https://doi.org/10.59851/jk.81.05.6
2024 végén jelent meg az ORAC Kiadó gondozásában Bán Dániel választottbírósági szerződésekről szóló monográfiája Választottbírósági szerződések. Vívódások polgári jog és nemzetközi magánjog határán címmel. A szerző egyetemi docens, ügyvéd, választottbíró, aki rendszeresen jár el kereskedelmi választottbírósági ügyekben. Ezzel is magyarázható, hogy a szerző már korábban is foglalkozott a választottbíráskodást és a nemzetközi magánjogot érintő kérdésekkel.[1]
A hazai szakirodalomban az utóbbi években intenzívebbé vált az érdeklődés a választottbíráskodás iránt. Ez vélhetően az új választottbírósági törvény, a választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény (a továbbiakban: Vbtv.)[2] hatálybalépésével is összefügg. Az elmúlt években megjelent tudományos munkák jellemzően a választottbírák felelősségét vizsgálták.[3] A választottbírósági szerződés eddig kevésbé állt a tudományos érdeklődés fókuszában: ezt a hiányt pótolja Bán Dániel munkája.
A szerző elsőként a választottbíróság hatáskörét és határozatának kikényszeríthetőségét vizsgálja, amelyre a választottbírósági szerződés, illetve annak jogi minősítése is hatással van. Választottbírósági szerződés nélkül nincs választottbírósági hatáskör, a hatáskör hiányában hozott választottbírósági ítélet pedig nem kényszeríthető ki.
A szerző kiemeli, hogy a választottbírósági szerződéshez kapcsolódó egyes civilisztikai kérdéseket nem lehet elválasztani azok eljárásjogi, valamint alapjogi aspektusaitól. Figyelemmel kell például lenni arra, hogy a szerződés érvénytelensége egyben eljárásjogi problémaként is jelentkezhet. Mivel pedig a választottbírósági szerződés a választottbírósági hatáskör alapítása mellett a felek bírósághoz forduláshoz való jogát is érinti, a szerződés jogi minősítésének problémája alkotmányjogi szempontból is értelmezhető.[4]
A szerző részletesen vizsgálja a választottbírósági szerződés - ideértve a választottbírósági kikötés - érvényességének a kérdését. Ezzel kapcsolatban egyrészt a separability (elkülönítés) doktrínáját emeli ki, ami azt jelenti, hogy sem a főszerződés érvénytelensége nem vonja automatikusan maga után a választottbírósági szerződés (klauzula) érvénytelenségét, sem annak érvényessége nem eredményezi minden további nélkül a kikötés érvényességét. Ehhez kapcsolódóan utal az ún. competence-competence elvre, amelynek értelmében a választottbíróság hatásköre minden esetben kiterjed saját hatáskörének a vizsgálatára. A competence-competence elv funkciója a választottbírósági eljárás integritásának védelme és hatékonyságának növelése. E hatásköri szabály hiányában ugyanis a választottbírósági eljárást meg lehetne akasztani pusztán azzal, hogy az egyik fél a választottbírósági megállapodás érvénytelenségére hivatkozik. A szerző ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy a választottbírósági szerződés megmentése szükségképpen maga után vonja a választottbíróság hatáskörének megmentését is, ami viszont más vonatkozásban a bírósághoz fordulás jogának korlátjaként jelentkezik.[5]
- 239/240 -
A szerző álláspontja szerint a választottbírósági szerződés szerkezeti oldásához az alaki érvényességi szabályok lazítása mellett a választottbírósági hatáskör egyoldalú jogügyletekben való kiköthetőségének gondolata is hozzájárult. Az egyoldalú jogügylettel rendelt választottbíráskodás ugyanis szükségszerűen veti fel annak kérdését, hogy a választottbírósági kikötés hatálya kiterjeszthető-e olyan személyekre, akik a kikötést nem írták alá. Ha elfogadjuk, hogy egyoldalú jogügyletben érvényesen kiköthető választottbírósági hatáskör, akkor ebből egyenesen következik annak elfogadása is, hogy a választottbírósági kikötés olyan harmadik személlyel szemben is hatályos lehet, aki e jogügyletnek nem alanya. A szerző ezzel kapcsolatban azt is kiemeli, hogy a választottbírósági szerződések harmadik személyekre történő kiterjesztésének újabb és újabb technikái jelennek meg a gyakorlatban.[6]
