2016. június 23-án az Egyesült Királyság szavazópolgárai csekély többséggel azt támogatták, hogy az állam lépjen ki az Európai Unióból (Brexit). Azóta kommentárok tömege latolgatja a kilépés következményeit, elsősorban politikai és gazdasági szempontból. A Brexit azonban jogi folyamat is, amely számos jogkérdést vet fel. Ennek is több szelete van. Vizsgálhatóak e kérdések a kilépő állam joga tükrében. Például az, hogy a népszavazás kötelezi-e valamire a kormányt, és ha igen, akkor mire. Ez belső jogi kérdés. Az is, hogy a kilépés kezdeményezéséhez kell-e a parlament döntése vagy ez a kormány hatáskörén belül marad. Ilyen kérdésekkel itt nyilvánvalóan nem foglalkozhatunk.
Az Európai Unió szemszögéből nézve, jogi értelemben a népszavazással még semmi sem történt. Ez a tagállam belső ügye. Minden tagállam eldöntheti, hogy alkotmányos berendezkedésének talaján a kilépési döntést milyen módon hozza meg. Az Uniót a Brexit akkor éri el formálisan, ha az Európai Unióról szóló szerződés (EUSz.) 50. cikke értelmében az érintett állam a kilépési szándékát az Európai Tanácsnak (a tagállamok állam-, illetve kormányfőinek testülete) bejelenti. A kilépési eljárást uniós szinten az Egyesült Királyság nevében tett hivatalos, egyoldalú nyilatkozat indítja el (kilépési nyilatkozat). Uniós szempontból irreleváns, hogy az adott tagállam milyen alkotmányos eljárásban hordta ki a döntést. A kilépési nyilatkozat mozdítja meg az uniós jogot és szervezetet: elindul a kilépési folyamat, el kell kezdeni felszámolni az addig kialakított, uniós jogon alapuló kapcsolatokat, és megvetni az Unió és a kilépő állam kapcsolatának jövőbeni alapjait. A Brexit által felvetett jogkérdéseknek ez a második nagy szelete: a tagállam kilépése milyen átmeneti és hosszú távú változásokat idéz elő az uniós jogban, és mennyiben változik az uniós jogrend.
Ugyanakkor a Brexit a nemzetközi jog szempontjából is kérdéseket vet fel. Az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelyet nemzetközi szerződések hoztak létre. Működésének kereteit a nemzetközi jog adja. Egy tagállam kilépése az Unióból elsősorban az alapító szerződések hatályának megszűnését jelenti az érintett állam vonatkozásában (relatív hatályú megszűnés). Az Unió két legfontosabb, alapító szerződése az EUSz., valamint az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz.), amelyek relatív hatályú megszűnését az általános nemzetközi jog szabályozza. A Brexit által felvetett nemzetközi jogi kérdéseknek azonban van egy másik nagy csoportja is. Az Unió ugyanis nagyszámú nemzetközi szerződést kötött harmadik államokkal. E szerződéseknél sokszor az Unió mellett a tagállamok is szerződő félként szerepelnek, bár nagyon sok szerződést az Unió a tagállamok nélkül kötött meg. A Brexit itt is fogós problémákat vethet fel.
A következőkben főleg a Brexit nemzetközi jogi vonatkozásaira koncentrálok, bár természetesen e kérdéseknél az alapító szerződések szintjén az uniós jog és a nemzetközi jog nem választható el élesen egymástól.
A Brexit napján az uniós alapító szerződések hatályának megszűnésével együtt az uniós intézmények által hozott uniós jogszabályok (másodlagos uniós jog) és az egyéb jogi aktusok is hatályukat vesztik a kilépő Egyesült Királyság tekintetében. Valószínű, hogy nincs nemzetközi szerződés a ma hatályos nemzetközi jogban, amely szuverén államok között a kötelezettségeknek és jogoknak olyan sokrétű, átfogó és komplex rendszerét alapozná meg, mint az uniós alapító szerződések. Ennek lebontása óriási feladat, mivel sokféle érdek sérülhet, akár az államok, akár a magánfelek szintjén. Éppen ezért az EUSz. 50. cikke rendezett kilépést irányoz elő, ahol a felek tárgyalások útján, közös megegyezéssel zárják le addigi, Unión belüli kapcsolataikat.
A rendezett kilépés egy nemzetközi szerződés megkötésével történik, amelyben a felek szabályozzák a kilépéssel kapcsolatos kérdéseket, és eshetőlegesen a kilépő állam és az Unió jövőbeni kapcsolatait. A kilépésről szóló nemzetközi szerződés az Egyesült Királyság és az Európai Unió között jön létre. Maga az Unió lesz a kilépő állammal szemben a tárgyaló fél, és a kilépésről szóló szerződést olyan eljárásrendben kötik, mintha Unión kívüli, harmadik állam lenne a másik fél (EUMSz. 218. cikke). Mindezt azért érdemes hangsúlyozni, mert itt olyan nemzetközi szerződések (az alapító szerződések) relatív megszűnéséről van szó, amelyet a tagállamok egymás között kötöttek, és maga a szervezet ezekben félként nem szerepelt.
Természetesen megtörténhet, hogy az Unió és az Egyesült Királyság nem tud megállapodni a kilépés rendezésének egyes szabályairól. Ekkor a kilépési nyilatkozat közlésétől számított két év elteltével az uniós
- 18/19 -
jog automatikusan hatályát veszti a kilépő állam tekintetében (rendezetlen kilépés). Az is megtörténhet, hogy a két év nem elegendő a kilépésről szóló szerződés megtárgyalásához és megkötéséhez. Az EUSz. 50. cikke lehetőséget biztosít arra, hogy az Európai Tanács a határidőt egyhangúlag meghosszabbítsa, a kilépő állam egyetértésével, és további időt biztosítson a kilépési szerződés megkötésére.
A rendezett kilépéshez mindenkinek elsőrendű érdeke fűződik.[1] Az uniós jogi aktusok alapján elképzelhetetlenül sok olyan, a kilépő államot, annak állampolgárait, jogi személyeit valamilyen módon érintő jogviszony létezik, amelyek lezárása átmeneti rendelkezéseket tesz szükségessé. Az automatikus, rendezetlen kilépés sok tekintetben jogbizonytalanságot, és ezzel együtt rengeteg jogvitát generálna az uniós tagállamokban és az Egyesült Királyságban is. Ugyanakkor a kilépés rendezését sokszorosan nehezítheti az, ha az Unió, az uniós tagállamok és az Egyesült Királyság jövőbeni kapcsolatainak kereteit is a kilépési szerződés szabályozná.
