Összegezve az ún. lex mercatoria alapos elemzésének eredményeit, Felix Dasser szerint a valódi kérdés nem az, hogy "a lex mercatoria létezik-e vagy sem", hanem, hogy "a lex mercatoria mikor és hogyan érvényesül". Más szóval, bár figyelmet érdemel annak megvitatása, vajon a modern lex mercatoria a valódi jogrendtől különböző, és egyrészről a különféle helyi jogoktól, másrészről a nemzetközi közjogtól független szabályanyag-e, vagy sem, ami azonban végső soron lényeges, annak mértéke, hogy az államok napjainkban mennyire engedik meg, hogy egy nemzetközi kereskedelmi szerződésben a felek visszautaljanak a lex mer-catoriára, s ezáltal elkerüljék a helyi jog alkalmazását.
Amit eddig elmondtak a lex mercatoriáról, az általánosságban alkalmazható a "Transznacionális jog"-ra is, azaz mindenféle nemzetközi, vagy nacionális jellegű alapelvek és szabályok rendszere, amelyeket a nemzetközi üzleti életben használnak. Valójában az International Law Association 1990-es mélyreható tanulmányában - a nemzetközi kereskedelmi választottbíróságoknál alkalmazott nemzetközi szabályok szerepéről - kevés figyelmet szenteltek ezen szabályok természetéről szóló elméleti kérdéseknek, valamint annak, hogy ezek vajon egy független jogrendszert reprezentálnak-e. Inkább az olyan választottbírósági döntések érvényességének és alkalmazhatóságának gyakorlati kérdéseire összpontosítottak, amelyeket a helyi bíróságok a "transznacionális jog"-ra alapoztak.
Az, hogy az UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei vajon részei-e a "transznacionális jog"-nak természetesen attól függ, hogy milyen jelentést kívánunk adni ez utóbbi fogalomnak. Elsőként elfogadhatunk egy szűkítő definíciót, ami által e jog alapjában az általánosan elismert jogelvekből és kereskedelmi szokásokból áll, ekkor azonban nehéz lehet az Alapelveket olyannak tekinteni, mint amelyek a maguk egészében beleesnek egy kategóriába, avagy egy másikba. Egy szélesebb definíció alapján viszont, ahol a "transznacionális jog" minden elvet és szabályt magába foglal, kivéve azokat, amelyeket egy bizonyos nemzeti jogrend megállapított, az UNIDROIT Alapelvek mint akár más "magán" instrumentumok is, pl. az IN-COTERMS, vagy az UCP, részei e jognak. Mégis függetlenül attól, hogy melyik álláspontot valljuk magunkénak ebben a témában, nem lehet kérdéses az, hogy ami igazából fontos - az Alapelvek esetében is -, az nem az elvi definíció, hanem hogy alkalmazható-e és milyen mértékben a gyakorlatban, a helyi jog mellett, vagy helyett.
Ezen értekezésben azokra a különböző esetekre kívánunk fókuszálni, amelyekben az Alapelveket nemzetközi kontextusban vita feloldására használják. Elsőként bemutatnánk egy ügyet, ahol a felek a szerződésükre irányadó jogként az UNIDROIT Alapelveket kifejezetten kikötötték (II), megkülönböztetve attól az esettől, ahol az Alapelvek alkalmazását, mint lex contractust hívták segítségül a nemzeti bíróság (II. 1.), vagy egy választottbíróság előtt (II. 2.). Ezután kifejtenénk az Alapelvek szerepének relevanciáját a felek kikötése hiányában (III), arra koncentrálva, hogy hogyan alkalmazzuk az Alapelveket, mint amelyek az "általános jogelvek", a "lex mercatoria" és hasonló szabályoknak a forrása (III. 1.), avagy hogyan lehet segítségünkre az Alapelvek, mint értelmező és kiegészítő eszköz a nemzetközi egységes jogot tartalmazó egyezményekhez (III. 2), és a hazai joghoz (III. 3).
Visszanézve 1994-re, amikor először publikálták az UNIDROIT Alapelveket, ezek a kérdések pusztán elvi felvetéseknek tűntek. Mára azonban, hála az egész világra kiterjedő vizsgálatot lefolyató CENTRAL (Center for Transnational Law)-nak és Berger professzornak, már világosan látszik, hogy az Alapelvek széles körű használatban vannak a gyakorlatban, minden egyes fent említett kontextusban.