Bán ezt követően sorra veszi a választottbírósági szerződés hatálya kiterjesztésének egyes eszközeit. A hallgatólagos (fiktív) szerződési akarathoz kapcsolódóan tér ki az ún. cégcsoport doktrínára. Eszerint, ha egy cégcsoporton belül az egyik társaság aláírt választottbírósági szerződést, egy másik viszont nem, de az utóbbi is részt vett annak a szerződésnek a kialakításában, amely a választottbírósági megállapodást tartalmazza, akkor a klauzula rá is kihathat. Pusztán a cégcsoporton belüli tagság tehát nem elegendő a megállapodásnak az azt alá nem író tagra való kiterjesztéséhez, ehhez ugyanis az is szükséges, hogy a cégcsoport e tagja valóban aktívan részt vegyen a választottbírósági megállapodást tartalmazó ügyletben. Az ilyen aktív magatartás a társaság azon szándékára enged következtetni, hogy valójában alá kívánta vetni magát a választottbíróság hatáskörének.[7]
A szerző a választottbírósági szerződés hallgatólagos elfogadása másik megjelenési formájaként az anyagi jogutódlás választottbírósági megállapodásra történő kiterjesztését vizsgálja. A gyakorlat az anyagi jogutódlást - a felek eltérő megállapodása hiányában - egyben a jogutód választottbírósági szerződésbe való belépésének is tekinti. Sajátos kérdéseket vet fel azonban az engedményezés, amely nem általános jogutódlás, ezért abból nem következik automatikusan a választottbírósági megállapodásból folyó kötelezettségek átvállalása. Ezt a problémát azonban a Vbtv. 56. §-a megoldotta. A normaszöveg ugyanis kimondja, hogy a felek eltérő megállapodása hiányában szerződésbeli jogutódlás és engedményezés esetén a jogelőd által kötött választottbírósági szerződés hatálya kiterjed a jogutódra.
Ezzel kapcsolatban a szerző végül az általános szerződési feltételekben alkalmazott választottbírósági kikötésekre is kitér. A magyar bírói gyakorlat azt a szigorú felfogást követi, amely szerint elfogadó nyilatkozat nélkül a választottbírósági szerződés nem jöhet létre. Ráadásul a magyar bírói gyakorlat az általános szerződési feltételek (üzletszabályzat) választottbírósági kikötést tartalmazó rendelkezését a szokásos szerződési gyakorlattól eltérő rendelkezésnek minősíti, amely ezért csak akkor válik a szerződés részévé, ha erről a szerződés megkötése előtt a másik szerződő felet tájékoztatják, és a másik fél a választottbírósági kikötést a kikötést tartalmazó okiratra utalással elfogadja. A szerző ezzel kapcsolatban azonban René David álláspontját idézi, aki szerint a nemzetközi szerződési gyakorlatban annyira elterjedtté váltak a választottbírósági klauzulát is tartalmazó általános szerződési feltételek, hogy immár semmi nem indokolja az ilyen feltételek szokásostól eltérővé minősítését.[8]
A választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztésére a gyakorlatban nemcsak szerződési jogi, hanem társasági jogi eszközöket is kialakítottak. Ez utóbbiak közös vonása, hogy a választottbírósági megállapodást aláíró fél helyett egy másik személyt (anyavállalatot, természetes személy tulajdonost) vonnak a megállapodás hatálya alá. Erre alapvetően két esetben kerülhet sor: ha az aláírónak a megállapodás megkötésekor nem volt önálló jogi személyisége, vagy ha volt ugyan, de azt valamilyen oknál fogva figyelmen kívül hagyják. Az első esetben arról van szó, hogy a választottbírósági megállapodást aláíró fél nem tekinthető önálló jogalanynak (például az aláíró nem önálló társaság, hanem egy társaság valamely szervezeti egysége). A szerző szerint azonban ennél gyakoribb jelenség, hogy a választottbírósági szerződést aláíró fél önálló jogi személyiségét - éppen az ezzel való visszaélés elkerülése miatt - figyelmen kívül hagyják. Ez a kiterjesztés kifejezetten az alá nem író harmadik személy akarata ellenére történik. A helyzetet bonyolítja, ha a szerződést kötő személy (például leányvállalat) és az azt alá nem író harmadik személy (például anyagvállalat) honossága eltérő, vagy ha a szerződést aláíró társaság a szerződés teljesítési létszakában "fantomizálódik" vagy fizetésképtelenné válik. Ilyenkor a választottbíróságok a méltányosság elvével általában összeegyeztethetőnek tartják a társasági lepel átszúrását és a szerződést aláíró társaság tulajdonosai feletti hatáskörük megállapítását. Ez azt eredményezi, hogy a választottbírósági hatáskör a társaság tulajdonosaira is kiterjeszthető, és így ez utóbbiak felelőssége is megállapítható a társaság tartozásaiért.[9]