A kilépési szerződés minimális tartalma a kilépés technikai szabályainak rögzítését és az átmeneti intézkedéseket öleli fel. Az EUSz. 50. cikke csak úgy utal a jövőbeni kapcsolatok átfogó rendezésére, hogy arra figyelemmel kell a kilépést lebonyolítani. Ha a kilépés minimális szabályainak rögzítésén túl, a felek felvállalják az Unió és az Egyesült Királyság Brexit utáni kapcsolatainak szabályozását is a kilépési szerződésben, a tárgyalásokat bonyolultabbá, és egyben időigényesebbé is teszik ("kilépés plusz" formula). A jövőbeni kapcsolatok egyes vonatkozásai nem is választhatóak el a kilépés szabályozásától. A kérdés, hogy a felek vállalják-e az átfogó rendezést.
Az Unió és az Egyesült Királyság jövőbeni gazdasági és egyéb kapcsolatai a nemzetközi jogon alapulnak majd. Nyilván mindkét fél igyekszik a jövőre nézve megtartani minél több előnyt a maga számára a felszámolandó uniós kapcsolatokból a nemzetközi szerződéses rendezés során. Mivel e kapcsolatok tartalma a tárgyalások függvénye, így még mindenki csak modellekben gondolkozik, amelyek létező megoldásokat tükröznek, és amelyek valamelyike esetleg alkalmazható lehet később az Egyesült Királyságra is. A gazdasági kapcsolatok szempontjából létezik az EFTA-modell, ahol az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagállamai az Európai Gazdasági Térségre vonatkozó megállapodáson keresztül kapcsolódnak az EU-hoz, lényegében teljes hozzáféréssel az uniós belső piachoz. A svájci modellben egy EFTA-tagállamról van szó, amely kívül maradt az Európai Gazdasági Térségen, és külön kétoldalú megállapodásokkal integrálódik az uniós belső piacba. Több állam vámunióra lépett az Unióval, ami ugyanakkor csak korlátozott hozzáférést jelent az uniós belső piachoz (pl. Törökország, San Marino). Lehetséges egy általános szabadkereskedelmi egyezmény megkötése, amely lehetővé tenné az Egyesült Királyságnak, hogy az uniós polgárok mozgását és tartózkodását korlátozhassa, de így a szolgáltatások uniós piacához aligha kapna általános hozzáférést. Végül lehetséges, hogy gazdasági téren az Unió és a kilépő tagállam jövőbeni kapcsolatai a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) jelenlegi szabályrendszerébe csatornázódnak. Amennyiben az Unió és az Egyesült Királyság nem tud megállapodni a jövőbeni gazdasági kapcsolatokról, akkor minimális szintként a WTO-szabályozás marad.[2] Természetesen mindez csak kiindulópont lehet a tárgyalási pozíciók kialakításánál. Valószínű, hogy az Unió és az Egyesült Királyság közötti megállapodás - ha ez létrejön - önmagában egy új modellt alapoz majd meg az Unió ma sem könnyen átlátható külső gazdasági, kereskedelmi kapcsolataiban.
A "kilépés plusz" formula alkalmazásánál a kilépési szerződés egyben egy átfogó gazdasági-kereskedelmi egyezményt is magában foglalna. A jövőbeni gazdasági és egyéb kapcsolatok kialakításának bonyolult feladata komplex tárgyalásokat igényel, sok érdekellentétet kell kiegyenlíteni, és így megállapodásra jutni (csak a majdan alkalmazandó vámok mértékének meghatározása is komoly vitát generálhat).[3] Ekkor szinte bizonyosan nem lenne elég két év a tárgyalásokhoz, tehát a kilépési folyamat igen megnyúlna. Így vannak ötletek arra nézve, hogy a kilépési szerződés mellett a jövőbeni kapcsolatok kereteit külön szerződés alapozná meg.[4] Ez a felek tárgyalási stratégiájától függ, mivel a kilépés rendezésénél az alkupozíciók összeköthetőek a jövőbeni kapcsolatok kialakításának fontos kérdéseivel is.
A rendezett kilépés esélyét növeli, hogy az EUSz. 50. cikke értelmében egy-egy uniós tagállam nem akadályozhatja meg a kilépési szerződés megkötését az Unió és az Egyesült Királyság között. A szerződés megkötésével kapcsolatos döntést az Unió részéről - az Európai Parlament egyetértésével - a Tanács minősített többséggel hozza meg, amelyet természetesen a kilépő állam nélkül kell számítani [l. erre az EUMSz. 238. cikk (3) bekezdését]. Ez az egyes tagállamok döntési lehetőségeinek bizonyos korlátozását jelenti.
A kilépési szerződés jövőbeni tartalma ugyan bizonytalan, de a kilépéssel az alapító szerződések nem hagyhatók érintetlenül. A tagállamok számának csökkenéséből adódó szükséges szervezeti-döntéshozatali módosításokat az Európai Tanács vagy a Tanács az alapító szerződések által szabályozott eljárásban el tudja végezni (ilyen pl. az Európai Beruházási Bank alapokmányának [Lisszaboni 5. jegyzőkönyv] elkerülhetetlen módosítása).
Ennek ellenére nem kerülhető el, hogy a kilépési szerződés módosítsa az alapító szerződéseket, mivel a tagállamok száma csökken, és ott vannak az Egyesült Királyságra vonatkozó különleges szabályok is. Ha a kilépési szerződés nem tartalmazná ezeket a módosításokat, akkor a maradó tagállamoknak külön szerződést kellene kötniük az alapító szerződések módosításáról, amely politikai értelemben nehezen belátható következményekkel járna. Ekkor ugyanis megnyílnának a zsilipek, és a szükségszerű módosításokon túl, minden tagállam igyekezne elérni a neki addig nem tetsző szerződéses rendelkezések módosítását is. Az alapító szerződések módosításával járó új, kiterjedt vitát aligha engedhetné meg az Unió a jelenlegi helyzetében. Az EUSz. 50. cikke nem is számol az alapító szerződések különálló módosításával, és a hallgatásból arra következtethe-
- 19/20 -
tünk, hogy a kilépési szerződésben jelennek meg a módosító (hatályon kívül helyező vagy átmeneti szabályokat tartalmazó) rendelkezések is.