A CENTRAL kérdéseire a megkérdezettek közül ötvenhárman válaszolták, hogy résztvevői voltak egy, vagy több olyan választottbírósági döntésnek, amelyben az Alapelveket a felek kifejezetten, a szerződésükre irányadó jogként választották.
A megkérdezettektől nem kérték, hogy mondják meg az okát, hogy miért döntöttek így, ezért a felmérésből nem derültek ki olyan részletek, mint a felek nemzetisége, a tranzakció típusa, a pontos szöveg, amellyel az Alapelveket kikötötték (pl.: a helyi jog helyett, azzal kapcsolatban, vagy a nemzetközi egységes jogot tartalmazó egyezményekkel kapcsolatban), és az sem, hogy a jogválasztási klauzula kombinálva volt-e egy választottbírósági klauzulával. Pedig ez utóbbi aspektus igen nagy jelentőségű lehet, mivel annak hatása, hogy a felek az Alapelveket kötötték ki a szerződésükre irányadó jogként, különböző lehet attól függően, hogy az Alapelvek alkalmazása helyi, vagy választottbíróságok előtt történik-e.
A helyi bíróságoknak kötelező alkalmazni saját nemzeti jogukat, amely magában foglalja a releváns kollíziós szabályokat. A hagyományos, napjainkban is irányadó nézet szerint, a kollíziós norma meghatározza azon állami jogot(okat), amely(ek) alkalmazhatók nemzetközi szerződésekre, ezáltal kizárva a nemzetek fölötti, vagy anacionális szabályokat, így pl. az Alapelveket.
Ezt alátámasztja az 1980-as Római Egyezmény a szerződésekre alkalmazandó jog meghatározásáról, azáltal, hogy olyan kifejezéseket használ, mint a "szerződő állam joga", "külföldi jog", vagy "annak az államnak a joga, amelyik (a szerződéssel) a legszorosabb kapcsolatban áll", ezek világosan jelzik, hogy az alkalmazandó jog a megfelelő ügyben mindig egy bizonyos állam joga kell legyen.
Ettől eltérő következtetésre juthatunk, ha az 1994-es Inter-Amerikai Egyezményt nézzük, mely a nemzetközi szerződésekre alkalmazandó jogról szól. Ennek az Egyezménynek - amely valójában még csak Mexikó és Venezuela között létezik - két cikkelye [9. (2) és 10.], olyan nemzetek fölötti, vagy anacionális forrásokra utal, amelyekből némelyek arra az eredményre jutnak, hogy ezalatt az Egyezmény alatt az UNIDROIT Alapelvek igenis alkalmazhatók, mint a szerződést "kormányzó" jog, amikor a felek azt kifejezetten kérik, sőt még ennek hiányában is.
Ha a felek utalása az Alapelvekre - mint "kormányzó" jogra - addig megy el, hogy megegyeznek azoknak szerződésükbe foglalásában, abból az következik, hogy a szerződésre irányadó jogot még mindig meg kell határozni a fórum nemzetközi magánjogi szabályainak alapján, és az UNIDROIT Alapelvek csak olyan mértékben kötik a feleket, hogy nem ronthatják le az irányadó jog azon kényszerítő normáit, melytől a felek megegyezésével sem lehet eltérni.
Mostanában vita folyt arról, hogy olyan esetekben, ahol az Alapelvekre az egyik fél egyoldalúan utalt, s a másik fél elfogadta ezt további tárgyalások nélkül, ott az Alapelvek általános feltételeknek mondhatók-e, következésképpen az alkalmazandó jogban szabályozott általános feltételek speciális határai rájuk is érvényesülnek-e. Ezzel a nézettel nehéz azonosulni. Az, hogy az Alapelveket egy szintre helyezzük az általános feltételekkel, hibás lépés lenne, mindenek fölött amiatt a tény miatt, merthogy az Alapelveket nem bizonyos fajta tranzakciókra, hanem általánosságban szerződésekre hozták létre, s ennek folyományaként nem nevesítenek professzionális csoportokat (pl.: eladók, bérbeadók, szállítók, bankok stb.), hanem csak a két absztrakt kategóriával operálnak: jogosult, kötelezett. Továbbá az Alapelvek távol állnak attól, hogy saját maguk egyoldalú szabályokat fektessenek le, hanem inkább "védelmet" adnak az egyedi szerződési feltételek igazságtalanságai ellen, ideértve azokat a helyzeteket is, amelyek megóvják a "belenyugvó" felet a lehetséges igazságtalanságoktól.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
