"Ha valaki gyakorlat által jártasságot, többszöri ismétlés által hajlamot szerez a bűncselekmények elkövetésében, ha ezek többszöri elkövetése folytán a bűncselekményektől visszatartó motívumokat magában elnémította, a bűncselekményre vezetőket pedig kifejlesztette: akkor csak egy lépés van hátra attól, hogy állandóan a bűn ösvényére lépjen s hogy teljesen szakítva nemcsak az erkölcs szabályaival, hanem az állam törvényeivel is, a bűncselekmények elkövetését [...] életpályául válassza."[1]
A rendszeres haszonszerzés céljából történő - a magyar büntetőjogban hosszabb ideje kizárólagosan érvényesülő terminológia szerint: üzletszerű - bűnelkövetés vizsgálatára két alapvető aspektusból kerülhet sor, melyek maguk is több megválaszolandó alkérdést vetnek fel.
A büntetőjogi - közelebbről büntetőjog-dogmatikai - nézőpont feladata egyrészt annak meghatározása, hogy mit értünk a tulajdonképpeni üzletszerű elkövetés alatt, melyek azok az - akár objektív, akár szubjektív - ontológiai ismérvek, amelyek megléte megalapozhatja az üzletszerűség megállapítását, illetve hiánya annak mellőzéséhez vezethet. Röviden: meghatározandó az üzletszerűség megállapításának feltételrendszere. Ezt követően kerülhet sor annak megválaszolására, hogy az üzletszerű elkövetést hogyan szabályozza a büntetőjog. Ebben a körben a jogalkotóra és a jogalkalmazóra egyaránt hárulnak bizonyos feladatok. A törvényhozó jogosult dönteni abban a kérdésben, hogy az üzletszerűség milyen formában kerüljön törvényi szabályozásra: például az alaptényállás elemeként vagy minősítő körülmény formájában (elképzelhető azonban ezektől eltérő megoldás is). A törvényi háttér megteremtése után a jogalkalmazó feladata az üzletszerűen elkövetett bűncselekmény(ek) jogi minősítése. Tekintettel arra, hogy az üzletszerűség megállapítására általában nagyszámú, ún. sorozatos elkövetés esetén szokott sor kerülni, kiemelt jelentőségű kérdés, hogy a bíróság annyi rendbeli bűncselekményt állapít-e meg az elkövető terhére az üzletszerűség fennforgásakor, ahány (rész)cselekményt ténylegesen megvalósított (tehát a rendes halmazati szabályokat alkalmazza), vagy ehelyett az egész bűncselekmény-sorozatot egységes folyamatnak tekintve, deliktumegységet állapít meg.
A jogintézmény önálló fogalomként való fenntartásának racionális megokolását segítheti elő, ha azt a büntetőjogi mellett kriminálpolitikai szempontból is vizsgálat tárgyává tesszük. E kérdéskörben azok a körülmények érdemelnek figyelmet, amelyek e különös elkövetési formának az általános szabályoktól eltérő jogalkotási és jogalkalmazási figyelembevételét alátámasztják és indokolják. Elsősorban az vizsgálandó, hogy az üzletszerű bűnelkövetés fokozottabb mértékben támadja-e a büntetőjog által védett életviszonyokat, mint a "normál" bűnözés. Ha erre a kérdésre "igen"-nel felelünk, tisztázandó lehet még, az üzletszerű bűnelkövetés az összbűnözésen belül olyan súllyal van-e jelen
-1/2-
(éspedig akár az üzletszerűen elkövetett bűncselekmények számát, akár az azokkal okozott összkár mértékét tekintve), hogy erre tekintettel a társadalom védelme érdekében speciális - az általánosnál többnyire szigorúbb - büntető jogszabályokra van szükség.
Az üzletszerűség problémaköre a 19. század második felétől a 20. század derekáig a kutatások homlokterében volt: a jogirodalom részletesen foglalkozott az üzletszerűséggel, meghatározva megállapításának feltételeit. Ezt követően a kérdés jócskán veszített jelentőségéből, ami részben összefüggést mutathat a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (a továbbiakban: 1961. évi Btk.) Indokolásában olvasható azon véleménnyel, amely szerint az üzletszerűség "kiveszőben lévő kategória, mely a bírói gyakorlatban egyre ritkábban fordul elő"[2]. Miután az élet jócskán rácáfolt az államszocialista jogalkotás eme prognózisára, az 1960-as évektől kezdődően, majd a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) hatálybalépését követően ismét terjedelmes vita alakult ki az üzletszerűség kapcsán, ekkor már kifejezetten e jogintézmény egység-többség tani megítélésére fokuszálva.
A rendszerváltást követően napvilágot látott jogirodalmi munkák száma - dacára annak, hogy a judikatúra több kérdés kapcsán, mondhatni, homlokegyenest eltérő irányt vett korábbi felfogásához képest - meglehetősen csekély. A tankönyv- és kommentárirodalom idevágó részei mellett önálló tanulmányban foglalkozott az üzletszerűség megállapításának gyakorlati kérdéseivel Mészár Róza[3], illetve Pojnár Petra[4], egyes vonatkozó egység-halmazati problémákra pedig Madácsi Imre mutatott rá egy cikkében.[5] Mellettük diákköri dolgozatában jelen sorok szerzője is foglalkozott a témával.[6]
Tekintettel arra, hogy az üzletszerűség megítélése napjainkban sem egységes, sok esetben ellentmondásos, és a helyes jogalkalmazást ugyan nagyban elősegítő, ám sajnálatos módon kisszámú jogtudományi dolgozat távolról sem merítette ki a témát, talán nem felesleges ennek külön tanulmányt szentelni. Dolgozatomat két fő részre osztom. Az elsőben az üzletszerűséggel mint büntetőjog-dogmatikai kategóriával foglalkozom: a jogintézmény fogalmának, kategóriáinak, rendszerbeli helyének meghatározása és rövid történeti áttekintése után az üzletszerűség értelmezése körében az elméletben és a gyakorlatban felmerülő vitás kérdésekre kívánok lehetőség szerint választ keresni. A második fő rész a múltban sokat vitatott és a jelenben is nemritkán fejtörést okozó egység-halmazati minősítéshez kapcsolódó kérdéseket mutatja be. A dolgozat ezen része külön kiemelten foglalkozik az ugyanolyan bűncselekmények üzletszerű elkövetése kapcsán napjainkban érvényesülő halmazati felfogás problémáival, melyek kiküszöbölésére de lege ferenda javaslatot is megfogalmazok.
A tanulmányban - terjedelmi okokból - nem vizsgáltam az üzletszerűséget kriminálpolitikai szempontból, így itt csak röviden utalok arra, hogy álláspontom szerint az üzletszerűen elkövetett bűncselekmények, s azok elkövetői fokozottabb társadalomra veszélyessége az alkalmi bűnelkövetőkével összevetve nyilvánvaló. Miután a megélhetés biztosítása az ember legelementárisabb érdeke, az ilyen célból bűnöző személy szükségképpen elszántabbá válik a bűnelkövetésre, és általában az idők folyamán olyan gyakorlattal, dörzsöltséggel vértezi fel magát, tesz szert kapcsolatokra, ami jócskán megnehezíti a nyomozó hatóságok dolgát az ilyen elkövető cselekményeinek felderítésénél. Tovább fokozza az üzletszerű bűnözésben rejlő társadalmi veszélyességet, hogy annak elszaporodása a társadalom tisztességes részének is rossz példát mutathat: ha az állampolgárok azt látják, hogy a bűnözésre berendezkedők sokkal jobban boldogulnak az életben az átlagembernél, mind többen szánhatják el magukat a bűnözői életmód kialakítására.
