikációval érte el. Majd megannyi koncepciója, intézménye élt tovább a különböző jogrendszerekben, beleértve például az ortodox egyház jogintézményeit keleten és a katolikus egyházéit nyugaton. De az új "nyugati" birodalom (a Németrómai Császárság), amely a Római Birodalom utódának tartotta magát, szintén a római jogot tekintette a birodalom jogának. A római jogot a középkori egyetemeken is oktatták, az ott tanult képzett jogászok aztán a megszerzett tudás birtokában kezdtek dolgozni a kancelláriákon és bíróságokon. Ezen az úton jelentős hatást gyakorolt római jogon alapuló szaktudásuk a
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