A szerző végül arra az esetre is kitér, amikor a választottbírósági szerződés hatálya alá tartozó jogvita egy a
- 240/241 -
választottbírósági szerződésben részes személy és egy olyan harmadik személy között bontakozik ki, aki nem alanya a választottbírósági szerződésnek. Ezzel kapcsolatban egy illinois-i jogesetet idéz, amelyből az olvasható ki, hogy aki választottbírósági megállapodást kötött, a megállapodás által érintett körben nem hivatkozhat e megállapodás alkalmazhatatlanságára olyan személlyel szemben sem, aki egyébként a megállapodást nem írta alá. Bonyolultabb a helyzet, ha a választottbírósági megállapodást nem kötő fél nem kíván a választottbíróság előtti eljárásban részt venni. Ilyenkor a venire contra factum proprium tilalma önmagában nem elegendő a választottbírósági hatáskör megállapításához.[10]
Bán mindezzel kapcsolatban kiemeli, hogy a harmadik személyek bekapcsolásával megvalósuló hatáskör-kiterjesztés komoly veszélyeket rejthet. A választottbírósági megállapodás harmadik személyre történő kiterjesztése ugyanis tulajdonképpen nem más, mint a szerződések relatív szerkezete bomlásának eljárásjogi következményekkel járó sajátos tükröződése. A választottbírósági szerződés szerkezeti oldása pedig jóval több megfontolást igényel, mint a klasszikus polgári jogi szerződéseké.[11]
A szerző ezt követően a relatív szerkezet bomlásából fakadó kollíziós jogi kérdéseket tárgyalja. A választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztése ugyanis az alkalmazandó jog meghatározása körében is sajátos problémákat vethet fel. Ezzel kapcsolatban elsődlegesen az a kérdés merülhet fel, hogy melyik jog alapján lehet (és kell) elbírálni a szerződés alanyi hatálya kiterjesztését. További problémák merülhetnek fel a választottbírósági ítéletek kikényszeríthetőségével kapcsolatban is. A szerző itt ismét hangsúlyozza azt a véleményét, hogy veszélyes lehet a választottbírósági szerződés relatív szerkezetének könnyelmű oldása. Ez egyrészt érvénytelenítési okként, másrészt pedig az elismerés, illetve végrehajtás megtagadása okaként kerülhet terítékre.[12]
A szerző a kötet legnagyobb terjedelmű részében elsőként a fogyasztói szerződésekhez kapcsolódó kérdéseket elemzi. A fogyasztói szerződésekből fakadó jogviták választottbíráskodástól való elkötésének a különböző jogrendszerekben eltérő technikái alakultak ki. A szerző a külföldi példák közül először az angol jog megoldását ismerteti. Az 1996. évi angol Arbitration Act bevezette az összeghatárhoz kapcsolódó tisztességtelenség szabályát. Ez tulajdonképpen a tisztességtelenség egy nevesített esete, amelynek alapját az a megfontolás képezi, hogy ha a fogyasztóval szemben követelt összeghez képest a választottbírósági eljárás fogyasztót terhelő költsége aránytalanul magas, akkor a kikötés tisztességtelen. A jelenleg hatályos szabályozás értelmében a fogyasztói szerződésekből eredő, 5000 fontot meg nem haladó összegű igények esetében a választottbírósági kikötés ipso iure tisztességtelen. Bán azonban kiemeli, hogy az összeghatárhoz kapcsolódó tisztességtelenség valójában nem érvénytelenségi probléma, hanem ilyenkor sokkal inkább a választottbírósági szerződés kikényszeríthetetlenségéről van szó. Egyúttal idézi a High Court egy 2008-as döntését, amely egyértelművé tette, hogy az Arbitration Act szerinti összeghatárt meghaladó jogviták körében is vizsgálni kell a választottbírósági kikötés tisztességtelenségének a kérdését, mégpedig az 1999. évi Unfair Terms in Consumer Contracts Regulations alapján.[13]
A német joggal kapcsolatban kiemeli, hogy az nem alkalmaz a választottbírósági szerződés vonatkozásában direkt érvénytelenségi többletszabályt, a jogirodalomban uralkodónak tekinthető - és a bírósági gyakorlatba is átszűrődő - álláspont azonban vélelmet állít fel a kizárólagos joghatósági szabályokat és/vagy az állami bíróságok által egyébként kötelezően alkalmazandó anyagi jogot kikapcsoló választottbírósági szerződések tisztességtelensége mellett.[14]