Ennek ellenére a kilépési szerződés és az alapító szerződések formális viszonya legalábbis problematikus. Mivel a kilépési szerződésben az Unió a szerződő fél, az alapító szerződéseket viszont a tagállamok egymás között kötötték, a szervezet minősített többséggel maga dönthet az alapító szerződések olyan szabályainak módosításairól vagy hatályon kívül helyezéséről vagy az azoktól való átmeneti eltérésekről (a kilépés átmeneti rendelkezései), amelyeket a tagállamok egymás között, maguk határoztak meg konszenzusos alapon. A kilépési szerződés esetében a minősített többséggel történő döntés miatt egy-egy tagállam nem érvényesítheti az esetleges kifogásait. Ez technikai változtatások esetén nem gond. Egyetlen maradó tagállamnak sem fog fájni az, ha a kilépési szerződés hatályon kívül helyezi a Lisszaboni Szerződéshez csatolt 15. jegyzőkönyvet, amely az Egyesült Királyságot felmenti az euró bevezetésének kötelezettsége alól. A kilépés átmeneti rendelkezéseinek meghatározásánál azonban a tagállamok érdekei korántsem esnek majd egybe (nem is szólva arról a helyzetről, ha az Unió és az Egyesült Királyság jövőbeni kapcsolatait is a kilépési szerződés szabályozza majd).
Ezt az elvi aggályt a gyakorlatban enyhítheti az, hogy az Unió részéről a kilépési szerződést előkészítő tárgyalódelegáció számára az Európai Tanács egyhangúlag, "iránymutatásban" határozza meg a tárgyalási álláspontot, a testület általános döntéshozatali szabályai szerint [EUSz. 15. cikk (4) bekezdés]. Itt az egyes tagállamoknak alkalmuk lehet álláspontjuk érvényesítésére a politikai döntéshozatali folyamatban.
A "kilépés plusz" formula esetén - ha a kilépési szerződés egyben egy komplex gazdasági-kereskedelmi megállapodás is lesz - valószínűleg nehéz lesz elkerülni, hogy maguk a tagállamok ne váljanak szerződő féllé, bár ezzel az EUSz. 50. cikke nem számol. Az Unió és az Egyesült Királyság jövőbeni, gazdasági és egyéb kapcsolataira vonatkozó átfogó feltételrendszer kialakítása során tagállami hatáskörök is belekeveredhetnek a rendezendő kérdések közé, és ekkor az Unió már nem kötheti meg egyedül a szerződést, hanem a tagállamok is szerződő félként jelennek meg.[5] Így viszont a szerződést nemcsak az Uniónak és a kilépő államnak kell elfogadni, hanem a maradó 27 tagállam mindegyikének ratifikálnia kell, azaz bármely tagállam meghiúsíthatja a szerződés megkötését. Ez arra ösztönözheti a tárgyaló feleket, hogy a "kilépés plusz" formula választása esetén is, a rendezendő kérdések körét olyan szabályozási területekre korlátozzák, ahol az Uniónak kizárólagos vagy megosztott (versengő) hatásköre van.
A kilépési nyilatkozat benyújtása (közlése) az Egyesült Királyság egyoldalú döntése. A kilépési folyamat kezdetének meghatározása a kilépő állam kezében van. Nyilván kell valamennyi felkészülési idő a kilépési nyilatkozat benyújtásával kezdődő kétéves időszakra. Emiatt az Egyesült Királyság aligha fogja elsietni a nyilatkozat benyújtását. David Davis, az újonnan kinevezett Brexit-miniszter (tulajdonképpen a kilépési tárgyalásokért felelős államtitkár) egy online cikkében nem tartja valószínűnek, hogy 2016 vége előtt közölnék az Unióval a kilépési szándékukat.[6]
Valóban, az Egyesült Királyságnak sok tennivalója mutatkozik a kilépéssel összefüggésben, amelyeknek legalább három nagyobb csoportja azonosítható. Egyrészt ki kell alakítani a tárgyalási pozíciót, ami a jövőbeni tárgyalások bonyolultsága miatt nem egyszerű lépés. Azonosítani kell a fő célokat, a kemény és puha (feladható) gazdasági és egyéb érdekeket, majd ezek súlyozása után összegyúrni a képviselendő álláspontot. Másrészt, az Egyesült Királyságnak politikai értelemben kezelnie kell azt a problémát, hogy Skócia és Észak-Írország lakosságának többsége az Unióban kíván maradni, ami a Brexit miatt felerősítheti a függetlenedési törekvéseket. Harmadrészt, az Unióból való kilépés, és az uniós jogszabályok hatályának megszűnése jelentős jogi vákuummal fenyeget a kilépő államban. Számos kérdést ugyanis az uniós jogszabályok rendeznek, és helyükbe legkésőbb a kilépés időpontjával új nemzeti szabályozást kell kialakítani. (Ez a probléma azoknak a közvetlen hatályú uniós jogszabályoknak az esetében merül fel, amelyeknek nincs átültető belső jogszabálya, tehát az uniós rendeleteknél, és részben a normatív határozatoknál). Sok esetben megoldás lehet az uniós szabályozás megtartása és "átmásolása" belső jogszabályokba, de a kilépési nyilatkozat közléséig legalább egy jogalkotási tervet ki kell alakítani, amely feltérképezi és ütemezi a nagyléptékű jogalkotási feladatokat.
A kilépési nyilatkozat csak a kilépési szándék közlése, amely néhány lényeges joghatással jár, de formálisan nem érinti az Egyesült Királyság tagállami státuszát. A kilépési tárgyalások ideje alatt a kilépő tagállam teljes jogú tagja marad az Uniónak. Az addigi uniós jogok és kötelezettségek maradéktalanul megilletik és terhelik, az általa delegált vagy jelölt uniós tisztségviselők továbbra is ott ülhetnek az uniós testületekben, intézményekben, szervekben. Így jogi értelemben nem, csak politikailag értelmezhető a Bizottság brit biztosának (Jonathan Hill) lemondása a június 23-i népszavazást követően.[7] Mindezek alól egy nyilvánvaló kivétel van. Az Egyesült Királyság képviselői nem vehetnek részt azokon az üléseken, ahol az Unió a saját részéről a kilépéssel kapcsolatos döntéseket előkészíti és meghozza. Az EUSz. rendelkezése kifejezetten ki is zárja a kilépő állam képviselőit az Európai Tanács és a Tanács ilyen üléseiről.