Emellett érdemes utalni még arra a fejleményre, hogy a 21. század technikai vívmányai az üzletszerű bűnelkövetők számára egészen új perspektívákat nyitottak, aminek az így elkövetett bűncselekmények számának robbanásszerű növekedése is a következménye lehet. Ez a körülmény a téma vizsgálatának külön aktualitást kölcsönözhet.
Szintén nem tértem ki a dolgozatban az üzletszerűség kapcsán felmerülő egyes eljárásjogi kérdések részletes vizsgálatára, így ezekre csak az anyagi jogi összefüggések megérthetőségéhez szükséges mértékben utaltam.
1.1. Az üzletszerűség fogalmát a hatályos Btk. IX. Fejezetében, az értelmező rendelkezések körében (137. § 9. pont) találjuk meg, ez alapján "üzletszerűen követi el a bűncselekményt, aki ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekmények elkövetése révén rendszeres haszonszerzésre törekszik". A fogalom alapján az üzletszerűség megállapításának objektív (tehát a külvilágban érzékelhetően megjelenő) ismérve az ugyanolyan vagy hasonló bűncselekmények elkövetése, szubjektív (vagyis az elkövető tudattartalmát jellemző) kritériuma a rendszeres haszonszerzésre törekvés. Ugyanolyanok azok a bűncselekmények, amelyek ugyanazon törvényi tényállás keretei közé illeszkednek. Abban a kérdésben pedig, hogy mely bűncselekmények tekinthetők hasonló jellegűnek, elsősorban a BKv 39. nyújt eligazítást a bírói gyakorlat számára. A rendszeres haszonszerzésre törekvés röviden azt a követelményt foglalja magában, hogy az elkövető - legalább rendszeres mellékkereset szerzése érdekében - bűncselekmények elkövetésére rendezkedjen be, vagyis az a cél lebegjen a szemei előtt, hogy - legalább részben - huzamosabb ideig bűnözésből fogja fenntartani magát.[7]
1.2. Az üzletszerűség két kategóriája között szokás különbséget tenni, az elhatárolás pedig aszerint történik,
-2/3-
hogy adott bűncselekménynél az üzletszerűség az alaptényálláshoz tartozik, vagy azt minősítő körülményként szabályozza a jogalkotó. Előbbire például szolgálhat hatályos jogunkban a zugírászat (Btk. 248. §), utóbbira pedig több vagyon elleni bűncselekmény (lopás, sikkasztás stb.). Korábban egyes jogirodalmi szerzők az alapeseti üzletszerűséget sajátképi, míg a minősített esetben előfordulót nem sajátképi üzletszerűségnek nevezték. Bár nem gyakori, a recens jogirodalomban is előfordul ez a szóhasználat, amely álláspontom szerint dogmatikailag szabatos és jól kifejezi az üzletszerűség két típusa közötti különbséget, így a továbbiakban ebben az értelemben használom e kifejezéseket.
1.2.1. Ami az üzletszerűség rendszerbeli helyének meghatározását illeti, a kommentár- és tankönyvszerzők többnyire csak az egység-többség tanán belüli rendszerezést szokták elvégezni, e körben pedig - vélhetően a Btk. egyébként sokat kritizált eredeti miniszteri indokolása[11] iránti hagyománytiszteletből is - az üzletszerűséget többnyire az egység egyik kategóriája, a törvényi egység körébe utalják, bár azt többnyire valamennyien hangsúlyozzák, hogy tiszta törvényi egységet csak az alapeseti üzletszerűség hoz létre.[12]
Az uralkodó nézettel szemben foglalt állást Földvári József, aki kategorikusan kizárta az üzletszerűséget a törvényi egység köréből, vonatkoztatva ezt mind a nem sajátképi, mind a sajátképi üzletszerű bűncselekményekre.[13] A legújabb pécsi általános részi tankönyv hallgatásából pedig arra lehet következtetni, hogy a pécsi büntetőjogi iskola továbbra sem sorolja az üzletszerűséget a törvényi egység körébe.[14] Ebből az álláspontból az következik, hogy sajátképi üzletszerűség esetén is a halmazatot kellene megállapítani [így például annyi rendbeli uzsorabűncselekményért (Btk. 330/A. §) kell felelősségre vonni annak elkövetőjét, ahány különösen aránytalan mértékű ellenszolgáltatást tartalmazó megállapodást kötött]. E felfogás helytelenségének igazolására processzuális és dogmatikai érvek egyaránt felhozhatók. Nyilvánvalóan célszerűtlen és a büntetőeljárás gyors befejezését lényegesen hátráltató következményekkel járna, ha az évek óta uzsorázással foglalkozó elkövető valamennyi uzsorás szerződését felderíteni és bizonyítani lenne kénytelen a hatóság. Emellett a halmazati minősítés ellen szól az a nyomósabb érv is, hogy az valójában a kétszeres értékelés tilalmába ütközik: mivel ezek a cselekmények kifejezetten az üzletszerűségre tekintettel minősülnek bűncselekménynek, ebből következően ugyanazon körülmény kétszeres figyelembevételét jelentené, ha az önmagukban nem büntetendő cselekményekből bűncselekményt konstituáló ismérv még ezenfelül a bűnhalmazat megállapítását is maga után vonná.
Mivel az üzletszerűség egység-többség tani vonatkozásai a tanulmány második fő részében kerülnek bemutatásra, itt elegendő annyit rögzíteni, hogy a sajátképi üzletszerűség egység-halmazati szempontból de lege lata törvényi egységként értékelhető. Nem arról van szó azonban - mint Blaskó Béla írja -, hogy az alapeseti üzletszerűség esetén "a törvényi tényállás többszöri megvalósítása ellenére bűncselekményegység létesül"[15], hanem éppen arról, hogy a törvényi tényállás egyetlen alkalommal valósul meg, a részcselekmények számára tekintet nélkül. Ezzel szemben a nem sajátképi üzletszerű bűncselekmények - a bírói gyakorlatot formáló, lentebb részletesen elemzett BKv 37. alapján - az általános halmazati szabályok szerint minősítendők, s ebből kifolyólag egység-többség tani szempontból gyakorlatilag közömbösek (ti. ilyenkor az üzletszerűség a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása alapján ugyanúgy viselkedik, mint bármely más minősítő körülmény, tehát a szerepe kizárólag abban áll, hogy az alapesethez képest súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé).
1.2.2. Az egység-halmazati rendszerbeli hely megjelölése mellett külön kérdésként jelentkezhet, hogy tényállástani szempontból hová sorolható be az üzletszerűség. Mint arra már az előző pontban is utaltam, ennek explicit megválaszolásával a jogirodalom többnyire adós marad, és csak néhány szerzőnél jut kifejezésre az a vélemény, hogy az üzletszerűség az ún. szituációs elemek egyike, az elkövetési mód körébe sorolható.[16] Ez az álláspont azonban - amely feltehetőleg az egyszerű nyelvtani értelmezésből kiindulva, a módhatározó törvényi alkalmazásából von le következtetést a rendszerbeli elhelyezésre nézve - vitatható. Az elkövetési mód ugyanis az objektív tényállási elemek körébe tartozik[17], az üzletszerűség azonban - ahogy arról már volt szó - nem tisztán objektív kategória, hanem mint az objektív és a szubjektív egysége jelenik meg, tehát nem csupán az elkövetés külső körülményeire nézve állít feltételeket, hanem egyúttal az elkövető tudattartalmával kapcsolatban is követelményeket támaszt.[18] Mindezekre figyelemmel az üzletszerűség kettős tényállásbeli szerepe rajzolódik ki: az objektív tényállási elemek körében mint az elkövetés módja, míg a szubjektív oldalon mint az elkövető célzata jut dogmatikai jelentőséghez.