A szerző ezt követően áttekinti a hazai szabályozás változásait, majd megállapítja, hogy a Vbtv. hatálybalépésével tulajdonképpen kizárttá vált a fogyasztói jogviták arbitrálhatósága. Ennek alapján azok a fogyasztóval egyedileg megtárgyalt és a fogyasztó által kifejezetten elfogadott választottbírósági szerződések sem kényszeríthetők ki, amelyeket a Ptk. egyébként nem tekint tisztességtelennek. A Vbtv. alapján ugyanis - a bizalmi vagyonkezelési szerződéssel összefüggő jogviszonyok kivételével - semmilyen fogyasztói szerződésből eredő jogvita nem arbitrálható. A szerző álláspontja szerint a Vbtv. - ebben a vonatkozásban - rendkívül merev szabályozási modelljét sem a Ptk., sem a 3/2013. PJE határozat, de még az Európai Unió Bíróságának a gyakorlata sem támasztja alá.[15]
Bán ezt követően felteszi a kérdést, hogy vizsgálható-e a fogyasztói szerződésben foglalt választottbírósági kikötés tisztességtelensége akkor, ha a fogyasztó utóbb a választottbírósági eljárásban perbe bocsátkozott? Álláspontja szerint a válasz egyértelműen igen. A perbe bocsátkozás tehát nem orvosolja a tisztességtelenség miatti semmisséget, az ugyanis kizárólag az írásbeliség hiánya miatt érvénytelen választottbírósági kikötés érvénytelenségét orvosolhatja.[16]
- 241/242 -
A szerző az érvénytelenség kérdésköréhez kapcsolódóan a sport-választottbíróságok tevékenységére is kitér. Részletesen ismerteti a Pechstein-ügyet, amelyben az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk 1. pontja szerinti eljárási garanciák nemcsak az állami bíróságok előtti eljárásokban, hanem a választottbírósági eljárásokban is feltétlen érvényesülést kívánnak.[17] A 6. cikk 1. pontjának sérelme tehát a választottbírósági eljárással összefüggésben is megállapítható, ami pedig adott esetben a választottbírósági határozat - közrendbe ütközés miatti - kikényszeríthetetlenségét vonja maga után. A szerző ezzel kapcsolatban azt emeli ki, hogy az alkotmányos, illetve eljárási garanciák átszűrődnek a polgári jogi érvénytelenség területére. Az eljárási alapjogok érvényesülésének vizsgálata látható módon beépül az érvénytelenségi kérdésekkel kapcsolatos jogi gondolkodásba. Hangsúlyozza továbbá azt a véleményét is, amely szerint erősen kétséges, hogy valóban "igazi" választottbíróságnak tekinthető-e az a fórum, amelynek hatáskörét a felek erre irányuló megállapodás hiányában jogszabály hozza létre.[18]
A kötetet a szerző kollíziós jogi kitekintéssel zárja. Ezzel kapcsolatban a fő kérdés, hogy a separability (elkülönítés) elvének a kollíziós jogban is lehet-e létjogosultsága? Ez a szerző álláspontja szerint az anyagi jogi megközelítésből fakadó szükségszerűség, a separability funkcionális működéséhez ugyanis annak kollíziós jogi elismerésére is szükség van.[19]
A kollíziós jogi elkülönítés elsősorban azt jelenti, hogy a válaszottbírósági kikötésre és az annak "otthont adó" főszerződésre alkalmazandó jog eltérhet egymástól. A választottbírósági kikötés tehát nemcsak az anyagi jogi értelemben vett létrejövetel, illetve érvényesség tekintetében különíthető el a főszerződéstől, hanem az alkalmazandó jog meghatározása tekintetében is. Ezzel kapcsolatban azonban nehézséget okozhat, hogy a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló Róma I. rendelet[20] 1. cikk (2) bekezdés e) alpontja értelmében a rendelet hatálya nem terjed ki a választottbírósági megállapodásokra és a joghatósági kikötésekre.[21] A jogirodalomban és a gyakorlatban is általánosan elfogadott nézet szerint ez a kizáró szabály csak a választottbírósági kikötésre alkalmazható, az azt inkorporáló főszerződésre azonban nem. Ha tehát a főszerződés a rendelet hatálya alá esik, akkor a főszerződésre alkalmazandó jogot a rendelet alapján, a választottbírósági kikötésre alkalmazandó jogot azonban nem e jogszabály alapján kell meghatározni.[22] A Róma I. rendelet tárgyi hatályára vonatkozó szabályozás így indirekt módon megerősíti a separability kollíziós jogi elismerését.
