Jogelméleti közhely, hogy egy normaszöveg sohasem önmagában áll, annak értelmét mindig az elé kerülő konkrét jogesetet eldöntő jogalkalmazó szerv állapítja meg. Ahogyan Gadamer megfogalmazta: egy szövegben nincs benne annak teljes értelme, hanem azt az alkalmazást felhívó esetekben a különböző kontextusok alapján részben újra kell alkotnia az értelmezőnek. Nincs ez másként az Emberi Jogok Európai Egyezményével (EJEE) sem; e normaszöveg külön sajátossága továbbá, hogy rendkívül általános, így az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) számára a szokásosnál is bővebb mozgásteret biztosít annak eldöntésére, hogy egy konkrét eset sajátosságai fényében az EJEE felhívott rendelkezése mit (vagy mit nem) jelent. Nem érdektelen tehát annak empirikus vizsgálata, hogy az EJEB milyen módszereket és milyen gyakorisággal vesz igénybe az EJEE értelmezése és alkalmazása során.
The study presents some of the results of an empirical legal and sociological research conducted in 2021 with the involvement of six Central and Eastern European countries. In this research, among other issues, we sought to answer the question of how the European Court of Human Rights (ECtHR) uses the analyzed methods of interpretation and reasoning in its practice in cases concerning the countries of the region. The research was carried out on the basis of a specific methodology. In this paper, in addition to a sketch of this methodology and of the ECtHR's procedure and decision-making activity, we present the main findings of this aspect of the research, which may contribute not only to a better understanding of the ECtHR's practice, but also to a comparison with the practices of the constitutional courts of the regional countries and to the identification of possible reasons for similarities and differences.
Tárgyszavak: Emberi Jogok Európai Bírósága, jogértelmezési módszerek, jogi érvelés, jogösszehasonlítás
Az 1949-ben létrehozott Európa Tanács (ET) kontinensünk legfontosabb regionális jogvédő szervezete, melynek mára Európa csaknem minden országa a tagja.[1] Az ET 47 tagországa a csatlakozással arra kötelezte el magát, hogy nem sérti meg és érvényesíti[2] a legfontosabb emberi jogokat. Ezen jogok nem kimerítő katalógusát elsősorban az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (Emberi Jogok Európai Egyezménye, a továbbiakban: EJEE vagy Római Egyezmény) tartalmazza, mely 1953-ban lépett hatályba, és melyhez minden ET-tagállamnak csatlakoznia kell(ett). Az alapegyezményhez 1950 óta összesen 16 kiegészítő jegyzőkönyvet csatoltak, melyek közül a "legfrissebb" (első pillantásra meglepő módon) a 15. számú, mely 2021. augusztus 1-jén lépett hatályba, és rendelkezéseit az azt követően indult eljárásokban kell alkalmazni. E jegyzőkönyvek mindegyikét az alapegyezmény részes államainak megerősíteniük vagy ratifikálniuk kell(ett) ahhoz, hogy velük szemben alkalmazható legyen. Mára a 16 jegyzőkönyv mindegyikét elfogadta csaknem mindegyik ET-tagállam. (Ezek közül jelenleg csak tíz, nevezetesen az 1., a 4., a 6., a 7., a 11., a 12., a 13., a 14., a 15. és a 16. van hatályban; a 2., 3., 5., 8., 9. és 10. jegyzőkönyvet felváltotta és tartalmilag hatályon kívül helyezte a 11. jegyzőkönyv.) A Római Egyezményben és annak kiegészítő jegyzőkönyveiben foglalt jogok érvényesítésére az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB vagy Bíróság, illetve - székhelyéről elnevezve - a strasbourgi bíróság) szolgál. Az 1998-ban elfogadott 11. kiegészítő jegyzőkönyv hatálybalépéséig az alapegyezményhez és a jegyzőkönyvekhez anélkül is lehetett csatlakozni, hogy a részes állam elfogadta volna az EJEB joghatóságát, azóta viszont az ezekhez való csatlakozás a strasbourgi bíróság joghatóságának való alávetést is jelenti, beleértve annak vállalását, hogy ha a Bíróság a részes államot az
- 181/182 -
egyezmény megsértése miatt elmarasztalja, akkor az EJEB által megítélt kártérítést is ki kell fizetnie.
Az EJEB alapvetően kétfajta jogvitában jogosult eljárni: államok egymás közötti vitáiban, illetve természetes személyek és nem állami szervek államokkal szembeni vitáiban. Az előbbinek jelen kutatás szempontjából nincs jelentősége, mivel államok egymás közötti vitáiban az emberi jogok egyéni sérelme eleve fel sem merül. Emellett ilyen vitára rendkívül ritkán kerül sor (többévenként egyszer), így jelentősége egyéb szempontokból is elhanyagolható.
1998-ig a strasbourgi eljárás kétfokú volt; létezett egyrészt az Emberi Jogok Európai Bizottsága (a továbbiakban: Bizottság), mely első (de gyakran egyúttal végső) fokon bírálta el az elé hozott panaszokat, másrészt létezett az Emberi Jogok Európai Bírósága, mely fontosabb ügyekben a Bizottság által elbírált ügyeket másodfokon döntötte el. Ez a rendszer a 11. kiegészítő jegyzőkönyv 1998. november 1-jei hatálybalépésével megváltozott: a Bizottságot megszüntették, a Bíróságot pedig átalakították. Jelenleg a Bíróság eljárása elvileg két részre oszlik: egy elfogadhatósági (admissibility) vizsgálatra és (elfogadhatóság esetén) egy érdemi döntési részre, ma már azonban legtöbbször - az egyre nagyobb ügyteher miatt az eljárások gyorsítása érdekében - az elfogadhatósággal együtt (amennyiben az abban való döntés pozitív) az ügy érdemében is döntés születik. Az érdemi ítéletet megelőző eljárásban (és esetenként azzal együtt az elfogadhatóság megállapításához) a Bíróság eljáró szerve néha tárgyalást tart, a legtöbbször azonban az iratok és a felek (az indítványozó és az egyezmény megsértésével "vádolt" állam) írásos kérelmei, észrevételei alapján dönt.
A kérelem elfogadhatatlanságáról egyesbírók és háromtagú tanácsok dönthetnek, ez utóbbiak 2010-től kezdődően hatáskört kaptak arra is, hogy olyan ügyekben, melyekben jól megalapozott esetjog áll rendelkezésre (pl. a bírósági eljárás észszerűtlen elhúzódásával kapcsolatos esetekben) érdemi döntést is hozzanak. Egyébként az érdemi ítélkezést öt, egyenként hét bíróból álló kamara (chamber) végzi; különösen fontos, illetve elvi jelentőségű ügyekben pedig - amennyiben a kamara az ügy érdemében döntött, a kérelmet elfogadhatatlanná nyilvánító kamarai határozat esetében tehát nem - kérni lehet a 17 bíróból álló Nagykamara (Grand Chamber) döntését is (a tanácsok - csak egyhangúlag meghozható - érdemi döntéseivel szemben azonban nem lehet a Nagykamarához fordulni). Ha pedig az egyesbíró, a tanács vagy a kamara a kérelem elfogadhatatlanságáról határozott, akkor e döntéssel szemben semmilyen jogorvoslati út nem áll rendelkezésre. A Nagykamara csak a legritkább esetekben fogadja be a kamarák érdemi döntései elleni kérelmeket; ezt főleg akkor teszi meg, ha alapvető értelmezési kérdéseket kíván eldönteni, ha még el nem döntött problémákról kíván precedens jelleggel állást foglalni, vagy ha a korábban kialakult ítélkezési gyakorlattól el kíván térni.[3]
Ahhoz tehát, hogy a kamarák (egyes esetekben a tanácsok) a kérelmet érdemben vizsgálják, és tartalmi döntést hozzanak egy állami szerv általi alapjogsértés megtörténtéről, mindenekelőtt az szükséges, hogy az ne legyen elfogadhatatlan. Az elfogadhatatlanságnak nyolc esetköre van.[4] (1) Ha az ügy tárgyi okból elfogadhatatlan, azaz ha olyan jog megsértését állította a kérelmező, amelyet a Római Egyezmény nem tartalmaz (pl. munkához való jog, állampolgársághoz való jog stb.). (2) Ha az ügy személyi okból elfogadhatatlan. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem az arra jogosult terjesztette elő a kérelmet, így pl. nem a (vélelmezett) jogsértés áldozata fordult a Bírósághoz. Másrészt ezen esetkörhöz tartozik az is, amikor a jogosult nem a megfelelő állami (önkormányzati) szervvel (bírósággal, ügyészséggel, rendőrséggel, közigazgatási szervvel) szemben terjeszt elő kérelmet. (3) Ha az ügy időbeli okból elfogadhatatlan. Ez azt jelenti, hogy az alapegyezményben, illetve a jegyzőkönyvekben foglalt jogok megsértését az EJEB csak akkor bírálhatja el, ha a jogsértés az alapegyezménynek, illetve az adott jogot biztosító jegyzőkönyvnek a jogsértő állam általi ratifikációját követően történt. (4) Ha a kérelmező a jogsértő állam jogában rendelkezésre álló ún. hatékony, tehát a döntés érdemi megváltoztatására reális esélyt nyújtó jogorvoslati lehetőségek valamelyikét nem merítette ki. (5) Ha az utolsó hatékony jogorvoslat eredményeképpen meghozott határozatnak a fél részére történő kézbesítésétől számítva az EJEB-hez intézett kérelem postára adásáig (2021. augusztus 1-je előtti kérelmek esetében) több mint 6 hónap, illetve (ez utáni kérelmek esetében) több mint 4 hónap eltelt. (6) Ha a kérelem nyilvánvalóan alaptalan. (7) Ha az ügy releváns elemeiben lényegileg azonos egy olyan üggyel, amelyet a Bíróság már megvizsgált. (8) Jelentéktelen hátrány esetén. (De minimis non curat praetor.) Ezek közül a strasbourgi joggyakorlat (illetve annak fejlesztése és a tagállami jogok egyezménykonform értékelése) számára a legfontosabb a nyilvánvaló megalapozatlanság esete, mert ennek során az EJEB érdemi mérlegelést folytat le, meghatározva a Római Egyezmény által szabályozott jogok tartalmát.