2.1. Régi hazai jogirodalmunk az üzletszerűséget még nem önálló bűncselekménytani kategóriaként, hanem az ún. kollektív bűncselekmények egyik alfajaként tartotta számon. Az uralkodó felfogás kollektív bűncselekménynek tekintette az olyan - általában sorozatban elkövetett - bűncselekményeket, amelyek "ugyanazon szokásnak és életirányzatnak kifolyásaiként" jelentkeztek.[19] A kollektív bűncselekmény fogalomkörébe az üzletszerűség mellett az ún. iparszerűen és a szokásszerűen elkövetett deliktumokat sorolták. A többségi álláspont szerint üzletszerűen az követte el a bűncselekményt, aki több azonos jellegű cselekményt állandó jövedelemszerzés céljából követett el. Az iparszerű bűncselekmény hivatásos, de nem jövedelemszerzés céljából történő elkövetést jelentett, míg a szokásszerű bűncselekményt az elkövető tudattartalma alapján vélték megállapíthatónak, amikor a bűnelkövetésre az az iránti ellenállhatatlan vágyból, megrögzött hajlamból
-3/4-
került sor. E hármas distinkcióról elmondható, hogy azt az 1930-as években, sőt a második világháborút nem sokkal követően megjelent tankönyvek is következetesen szerepeltették. A kérdés kapcsán helyesnek azonban Finkey Ferenc álláspontja tekinthető, aki kifejtette, hogy az üzlet- és iparszerű cselekmények között lényeges különbség nincs, az iparszerű cselekmények csak az üzletszerűeknek egy fajtáját képezik, a szokásszerűség pedig mind az üzlet-, mind az iparszerű elkövetésnek kísérő jelensége, ezért az üzletszerűség mellett a másik két fogalom megalkotása feleslegesnek tekinthető.
2.2. Az üzletszerűség törvényi "karrierje" a Csemegi-kódex hatálybalépésével kezdődött, amely eredetileg egyetlen bűncselekmény, az orgazdaság kapcsán ismerte az üzletszerű elkövetés lehetőségét. Emellett egyes büntetőjogi melléktörvények tartalmaztak elszórtan olyan tényállásokat, ahol felbukkant még az üzletszerűség.[24] Az I. Bn. bővítette az üzletszerűen elkövethető bűncselekmények számát, amikor azt a kerítés és a lopás kapcsán minősítő körülménnyé nyilvánította.[25] Az 1961. évi Btk. üzletszerűen is elkövethető deliktumként szabályozta például a kábítószerrel visszaélést, az üzérkedést, az árdrágítást, az embercsempészést és az üzletszerű kéjelgést. Szembetűnő azonban, hogy az első szocialista büntetőkódex elvetette az üzletszerű lopás kategóriáját. Az 1978. évi Btk. eredeti szövege ismét változtatott az üzletszerűség jogalkotói értékelésén. Így például sajátképiből nem sajátképi üzletszerű bűncselekménnyé tette az embercsempészést, bevezetésre került az üzletszerű elkövetés lehetősége a lopásnál, a sikkasztásnál és a csalásnál. Az alapeseti üzletszerűség körében a törvényhozó kizárólag a zugírászatot, az üzletszerű kéjelgést és az üzletszerű pénzkölcsönzést (az üzérkedés egyik megvalósulási formája) sorolta, majd az utóbbi két bűncselekmény 1993. évi dekriminalizálását[26] követően egészen az uzsorabűncselekmény 2008-as törvénybe iktatásáig[27] kizárólag a zugírászat tartozott a sajátképi üzletszerű bűncselekmények körébe a magyar büntetőjogban.
2.3. A Csemegi-kódex az üzletszerűség fogalmát még nem határozta meg, hanem a bíró szabad mérlegelésére bízta azt.[28] A definíció törvénybe iktatása egészen az 1961. évi Btk. hatályalépéséig váratott magára, amely 114. §-ában már úgy rendelkezett, hogy "üzletszerűen követi el a bűntettet, aki hasonló bűntettek elkövetése révén rendszeres haszonszerzésre törekszik". Látható, hogy a fogalom napjainkig csak kevés és akkor sem érdemi változáson ment keresztül. Az 1961. évi Btk. 1971. évi novelláris módosítása nyomán - a bűncselekmények bichotom rendszerű súly szerinti osztályozására való áttérés folyományaként - az üzletszerűség fogalmában használt "bűntett" helyét a "bűncselekmény" kifejezés vette át.[29] Ezt követően a definíció már csak egy ízben módosult, amikor a "hasonló bűncselekmények" az "ugyanolyan" kitétellel egészült ki.[30] Miután a hasonló nyilvánvalóan tágabb kört ölel fel, mint az ugyanolyan, így e módosítás sem tekinthető érdeminek; ahogy arra a miniszteri indokolás is utal, itt mindössze az értelmező rendelkezés pontosításáról volt szó.[31]
Az üzletszerűség fogalmának elemzése kapcsán elöljáróban utalni kell arra, hogy az üzletszerűség kizárólag objektív és szubjektív fogalmi elemének konjunktív fennforgásakor állapítható meg, egyes ismérveit pedig - adott történeti tényállás elemzésekor - nem elszigetelten, hanem egymásra tekintettel, egymással kölcsönhatásban kell vizsgálni.
Adott esetben kapaszkodóul szolgálhat a jogértelmezésnél, ha valamely büntetőjogi definíció elemzését megelőzően a kifejezés eredeti, köznyelvi jelentését is a vizsgálódás körébe vonjuk. Az "üzlet" fogalma a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint kereskedelmi vállalkozást, adásvétel lebonyolítását, továbbá anyagias okból végzett tevékenységet jelenthet.[32] Mindezek alapján - nem büntetőjog-specifikus értelemben - üzletszerűen az cselekszik, aki anyagi előny érdekében, viszonylag huzamosabb ideig kereskedelmi vagy más hasznot hajtó tevékenységet folytat (e köznyelvi jelentés több, lentebb ismertetendő jogalkalmazói döntésnél is szerephez jut).
Ugyanolyan bűncselekményekről - amely feltétel egyébként megegyezik a Btk. 12. § (2) bekezdésében szabályozott folytatólagos bűncselekmény megállapíthatóságához megkívánt egyik feltétellel - akkor beszélhetünk, ha az elkövető valamennyi cselekménye ugyanabba a különös részi törvényi tényállásba illeszkedik, éspedig függetlenül attól, hogy annak alap-, minősített vagy privilegizált esetéről van szó. Szintén közömbös, hogy egyes cselekmények a kísérlet szakaszában rekedtek, mások befejezetté váltak, továbbá az is, hogy azokat az elkövető mint tettes vagy mint részes követte el.[33] Miután a nem sajátképi üzletszerűen elkövetett ugyanolyan bűncselekményeket - mint azt lentebb látni fogjuk - a bírói gyakorlat bűnhalmazatban értékeli, így az egyes üzletszerűen megvalósított cselekmények önálló bűncselekményt képeznek. Ennek következtében egyik üzletszerűen megvalósított ilyen cselekmény kapcsán sem mellőzhető annak rögzítése, hogy azt milyen stádiumban, illetve milyen elkövetői alakzatban valósította meg az elkövető - szemben a folytatólagos bűncselekménnyel, melynek részcselekményei kapcsán téves a "részben" kísérleti, illetve a "részben" felbujtói vagy bűnsegédi közreműködésre történő ítéletbeli utalás.[34]
3.3.1. Azon kérdés kapcsán, hogy az elkövető bűncselekményei az üzletszerűség megítélése szempontjából egymáshoz hasonlónak tekinthetők-e, többnyire a hatályon kívül helyezett BK 109. számú állásfoglalás
-4/5-
felülvizsgálatáról rendelkező BKv 39.-ben írtakra szokás utalni. Emellett olykor eseti bírósági döntések is utalnak rá, ha meghatározott bűncselekményeket hasonlónak tekintenek.