A "két szerződés" megközelítésből fakadó másik nemzetközi magánjogi következmény az, hogy az elkülönítést nem tekinthetjük pusztán a dépeçage egy megnyilvánulási formájának. Ebben a vonatkozásban a szerző nem ért egyet a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Nmjtv.) 52. §-ához fűzött miniszteri indokolásban foglaltakkal. Álláspontja szerint ugyanis a dépeçage egy egységes szerződéses jogviszony feldarabolását jelenti, vagyis egy anyagi jogilag egységes szerződéses jogviszonyra több különböző jogot kell alkalmazni. A főszerződés és a benne foglalt választottbírósági kikötés azonban anyagi jogi szempontból két különböző szerződés.[23]
A szerző ezt követően a jogválasztáshoz kapcsolódó kérdéseket elemzi. Ezzel kapcsolatban a valódi kérdés akkor merül fel, ha a felek a főszerződés tekintetében jogválasztással éltek, a választottbírósági kikötés tekintetében azonban nem. Ilyenkor azt kell eldönteni, hogy a választottbírósági kikötésre a felek által a főszerződésre választott jog, vagy a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog-e az irányadó. Árnyalja a képet, ha a felek - a főszerződésre választott jog mellett - a választottbíráskodás helyét is kifejezetten meghatározzák. Ilyenkor ugyanis előfordulhat, hogy a választottbíráskodás helye (lex arbitri) szorosabb kapcsolatot mutat a választottbírósági kikötéssel, mint a főszerződésre választott jog (lex contractus). Ebben az esetben vizsgálni kell, hogy a felek e jogok közül az egyiket (vagy esetleg harmadik jogot) nem választották-e hallgatólagosan a választottbírósági kikötésre alkalmazandó jognak.[24]
Bán ehhez kapcsolódóan az Nmjtv. 52. §-ára is kitér, amely többlépcsős kollíziós jogi szabályokat állapít meg a
- 242/243 -
választottbírósági megállapodás vonatkozásában.[25] A törvény a választottbírósági megállapodás alaki érvényességével kapcsolatban fogalmaz meg alternatív kapcsoló elveket, és az érvényesség megmentése érdekében kínál kisegítő jogokat arra az esetre, ha az egyébként alkalmazandó jog alapján a választottbírósági kikötést alaki okból érvénytelennek kellene tekinteni.[26]
A szerző szerint mindez azt támasztja alá, hogy az alkalmazandó jog meghatározását a főszerződés és a kikötés vonatkozásában külön-külön kell elvégezni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a főszerződésre és a választottbírósági kikötésre alkalmazandó jog feltétlenül különböző lesz.[27]
A szerző a Vbtv. és az Nmjtv. viszonyát is értékeli. Ezzel kapcsolatban annak a véleményének ad hangot, hogy a jogalkotó nem ügyelt eléggé a két jogszabály közötti fokozott összhang megteremtésére. Az ebből fakadó átfedések egyike, hogy a választottbírósági szerződésre alkalmazandó jog meghatározására adott esetben eltérő kollíziós normák lehetnek irányadók attól függően, hogy az állami bíróság mely eljárási fázisban szembesül a kollíziós problémával.[28]
* * *
Bán Dániel munkája nemcsak dogmatikai szempontból kiemelkedő jelentőségű, hanem számos kérdésben segítséget nyújthat a választottbírósági eljárásokban résztvevők számára is. A szerző emellett több vitatott kérdésben sem tartózkodott az állásfoglalástól, véleménye pedig meghatározó lehet a választottbírósági szerződéseket érintő hazai joggyakorlat további fejlődésére. ■
JEGYZETEK
[1] A szerzőnek ezeket a korábban megjelent munkáit lásd a recenzeált műben. Bán Dániel: Választottbírósági szerződések. Vívódások polgári jog és nemzetközi magánjog határán. Budapest, ORAC, 2024. 125-126.