Lényeges, hogy az EJEB - az alkotmánybíróságok többségével, így a magyar Alkotmánybírósággal ellentétben - nem végez normakontrollt, azaz nem semmisíthet meg egyetlen tagállami jogszabályt sem, továbbá (az ún.
- 182/183 -
ideiglenes intézkedés kivételével, lásd később) nem kötelezheti sem a tagállami szerveket, hatóságokat, sem magát a tagállamot (annak kormányát) semmiféle intézkedés megtételére (ítélet, határozat hatályon kívül helyezésére, megváltoztatására, a sérelmezett döntést meghozó szerv új eljárás lefolytatására utasítására, jogalkotásra stb.).[5] Még az ítélet végrehajtásának elmaradását sem szankcionálhatja; ahhoz az ET csak a végrehajtást ellenőrző Miniszteri Bizottság általi diplomáciai nyomást tudja felhasználni. A Bíróság érdemben kétféle döntést hozhat: megállapíthatja, hogy a tagállam megsértette a Római Egyezményt (vagy annak valamely, az adott tagállam által már ratifikált jegyzőkönyvét), illetve (egyezménysértés megállapítása esetén) kártérítést ítélhet meg a kérelmezőnek, és az államot a kérelmező költségeinek megtérítésére kötelezheti.[6]
A strasbourgi döntések megértéséhez tisztában kell lenni azzal is, hogy az EJEB alapvetően esetjogi bíróság, vagy ha úgy tetszik, precedensbíróság, mely a Római Egyezmény szövegét csak az elbírálandó tárgykörök tekintetében használja fel (azaz annak eldöntése során, hogy milyen típusú ügyekben van döntési kompetenciája, és melyekben nincs), egyebekben azonban az elé kerülő ügyek érdemi elbírálásának szempontjait saját maga alakítja ki és fejleszti esetről esetre, a konkrét ügyek felhasználásával. A korábbi döntésektől való eltérésre is a common law-ban kialakított két eljárási technikát használja, nevezetesen a distinguishinget és az overrulingot.[7] A distinguishing azt jelenti, hogy ha két ügy valamely releváns tényállási elemében különbözik egymástól, akkor a korábbi ügyben született döntéstől el lehet térni (vagyis a korábbi, nem teljesen azonos ügy nem viselkedik a későbbi ügy vonatkozásában precedensként); az overruling pedig azt, hogy ha a megváltozott (társadalmi, gazdasági, jogi, politikai stb.) körülmények indokolják, úgy a korábbi ítélkezési gyakorlat revideálható, és ez esetben a későbbi ügyekben már csak a felülbírálat után született, új gyakorlatnak megfelelő bírósági döntések viselkednek követendő precedensként.[8] Mivel az EJEB számára a konkrét ügy egyedi tényei rendkívül fontosak, azok pedig az adott ügy sajátosságai alapján soha nem teljesen azonosak, a distinguishing technikájával viszonylag egyszerűen tud módosítani ítélkezési gyakorlatán, ha azt valamiért szükségesnek tartja, illetve a konkrét ügyekben meg tud állapítani a fő szabályként követett gyakorlata alóli kivételeket. Ritkán van tehát szüksége arra, hogy explicit módon kifejezésre juttassa azon álláspontját, hogy a korábbi ügyekben követett gyakorlatával tudatosan és bevallottan szakít, és új jogi alapokra helyezi ítélkezését. Mindehhez rendkívül széles értelmezési eszköztárat használ, melynek feltárása és empirikus elemzése a jelen tanulmányban ismertetett kutatás kifejezett és legfőbb célja volt.
2020 végén a Mádl Ferenc Intézet keretében megalakult egy kutatócsoport azzal a céllal, hogy hat kelet-közép-európai ország alkotmánybírósági gyakorlatát, ezen belül is a nemzetközi joggal való kapcsolattal rendelkező határozatokat, valamint magukat a hivatkozott nemzetközi fórumok vonatkozó döntéseit tanulmányozza. Ennek részeként a kutatócsoport célja az volt, hogy a kutatás eredményeként képet kapjunk (1) a V4 és az északnyugat-balkáni (a továbbiakban, némi földrajzi pontatlanságot is megengedve: kelet-közép-európai) országok közös alapjogértelmező joggyakorlatának sajátosságairól, illetve a főbb különbségekről; (2) az adott országok tekintetében folytatott hasonló európai joggyakorlatról, vagyis az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) releváns joggyakorlatáról, valamint (3) az előbbi két pontban vizsgált országok (egyfelől) és a regionális/transznacionális fórumok (másfelől) közötti hasonlóságokról és különbségekről, mindenekelőtt az alkalmazott érvelési és értelmezési módszereket[9] tekintve.[10] Ennek érdekében a hat vizsgált ország (Cseh-
- 183/184 -
ország, Lengyelország, Magyarország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia) mindegyikének elemzésére felkértük az adott ország jogrendszerének egy-egy elismert szakértőjét, akiknek a feladata "saját országuk" vonatkozásában a releváns nemzeti alkotmánybírósági gyakorlat elemzése és annak az adott országra vonatkozó európai fórumok (EJEB, EUB) gyakorlatával való összehasonlítása lett. A kutatás alapvető módszere így egyrészt (az egyes országok vonatkozásában) az esetelemző módszer, másrészt (az egyes fórumok tevékenységének jellemzőinek összevetését tekintve) a jogösszehasonlító módszer lett.[11] Jelen írás keretében kizárólag azon kutatási eredmények összefoglaló áttekintését adjuk, melyek az EJEB jogértelmezésével kapcsolatban állapíthatók meg.[12]
Minden érintett ország kutatója 30-30 szupranacionális döntést nézett meg, egy meghatározott módszertan szerinti kiválasztási séma alapján (melyben tág teret kapott az egyéni kutatói értékelés lehetősége is),[13] így összességében 180 elemzett határozat alapján detektálhattuk az EJEB jogértelmezésének sajátosságait.
Az EJEB azon tevékenysége, melynek során az EJEE-t mint nemzetközi egyezményt értelmezi, nem törvényértelmezés és nem is alkotmányértelmezés; kétségtelen azonban, hogy jellegében inkább az utóbbihoz áll közelebb, így az EJEB döntéshozatali ("ítélkezési") tevékenysége során az alkotmányértelmezéshez, és ennek alapján az alkotmányos érveléshez használtakhoz hasonló módszereket alkalmaz. A kutatásunk alapjául szolgáló metodológiai klasszifikáció értelmében[14] egy nemzetközi egyezményt alkalmazó döntéshozatali fórum által alkalmazható módszerek a következők.