Az említett BKv I. pontja a jelleghasonlóság megállapíthatóságához szükséges általános elveket rögzíti. Ebben a körben vizsgálandónak tekinti az egyes bűncselekmények rendszertani elhelyezését, jogi tárgyait, elkövetési magatartását, illetve módját. Kiemelendő, hogy a BKv szerint lehetőség van a hasonlóság megállapítására olyan bűncselekmény viszonylatában is, amelynek nem minősített esete az üzletszerű elkövetés.[36] A II. pont négy csoportra osztva sorolja fel azokat a bűncselekményeket, amelyeket hasonlónak tekint. Eszerint hasonló jellegűek lehetnek a gazdálkodás rendjét és a pénzügyi érdekeket sértő egyes bűncselekmények, a vagyoni viszonyokat haszonszerzés céljából támadó bűncselekmények, a prostitúciós bűncselekmények, továbbá a közélet tisztasága elleni egyes deliktumok. A III. pont példálózó rendelkezése szerint további bűncselekménypárok is léteznek, melyek egymás viszonylatában általában hasonló jellegűnek tekinthetők.
3.3.2. Bár a BKv 39. az esetek jelentős részében megfelelő eligazítást nyújt a hasonló jellegű bűncselekmények körének meghatározásában, probléma merülhet fel a jelleghasonlóság megállapításánál, ha időközben új tényállás kerül be a Btk.-ba, amelyről emiatt a kollégiumi vélemény még értelemszerűen nem rendelkezhetett. Ebben az esetben különös gonddal kell vizsgálni a hasonlóság fennállását, ugyanis előfordulhat, hogy a könnyen elvégezhető rendszertani értelmezés alkalmazásával (tehát egyszerűen annak alapulvételével, hogy az új tényállás mely bűncselekményekkel szerepel egy fejezetben a törvényben) több deliktum lenne hasonló jellegűnek tekinthető, mint a tényállások, az elkövetési magatartás, mód stb. tüzetes összevetése révén. Így például a BKv meghozatalát követően került a törvénybe az uzsorabűncselekmény tényállása, amely, miután a vagyoni elleni bűncselekmények körében került elhelyezésre, a rendszertani értelmezés alapján elvileg valamennyi, a Btk. XVIII. Fejezetében szabályozott bűncselekménnyel hasonló jellegűnek lenne tekinthető. Az elkövetési magatartások gondos vizsgálatával azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy az új tényállás legfeljebb a csalással és a zsarolással (Btk. 323. §) mutat hasonlóságot.[37]
A rendszeres haszonszerzésre törekvés - mint az üzletszerűség szubjektív vetülete - maga is összetett fogalom, így a rendszeresség, a haszon, továbbá a haszonszerzésre törekvés kérdését külön pontokban célszerű tárgyalni.
3.4.1. Rendszeresség alatt a nyelvtani értelmezés alapján valamely jelenség bizonyos mértékű tartósságát, időről időre történő visszatérését értjük. A rendszeresség kapcsán - miután az időben meghatározott kategóriát takar - vizsgálandó kérdésként merülhet fel a) az üzletszerűen elkövetett bűncselekmény-sorozat hossza (időtartama), továbbá egyes álláspontok szerint jelentősége lehet b) az egyes cselekmények között eltelt időköznek, annak rövid vagy hosszabb voltának is.
Ad a) A bírói gyakorlat a rendszerességet általában bűncselekmények sorozatos, időben viszonylag tartós elkövetése esetén látja fennforogni, ezért nem állapítja meg az üzletszerűséget, amikor a bűncselekmény-sorozat elkövetésére rövid időszak (pár nap vagy akár másfél hónap) alatt került sor.[38] A konkrét időtartam meghatározása nélkül is kizárta a Legfelsőbb Bíróság az üzletszerűség köréből azokat az eseteket, amikor az elkövető cselekményeit alkalomszerűen követte el, vagyis a tartósságra törekvésre nézve nem volt levonható következtetés. Így korábban sem állapította meg az üzletszerűséget, amikor az elkövetők "vádlott-társaik ráhatására azoknak [...] néhány nap alatt lebonyolított vállalkozását alkalomszerűen elősegítették"[39], illetve amikor az elkövető a sikkasztás útján szerzett szerszámok eladásából két esetben, alkalmi nyereségre tett szert[40], továbbá abban az esetben, amikor autóalkatrészek ellopására alkalomszerűen, néhány órán belül került sor.[41] Üzletszerűen elkövetettként minősült azonban azon elkövető cselekménye, aki több mint két évig a vele egy faluban élő lakosok háztartását rendszeresen fosztogatva élelmiszert, különféle használati tárgyakat, stb. tulajdonított el.[42]
Az állandósult bírói gyakorlat e vonatkozásban nézetem szerint helyeselhető: ha az elkövető bűncselekményeiről elmondható, hogy azok összességét viszonylag rövid idő alatt hajtotta végre, ez a körülmény gyakran objektíve kizárhatja az üzletszerűség megállapíthatóságát (arra azonban egyes esetekben, mint látni fogjuk, a szubjektív oldalra figyelemmel mégis sor kerülhet). A rendszeresség ismérve összefoglalóan tehát viszonylag tartós cselekvést foglal magában, amelyből gyakran alappal lehet következtetni az elhatározás tartósságára is.
Ad b) Vitatott kérdés, hogy a rendszeresség kritériuma megköveteli-e egyszersmind a folytatólagos bűncselekmény fogalmából ismert "rövid időköz" feltételének fennállását is. A judikatúra felfogása e kérdés kapcsán kifejezetten ellentmondásosnak tekinthető. Egy korábbi eseti döntés szerint az üzletszerűség megállapításához "az egyes elkövetési időpontok közötti viszonylag rövidebb időköz" szükséges.[43] Egy 2008-ban megjelent cikk szerint a bírói gyakorlat ugyanúgy, "mint a folytatólagosságnál, a három hónapot tekinti olyan rövid időköznek, amelyen belül a rendszeres haszonszerzésre törekvés, és így az üzletszerűség megállapítható".[44] Egy 2009. évi döntés pedig szintén jelentőséget tulajdonított az egyes részcselekmények között eltelt időtartamnak, mivel - többek között - azért mellőzte az üzletszerűség megállapítását, mert az elkövető két lízingelt gépkocsit egymástól távol eső időpontokban adott jogellenesen bérbe.[45] Ezzel szemben az EBH 2006. 1490. számú döntés szerint az üzletszerűség megállapíthatóságát "az ugyanolyan
-5/6-
bűncselekmények egymástól viszonylag távol eső ismétlődése önmagában még nem zárja ki". Még kategorikusabban fogalmazott a Legfelsőbb Bíróság egyik legfrissebb határozatában, amikor úgy foglalt állást, hogy "az üzletszerűség esetében - szemben a folytatólagossággal - nem a rövid időközönkénti elkövetésnek, hanem a rendszerességnek van jelentősége, így az ismétlődésig eltelt idő hossza önmagában véve közömbös" (kiemelések a szerző: A. I.).