A kilépési nyilatkozat mint egyoldalú jognyilatkozat legfontosabb joghatása, hogy - ellenkező megállapodás hiányában - a közlésétől számított két év elteltével megszünteti az alapító szerződések (és az egész uniós jog) hatályát az Egyesült Királyságra, és ezzel az állam tagállami státusza is megszűnik az Unióban. E nyilatkozat joghatásai nincsenek a másik fél, az Unió részéről elfogadáshoz, tudomásul vételhez kötve. Az alapító szerződések szemszögéből nézve, a kilépési nyilatkozat közlésének időpontjában még nem világos, hogy a
- 20/21 -
nemzetközi szerződések megszűnésének melyik formája következik be. Amennyiben az Egyesült Királyság és az Unió nem tudja megkötni a kilépési szerződést, akkor két év elteltével a szerződések jogáról szóló 1969-es bécsi egyezmény 54. cikk a) pontjában foglaltak szerint szűnnek meg az alapító szerződések a kilépő tagállam és a többi tagállam viszonylatában.[8] Ezzel szemben, ha sikerül a rendezett kilépést biztosítani, tehát az Unió és az Egyesült Királyság megköti a kilépési szerződést, akkor az alapító szerződések relatív megszűnése inkább a bécsi egyezmény 54. cikk b) pontjában foglaltak szerint következik be (a felek utólagos megállapodásával a megszűnésre vonatkozóan),[9] bár a kilépést az Egyesült Királyság kezdeményezi az alapító szerződésekben foglalt rendelkezés szerint.[10]
Az egyoldalú jognyilatkozatoknál mindig alapvető kérdés, hogy vissza lehet-e őket vonni, és ezáltal a joghatásukat megszüntetni. Az Egyesült Királyság kilépési nyilatkozatánál ezzel csak távoli lehetőségként kell számolni. Elvileg elképzelhető, hogy amennyiben a kilépő tagállamnak nem sikerül kedvező feltételeket kialkudni a kilépési tárgyalások során, vagy valamilyen jelentős belpolitikai fordulat következik be, akkor a kilépési nyilatkozat visszavonása felmerül. Ilyen helyzetről az EUSz. 50. cikke nem rendelkezik. Ráadásul nemcsak a visszavonás lehetősége a kérdés, hanem az is, hogy egy esetleges, a visszavonásról szóló nyilatkozat joghatásai a másik fél (az Unió) elfogadásától függetlenül beállnak-e, vagy függenek-e attól, hogy például az Európai Tanács elfogad-e egy ilyen, visszavonásról szóló nyilatkozatot.
A gyakorlatban természetesen a két kérdés keveredhet. Ennek az oka abban áll, hogy az egyoldalú jognyilatkozatok visszavonásának lehetőségéről a nemzetközi jog nem tartalmaz világos és kellően konkrét szabályokat ahhoz, hogy nagy biztonsággal meg lehessen ítélni az Egyesült Királyság kilépési nyilatkozatának esetleges visszavonását. Az biztos, hogy önkényesen nem lehet visszavonni az egyoldalú jognyilatkozatokat, ezt a Nemzetközi Bíróság világosan kifejezte a Nuclear Tests-ügyekben.[11] Ezen belül, fölöttébb bizonytalan, hogy mi számíthat önkényes visszavonásnak. A nemzetközi szerződések jogából vett analógia alapján (l. az 1969-es bécsi egyezmény 62. cikkét, amely egyben szokásjogi szabály), például a körülmények lényeges megváltozása elfogadható okot adhat egy ilyen nyilatkozat visszavonásának (minden egyoldalú jognyilatkozatba beleértendő a clausula rebus sic stantibus is).[12] Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága a 2006-os irányelveiben, amelyeket az államok nemzetközi jogi kötelezettségek keletkeztetésére alkalmas, egyoldalú jognyilatkozatairól fogadott el, három körülményt sorolt fel, amelyeket mérlegelni kell, hogy a jognyilatkozat visszavonása önkényes-e. Ezek a következők (a 10. irányelv szerint): (i) megváltoztak-e lényegesen a körülmények az 1969-es bécsi egyezmény 62. cikkében foglalt feltételeknek megfelelően; (ii) a jognyilatkozat tartalmazott-e utalást a visszavonhatóságra; (iii) az a fél, amelynek irányában a jognyilatkozatból fakadó kötelezettségek fennállnak, hivatkozott-e már ezekre a kötelezettségekre (azaz élt-e már ebből fakadó jogaival).[13]
Mindezek a szabályok nem kellően konkrétak, további mérlegelést kívánnak, ha egy adott helyzetben kell felhívni őket. Márpedig kellően konkrét szabályok híján az adott helyzetben érvényesülő politikai törekvések döntenek, mivel elméleti, nemzetközi jogi érveket mind a visszavonás megengedhetősége, mind annak megengedhetetlensége mellett fel lehet sorakoztatni. Minden elvi kérdéstől eltekintve, a gyakorlatban ilyen lépés úgy történne meg, hogy az Egyesült Királyság közölné az Európai Tanáccsal a kilépési nyilatkozat visszavonását, és a testület határozatot hozna, hogy elfogadja-e ezt vagy sem. Az elutasító határozat alapulhatna azon is, hogy a kilépési nyilatkozat nem vonható vissza, de azon is, hogy a kilépési nyilatkozat visszavonása ugyan megengedhető, de az a másik fél, az Unió elfogadásához kötött, viszont az Unió (nevében az Európai Tanács) a visszavonást nem fogadja el. Mivel ez egy távoli lehetőség, a különböző érveket itt nem bontom ki. Ilyen helyzetben a kialakuló közös politikai akarat döntene, amelyhez - bármi legyen is a döntés - felsorakoztathatóak jogi érvek is.
A kilépési nyilatkozatnak még egy joghatásával számot kell vetni. Az Európai Tanács 2016. február 18-19-i ülésén az állam-, illetve kormányfők elfogadtak egy határozatot, amelyben az Egyesült Királyság által hivatalosan, még 2015-ben felvetett aggályok nyomán az uniós integráció néhány fontos kérdését újraszabályozták, illetve a létező szabályokat újraértelmezték. A háttér a napi hírekből köztudott. Az Egyesült Királyság kormánya csak akkor látta lehetőnek az állam bennmaradását az Európai Unióban, ha a szervezet alapos reformon megy át. Az akkor már kilátásba helyezett népszavazásra tekintettel a brit kormányfő reformtárgyalásokat kezdeményezett az Unión belül, hogy az elérni kívánt változások nyomán javasolhassa a választópolgároknak az Unióban maradást. A hivatkozott határozat lényegében e tárgyalások eredményeit rögzítette négy nagyobb területen. Ezek a gazdasági kormányzás (különösen az uniós pénzügyi felügyeleti rendszer vonatkozásában), a versenyképesség javítása (pl. dereguláció a belső piacot érintő területeken), a tagállamok szuverenitásának erősítése (pl. a szubszidiaritás elvének érvényesülését elősegítve), valamint a személyek szabad mozgásával összefüggésben a külföldi uniós polgárok szociális ellátásának részbeni újraszabályozása.[14]
A határozat jogi jellege első pillantásra nehezen határozható meg. Forgács Imre formailag is kritizálja a határozatot, mert álláspontja szerint az Európai Tanács itt ténylegesen jogalkotásba bocsátkozott, jogokat és kötelezettségeket hozott létre, márpedig az EUSz. 15. cikke kifejezetten tiltja, hogy az Uniónak ez az intézménye jogot alkosson.[15] Valóban, az Európai Tanács következtetései kifejezetten tartalmazzák, hogy a határozat - amely a Tanács következtetéseinek I. mellékletét képezi - jogi kötelezettségeket hoz létre.[16] Ennek ellenére úgy vélem, hogy a fenti kritika nem kellően megalapozott.