A legtriviálisabb módszer[15] a (1.) nyelvtani (textuális) értelmezés. Ez lehet mindenekelőtt (1/A.) hétköznapi (jelentés szerinti) értelmezés, ezen belül is hétköznapi szemantikai értelmezés, melynek során a kérdéses norma szavainak, kifejezéseinek egyszerű tartalmi jelentését tárjuk fel, és szintaktikai értelmezés, melynek során kifejezetten a szavak közötti mondattani kapcsolatok értelmezésével állapítjuk meg azt, hogy a szöveg egyes részei között milyen viszony áll fenn. Szemantikai tartalom azonban nemcsak a hétköznapi szóhasználat alapján állhat elő, hanem az egyezmény által használt jogi fogalmak jogi jelentésének alapul vételével is; ennek feltárása a
- 184/185 -
(1/B.) jogi szakmai (dogmatikai) értelmezés feladata. E jogi szakmai értelmezés lehet egyszerű fogalmi dogmatikai értelmezés, de (szintén jogdogmatikai kategóriának minősülő) jogelvek alapján történő értelmezés is. Mindemellett a szemantikai tartalmat más szakmák terminológiája is meghatározhatja, így elvileg önálló almódszerként detektálható az (1/C.) egyéb szakmai (jelentés szerinti) értelmezés is.
A (2.) logikai (nyelvi-logikai) érvek a (kvázi-)formális logika maximái, melyek a szöveg (látszólagos) hallgatása esetén is megalapozott következtetések levonását teszik lehetővé, amennyiben rendelkezésre állnak más olyan tényállásokra vonatkozó normaszövegek, mely tényállások az ítélkező személy által jogilag könnyen minősíthetők, ily módon a norma látszólagos hallgatása esetére is irányt mutatnak. Ezek közül a legfontosabbak[16] az (2/A.) argumentum a minore ad maius (a kevesebbről a többre való következtetés; az (2/B.) argumentum a maiore ad minus (a többről a kevesebbre való következtetés); az (2/C.) argumentum ad absurdum; az (2/D.) argumentum a contrario (az ellenkezőből való következtetés); az (2/E.) argumentum a simili (a hasonlóból való következtetés), és ezen belül az analógia. Mindezek mellett léteznek (2/F.) egyéb logikai maximák, melyek szintén felhasználhatók a normaszöveg látszólagos hallgatása esetén; ilyen pl. az implied powers, az eiusdem generis maximája stb.
A (3.) rendszertani érvek az alkalmazandó norma kontextusát veszik figyelembe. Ez lehet mindenekelőtt az adott nemzetközi egyezmény szövegén belüli kontextus, melyet az egyszerűség kedvéért (3/A.) kontextuális értelmezésnek nevezünk. Tágabb értelemben ide tartozik az, amikor az adott nemzetközi fórum az alkalmazandó egyezményi rendelkezés jelentését más, ugyanezen nemzetközi egyezményben található rendelkezések alapján, azokkal egybevetve, azokkal összhangban állapítja meg. Szűkebb értelemben viszont csak akkor beszélünk kontextuális értelmezésről, ha az egyezménybeli norma értelmét azon rendeltetése alapján próbáljuk feltárni, ami pusztán annak a jogi normák rendszerében (jelen esetben az értelmezendő normát is tartalmazó nemzetközi egyezményben) elfoglalt helyéből következik. Utóbbi lényegében a (törvényértelmezéshez kidolgozott) Savigny-féle rendszertani értelmezésnek[17] felel meg; előbbi viszont túlmegy azon, és az ellentmondani látszó normák ellentmondásának feloldásával - ideértve a főszabály-kivétel konstrukciót, a szubszidiaritás elvét és az ún. "lerontó formulákat" (lex superior derogat legi inferiori, lex specialis derogat legi generali, lex posterior derogat legi priori) is - jelöli ki a több közül azt az egy rendelkezést, amely a tényállás fényében alkalmazható lesz. Emellett külső kontextusok is figyelembe vehetők az egyezményértelmezés során. Így a nemzetközi egyezmények értelmezése történhet (3/B.) az adott fórum (jelen tanulmány keretei között az EJEB) saját esetjogára való hivatkozással, ezen belül a korábbi eseti döntésekre ("precedensekre"), a fórum ítélkezési gyakorlatára, elvi állásfoglalásokra (pl. saját működési rendjére) történő hivatkozással; továbbá az EJEB felhasználhatja az EJEE értelmezése során (3/C.) a Velencei Bizottság állásfoglalásait és ajánlásait, vagy az Európa Tanács más szerveinek határozatait is.
A (4.) jogösszehasonlító érvek körében egy nemzetközi egyezményt alkalmazó fórum hivatkozhat (4/A.) más nemzetközi szerződésekre; (4/B.) más nemzetközi jogszolgáltató fórumok eseti döntéseire vagy ítélkezési gyakorlatára; 4/C. par excellence jogösszehasonlító érvekre, ezen belül egy konkrét jogrendszer valamely konkrét pozitív jogi normájára (alkotmányára, törvényére, rendeletére), egy konkrét jogrendszer valamely alkotmánybírósági vagy bírósági határozatára; általánosságban az "európai joggyakorlatra", a "demokratikus országok által követett elvekre" és hasonló, nem-specifikus igazoló elvekre; továbbá (4/D.) egyéb külsődleges értelmezési forrásokra (pl. a nemzetközi szokásjog normáira, a ius cogensre stb.) is.
Megkülönböztetjük ezek mellett a (5.) teleologikus (objektív teleologikus), vagyis a nemzetközi egyezmény célján, rendeltetésén, funkcióján alapuló értelmezést és a (6.) történeti (szubjektív teleologikus), azaz a normaalkotó szándékán alapuló értelmezést.[18] Utóbbi forrása lehet (6/A.) előterjesztői indokolás, (6/B.) valamely előkészítő munkaanyag, esetleg (6/C.) az egyezmény vagy egyezményi rendelkezés keletkezés- vagy változástörténetének figyelembe vétele. Külön módszerként határoztuk meg továbbá a (7.) jogtudományi-jogirodalmi (jogtudományi munkákra, szakirodalmi forrásokra hivatkozó) értelmezést, az (8.) általános (nem dogmatikai kategóriaként létező) elvek[19] fényében történő értelmezést és a (9.) szubsztantív (közvetlenül valamely bevett, nem jogi értékre hivatkozó) értelmezést.
Az EJEB messze legfontosabb, leggyakrabban használt és érvelési súlyát illetően is legmeghatározóbb módszerének a saját korábbi gyakorlatára történő hivatkozás bizonyult. Mindegyik elemzett EJEB-döntésben volt hivatko-
- 185/186 -
zás a korábbi ítélkezési gyakorlatra, mégpedig nemcsak általában véve a Bíróság saját korábbi gyakorlatára való utalás történik, hanem az adott jogkérdés konkrét határozatokra való hivatkozással történő eldöntése. Elméletileg az EJEB kétséget kizáróan egy precedensbíróság (esetjogi bíróság),[20] de az alkalmazott értelmezési módszerek és az érvek forrásai alapján empirikusan is egyértelműen kimutatható, hogy valóban az. A Bíróság joggyakorlata tehát mindig konkrét forrásokban (egzakt módon idézett precedensekben) manifesztálódik, ami azzal is jár, hogy hasonló esetek eldöntéséhez egyre több és több korábbi döntésre tudnak az EJEB későbbi ügyekben döntő bírái hivatkozni. Ezt az elméleti tételt az empirikus adatfelvétel ugyancsak visszaigazolja: minél később születik egy döntés (azaz minél közelebb vagyunk a mához), annál több konkrét precedensdöntést idéz a bíróság - éspedig nemcsak különböző, hanem azonos jogkérdésekben is.
A legtöbb ügynél található egy, a gyakorlatot alapjaiban formáló, az értelmezendő (Római Egyezményben foglalt) emberi jog lényegi alapkérdéseit elvileg eldöntő ősforrás, egy alaphatározat, amely mint leading case befolyásolja az adott alapjogot értelmező összes későbbi EJEB-döntést is, és amelyre az adott emberi jog speciális problémáit eldöntő későbbi határozatok ráépülhetnek. Ezek a speciális határozatok a későbbi speciális ügyekben szintén precedensként funkcionálnak, és azokra minden hasonló ügyben (az eredeti alaphatározattal együtt) hivatkoznak a későbbi ügyekben döntő kamarák. Így egyfajta függő piramisrendszer épül, ahol felül egy leading case befolyással bír az adott emberi jogot értelmező és alkalmazó minden későbbi döntésre, alatta az egyes részterületek átfogó szempontjait definiáló határozatok fekszenek, majd egyre specializáltabb, egyre konkrétabban egy meghatározott jogviszonyra vagy jogi problémára koncentráló döntések jönnek. Így egy mai EJEB-döntés meghozatalakor a bíráknak már egy többszintű precedensrendszert kell figyelembe venniük, melyet saját döntésükkel tovább építenek, melyre egy későbbi döntés során már a most rendelkezésre állókkal együtt lehet, illetve bizonyos esetekben (ha az adott döntés nemcsak alkalmazta a korábbi precedenshatározatok jogi iránymutatásait, de tovább is fejlesztette azokat) kell hivatkozni. E belső kényszer az EJEB önértelmezéséből következik, mely - az egységesség, a jogegyenlőség, a jogbiztonság és az előreláthatóság érdekében - az azonos jellegű ügyek azonos módon való eldöntését várja el saját bíráitól (illetve a bírói döntések előkészítését végző apparátustól).