Részemről ez utóbbi felfogást tartom helyesnek, a rövid időköz és a rendszeresség közé ugyanis semmiképpen sem lehet egyenlőségjelet tenni. Példával illusztrálva: ha az elkövető több éven át, minden alkalommal ellátogat ugyanarra az évente megrendezésre kerülő rendezvényre, hogy ott például lopásokat kövessen el, a rendszeresség mindenképpen megállapítható, a folytatólagossághoz szükséges rövid időköz azonban már hiányzik.[47] Az a körülmény tehát, hogy az elkövető két cselekménye között olyan hosszú idő telt el, hogy azok folytatólagosan elkövetettként - a rövid időköz feltételének hiánya folytán - nem minősíthetők, a rendszeresség, s így az üzletszerűség megállapításának önmagában nem képezi akadályát. E felfogás helyességét támaszthatja alá az is, ha a két hivatkozott jogintézmény eredeti rendeltetésére gondolunk: míg a folytatólagosság (általában) az elkövető felelősségének mérséklésére[48], addig az üzletszerűség éppen annak fokozására hivatott intézmény. Ezért - az időintervallumot egyre tágító gyakorlatra is figyelemmel - ellentmondásos következményre vezetne, ha a rövid időköz követelményét az üzletszerűségnél a folytatólagossághoz hasonlóan megkövetelnénk.
A haszon fogalmának részletes kibontása nyilvánvalóan meghaladná jelen tanulmány kereteit, így a számos e körben jelentkező kérdés közül az alábbiakban hármat tettem vizsgálat tárgyává. A bírói gyakorlatban az üzletszerűség kapcsán a közelmúltban vita tárgyát képezte a) a haszon mibenléte (vagyoni vagy nem vagyoni jellege), az hogy b) csak az elkövető saját, avagy a más részére megszerzendő haszon is figyelembe vehető-e, továbbá az, hogy c) a haszon mértékének van-e jelentősége az üzletszerűség megállapításánál.
Ad a) A vonatkozó büntető jogirodalom a hasznot mint vagyoni gyarapodást, anyagi előnyt fogja fel, s emellett a fenyegető vagyoni hátrány elhárítását is a haszon fogalmi körébe vonja.[49] A szóhasználat kapcsán kiemelhető, hogy mind a Btk. szövegében, mind eseti döntésekben előfordul a "vagyoni haszonszerzés" megfogalmazás[50], ami azonban - ha első ránézésre szabatosabbnak is tűnik az egyszerű "haszonszerzés"-nél - félreértésekre adhat okot. A haszonnak ugyanis immanens ismérve a vagyoni jelleg, ezért az arra történő utalás a fogalom definiálásához egyrészt semmilyen további specifikummal nem járul hozzá, így feleslegesnek tekinthető, másrészt zavaró és megtévesztő is lehet, amennyiben olyan látszatot kelt, mintha létezne másfajta haszon is, mint vagyoni.
Azt, hogy e kérdés a jogalkalmazásban is vitássá vált, jól mutatja a Bács-Kiskun Megyei Bíróság azon okfejtése, amely szerint "az üzletszerűség definíciója nem tartalmazza azt, hogy a haszonnak anyagi jellegűnek kell lennie. Ebből az következik, hogy elvileg minden [...] pozitív következmény ide sorolható"[51]. Az elsőfokú határozatot felülbíráló táblabírósági döntés ezzel szemben úgy foglalt állást, hogy "alapvetően téves [...], hogy az üzletszerűségnek nem fogalmi eleme az, hogy amely haszon megszerzésére törekszik az elkövető, annak anyagi jellegűnek kell lennie. Az elsőfokú bíróság összekeverte a »jogtalan előny« fogalmát a »jogtalan haszon«-nal. Az »előny« valóban lehet bármilyen, vagyoni és nem vagyoni természetű is, míg az utóbbi fogalom elemét képező haszon vitán felül csak vagyoni jellegű lehet."[52]
A fentebb kifejtettek alapján a másodfokú bíróság álláspontja tekinthető helyesnek: a haszon fogalmát ugyanis szükségképpen felöleli az (jogtalan) előny kategóriája, de míg ez utóbbi a vagyoni mellett bármely más, nem vagyoni (például hivatali, erkölcsi, egzisztenciális stb.) pozitív következményeket is magában foglalja, addig a haszon fogalmi körébe kizárólag a vagyoni előny (illetve a fenyegető vagyoni hátrány elhárítása) sorolható.
Ad b) Kifejezetten ellentétes döntések láttak napvilágot abban a kérdésben, hogy az üzletszerűség csak abban az esetben kerülhet megállapításra, amennyiben az elkövető saját maga részére törekszik megszerezni a hasznot, avagy a más személy részére történő haszonszerzés is megalapozza az üzletszerűséget. A Legfelsőbb Bíróság korábban kifejezetten úgy foglalt állást, hogy "nincs helye az üzletszerűség megállapításának, ha a terhelt nem a saját, hanem mások vagyoni hasznának az elérése érdekében" követi el a bűncselekményt. A döntés indokolásában pedig mindössze annyi került rögzítésre, hogy az üzletszerűség "nyilvánvalóan kizárólag annak a terhére róható, aki - a további feltételek megvalósulása mellett - a saját személyes haszonszerzési céljától vezetve cselekszik" (kiemelés a szerző: A. I.).[53] Egy 2005-ben megjelent tanulmány szerint a bírói gyakorlat még ekkor is egységes volt e kérdésben, s a más hasznának az elérése érdekében elkövetett bűncselekményeket nem minősítette üzletszerűen elkövetettként.[54] A múlt évtized második felében azonban a korábbiakkal teljesen ellentétes álláspont látszott kialakulni az ítélkezési gyakorlatban, a Legfelsőbb Bíróság egy döntésében például kimondta, hogy "az üzletszerűség feltételeként megkívánt rendszeres haszonszerzésre törekvés más személy vagyoni gyarapodása érdekében elkövetett cselekmények esetében is megállapítható"[55]. Egy védői érvelés elutasításakor ugyanígy foglalt állást nemrégiben a Szegedi Ítélőtábla.[56] Megjegyezhető, hogy legújabban a jogirodalomban is felbukkant ez a felfogás.[57] Kiemelhető azonban, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik legfrissebb, egyébként a részesség és a folytatólagosság viszonyáról szóló, 3/2011. számú Büntető Jogegységi Határozatának indokolásában az
-6/7-
üzletszerűséget akként jellemezte, hogy annak megállapítása szempontjából "a bűncselekményből származó [...] haszon (saját célú) elérésére törekvésnek" van jelentősége (kiemelés a szerző: A. I.). A fentiekből kitűnően e kérdés a jogalkalmazásban napjainkig sem jutott tehát nyugvópontra.
Álláspontom szerint e kérdésben a tágabb értelmezés helyességét látszik alátámasztani az a körülmény, hogy a haszon megszorító értelmezésére az üzletszerűség Btk.-beli fogalmából explicite nem vonható le következtetés.[58] Ettől még - figyelemmel arra, hogy ezáltal szokásjogilag enyhül az elkövető büntetőjogi felelőssége, ami nem ellentétes a nullum crimen sine lege elvével - ab ovo nem lenne helytelen a haszonszerzés ilyen formában történő - szűkítő - felfogása. Azonban a megszorító értelmezés kifogásolható gyakorlat kialakítására vezethet, miután indokolatlan különbséget tesz az egyébként mindenben azonos két elkövetés között, továbbá sok esetben a véletlentől teszi függővé, hogy az üzletszerűség megállapítható-e vagy sem (ti. ha a haszon már harmadik személyhez került, az elkövető nem üzletszerű, míg ha a haszon átadása előtt lelepleződik, üzletszerű elkövetésért felelne). Kiemelendő, hogy adott esetben eljárási (bizonyítási) nehézségeket is okozhat a különbségtétel, s tartani lehet az olyan terhelti védekezés általánossá válásától, hogy ő nem saját, hanem más részére kívánt hasznot szerezni, ezáltal mentesülve az üzletszerűség megállapításával együtt járó súlyosabb jogkövetkezmény alól. Mindezekre figyelemmel a helyes felfogás szerint mind a saját, mind a más hasznának megszerzésére törekvést figyelembe lehet és kell venni az üzletszerűség megállapításánál.