A határozat ugyanis nem uniós jogszabály (tehát a testület nem alkotott uniós jogot), hanem nemzetközi szerződés. Erre három körülmény világosan utal. (i) A határozatot nem az Európai Tanács mint az Unió in-
- 21/22 -
tézménye hozta, hanem a tagállamok megállapodásáról van szó, amelyeket az Európai Tanácsban részt vevő állam-, illetve kormányfők képviseltek a megállapodás létrehozatala során. Erre kifejezetten utal a határozat is. (ii) A határozat a következtetések részeként, az Európai Unió Hivatalos Lapjának C sorozatában jelent meg, a tájékoztatások és közlemények között.[17] (Az uniós jogszabályokat és normatív jogi aktusokat az L sorozatban hirdetik ki). A közzététel helye és módja is arra utal, hogy nem uniós jogszabályról van szó. (iii) A határozatot nemzetközi szerződésként regisztrálták az ENSZ Titkárságán az ENSZ Alapokmány 102. cikkének megfelelően, annak közzététele végett, amely meg is történt (regisztrációs szám: 53474).[18] Ez tehát a tagállamok között kötött nemzetközi szerződés, amelyet ugyanakkor az Európai Tanács a 2016. február 18-19-i ülésén elfogadott következtetéseinek részévé tett, így a megállapodásnak lehet közvetlenül is bizonyos hatása az Unió működésére.[19]
Ténylegesen ez a szerződés (határozat) az Egyesült Királyság uniós helyzetét igyekezett könnyíteni, bizonyos vonatkozásokban erősítvén a tagállami döntési lehetőségeket az integrációval szemben. Bár a határozat a címében is az Egyesült Királyság Európai Unión belüli helyzetének újraszabályozásáról szól, a határozatban foglalt szabályok többsége általános, amely az aggályokat megfogalmazó Egyesült Királyságot nem hozza kifejezetten különleges helyzetbe. Ugyanakkor a szerződés (határozat) hatályba léptető rendelkezése - nem függetlenül elfogadásának körülményeitől - meglehetősen szokatlan. Akkor lép hatályba, ha az Egyesült Királyság bejelenti a Tanács titkárának, hogy az Európai Unió tagállama kíván maradni. Tehát a hatálya egy tagállam, az egyik szerződő fél döntésétől (nyilatkozatától) függ.
Ha az Egyesült Királyság a népszavazás eredménye nyomán benyújtja a kilépési nyilatkozatot az Európai Tanácsnak, és kifejezi azt a szándékát, hogy nem kíván az Unió tagja maradni, éppen ellentétesen cselekszik azzal, amit a határozat feltételként megszab a hatálybalépéshez. A kilépési nyilatkozat kizár egy olyan tartalmú, másik nyilatkozatot, hogy az Egyesült Királyság az Unió tagja kíván maradni. A kilépési nyilatkozat benyújtásával tehát a hivatkozott határozat mint nemzetközi szerződés - bár létrejött, de - hatálybalépése véglegesen meghiúsul.[20] Természetesen itt elvi lehetőségként felmerül a kérdés, hogy a kilépési nyilatkozat esetleges visszavonásával, az Unióban maradás szándékának deklarálásával mi lehet a sorsa a határozatnak. Mivel látható volt, hogy a kilépési nyilatkozat visszavonásáról szóló nyilatkozat elfogadása vagy el nem fogadása is politikai döntés, természetesen a határozat sorsa is politikai döntéstől függ, és a kettő össze is kapcsolható.
Viszont ekkor a határozat esetleges hatálybaléptetése már nem az Egyesült Királyság egyoldalú nyilatkozatától függ, hanem a többi tagállam döntésétől. A határozat hatálybaléptető rendelkezése ugyanis arra épül, hogy az Egyesült Királyság döntési helyzetben van. A határozat nem utal ugyan a népszavazásra, de a döntési helyzet a határozat elfogadásának időpontjában nyilvánvalóan csak ehhez kapcsolódhatott. Miután a népszavazás eredménye megszületett, és ennek nyomán az állam benyújtja a kilépési nyilatkozatot, akkor a döntés megszületik, a döntési helyzet megszűnik. A kilépési nyilatkozat benyújtása véglegesen meghiúsítja a határozat életbelépését. Ezen az sem változtat, ha a nyilatkozatot az Egyesült Királyság elvileg visszavonhatná. Az a döntési helyzet, amelyre a határozatot szabták, már megszűnt. Legfeljebb utólagos - az összes fél által hozott - döntéssel lehet a határozatot mint nemzetközi szerződést hatályba léptetni.
(1) Az Egyesült Királyság távozása az Európai Unióból kérdéseket vethet fel azoknak a nemzetközi szerződéseknek a tekintetében, amelyeket az Unió kötött harmadik államokkal. Számos ilyen szerződés létezik, igen különböző szabályozási területeken. Kiindulópont lehet az, hogy az Unió által kötött nemzetközi szerződésekben a szerződő felek köre a Brexit nyomán automatikusan nem változik. Egy tagállam és a nemzetközi szervezet jogalanyisága élesen különválik. A nemzetközi szervezet mint szerződéskötő fél jogalanyiságát nem érinti az, ha egyik tagállam kilép a szervezetből. Valószínűleg ez volt az indoka annak, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság sem kívánta szabályozni a kérdést, amikor összeállította az olyan nemzetközi szerződések jogáról szóló szerződéstervezetet, amelyben legalább egy szerződéskötő fél nemzetközi (államközi) szervezet.[21]
Nem lehet viszont eltekinteni attól, hogy a kilépéssel az ilyen szerződés érvényesülésének materiális feltételei változnak (területi hatály). Az uniós nemzetközi szerződéseknél a területi hatályra vonatkozó rendelkezések rendszerint visszautalnak az alapító szerződések területi hatályára.[22] Az Egyesült Királyság kilépésével, amellyel az alapító szerződések területi hatálya változik, az Unió által kötött szerződések területi hatálya is megváltozik.