A korábbi gyakorlat mellett az ügyek egy jelentős részében alkalmazott módszer a tág értelemben vett kontextuális értelmezés, mely összességében az elemzett döntések döntő többségében (majdnem mindegyikében) megjelent. Az EJEB credója az, hogy az Egyezmény egyes rendelkezéseit nem önmagukban, hanem egymásra tekintettel, egymással összhangban kell értelmezni ("harmonikus értelmezés").
Gyakran alkalmazott metódus még egyrészt a nyelvtani értelmezés, melyen belül főleg a jogi dogmatikai (ezen belül is leginkább a jogelvek szerinti) értelmezés dominál, továbbá a teleologikus értelmezés. A nyelvtani értelmezésen belül a szavak, kifejezések hétköznapi értelme ritkán jelenik meg, aminek az az oka, hogy a Római Egyezmény problémás kifejezései, értelmezésre szoruló fogalmai alapvetően jogi fogalmak, illetve, ha nem, akkor is - az egyezménysértés megítélésének kontextusában - azzá válnak. A jogi jelentés mindig az EJEB saját meggyőződését kifejező jogi jelentést takar, tehát nem a tagállami jogi fogalmakat használja a Bíróság, hanem mindig a saját maga által kialakított dogmatika alapján álló fogalmi jelentést (autonóm értelmezés). Ehhez képest is érdekes, hogy a hétköznapi szemantikai (szótani) értelem alig jelenik meg a határozatokban (körülbelül az ügyek egytizedében van jelen), ezek közül kifejezett szótári jelentésre csak két ügyben épült az EJEB szöveg- (Egyezmény-) értelmezése; egyéb szakmák szerinti értelmezés szintén csak két ügyben volt jelen; szintaktikai (mondattani) értelmezés pedig még kivételként sem fordult elő az elemzett 180 elemből álló mintában.
Végül a rendszeresen alkalmazott módszerek közül az utolsó a teleologikus értelmezés. Nagyjából az ügyek felében-harmadában fordul elő ilyen hivatkozás; pontos arányuk azért sem állapítható meg, mert a cél szerinti értelmezés tipikusan valamilyen más módszerrel együtt, más érvbe integráltan, mintegy járulékos megállapításként jelenik meg. Végső soron minden jogértelmezésnél figyelembe veszik a bírák a Római Egyezmény, illetve az abban foglalt emberi jogok célját, funkcióját, de ez sokszor csak háttértudásként hat a döntésre; explicite csak az ügyek egy részében hivatkoznak az adott alapjog tárgyára, céljára, funkciójára vagy értelmére.
Az, hogy - a precedensekre való hivatkozást ide nem véve - miért e módszerek dominálnak az EJEB egyezményértelmezése során, annak tudható be, hogy ezek azok a módszerek, melyeket az EJEB 1975 óta deklarált módon
- 186/187 -
figyelembe vesz. 1975-ben mondta ki ugyanis a Golder-ügyben[21] azt, hogy az 1969-es, a szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény szerződésértelmezésre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni a Római Egyezmény értelmezése során is. Bár a Bécsi Egyezmény ekkor még nem lépett hatályba (arra csak 1980-ban került sor), az EJEB a visszaható hatály tilalmának a megsértése nélkül azért tudta megállapítani azt, hogy a Bécsi Egyezmény vonatkozó jogértelmezési szabályai alkalmazandók, mert (érvelése szerint) e jogértelmezési normák a nemzetközi jog általánosan elfogadott elveit (generally accepted principles of international law) jelenítik meg. Azaz az EJEB szerint ezen értelmezési szabályok nem azért kötelezőek rá, mert a Bécsi Egyezmény kötelező lenne, hanem azért, mert e szabályok olyan általános nemzetközi jogelvek, melyek akkor is köteleznék a bíróságot, ha nem lennének sehol írásban lefektetve.[22]
A Bécsi Egyezménynek az EJEB által 1975-ben felhívott, és az EJEB töretlen gyakorlata alapján azóta is az Emberi Jogok Európai Egyezménye értelmezésének alapjául szolgáló 31-33. Cikkeinek - a Római Egyezmény értelmezése során is releváns, megfelelő eltérésekkel alkalmazandó - szövege a következő. A 31. Cikk "Az értelmezés általános szabályai" körében deklarálja, hogy "[a] szerződést jóhiszeműen, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint, valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni".[23] A 32. Cikk "Az értelmezés kiegészítő eszközei" cím alatt határozza meg (nem taxatív jelleggel) az egyéb módszereket és forrásokat: "Igénybe lehet venni az értelmezés kiegészítő eszközeit - ideértve a szerződést előkészítő munkálatokat és megkötésének körülményeit is - annak érdekében, hogy a 31. Cikk alkalmazása folytán kapott értelem megerősítést nyerjen, vagy hogy az értelem megállapítható legyen abban az esetben, ha a 31. Cikk szerinti értelmezés: a) félreérthető vagy homályos értelemhez, vagy b) olyan eredményre vezetett, amely nyilvánvalóan képtelen vagy ésszerűtlen." A 33. Cikk ("Két vagy több nyelven hitelesített szerződés értelmezése") szerint végül: "1. Ha a szerződést két vagy több nyelven hitelesítették, mindegyik nyelvű szöveg egyaránt hiteles, feltéve, hogy a szerződés másképpen nem rendelkezik, vagy a felek nem állapodnak meg abban, hogy eltérés esetén egy meghatározott szöveg lesz az irányadó." A többi értelmezési szabály egy nemzetközi egyezmény (így az Emberi Jogok Európai Egyezménye) vonatkozásában nem releváns.
Önmagában kérdéses, hogy mennyire lehet jól alkalmazni a Bécsi Egyezmény előírásrendszerét az EJEE rendelkezéseinek értelmezésére, ám az kétségtelen, hogy bizonyos interpretációs metódusok közösek lehetnek, tekintve, hogy mindkettő jogi szöveget tartalmaz, mely szövegek jogi jelentésének detektálásához azonos vagy nagyon hasonló módokon lehet eljutni. A lényeges értelmezési források legalábbis jelentős átfedést mutatnak, így az EJEB 1975. évi választása, mely szerint a Római Egyezmény értelmezéséhez a szerződések jogáról szóló 1969-es Bécsi Egyezmény 31-33. cikkeit kell alkalmazni, megfelelőnek tűnik.
E módszerek azonban nem egyenlő fontosságúak, amit mind a Bécsi Egyezmény vonatkozó cikkeinek címei, mind az EJEB konkrét ügyekben született döntései, illetve az azokban foglalt értelmezések (melyekről részben a megelőző oldalakon már szó volt) is megerősítenek. A Bécsi Egyezmény és az EJEB is, mint láttuk, az értelmezés elsődleges módszerének a Bécsi Egyezmény 31. Cikke szerinti metódusokat tekinti, vagyis a nyelvtani (szemantikai) értelmezést, azon belül is elsősorban a jogi szemantikai értelmet a hétköznapival szemben, a kontextuális értelmezést, valamint a(z objektív) teleologikus értelmezést (a "tárgy és cél" - object and purpose - szerinti értelem detektálását). Ehhez képest "kiegészítő eszközként" (supplementary means) alkalmazható az argumentum ad absurdum logikai érve [32. Cikk b) pont]; illetve ennek (azaz a "nyilvánvalóan képtelen vagy ésszerűtlen" - manifestly absurd or unreasonable - eredménynek) az elkerülése; az előbb említett fő módszerekkel megállapított értelem megerősítése, valamint a többértelmű rendelkezések megfelelő értelmének feltárása érdekében használhatóak más eszközök is. Ezen eszközöket azonban a Bécsi Egyezmény 32. Cikke nem sorolja fel tételesen; az ad absurdum érve mellett kifejezetten csak egyetlen további módszert, a szubjektív teleologikus értelmezés technikáját (a Bécsi Egyezmény szóhasználatában: the preparatory work of the treaty) említi, ami azonban magában foglalja a történeti értelmezés minden lehetséges almódszerét (és ha csak ritkán is, de mindre ténylegesen előfordul hivatkozás az EJEB gyakorlatában).