Ad c) A haszon mértékének kérdése két szempontból juthat jelentőséghez, így vizsgálható az elkövető által ténylegesen elért (objektív), és az általa elérni kívánt (szubjektív) haszon mértéke. Miután ez utóbbi már átvezet a haszonszerzésre törekvés problematikájához, itt röviden csak a ténylegesen elért haszon relevanciájáról teszek említést.
A Legfelsőbb Bíróság korábbi gyakorlatában az üzletszerűség megállapítása ellen szólt az a körülmény, ha az elkövető "viszonylag nem nagy összegű nyereségre tett szert" a bűncselekmények elkövetése révén.[59] Emellett egy nemrégiben született döntés többek között azért mellőzte az üzletszerűség megállapítását, mert az elkövető "egyenként és összességében is szabálysértési értékhatáron belül maradó" dolgokat tulajdonított el.[60] E döntések eleve helytelennek nem minősíthetők, miután az objektíve elért nyereség mértéke sokszor valóban következtetési alapul szolgálhat a következő pontban tárgyalandó szubjektív oldal megállapíthatóságához. Éppen ez utóbbira figyelemmel azonban - Balogh Jenővel egyetértve - hangsúlyozni kell, hogy a bűncselekmények révén elért haszon nagysága az üzletszerűség megállapíthatósága szempontjából közömbös, a célzat fennforgása esetén önálló jelentőséggel nem bírhat.[61]
A haszonszerzésre törekvés álláspontom szerint az üzletszerűség fogalmának olyan dogmatikai magva, amely egyrészt a legkardinálisabb ismérv annak eldöntésénél, hogy az üzletszerűség fennforog-e vagy sem, másrészt - miként valamennyi szubjektív oldalon jelentkező ismérv - a büntetőeljárásban az egyik legnehezebben megállapítható kérdés, s ezért a jogalkalmazó részéről mindenkor a legkörültekintőbb mérlegelést igényli.
A Legfelsőbb Bíróság részletesen foglalkozott a haszonszerzésre törekvés feltételeinek megállapításával. Leggyakrabban idézett (és a korábbi jogirodalomra egyébként sokban támaszkodó[62]), BH 1983. 350. számú határozatában úgy foglalt állást, hogy a (rendszeres) haszonszerzésre törekvés az elkövető olyan célzata, amely bűnelkövetésre történő berendezkedést jelent, vagyis azt a célt foglalja magában, hogy az elkövető legalább rendszeres mellékkeresetként bűncselekmények elkövetéséből akarja fenntartani magát. A döntés szerint e célzat fennforgására következtetési alapul szolgálhat az elkövető személyisége, életvitele, körülményei, melyekből eldönthető, hogy a bűnözés "életformává" vált-e nála. A haszonszerzésre törekvés kapcsán tehát vizsgálni kell a) a törekvést mint célzatot, b) a szubjektív oldal figyelembevételének jelentőségét, továbbá c) a bűnözői életmód megkövetelésének szükségességét.
Ad a) A "törekszik" kitétel - mint arra az 1.2.2. pontban már utaltam - tényállástanilag az elkövető célzatát fogalmazza meg. A jogirodalomban és -gyakorlatban ebből leggyakrabban azt a konzekvenciát szokás levonni, hogy az üzletszerűség elvileg egyetlen bűncselekmény elkövetésekor is megállapítható, amennyiben az elkövető rendszeres haszonszerzési célzatára alappal lehet következtetni.[63] E felfogás helyességét látszik alátámasztani az üzletszerűség törvényi definíciójában az egyes szám használata ["üzletszerűen követi el a bűncselekményt..." (kiemelés a szerző: A. I.)] is.
Az egy bűncselekmény üzletszerű elkövetésének lehetőségét elismerő felfogás ellen felmerülhet azonban, hogy ezzel valójában a tettes-büntetőjog területére tévedünk. Ily módon ugyanis bármely - egyetlen - bűncselekményt elkövető személyről megállapíthatja a bíróság, hogy bűncselekményével rendszeres haszonszerzésre törekedett és súlyosabban minősítheti cselekményét a külvilágban megjelenő más, erre utaló kriminális magatartás hiányában is.
A judikatúráról elmondható, hogy általában - helyesen - tartózkodik attól, hogy olyan személy egyetlen bűncselekményét minősítse üzletszerűen elkövetettnek, akinek adott időszakban valóban csak egyetlen deliktum róható a terhére. A bíróságok gyakorlatában az üzletszerűség megállapítására egyetlen cselekmény miatt többnyire akkor szokott sor kerülni, amikor az ügyész a konkrét ügyben ugyan valóban csak egy bűncselekmény miatt emelt vádat, azonban egy másik ügyben, közel azonos időben, ugyanazon elkövető büntetőjogi felelősségét -
-7/8-
ugyanolyan vagy hasonló bűncselekmény(ek) miatt - már jogerősen megállapították.
Hangsúlyozandó, hogy a bűnösségen alapuló felelősség elvére és az ártatlanság vélelmére is figyelemmel, ebben a körben kizárólag a jogerős elítélések jöhetnek figyelembe. Ennek némiképp ellentmond a BH 2005. 130. számon közzétett eseti döntés indokolásának azon kitétele, amely a konkrét ügyben az üzletszerűség bizonyítására az elkövetőnek nemcsak azon, más eljárás tárgyául szolgáló csalási cselekményeit hozta fel, amelyek miatt már jogerősen elítélték, hanem emellett további 80 rb. ugyanilyen cselekményére is hivatkozott a bíróság, amelyek miatt az elkövetővel szemben büntetőeljárás indult. A Hajdúszoboszlói Városi Bíróság pedig egy ízben szintén arra történő hivatkozással állapította meg az üzletszerűséget, hogy az elkövető az ellene folyamatban lévő eljárást megelőző időszakban is követett el vagyon elleni bűncselekményeket, melyek miatt vele szemben nyomozás, illetve bírósági eljárás folyt.[65] Ezzel szemben a másodfokon eljárt Hajdú-Bihar Megyei Bíróság akként korrigálta az elsőfokú határozatot, hogy "más büntetőügy akkor alapozhatná meg az üzletszerűséget, ha jogerős elítélés lenne a vádlottra vonatkozóan".[66] Ezzel az állásponttal értett egyet a jogerős döntést hozó Debreceni Ítélőtábla is.[67]
Az üzletszerűség megállapításánál más, nem jogerős ügyek figyelembevétele a helyes álláspont szerint megengedhetetlen: ha ugyanis a másik ügyben utóbb e cselekmények kapcsán az elkövető felelőssége valamilyen okból nem kerülne megállapításra, az ügyben a vád tárgyává tett egyetlen bűncselekmény kapcsán az üzletszerűen elkövetettkénti minősítés jogalapját veszítené.
Ad b) A szubjektív oldal figyelembevételének szükségessége kapcsán elmondható, hogy a bírói gyakorlat az utóbbi időben meglehetősen automatikussá vált az üzletszerűség megítélésénél, mivel többnyire már három-négy bűncselekmény elkövetésekor mechanikusan, részletesebb indokolás nélkül sor kerül az üzletszerűség megállapítására.[68] Így például a Pécsi Ítélőtábla aggály nélkül megállapíthatónak találta az üzletszerűséget, amikor az elkövető úgy valósította meg a közélet tisztasága elleni bűncselekményeit, hogy alig több mint fél év alatt 38 alkalommal vett át különböző összegeket a sértettektől.[69] Nem kifogásolta a döntés ezen részét a Legfelsőbb Bíróság sem.[70]
Kizárólag több bűncselekmény elkövetése, sőt még a nagyszámú elkövetés sem lehet azonban önmagában elégséges az üzletszerűség megállapításához, mivel ez nem jelentene mást, mint egy objektív és szubjektív elemeket egyesítő fogalomból az objektív oldal egyoldalú túlhangsúlyozását és a szubjektív vetület teljes figyelmen kívül hagyását. Üzletszerűség megállapítására tehát csakis akkor kerülhet sor, ha a bűncselekmények elkövetésének ténye mellett az elkövető rendszeres haszonszerzési célzata is bizonyított a büntetőeljárásban, amire külön indokolt utalni a bírósági döntéseknek.[71] E felfogás helyességének elfogadásához további érvül szolgálhat még az érték-egybefoglalás intézményének ismételt bevezetése, melyhez részletesebben lásd a tanulmány II. fő része 3.2. pontját.