Így az Unió részéről kötelezettségként jelentkezik, hogy a szerződő feleket a Brexitről értesítse, ha annak időpontja véglegessé válik. Ez következik a szerződés jóhiszemű teljesítésének elvéből. Vannak olyan uniós nemzetközi szerződések, amelyek részletes szabályokat tartalmaznak arra az esetre, ha az Unióba új tagállamot vesznek fel. Itt alapvetően értesítési kötelezettséget írnak elő, valamint annak közös vizsgálatát, hogy a csatlakozásnak milyen hatásai lesznek a szerződésre.[23] Olyan klauzulával nem találkoztam, amely ilyen eljárást írt volna elő arra az esetre, ha egyik tagállam elhagyja az Uniót.
Az Unióval kötött nemzetközi szerződés területi hatályának megváltozása elvi lehetőséget biztosíthat a harmadik állam részére, hogy a szerződés megszűnésére hivatkozzon. Különleges érdekei fűződhetnek ugyanis ahhoz, hogy az Unióval kötött szerződés hatálya kiterjedjen az Egyesült Királyságra, a szerződéskötés idején fennálló állapotnak megfelelően (például az Egyesült Királyság fontos exportpiacát jelenti egyes stratégiai termékeinek). A területi hatály szűkülése
- 22/23 -
akár lényeges változást is jelenthet a szerződés megkötésének körülményeiben. A harmadik állam a szerződés megszűnésére ekkor szokásjogi szabály alapján hivatkozhat, amely a már hivatkozott 1969-es bécsi egyezmény 62. cikkében is tükröződik. A szerződés megkötésének idején fennállott körülmények alapvető megváltozása miatt a szerződés megszűnésére akkor lehet hivatkozni, ha (i) a részes felek a változást előre nem látták; (ii) a megváltozott körülmény lényeges alapul szolgált a szerződéskötéshez; (iii) a körülmény megváltozása miatt "gyökeresen átalakul" a szerződés alapján fennálló kötelezettségek mértéke. A harmadik államnak ezt kell bizonyítania ahhoz, hogy az Unióval kötött szerződés megszűnése megállapítható legyen az Egyesült Királyság kilépése miatt. Ezek bizonyítása igen nehéz, de az elvi lehetőség nyitva áll. Gyakorlati jelentősége ennek aligha van, mivel az Unióval kötött szerződések legtöbbjéből nem túl nehéz kiszállni, a vonatkozó szerződéses rendelkezések ezt biztosítják (legtöbbször néhány hónapos felmondási idővel), így felesleges a szerződés megszűnésének fenti, nehezebben bizonyítható okára hivatkozni.
Az Egyesült Királyságra az Unió által kötött nemzetközi szerződés az uniós alapító szerződések alapján kötelező [EUMSz. 216. cikk (2) bekezdés]. Amennyiben az alapító szerződések hatálya megszűnik az államra nézve, az Unió által kötött szerződések sem lesznek kötelezőek rá. Külön nemzetközi szerződést kell majd kötnie a harmadik állammal, ha a kilépés előtti feltételeknek megfelelően akarja rendezni az adott szabályozási területet.
Vannak ötletek, hogy a Brexit esetén az Egyesült Királyság részese maradhatna az uniós nemzetközi szerződéseknek, a nemzetközi szerződésekben való utódlás szabályai szerint.[24] Ezek a találgatások tévesek. A szerződésekben való utódlás jelenlegi általános szabályait az államok közötti utódlásra szabták (legtöbbször az elődállam megszűnésének vagy/és utódállam keletkezésének esetére).[25] A nemzetközi szervezetek által kötött szerződésekben való utódlásra nincsenek általános, szerződéses vagy szokásjogi szabályok. Ráadásul itt az Unió mint szerződő fél nem szűnik meg, továbbra is szerződő fél marad, és új állam sem keletkezik. Így bármilyen "utódlás" csak az Unió, az Egyesült Királyság és a harmadik állam utólagos, specifikus és közös megállapodásán alapulhat. Semmilyen feltételezett utódlási automatizmus nem érvényesülhet.
(2) Eltérő problémák vetődnek fel azoknál a nemzetközi szerződéseknél, amelyeket a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt kötött az Európai Unió. Itt a nehézségek abból adódnak, hogy az Uniónak nem volt jogalanyisága, csak az Európai Közösségnek és az Euratomnak. Márpedig a 2009. december 1-ig hatályos EUSz. akkori 24., valamint 38. cikke lehetővé tette, hogy az Unió (ezen belül is a Tanács) nemzetközi szerződéseket kössön harmadik államokkal, illetőleg nemzetközi szervezetekkel a közös kül- és biztonságpolitika és a rendőrségi, valamint a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén (ezek akkor nem közösségi, hanem uniós hatáskörök voltak). A Tanács nagyszámú ilyen szerződést kötött. Mivel az Unió nem rendelkezett jogalanyisággal, ezt a helyzetet csak úgy lehetett értelmezni, hogy e szerződések közvetlenül a tagállamoknál keletkeztettek jogokat és kötelezettségeket, míg a Tanács tulajdonképpen a tagállamok képviseletében kötötte meg a szerződéseket. Ezt alátámasztja az is, hogy a tagállamok kiköthették a szerződés megkötésének szavazása során a Tanácsban, hogy a saját alkotmányos követelményeiknek megfelelően a megkötendő szerződést még meg kell erősíteniük (ratifikáció) ahhoz, hogy a tagállam irányában a szerződés hatályba léphessen. Ha ez az értelmezés helyes, akkor az Egyesült Királyság az Unióból való kilépéssel nem szabadulhat az ilyen szerződésekben foglalt kötelezettségeitől, hiszen ezek őt közvetlenül terhelik.[26]
Ugyanakkor a helyzet ennél átláthatatlanabb. E szerződések némelyikében a Tanács kifejezetten az Unió egészére vállalt kötelezettségeket. Például a Nemzetközi Büntetőbíróság és az Európai Unió közötti együttműködésről és segítségnyújtásról szóló 2006-os megállapodás 2. cikk (1) bekezdése kifejezetten kiemeli, hogy az uniós tagállamok nem saját jogon szerződő felek.[27] Így az együttműködési és információnyújtási kötelezettség az uniós szervekre és uniós dokumentumokra korlátozódik. Ebben az esetben nehéz lenne azt mondani, hogy ez a szerződés a Brexit után bármilyen formában kötelező lenne az Egyesült Királyságra. Ráadásul a Tanács által kötött, idetartozó szerződések általánosan az uniós jog részét alkotják. Az EUSz. korábbi 24. cikk (6) bekezdése külön rendelkezést tartalmazott arra, hogy ezek a nemzetközi szerződések az uniós intézményeket kötelezik.