Az általunk lefolytatott kutatás eredményei, mint arról szó volt, részben megerősítik az EJEB deklarált gyakorlatát, vagyis azt, hogy az EJEB a különböző, Egyezményben foglalt jogokat a Bécsi Egyezmény 31-33. Cikkei szerinti módokon értelmezi, és ezen értelem megállapításával alkalmazza azokat konkrét ügyekben. Az, hogy az EJEB leggyakrabban alkalmazott módszere mégsem a nyelvtani, a kontextuális vagy az objektív teleologikus értelmezés, hanem a saját precedensei alapján történő érvelés, minden bizonnyal annak tudható be, hogy a Bécsi Egyezmény szerinti fő módszereket ítélkezése kezdeti éveiben, évtizedeiben kellett leginkább közvetlenül alkalmaznia, amikor kialakította az egyes alapjogok és azok főbb alkalmazási esetkörei tekintetében a folyamatosan megszilárduló ítélkezési gyakorlatát; ezt követően már elegendő volt az ezen értelmezéseket elvégző határozataira mint precedensekre utalnia, de nem volt szükséges ugyanazt a típusú jogértelmezést újra és újra elvégeznie. Minél újabb egy ügy, illetve minél régebbi gyakorlata
- 187/188 -
létezik egy adott jogi problémakörnek, annál kevésbé hivatkozik az EJEB (mert annál kevésbé szükséges hivatkoznia) a közvetlen, elsődleges jogértelmezési módszerekre, és annál inkább elég az ezen értelmezéseket elvégző korábbi precedensdöntéseire utalnia.
Ami az egyéb, "kiegészítő" módszereket illeti, azok az elemzett minta alapján valóban lényegesen kisebb arányban fordulnak elő az EJEB határozataiban. A minden ügyben kivétel nélkül előforduló saját esetjogra való hivatkozások, az ügyek döntő többségében megjelenő kontextuális értelem, az ügyek nagyjából felében előforduló (főként jogi) szemantikai nyelvtani értelmezés (és ezen belül különösen a jogelvekre való hivatkozások), továbbá az ügyek felében-harmadában előforduló (de rendszeresen más módszerekhez kapcsolódó, és éppen ezért arányaiban csak körülbelüli pontossággal megállapítható) objektív teleologikus értelmezés mellett viszonylag gyakran (nagyjából a vizsgált határozatok harmadában) felbukkanó értelmezési források a nemzetközi jog jellegű érvek. Ide kell érteni mindenekelőtt a (Római Egyezményen kívüli) egyéb nemzetközi szerződéseket, mely érvtípus önmagában az ügyek közel egyharmadában felbukkan, mégpedig sokszor nemcsak díszítőelemként, illusztrációként, hanem az érvelést erősítő érvként, vagy akár meghatározó (ügydöntő) érvként is.
A nemzetközi egyezmények jelentősége az EJEB gyakorlatában annak tudható be, hogy az EJEB maga is egy "nemzetközi" (szupranacionális) bíróság,[24] az általa érvényesített jogforrás pedig egy nemzetközi egyezmény; így nem meglepő, hogy a nemzetközi források iránt tisztelettel viseltetik, és azokat - természetesen az EJEE rendelkezései értelmének továbbfejlesztéséhez, nem pedig azok lerontásához - használja és hivatkozza. Ennek kapcsán kifejezetten elismeri, hogy nem érzi kötve magát ahhoz, hogy pusztán azon egyéb nemzetközi egyezményeket használja, melyekhez az Európa Tanács tagállamai vagy éppen maga az érintett tagállam csatlakozott, mivel úgy tartja, hogy az emberi jogok tartalmát olyan minimális közös elvárások jelentik, melyek forrása bármely más, hasonló tárgykörű nemzetközi egyezmény lehet. Ezért nem véletlen, hogy többször is hivatkozik más regionális emberi jogi egyezmények (pl. az Emberi Jogok Amerikai Egyezménye, az Ember és Népek Jogainak Afrikai Chartája) rendelkezéseire vagy más nemzetközi egyezményekre (pl. az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára), ezek közül - nem meglepő módon - legtöbbször magára a szerződések jogáról szóló 1969-es Bécsi Egyezményre, de emellett az ezen egyezményeket (emberi jogi katalógusokat) érvényre juttatni hivatott különböző nemzetközi vagy szupranacionális fórumok (pl. Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság, az Emberek és Népek Jogainak Afrikai Bírósága) ítélkezési gyakorlatára vagy egyedi döntéseire is, amennyiben azokat a konkrét ügy vonatkozásában relevánsnak tartja. Valójában a nemzetközi egyezmények és a nemzetközi bírói fórumok döntései, továbbá a nemzetközi jog egyéb lehetséges forrásai egy egységes "nemzetközi jogi" hivatkozási alapot jelentenek a vizsgált esetek közel harmadában. Utóbbiak közül az EJEB legtöbbször az Európa Tanács egyéb szerveinek (Velencei Bizottság, Parlamenti Közgyűlés stb.) különböző dokumentumaira hivatkozik (az ügyek körülbelül 10-20%-ában), de megjelenik (igaz, csak néhány esetben) az érdemi döntési források között a ius cogens, a nemzetközi jog általános elvei, vagy a nemzetközi szokásjog is.
Viszonylag ritka a logikai értelmezés. Az egyes főbb argumentumok (a minore ad maius, a maiore ad minus, ad absurdum, a contrario, a simili) körében nincs kiemelkedő módszer, ritka megjelenésük során szinte mindegyik (kvázi) logikai érvet használja az EJEB, érvelési szerepük azonban az EJEB döntési stílusa miatt nem állapítható meg. Ezek kisegítő érvként vannak jelen az EJEB-döntések szövegében a precedenshatározatokra való hivatkozás mellett, azonban nem tudni, hogy mennyiben játszottak ténylegesen szerepet abban, hogy a hivatkozott precedenseket az EJEB fenntartsa, és ne térjen el azoktól. Nagyjából hasonló gyakorisággal, talán kicsit még ennél is ritkábban hivatkozik az EJEB a tagországok jogára mint érvelési forrásokra. Természetesen a tényállás megállapítása során a kérelmező által állított egyezménysértés alapjául szolgáló állítólagos belső jogi szabályozás mindig szerepet kap az EJEB döntéseiben, de ekkor a belső jog az egyezménysértés megtörténte megállapítása alapjául szolgáló tényállás részeként (a hazai jogi szabályozás jellegének megállapításaként) jön szóba, nem pedig a Római Egyezmény értelmezésére felhozott forrásként vagy érvként. Utóbbira az ügyek egy kis részében kerül csak sor, amikor a Római Egyezményben foglalt jogok tartalmának detektálásához megerősítő érvként vagy illusztrációként az EJEB megidézi az EJEE részes államainak "konzekvens" gyakorlatát, melyhez néhány tagállami szabályozást példaként szemléz a döntésben. Klasszikus jogösszehasonlító érv még ennél is ritkábban fordul elő, ez is általában az európai gyakorlatra, egyfajta jogállami-demokratikus konszenzusra való utalásként jelenik meg, és leginkább csak az érvelést erősítő vagy díszítő jelleggel; belső intézmények forrásaira (pl. hazai alkotmánybíróságok döntéseire) pedig nem hivatkozik az EJEB.
Csak kivételképpen jelenik meg hivatkozás általános jogelvekre; a hivatkozott jogelvek többsége ugyanis vagy dogmatikai jogi fogalom, vagy olyan érték, mely a Római
- 188/189 -
Egyezményben (vagy annak preambulumában) szöveg szerint is megtalálható. Emellett az EJEB olyan kulcsfogalmakra hivatkozik, melyeket maga alakított ki ítélkezése során, és melyek inkább az EJEB céljainak általánosítását, mintsem a tételes jogon kívül létező, "szublimált" jogelvek megfogalmazását jelentik. Ugyanez mondható el a szubsztantív érvek vonatkozásában is: az EJEB ilyenekre alig hivatkozik, mert ehelyett az EJEE egészének értelmére, funkciójára, az egyes rendelkezések, emberi jogok összességéből generalizált célra koncentrál. Így gyakorlatilag "az Egyezményen belülről", az EJEE céljának és az EJEE-ben biztosított egyes jogok kontextusának, "egyesített értelmének" megállapítása, illetve az ehhez kapcsolódó, részben az EJEE-ben megtalálható, részben abból levezethető kulcsfogalmak meghatározása) váltja fel a szubsztantív érveket (illetve teszi szükségtelenné utóbbiak használatát.