Ad c) A már idézett 1983-as LB-döntés alapján az üzletszerűség bűnelkövetésre, bűnözői életmódra történő berendezkedést is magában foglal. E kérdés kapcsán a bírói gyakorlat a közelmúltig egységes volt, s újabb döntéseiben is úgy foglalt állást, hogy "a rendszeres haszonszerzésre irányuló bűnözésre - mint életformára - számos együttható tényezőből kell következtetést levonni", vizsgálni kell többek között az elkövető vagyoni helyzetét, életvitelét, családi és személyi körülményeit stb.[72]
Ezzel szemben a legutóbbi időkben a Legfelsőbb Bíróság felfogása megváltozni látszik, miután kimondta, hogy az üzletszerűség "a terhelt bűnözői életvitelére vont következtetés nélkül is megállapítható".[73] Hasonlóképpen vélekedett a Bács-Kiskun Megyei Bíróság, amikor kifejezetten a BH 1983. 350. számú jogesetről azt állapította meg, hogy az "nem bír olyan elvi tartalommal, ami a vizsgált kérdésben még jelenleg is irányadó lehetne. A jogesetben a közel harminc évvel ezelőtti korszak szemléletmódja jelenik meg, mely az üzletszerű elkövetéshez automatikusan társította a bűnözésre berendezkedett életformát, nem függetlenül az 1980-as évek társadalmi viszonyaitól, ideológiai irányelveitől. Az időközben bekövetkezett társadalmi átalakulás ezt a szemléletmódot és értelmezést vitathatatlanul elavulttá tette." További érve a megyei bíróságnak, hogy ha az üzletszerűség megállapításához a bűnözői életvitelt is megkövetelnénk, "az ún. fehérgalléros bűnözés esetében nem lehetne az üzletszerűséget megállapítani".[74]
Nézetem szerint az igaz ugyan, hogy a társadalmi viszonyok lényegesen változtak az 1980-as évek óta, s ezzel együtt a bűnözés volumene, struktúrája is nem elhanyagolható változásokon ment keresztül. A bűnözés mint ontológiai jelenség azonban változatlanul jelen van, sőt Finkey megállapítása, mely szerint "a mindennapi élet meggyőzhet afelől, hogy tényleg vannak, akik üzletet csinálnak a bűntettek elkövetéséből, akik abból élnek, élethivatásuknak tekintik azt"[75], napjainkban érvényesebb, mint valaha. Ami pedig az ún. "fehérgalléros bűnözőket" illeti, róluk legtöbbször elmondható, hogy olyképpen rendezkednek be bűnelkövetésre, hogy magas illegális jövedelmükhöz mérten magas életszínvonalon élnek, így az életvitel vizsgálata esetükben is következtetési alapul szolgálhat az üzletszerűség megállapításához. Mindezek alapján a rendszeres haszonszerzésre törekvés vizsgálatánál továbbra is irányadónak tekintem a Legfelsőbb Bíróság által korábban meghatározott szempontokat, s azt csak akkor látom megállapíthatónak, ha az elkövető életviteléből, körülményeiből stb. arra lehet következtetni, hogy megélhetését - legalább részben - bűncselekményekből kívánja fedezni.[76]
-8/9-
1.1. Az ugyanolyan bűncselekmény többszöri, üzletszerű megvalósításának egység-halmazati megítélése az idők folyamán nagy változásokon ment keresztül. A régi ítélkezési gyakorlatról elmondható, hogy az még nem állt egységes elvi alapokon, így bűncselekményenként eltérő volt, hogy üzletszerű elkövetéskor egységet vagy halmazatot állapított meg (így a kir. Kúria az üzletszerűen elkövetett több orgazdaságot vagy kerítést egységként értékelte, míg a több üzletszerű lopást halmazatban).[77] Az 1945 utáni gyakorlat pedig akként alakult, hogy a bíróságok a sajátképi üzletszerűséget többnyire egységként, míg a nem sajátképit halmazatként értékelték.[78] A Legfelsőbb Bíróság a kérdés kapcsán az 1966-ban született 445. sz. állásfoglalásával a korábbiaktól eltérően mind az alapeseti, mind a minősítő körülményként szabályozott üzletszerűség esetén törvényi egységként értékelte ugyanolyan bűncselekmények üzletszerű elkövetését. A korabeli eseti döntések ennek megfelelő álláspontot tükröztek[79], s mint láttuk, a Btk. eredeti Indokolása is ezt a felfogást tette magáévá. Az egységkénti minősítés mellett foglalt állást továbbá - már az 1978-as Btk. hatálya alatt - a Legfelsőbb Bíróság Büntető és Katonai Kollégiuma Tanácselnöki Értekezletének 5/1979. sz. állásfoglalása, s e felfogás szellemében született több eseti döntés is.[80] A korabeli jogirodalomról elmondható, hogy e kérdés kapcsán megosztott volt: egyesek egyetértettek az ugyanolyan bűncselekmények üzletszerű elkövetését törvényi egységbe foglaló gyakorlattal[81], mások helytelenítették azt. Az ellenzők egy része arra figyelemmel foglalt állást az egységi minősítés ellen, hogy elvileg egy bűncselekmény is elkövethető üzletszerűen, ezért a több ugyanolyan bűncselekmény elkövetésének halmazati minősítést kell maga után vonnia.[82] Mások célszerűségi, eljárásjogi nehézségekre történő hivatkozással helytelenítették az egységi értékelést.[83]
A korábbiakhoz képest gyökeres változást hozott a Legfelsőbb Bíróság Büntető és Katonai Kollégiumának az 1982. június 25-én elfogadott 104. számú közös állásfoglalása. Eszerint ugyanis több ugyanolyan, nem sajátképi üzletszerű bűncselekmény elkövetése esetén bűnhalmazatot kellett megállapítani. Kivételt képezett, ha a cselekmények a folytatólagosság egységébe tartoztak, továbbá szintén nem kerülhetett sor halmazat megállapítására, ha az elkövetési magatartás folyamatos jellegű, mivel ebben az esetben a bűncselekmény egyes részcselekményei természetes egységbe olvadtak, mely körülmény folytán a halmazati minősítés az üzletszerű elkövetés ellenére is kizárt volt (mint például a vásárlók megkárosítása esetén). Ha az üzletszerűség az alaptényállás eleme, az állásfoglalás is az egységkénti értékelést tekintette helyesnek.
Miután a szabálysértési értékre elkövetett, ám az üzletszerűség folytán bűncselekményként értékelendő cselekmények (amikor az üzletszerűség ún. felminősítő, vagyis bűncselekményt konstruáló körülmény) egység-halmazati minősítéséről az állásfoglalás nem rendelkezett, azok vonatkozásában a gyakorlat továbbra is egységet állapított meg.[84] Miután ez utóbbi megoldást kifogás érte[85], a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalását - a kritikának helyt adva - 1987-ben a BK 118. számú állásfoglalással úgy egészítette ki, hogy halmazat megállapításának van helye akkor is, ha a szabálysértési értékre elkövetett cselekmények az üzletszerűség folytán minősülnek bűncselekménynek.