Még akkor is nehéz értelmezni a helyzetet, ha az ilyen szerződésekből döntően a tagállamokra hárulnak kötelezettségek. Például az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok közötti kölcsönös jogsegélyről szóló 2003-as megállapodásban[28] nem a tagállamok vállalnak kötelezettségeket, hanem az Unió vállalja a másik fél felé annak biztosítását, hogy a szerződésben foglalt kötelezettségeket a tagállamok betartják akkor is, ha egyébként nincs kétoldalú jogsegély-megállapodásuk az Egyesült Államokkal. Ugyanakkor a szerződés rendelkezései szerint az ilyen tagállamoknak okiratban kell megerősíteni az Egyesült Államok irányában, hogy a szerződésben foglalt kötelezettségeket elismerik (pl. 3. cikk 3. pont). A Brexit esetén az ilyen szerződések sorsát valószínűleg az érintett felek (itt az Unió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok) utólagos megállapodása dönti el.
(3) A hivatkozott 2003-as jogsegély-szerződés rendelkezései az adott szerződést már hasonlatossá teszik az ún. vegyes szerződésekhez (mixed agreements), ahol az Unió és a tagállamok együttesen, egymás mellett szerződő felek. A megkötendő nemzetközi szerződés szabályozási tárgya sokszor részben az Unió, részben a tagállamok hatáskörébe tartozik (megosztott, szomszédos külső hatáskör áll fenn). Ekkor a nemzetközi szerződés megkötésében az Unió mellett a tagállamok saját jogon is részt vehetnek. A hatáskörök keveredése miatt szükséges, hogy együttesen kössék meg az ilyen szerződéseket. Például az ENSZ Tengerjogi Egyezményének (Montego Bay, 1982) az Unió és az Egyesült Királyság is
- 23/24 -
a részese, mert egyes rendelkezések az Unióra is tartoznak: ugyanis a tengeri biológiai erőforrások megőrzése kizárólagos, míg a halászati politika megosztott uniós hatáskör (EUMSz. 3. és 4. cikk).[29]
A vegyes szerződések esetében nagyobb probléma nem mutatkozik a Brexit bekövetkeztével. A kilépés nem érinti azt, hogy az Egyesült Királyság részes fél az ilyen szerződésben. A kilépéssel az Unió által gyakorolt hatásköröket az állam visszaveszi, és ennek megfelelően áll helyt szerződéses félként a szerződésben foglalt kötelezettségekért is.[30] Így a hatáskörök visszavétele a felek körében nem hoz változást, csak a jogok és kötelezettségek köre változik az Unió és a kilépő állam viszonylatában. Mivel ez harmadik államok igényérvényesítését érintheti, a változásról nyilvánvalóan értesíteni kell a többi szerződő felet.
A Brexittel az Unió és az Egyesült Királyság új utakon jár, ahol nemzetközi jogi és uniós jogi vonatkozásokban is sok bizonytalanság mutatkozik. Az Unió felépítése, sajátos szerződéskötési gyakorlata, a szervezet és a tagállamok szoros viszonya miatt számos helyzetre nehéz olyan általános nemzetközi jogi szabályt találni, amely a Brexit bekövetkeztekor automatikus megoldást nyújthat a felmerülő jogi problémákra. Az ilyen problémák megoldása legtöbbször feltételez valamilyen eseti, konkrét, utólagos megállapodást a felek között. Enélkül számos jogvita keletkezhet, akár az Unió és a kilépő állam, akár a harmadik felek viszonylatában.
Nem szabad azonban elfeledni, hogy ahol léteznek alkalmazható nemzetközi jogi szabályok az uniós nemzetközi szerződések sorsára vonatkozóan, azok alkalmazása sem feltétlen. A felek ugyanis bármely más megoldásban is megállapodhatnak, és ezektől a szabályoktól eltérhetnek. Az ilyen megállapodásnak mindössze két korlátja van: egyrészt nem ütközhet nemzetközi kógens szabályba (ennek gyakorlati lehetősége igen kicsi), másrészt az ilyen megállapodással a felek nem sérthetik meg harmadik állam vagy nemzetközi szervezet irányában fennálló nemzetközi jogi kötelezettségeiket. E korlátok mellett az Unió és az Egyesült Királyság bármiben megállapodhat egymással, illetve harmadik felekkel, a közöttük lévő nemzetközi szerződések sorsára vagy felszámolásának módjára vonatkozóan. Lehetséges, hogy olyan megoldásokkal is találkozhatunk majd, amelyek új modellt jelentenek a nemzetközi szerződések jogában, és a sajátos helyzetek rendezése árnyalhatja a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos elképzeléseinket is. ■
- 24/25 -
JEGYZETEK
[1] Ezért nincs gyakorlati jelentőségük azoknak (az egyébként hibás) találgatásoknak, hogy az Egyesült Királyság meg tudná-e kerülni az EUSz. 50. cikkét, és más jogcímen mondaná fel az alapító szerződéseket, pl. Gunnar Beck - Frank Vibert: The seven days of Brexit: how a Leave government could bypass Article 50. blogs.lse.ac.uk/brexitvote/2016/06/15/the-seven-days-of-brexit-how-a-leave-government-could- bypass-article-50/; vagy Alan Renwick: The Road to Brexit. https://ukconstitutionallaw.org/2016/06/22/alan-renwick-the-road-to-brexit/ (6. pont).
[2] Hortense Goulard: 5 options for post-Brexit trade with Europe. http://www.politico.eu/article/5-options-for-post-brexit-trade-with-europe-ukip-efta-single-market/ (March 8, 2016).
[3] Már most látszik, hogy az Unió számára alapvető fontosságú lesz az Egyesült Királyságban munkát vállaló, ott letelepedő uniós polgárok szabad mozgásból eredő jogainak szerződéses biztosítása a kilépés utáni időkre. Az Egyesült Királyság számára nagy jelentőségű, hogy valamilyen szinten megmaradjon az uniós belső piachoz való hozzájutás, különösen a pénzügyi szolgáltatások vonatkozásában.