[2] A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény rendelkezései részben 2017-ben, részben pedig 2018. január 1-jén léptek hatályba. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság (a törvény szerint: Kereskedelmi Választottbíróság) szervezete is megújult, új elnöke pedig a nemzetközileg is elismert dr. Burai-Kovács János ügyvéd lett, aki 2024. december 31-ig töltötte be ezt a tisztséget. A Kereskedelmi Választottbíróság jelenlegi elnöke dr. Berzeviczi Attila ügyvéd.
[3] Átfogóan lásd Boóc Ádám: Felelősség és immunitás a választottbíráskodásban mint alternatív vitarendezési eljárásban. Jogösszehasonlító elemzés. Budapest, ORAC, 2025. Lásd továbbá Sárközy Tamás: Választottbírói helytállás - felelősség, különös tekintettel a választottbírósági ítéletek érvénytelenítésére. Gazdaság és Jog. 2019/7-8. 19-24.
[4] Bán: i. m. 12.
[5] Uo. 13-17.
[6] Uo. 23-24.
[7] Uo. 27-28.
[8] Uo. 32.
[9] Uo. 33-34.
[10] Uo. 35.
[11] Uo. 36.
[12] Uo. 39.
[13] Uo. 51-52.
[14] Uo. 58.
[15] Uo. 66.
[16] Uo. 72.
[17] Mutu és Pechstein kontra Svájc, 2018. október 2., no. 40575/10 és 67474/10.
[18] Uo. 89-91. A kötet megjelenését követően, az Európai Unió Bírósága a C-600/23. sz. Royal Football Club Seraing kontra Fédération internationale de football association (FIFA) és társai ügyben hozott ítélet (2025. augusztus 1.) ECLI:EU:C:2025:617. ítéletében ismét a lausanne-i székhelyű Nemzetközi Sport Választottbíróság (CAS) ítéleteinek az uniós joggal való viszonyát vizsgálta.
[19] Uo. 94.
[20] Az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.), HL L 177., 2008.7.4, pp. 6-16.
[21] Az alkalmazandó jognak a választottbírósági eljárásban való meghatározásáról lásd továbbá Palásti Gábor: A megválaszolatlan kérdés: köti-e a Róma I. rendelet a választottbíróságokat? Nemzetközi magánjogi évkönyv 2025. 2025. 6-21.
[22] A szerző ezzel kapcsolatban - hivatkozva Erdős Istvánra - azt is kiemeli, hogy közvetett módon mégis alkalmazást nyerhet a Róma I. rendelet mindazon esetekben, amikor a választottbírósági kikötésre a főszerződésre irányadó jogot kell alkalmazni. Lásd Bán: i. m. 95. 276. lábjegyzet.
[23] Uo. 96.
[24] Uo. 98-100.
[25] A szerző szerint szerencsésebb lett volna, ha az Nmjtv. is a Vbtv. terminológiáját követi, amely választottbírósági szerződésről (és nem választottbírósági megállapodásról) beszél. Ettől függetlenül is azonban az Nmjtv. 52. §-ában szabályozott választottbírósági megállapodás alatt a Vbtv. 8. §-a szerinti választottbírósági szerződést kell érteni. Lásd Uo. 104. 303. lábjegyzet.
[26] Nmjtv. 52. § (4) bekezdés: "A választottbírósági megállapodást alaki okból nem lehet érvénytelennek tekinteni, ha az e § alapján meghatározott jogok bármelyike, vagy az eljáró bíróság államának joga szerinti alaki követelményeknek megfelel."
[27] Uo. 115.
[28] Uo. 116.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, KRE ÁJK.
Visszaugrás