Különleges nyelvi-szemantikai értelmezési módszer a Bécsi Egyezmény 33. cikke szerinti eljárás, melynek értelmében, amennyiben az segítségül szolgál, a Római Egyezmény rendelkezései különböző hivatalos verzióinak egybevetése, konkrétan az angol és a francia nyelvű hivatalos szöveg egymásra tekintettel történő értelmezése is igénybe vehető. Bár ez a technika rendkívül speciális, néhány esetben ténylegesen alkalmazta azt a Bíróság (és ezekben az esetekben meghatározó érvként vette e módszert számításba).
Szintén elvétve, kivételként jelenik meg az EJEB gyakorlatában a szubjektív teleologikus értelmezés. Néhányszor az EJEB kifejezetten a travaux-ra, vagyis az EJEE vagy annak kiegészítő jegyzőkönyve megalkotásának dokumentumaira, olykor a keletkezés (társadalmi, jogi) körülményeire, olykor pedig előterjesztői indokolásra hivatkozott.
Egyáltalán nem hivatkozik azonban az EJEB tudományos munkákra: a vizsgált mintában egyszer sem fordult elő, hogy a bírák a jogtudomány bármely, konkrét szerzőhöz köthető művét idézték volna meg, akár csak illusztrációként is. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy az EJEB a fogalmak "autonóm" jelentésének megállapítása keretében kizárólag magának tartja fenn a jogot, hogy a Római Egyezmény rendelkezéseit értelmezze, és ezen autonómiát, e függetlenséget látnák feladni akkor, ha közvetlenül egy, az EJEB-hez képest olyan külső forráshoz folyamodnának, melynek semmiféle tételes (nemzetközi) jogi legitimitása nincs.
A döntések szövege rendkívül gazdag különböző, az EJEB által kialakított jogi szempontban, melyeket a Római Egyezmény szövegén kívüli, szubsztantív érvek és az Egyezmény egyes rendelkezései (emberi jogai) vagy egésze céljának felidézése helyett, valamint a korábbi gyakorlatának intenzív használata alátámasztásaként alkalmaz. A jogi szempontok arra szolgálnak, hogy igazolják: az EJEB az Egyezményt egy komplex forrásnak tekinti, melynek szövege csak kiindulópont, értelme azonban a védett jogtárgyban, az általa garantált emberi jogok tényleges biztosításában van. Emiatt az EJEB úgy értelmezi az Egyezményt, mint amely szándéka szerint a jogokat nem elméletileg vagy illuzórikusan, hanem ténylegesen és hatékonyan védi (intended to guarantee not rights that are theoretical or illusory but rights that are practical and effective).[25] Annak érdekében, hogy ez a hatékonyság ténylegesen érvényesüljön, szükséges, hogy az EJEB úgy fogja fel a Római Egyezményt mint "élő jogot", amelynek szövegét mindig a jelen körülményei közepette kell értelmezni (the Convention is a living instrument which [...] must be interpreted in the light of present-day conditions),[26] vagyis a ma problémáira kell általa megoldást találni. Ugyanitt az EJEB az "élő jog" (living instrument) doktrínáját összekötötte az európai konszenzussal:[27] eszerint a Bíróságnak az Európa Tanács országainak közösen elfogadott mércéinek fényében kell eljárnia (the Court cannot but be influenced by the developments and commonly accepted standards [...] of the member States of the Council of Europe).[28] Ez lett a későbbi ún. evolutív vagy dinamikus értelmezés (evolutive interpretation, dynamic interpretation) alapja, mely lehetővé teszi, hogy a társadalmi viszonyok változásával, a tagállamok jogi szabályozásának fejlődésével, a politikai és gazdasági körülmények módosulásával naprakész, az adott kor emberi jogi problémáit hatékonyan megoldani képes (és egész Európában nagyjából egységes) értelme legyen a Római Egyezménynek. Mindez végső soron egy európai alkotmányjog kialakulása irányába hat, amelyet maga az EJEB is elismer azzal, hogy a Római Egyezményt ma már úgy fogja fel, mint az
- 189/190 -
európai jogrend alkotmányos eszközét az emberi jogok területén (a 'constitutional instrument of European public order' in the field of human rights).[29]
Annak érdekében azonban, hogy az evolutív értelmezés ne legyen önkényes, illetve a tagállami szabályozást ne váltsa fel egy bíró alkotta jogi szabályozás, az EJEB elismeri a tagállamoknak az egyes társadalmi problémákra nyújtott sajátos, gyakran egymástól eléggé eltérő megoldásait, melyet a tagállamok mérlegelési szabadsága (margin of appreciation) doktrínája fémjelez.[30] Ennek értelmében egy ET-tagállam mindaddig szabadon eldöntheti, hogy milyen szabályozást vezet be, amíg az az EJEE és annak "dinamikus értelmezése" által kijelölt tartomány keretein belül marad. Annak eldöntését azonban, hogy ez a mozgástér milyen széles, végső soron az EJEB saját magának tartja fenn, így összességében teljes kontrollt gyakorol az Egyezményben foglalt emberi jogok érvényesülése felett, és az evolutív értelmezés révén képes azt mindenkor fejleszteni és a megváltozott társadalmi vagy egyéb viszonyok fényében bármikor újraértelmezni.
Látható tehát, hogy az EJEB alapvetően saját gyakorlatát tekinti mérvadónak - ez kivétel nélkül minden határozat lényegi döntési alapja -, ami az egységesség (jogbiztonság, kiszámíthatóság) érdekében valóban kiemelt jelentőséggel bír. Emellett a (tág értelemben vett) kontextuális értelmezés az, mely igazán meghatározó jelentőségű, gyakorlatilag elengedhetetlen szempont az EJEB gyakorlatában. Ehhez képest az 1975 óta az értelmezési módszerek hivatalosan is elismert tárházaként szolgáló, a szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény főbb módszereit (épp az előbb említett kontextuális értelmezés kivételével) csak az ügyek mintegy felében (a jogi dogmatikai értelmezés esetén), illetve még felében sem (az objektív teleologikus értelmezés esetében) használták. Az ügyek mintegy harmadában használt az EJEB nemzetközi jogi jellegű érveket (ezeket viszont gyakran egyszerre, egymás erősítéseként), kevesebb mint harmadában alkalmazott a tagállamok belső jogi normáira történő, általában pusztán jogi kitekintést jelentő) hivatkozásokat, valamint (kvázi-)logikai formulákat. Utóbbiakra (valamint a rendelkezések "tárgyát és célját" kutató jelentésre) az EJEB gyakran nem is hivatkozik explicite, így ezen érvek használata gyakran csak a szöveg mélyebb elemzésével állapítható meg (vagy sehogyan sem fejthető vissza, legfeljebb sejteni lehet annak alkalmazását).
Hasonló előfordulhat más érveknél is, az EJEB ugyanis ítélkezési gyakorlatának formálódásával párhuzamosan egyre kevésbé hivatkozik a döntést ténylegesen meghatározó tartalmi szempontokra, és egyre inkább felváltja azt a saját korábbi döntéseinek a megidézésével. Ezzel azonban valójában elleplezi határozatai döntési alapját, mely önmagában az adott határozat szövegének elolvasásával nem is fejthető vissza, csak a hivatkozott precedensdöntések szövegének elolvasásával (vagy a hivatkozott döntések által hivatkozott még korábbi döntések megismerésével, és így tovább, egészen az adott ügyben született legelső mérvadó döntésig, a leading case-ig). Bár a jogbiztonság egy fontosként deklarált szempont az EJEB ítélkezési gyakorlatában, melyet a korábbi döntésekre való (sokszor formális) hivatkozások szolgálni hivatottak, mégis e technikával a tényleges döntési alapok gyakran rejtve maradnak, vagy arra - maguknak a hivatkozott precedensdöntéseknek a tanulmányozásával - legfeljebb következtetni lehet. Az EJEB döntéseinek a szövegezési stílusa nyitott ugyan, és a határozat szövege tartalmazza ugyan a döntés meghozatala előtt az EJEB által megvizsgált pro és kontra érveket és beszél azok megalapozottságáról vagy alaptalanságáról mint eredményről, de ehhez "kirakatként" saját precedensdöntéseit mutatja be, miközben az elvégzett mérlegelési munka az esetek többségében aligha merült ki a saját gyakorlatából visszakeresett döntések megtalálásában és megidézésében. Valószínűleg ennek tudható be, hogy mindössze néhány döntésében használt az EJEB szubjektív teleologikus érveket (ekkor főként a travaux-t idézte meg), szubsztantív érveket és a tagállamok jogából származó érveket.