[4] Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, a Bild Zeitungnak adott interjújában vélekedett így, még a népszavazás előtt; http://www.businessinsider.de/donald-tusk-bild-interview-brexit-2016-6?r=US&IR=T (13.06.2016). Ugyanezzel számol Robert Chaouad is, http://fr.euronews.com/depeches/3211745-brexit-larticle-50-la-porte-exit-de-lunion-europeenne/(AFP 25/06/2016).
[5] Lazowski ezzel tényként számol, Adam Lazowski: One against 27: the pitfalls of Brexit negotiations with the EU. http://blogs.lse.ac.uk/brexitvote/2016/06/17/one-against-27-the-pitfalls-of-brexit-negotiations-with-the-eu/
[6] David Davis: Trade deals. Tax cuts. And taking time before triggering Article 50. A Brexit economic strategy for Britain. http://www.conservativehome.com/platform/2016/07/david-davis-trade-deals-tax-cuts-and-taking-time-before-triggering-article-50-a-brexit-economic-strategy-for-britain.html (2016.07.14.).
[7] http://www.bbc.com/news/uk-politics-eu-referendum-36629646. Az Egyesült Királyságnak joga lenne az EU-elnökséget is betölteni 2017 második felében, de erről az új kormányfő (Theresa May) érthetően már le is mondott, http://www.bbc.com/news/uk-politics-36841066.
[8] E rendelkezés értelmében a nemzetközi szerződés megszűnhet, illetve egyik szerződő fél tekintetében megszűnhet a szerződésben foglalt módon, annak rendelkezései szerint.
[9] L. Anthony Aust: Modern Treaty Law and Practice. Cambridge University Press, Cambridge 2004. 232-233. o.
[10] Éppen ezért a kilépési nyilatkozat nem hagyományos értelemben vett felmondás, mert a feleknek közvetlen tárgyalási kötelezettségük keletkezik a kilépéssel kapcsolatban, l. erre Haraszti György: A nemzetközi szerződések megszűnése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1973. 29. o.
[11] Nuclear Tests (Australia v. France), Judgment, I.C.J. Reports 1974, p. 253, at 270, par. 51.
[12] Gabcikovo-Nagymaros Project (Hungary/Slovakia), Judgment, I.C.J. Reports 1997, p. 7, at 64-65, par. 104.
[13] Yearbook of the International Law Commission, 2006, Vol. II. 380-381. o.
[14] A magyar szakirodalomban a határozatot elemzi Forgács Imre: Az Európai Tanács és a jogalkotás. Jogtudományi Közlöny 2016. 5. sz. 257-264. o.
[15] Forgács: i. m. 257. o.
[16] Az Európai Tanács jellemzően következtetésekben (conclusions) összegzi az adott ülésen elért, legtöbbször politikai jellegű megállapodásokat, álláspontokat.
[17] Az Egyesült Királyság Európai Unión belüli helyzetének újraszabályozása (Kivonat az Európai Tanács 2016. február 18-19-i ülésén elfogadott következtetésekből) HL C 069 I. (2016.02.23.) 1-16. o.
[18] L. UN Treaty Series, online elérhető: https://treaties.un.org/Home.aspx
[19] Úgy látom, hogy a határozat nemzetközi szerződésként elvileg három módon tud hatni az Unió működésére. Először is, a tagállamok kötelezték magukat arra, hogy a megállapodás egyes rendelkezéseit belefoglalják az alapító szerződésekbe, ha azokat legközelebb módosítják (pactum de contrahendo). Másodszor, a tagállamok kötelezték magukat arra, hogy a képviselőik (részben az Európai Tanácsban, részben miniszteri szinten a Tanácsban) elősegítik a szerződésben (határozatban) foglaltakat, például bizonyos uniós jogszabályok módosításával. Harmadszor, mivel az Európai Tanács következtetéseinek részét képezi, a határozatot az EUSz. 15. cikk (1) bekezdése alapján - szervezeti-politikai iránymutatásként - követnie kell az Unió érintett szerveinek (ez elsősorban a Bizottság) a rájuk vonatkozó részek tekintetében.
[20] A Bizottság szóvivője, Margaritis Schinas szerint a határozatban foglalt megállapodás már a népszavazás éjszakáján "megszűnt létezni", azaz meghiúsult, http://ec.europa.eu/avservices/audio/audioDetails.cfm?ref=I-125047&sitelang=en (25/07/2016).
[21] Vienna Convention on the Law of Treaties between States and International Organizations or between International Organizations (1986); Doc. A/CONF.129/15; http://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/conventions/1_2_1986.pdf (nincs hatályban).
[22] Például az Európai Közösség és Ausztrália között kötött borkereskedelmi szerződés 36. cikke a következőképpen szól: "Ezt a megállapodást egyrészről az Európai Közösséget létrehozó szerződés hatálya alá tartozó területeken és az említett szerződésben meghatározott feltételekkel kell alkalmazni, másrészről pedig Ausztrália területén." HL L 28. (2009.01.30.) 3. o.
[23] L. pl. Az Unió, annak tagállamai, valamint Kolumbia és Peru között megkötött kereskedelmi egyezmény 328. cikkét, HL L 354. (2012.12.21.) 3. o.
[24] Jed Odermatt: Brexit and International Law. http://www.ejiltalk.org/brexit-and-international-law/ (2016.07.04.).
[25] Vienna Convention on Succession of States in respect of Treaties (1978) No. 33356; UNTS Vol. 1946 (1996) 3. o.
[26] Nagyjából ilyen álláspontot foglal el Odermatt: i. m.
[27] HL L 115. (2006.04.28.) 50. o.
[28] HL L 181. (2003.07.19.) 34. o., különkiadás (HU) 19/6. kötet 168. o.
[29] HL L 179. (1998.06.23.) 3. o., különkiadás (HU) 04/3. kötet 262. o. Az Egyesült Királyság 1997-től, az Európai Közösség (ma már az Unió) 1998-tól részes fél.
[30] Az ilyen szerződéseknél az Unió rendszerint hatásköri nyilatkozatot tesz közzé a többi szerződő fél irányában. Az előbb hivatkozott 1982-es ENSZ tengerjogi egyezménynél a nyilatkozat megjelöli, hogy a szabályozott kérdések tekintetében mi tartozik az Unió (akkor még Közösség) kizárólagos, és a tagállamokkal megosztott hatáskörébe, l. HL L 179. (1998.06.23.) 3. o., különkiadás (HU) 04/3. kötet 388-389. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár (SZTE ÁJTK).
Visszaugrás