Végül ritka kivételként alkalmazta az EJEB a szavak hétköznapi jelentésének megállapítását (például szótári definíciót), az Egyezmény kétnyelvűségéből fakadó értelmezést és egyéb szakmai értelmezést mint szemantikai értelmezési módszereket; ritkán használt általános jogelveket is; egyáltalán nem alkalmazott továbbá sem szintaktikai értelmezést, sem szűkebb értelemben vett kontextuális értelmezést, sem klasszikus jogösszehasonlító érveket, valamint jogirodalmi munkákra sem hivatkozott egyetlen esetben sem. ■
JEGYZETEK
* Jelen tanulmány a Mádl Ferenc Intézet keretében 2021-ben megvalósult, hat régiós országra kiterjedő kutatás egy részének, az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) alapjog-értelmező tevékenységére vonatkozó kutatási eredményeknek a kivonatos bemutatása. Ezúton mondok köszönetet a Mádl Ferenc Intézetnek, hogy a Közép-Európai Professzori Hálózat keretében lehetővé tette a jelen tanulmány alapjául (is) szolgáló, többrétű kutatás lefolytatását. Külön köszönetemet fejezem ki kutatótársaimnak (Benjamin Flandernek Szlovéniából, Köblös Adélnak Magyarországról, David Sehnáleknek Csehországból, Katarína Šmigovának Szlovákiából, Slobodan Orlovićnak Szerbiából és Piotr Mostowiknak Lengyelországból), hogy munkájukkal, saját országuk gyakorlatára vonatkozó kutatásukkal hozzájárultak az itt bemutatott eredmények megállapításához.
[1] Nem tagja a szervezetnek Fehéroroszország, Oroszország [2022. március 16. óta - szerk.], a némi európai területtel is rendelkező Kazahsztán, a Vatikán, továbbá a sok állam által még el nem ismert Koszovó sem.
[2] Az EJEB joghatóságát elfogadó részes állam nem egyszerűen arra kötelezi magát, hogy nem sérti meg az EJEE-ben foglalt alapvető jogokat, hanem arra is, hogy állami intézkedésekkel elősegíti azok érvényesülését olyan viszonyokban is, melyek nem állami jogalanyok között állnak fenn. Vö. pl.: Flander, Benjamin - Tičar, Bojan: The Right to Security - An Outline of the Legal Regulation at the State and Local Levels in Slovenia. Revija za kriminalistiko in kriminologij. 2019/5. sz. 424.
[3] A Nagykamara általi elfogadhatóságról annak egy öttagú kollégiuma dönt, melynek határozatával szemben semmilyen jogorvoslatnak nincs helye.
[4] A klasszifikáció más szempontok szerint is elvégezhető, bizonyos esetkörök besorolása eltérő lehet. A befogadási szempontokról bővebben lásd pl.: Sonnevend Pál - Bazánth Barbara: Az elfogadhatóság feltételei. In: Sonnevend Pál - Bodnár Eszter (szerk.): Az Emberi Jogok Európai Egyezményének kommentárja. Budapest, HVG-ORAC, 2021. 449-473.
[5] A nemzetközi jog tudományában egyre befolyásosabb az a nézet, miszerint az EJEB (vagy éppen) az EUB "egyfajta alkotmánybíróság". Sweet szerint pl. az EJEB egy "transznacionális alkotmánybíróság" (transnational constitutional court). Sweet, Alec Stone: On the Constitutionalisation of the Convention: The European Court of Human Rights as a Constitutional Court. Revue Trimestrielle des Droits de l'Homme. 2009/80. 923-944.
[6] Mindemellett az EJEB még az ítélet meghozatala előtt, szigorúan meghatározott feltételek fennállása esetén jogosult ún. ideiglenes intézkedést (interim measure) alkalmazni, mellyel előírhatja a tagállam (annak eljáró szervei) számára, hogy valamit tegyenek meg, vagy valaminek a megtételétől tartózkodjanak.
[7] Bár az EJEB nem ismeri el formálisan (és hivatalosan) saját korábbi döntéseinek kötőerejét, ténylegesen - az ítélkezés konzisztenciájára való törekvés, illetve a korábban megvizsgált jogkérdések helyességének meggyőző ereje miatt - főszabályként irányadónak tekinti azokat, és rendszerint azok érdemi figyelembevételével hoz döntést. Lásd pl.: Pelc, Krzysztof J.: The Politics of Precedent in International Law: A Social Network Application. American Political Science Review. 2014/3. sz. 549.; Lupu, Yonatan - Voeten, Erik: Precedent in International Courts: A Network Analysis of Case Citations by the European Court of Human Rights. British Journal of Political Science. 2012/2. sz. 416-417.
[8] Vö. pl.: Duxbury, Neil: The Nature and Authority of Precedent. Cambridge, Cambridge University Press, 2008. 113-122.
[9] Részletes módszertani klasszifikációra jelen tanulmány keretei között nincs lehetőség. Egy lehetséges klasszifikáció bemutatáshoz lásd: Tóth J. Zoltán: A pozitív jogi normák bírói értelmezésének módszertana. Jogtudományi Közlöny. 2012/3. sz. 93-109.; ennek alkotmányértelmezésre vonatkozó módosításait (mely jelen kutatás módszertani alapjául is szolgált) lásd továbbá: Tóth J., Zoltán: Excerpts from the Development of Methods of Legal Interpretation. Law, Identity and Values. 2022/1. sz. 259.
[10] A jogértelmezés a jogi norma értelmének a konkrét esetre való feltárása; a jogi argumentáció vagy jogi érvelés pedig a norma (adott módon és értelemmel való) alkalmazásának utólagos igazolási kísérlete, azaz annak igazolására való törekvés, hogy a konklúzióhoz keresett premisszák helyesek, és azokból racionálisan levezethető a konklúzió helyessége is. Amit tehát a szakirodalom gyakran "értelmezésnek" hív, az legtöbbször érvelés (argumentáció), mely a jogértelmezést végző szerv álláspontjának (utólagos) igazolására szolgál. Az értelmezés és az érvelés közül az olvasó (a kutató vagy éppen a jogkereső közönség) számára az utóbbi hozzáférhető, mert az olvasható ki a határozat szövegéből; kétségtelen ugyanakkor, hogy a döntéshez nem feltétlenül intuitíve vagy a szokásokhoz való ragaszkodás alapján, hanem a legtöbbször valóban racionális interpretatív tevékenység révén jutnak el a bírák. Emiatt a következőkben az értelmezés és az érvelés között nem teszünk (gyakorlati) különbséget, már csak a kutatás alapvetően empirikus jellege miatt sem. [Az értelmezés és az érvelés megkülönböztetéséhez lásd pl.: MacCormick, Neil: Argumentation and Interpretation in Law. Argumentation. 1995/3. sz. 467-480. Az értelmezés (interpretáció) fogalmának az érvelés (argumentáció) részeként történő felfogásához lásd továbbá: Gebauer, Martin: Uniform Law, General Principles and Autonomous Interpretation. Uniform Law Review. 2000/4. sz. 683.; Scallen, Eileen A.: Classical Rhetoric, Practical Reasoning, and the Law of Evidence. American University Law Review. 1995/5. sz. 1731. és 1734. (119. lj.); Jakab, András: Judicial Reasoning in Constitutional Courts: A European Perspective. German Law Journal. 2013/8. sz. 1219-1220., 1230-1231.] Ehhez képest a demonstráció a bizonyosan igaz premisszákból biztosan helyes következtetésre vezető speciális érvelés (vö.: Perelman, Chaïm: Justice and Justification. Natural Law Forum. 1965/1. sz. 4.), mely a jog világában atipikus, egyesek szerint pedig egyenesen lehetetlen. Lásd pl.: Rescher, Nicholas: The Role of Rhetoric in Rational Argumentation. Argumentation. 1998/1. sz. 317.
[11] A jogösszehasonlításnak számos tudományos formája van, melyet az összehasonlító alkotmányjog szempontjából Ran Hirschl kategorizált, 9 különböző típusba sorolva és egymástól elhatárolva azokat. [Vö: Hirschl, Ran: Comparative Methodologies. In: Masterman, Roger - Schütze, Robert (eds.): The Cambridge Companion to Comparative Constitutional Law. Cambridge, Cambridge University Press, 2019. 18-19.] Jelen kutatás leginkább az ő nyolcadik és kilencedik kategóriájába tartozik.
[12] A kutatás részletes, egyes országokra vonatkozó eredményei, illetve azon belül az egyéb, belső jogokra tartozó megállapítások az összehasonlító jogi könyv [Tóth J., Zoltán (ed.): Constitutional Reasoning and Constitutional Interpretation: Analysis on Certain Central European Countries. Budapest - Miskolc, Ferenc Mádl Institute of Comparative Law - Central European Academic Publishing, Studies of the Central European Professors' Network, 2021] "nemzeti fejezeteiben" tekinthetők meg: Flander, Benjamin: Interpretation of Fundamental Rights in Slovenia. 99-179; Köblös, Adél: Interpretation of Fundamental Rights in Hungary. 181-243; Sehnálek, David: Interpretation of Fundamental Rights in the Czech Republic. 245-299; Šmigová, Katarína: Interpretation of Fundamental Rights in Slovakia. 301-343; Orlović, Slobodan: Interpretation of Fundamental Rights in Serbia. 345-399; Mostowik, Piotr: Interpretation of Fundamental Rights in Poland. 401-465. A részletes eredmények internetes, open source formában való megtekintéséhez lásd: http://real.mtak.hu/134538/7/Constitutional%20Reasoning%20and%20Constitutional%20Interpretation%20-%20Full%20book.pdf (2022.02.12.)
[13] Tóth J., Zoltán: Interpretation of Fundamental Rights in Central and Eastern Europe: Methodology and Summary. In: Tóth J., Zoltán: (ed.): Constitutional Reasoning and Constitutional Interpretation: Analysis on Certain Central European Countries. Budapest - Miskolc, Ferenc Mádl Institute of Comparative Law - Central European Academic Publishing, 2021. 16-17.
[14] E klasszifikáció elemzését és az egyes módszerek egymástól való elhatárolásának problémáit jelen írás keretei között nincs lehetőség részleteiben ismertetni; elismerve az alternatív tipizálás lehetőségét is, jelen fejezet keretei között mindössze röviden vázoljuk a kutatásunk alapjául szolgáló, általunk alkalmazott metodológiai klasszifikációt és az egyes módszerek és technikák lényegi tartalmát.
[15] Ez a jogértelmezés elementáris módszere, mely - lévén a normaszövegek, így a nemzetközi egyezmények is kizárólag nyelvileg detektálhatóak, normapropozíciók útján igyekezve a normatartalmat közvetíteni - a többi módszer alapján módosítható, továbbfejleszthető, de nem küszöbölhető ki. (Például minimálisan a gépelési hibák kijavítását és a betű szerinti értelem túllépését akkor sem kerülhetjük el, ha alapvetően tiszteljük a törvényszöveget. Vö.: Grey, Thomas C.: The New Formalism. Stanford Law School Working Paper. 1999/4. sz. 18.; Scalia, Antonin - Garner, Bryan A.: Reading Law: The Interpretation of Legal Texts. St. Paul, Minnesota, Thomson/West, 2012. 234.)
[16] Magyarul vö. pl.: Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről. Miskolc, Bíbor, 1999. 171-173.; Pokol Béla: Jogelmélet. Budapest, Századvég, 2005. 221-222.
[17] Vö.: Savigny, Friedrich Carl von: System des heutigen Römischen Rechts. Erster Band. Berlin, 1840. 213-214.
[18] A kettő megkülönböztetéséhez vö. pl.: Jakab, András: Judicial Reasoning in Constitutional Courts: A European Perspective. German Law Journal. 2013/8. sz. 1241-1246.
[19] Pl. "a jog nem tudása nem mentesít a felelősség alól"; "ami nem jogellenes, az szabad".
[20] A "precedens" eredetileg az angol jogfejlődésben kialakult olyan felsőbírói döntés, melynek alkalmazása, követése későbbi, hasonló tényállással rendelkező bírói eljárások során hozott ítéletekben kötelező (stare decisis), illetve amely esetében - a késő újkortól kezdve - az abban foglalt ratio decidendinek, a döntés lényegének, az ügyből kinyert jogi megállapításnak kötőereje van [vö.: Goodhart, Arthur L.: Determining the Ratio Decidendi of a Case. In: Vanderbilt, Arthur T. (ed.): Studying Law: Selections from the Writings of Albert J. Beveridge - John Maxcy Zane - Munroe Smith - Roscoe Pound - Arthur L. Goodhart - Eugene Wambaugh - John H. Wigmore - Charles B. Stephens. New York, Washington square publishing corporation, 1945. 493-525]. Az összehasonlító jog tudományának fejlődésével a "precedens" fogalmát olyan jogrendszerek (így a kontinentális jogrendszerek) felsőbírói döntéseire is elkezdte használni a jogtudomány, melyek formálisan nem kötik a későbbi ügyekben döntő (alsóbb fokú) bíróságokat, ám a fellebbviteli rendszer működése folytán azoknak meghatározó befolyása van ezen későbbi ítéletekre. Mi a következőkben ezen "kiterjesztett", az angolszász jogfejlődésben kialakulttól eltérő jelentésben használjuk a precedens fogalmát, azonban mindig jogi jelentésben. A precedens filozófiai jelentéséhez lásd pl.: Kronman, Anthony T.: Precedent and Tradition. Yale Law Journal. 1990/5. sz. 1029-1068.
[21] Golder kontra Egyesült Királyság, 1975. február 21., no. 4451/70.
[22] Golder kontra Egyesült Királyság, 29. bekezdés.
[23] 31. Cikk 1. bekezdés.
[24] Vö. pl.: Lemmens, Koen: The Margin of Appreciation in the ECtHR's Case Law. European Journal of Law Reform. 2018/2-3. sz. 94.
[25] Airey kontra Írország, 1979. október 9., no. 6289/73, 24. bekezdés.
[26] Tyrer kontra Egyesült Királyság, 1978. április 25., no. 5856/72, 31. bekezdés.
[27] A konszenzusalapú ítélkezés morális kritikájához (és a morális - tehát evolutív - döntések, illetve általában a bírák elkerülhetetlen morális választásának apologetikájához) lásd: Letsas, George: The Truth in Autonomous Concepts: How to Interpret the ECHR? European Journal of International Law. 2004/2. sz. 279-305.
[28] Letsas: i. m. Továbbá: the Court must, however, have regard to the changing conditions in Contracting States and respond, for example, to any emerging consensus as to the standards to be achieved (Chapman kontra Egyesült Királyság, 2001. január 18., no. 27238/95, 70. bekezdés) (Emerging consensus helyett ugyanezt evolving convergence-szel lásd: Christine Goodwin kontra Egyesült Királyság, 2002. július 11., no. 28957/95, 74. bekezdés.) Az európai konszenzus ugyanakkor nem jelenti automatikusan egy olyan tagállami szabályozás egyezményellenességét, mely eltér az európai többségi állásponttól; pusztán egy vélelmet állít fel arra vonatkozóan, hogy az adott tagállami szabályozás idejétmúlt, de az adott állam bizonyíthatja, hogy sajátos társadalmi vagy történelmi körülményei indokolttá (így egyezménykonformmá) teszik a támadott szabályozást. Vö. pl.: Dzehtsiarou, Kanstantsin: European Consensus and the Evolutive Interpretation of the European Convention on Human Rights. German Law Journal. 2011/10. sz. 1733.
[29] Bosphorus Hava Yollari Turizm ve Ticaret Anonim Şirketi kontra Írország, 2005. június 30., no. 45036/98, 156. bekezdés. Mindez ma már sok jogtudóst arra sarkall, hogy az Egyezményről mint "kiegészítő alkotmányról" (complementary constitution vagy ancillary constitution) beszéljen. Grabenwarter, Christopf: The European Convention on Human Rights: Inherent Constitutional Tendencies and the Role of the European Court of Human Rights. In: Bogdandy, Armin von - Sonnevend, Pál (eds.): Constitutional Crisis in the European Constitutional Area. Oxford and Portland (Oregon), Hart Publishing, 2015. 259.
[30] Ez a francia közigazgatási jogból az EJEB gyakorlatába átkerült kifejezés egy konkrét ügyben (Handyside kontra Egyesült Királyság, 1976. december 7., no. 5493/72.) lett megfogalmazva, a véleménynyilvánítási szabadsággal (freedom of expression) (ECHR 10. cikk 2. bekezdés) összefüggésben (mely szerint e cikk leaves to the Contracting States a margin of appreciation. This margin is given both to the domestic legislator ["prescribed by law"] and to the bodies, judicial amongst others, that are called upon to interpret and apply the laws in force), de - más formában - már ezt megelőzően (már a 60-as évek végén) is hivatkozott a Bíróság speciális ügyben az államok mozgásterére ("Relating to certain aspects of the laws on the use of languages in education in Belgium" kontra Belgium, 1968. július 23., no. 1474/62; 1677/62; 1691/62; 1769/63; 1994/63; 2126/64). Később a doktrína az Egyezmény minden cikkének alkalmazásánál elfogadott általános elvvé vált.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem.
Visszaugrás