Ezt követően (1997-ben) a BK 104. - nem lényegi - módosítására a BK 172. számú állásfoglalással került sor, majd a Legfelsőbb Bíróság 2001-ben korszerűsítette a BK szövegezését. Jelenleg pedig - lényegében változatlan tartalommal - a BKv 37. alapján érvényesül az itt ismertetett felfogás, melyet a jogtudomány csak elvétve tesz bírálat tárgyává. A recens irodalomban megfogalmazott kritikák közül kiemelhető Nagy Ferenc álláspontja, amely szerint a szabálysértési értékre elkövetett, az üzletszerűség folytán bűncselekményként minősülő cselekmények halmazati minősítése a kétszeres értékelés tilalmába ütközik.[86]
1.2. A nem sajátképi üzletszerű bűncselekmények körében több ugyanolyan bűncselekmény esetén halmazatot megállapító, huzamosabb ideje érvényesülő gyakorlat - nézetem szerint - napjainkban több okból is problematikusnak tekinthető, s megkockáztatható, hogy a jelenkor viszonyai között meghaladottá vált.
1.2.1. Az első problémát a halmazati minősítésből fakadó halmazati büntetés kiszabásának kötelezettsége okozza. A vonatkozó szabályok [Btk. 85. § (1)-(3) bekezdés] alapján ugyanis ugyanolyan büntetési tétel keretében kell kiszabni a büntetést arra az elkövetőre, aki két ugyanolyan bűncselekményt valósított meg üzletszerűen, mint arra, aki több száz vagy akár több ezer bűncselekményt követett el. Szemléletes például szolgálhat erre az a bűncselekmény-sorozat, amely 2008 októberében jutott a hatóságok tudomására.[87] A csalások elkövetésével vádolt bűnözői csoport egy adásvételek lebonyolítására szolgáló internetes portálon műszaki cikkeket kínált eladásra, jóval a kereskedelmi áron alul. Miután a vevők a többnyire 60-80 ezer forintos vételárat átutalták a megadott bankszámlára, az elkövetők nem jelentkeztek többé. Az ügyben lefolytatott nyomozás azt állapította meg, hogy e módszerrel közel 500 sértettet károsítottak meg az elkövetők, ezáltal összesen mintegy 30 millió forint kárt okozva. Az üzletszerűség jelenlegi megítélése miatt azonban hiába keletkezett összességében jelentős kár [Btk. 138/A. § c) pont], mivel egy-egy sértett csak kisebb kárt [Btk. 138/A. § a) pont] szenvedett, az elkövetők - kb. 500 rendbeli, üzletszerűen elkövetett, kisebb kárt okozó csalás bűntette [Btk. 318. § (4) bekezdés b) pont] miatt - halmazati büntetésként legfeljebb 4,5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntet-
-9/10-
hetők. Jól érzékelteti a helyzet ellentmondásosságát, hogy az az elkövető, aki két sértettnek okoz üzletszerű csalás elkövetése révén például 3-3 milliós forint (tehát külön-külön is jelentős, azonban az imént ismertetett jogesetben okozott kárnak mindössze egyötöd részét kitevő) kárt, a Btk. 318. § (6) bekezdés b) pontjára és a halmazati szabályokra figyelemmel, halmazati büntetésül akár 12 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető.
A napjainkban elterjedt újfajta bűnözési formák[89] ismeretében is megállapítható, hogy az üzletszerű elkövetés esetében a bűnhalmazatra irányadó büntetéskiszabási szabályok nem értékelik kellőképpen e bűncselekmények nyomatékosan fokozott társadalomra veszélyességét, s így kellő büntetés nélkül hagyják azok elkövetőit. A halmazati megoldás továbbá az egység-többség tanának legfontosabb kritériumával, a kétszeres értékelés tilalmának másik oldalát jelentő, valamennyi körülmény értékelésének követelményével sem egyeztethető össze.[90] A büntetési tétel megfelelő emelése ugyanis 5-10 rendbeli elkövetés esetén elégséges lehet, több száz ugyanolyan bűncselekmény elkövetésekor azonban a büntetéskiszabás terén nem nyújt kellő differenciálásra lehetőséget a bíróság számára, így fennáll a veszélye annak, hogy rengeteg megvalósított bűncselekmény által képviselt társadalomra veszélyesség és bűnösség értékelés nélkül marad. Ez pedig annak ellenére is igaz, hogy a bíróságok a gyakorlatban ritkán élnek az aszperáció alkalmazásának lehetőségével, így vélelmezhető, hogy a halmazatban álló legsúlyosabb bűncselekményre irányadó szankciómaximumnál súlyosabb büntetést csak az egészen kirívó (például ténylegesen több száz elkövetést magukban foglaló) esetekben szabnának ki.[91]
Szintén a jelenleg érvényesülő felfogás ellen szólhat az a gyakorlati konzekvencia, hogy halmazati értékelés esetén hiába viseli magán az elkövető cselekménysorozata a bűnszervezetben történő elkövetés valamennyi további, a Btk. 137. § 8. pontjában meghatározott ismérvét, ha az üzletszerűen elkövetett és önálló bűncselekményként értékelt részcselekmények büntetési tétele az 5 évi szabadságvesztést nem éri el (miként a fentebb ismertetett példa esetében, amikor az egyes kisebb értékre elkövetett csalási cselekmények maximális büntetése az üzletszerűség mellett is csupán 3 évi szabadságvesztés), a bűnelkövetés ilyen fokú szervezettsége ellenére sem lehet szó a bűnszervezet megállapításáról és az erre irányadó súlyosabb jogkövetkezmények alkalmazásáról.
A halmazati minősítést a fentiek ellenére is helyeslő nézetek köréből érdemes idézni azt a véleményt, amely szerint "a büntetési tétellel fenyegetettségre való hivatkozásnak nincs olyan gyakorlati jelentősége, amelyet a helyes büntetés kiszabásával ne lehetne ellensúlyozni"[92] (kiemelés a szerző: A. I.) Ezen - jogalkalmazói berkekben sajnos nem példa nélküli - felfogás tarthatatlanságának belátásához elegendő azon szankciótani alapvetésre gondolnunk, amely szerint "soha nem a büntetés mértéke befolyásolja a minősítést, hanem a minősítés a büntetés mértékét"[93].
1.2.2. Mint arról már volt szó, a hazai büntetőtörvények kezdetben kevés bűncselekmény esetében ismerték az üzletszerű elkövetés lehetőségét. Napjainkra - különösen a nem sajátképi - üzletszerűen elkövethető bűncselekmények száma jelentősen megnőtt, ám a törvényhozó ezek kapcsán nem változtatott azon a jogtechnikai megoldáson, hogy amennyiben valamely bűncselekmény üzletszerű elkövetésében rejlő fokozottabb társadalomra veszélyességet felismerte, egyszerűen minősítő körülményt kapcsolt az adott deliktum alaptényállásához, súlyosabb büntetés kiszabását téve lehetővé az üzletszerűség fennforgása esetére. Ez a megoldás azonban nem kívánt kazuisztikát eredményezett a Btk.-ban, mivel minden üzletszerűen elkövethető bűncselekmény esetében külön pontban, sok esetben értékhatár szerint differenciáltan, több pontban is szerepel e minősítő körülmény, ami nagyon hosszúvá és kevéssé átláthatóvá teszi a törvényszöveget. Emellett akárhány bűncselekményt minősít súlyosabban az üzletszerű elkövetés, továbbra is maradnak olyan deliktumok, amelyeknél a de facto üzletszerű elkövetés ellenére a bíróság - ilyen irányú törvényi rendelkezés hiányában - nem állapíthatja meg az üzletszerűséget. Így például nem követhető el de lege lata üzletszerűen a rablás bűntette, amelynek többszöri és rendszeres haszonszerzésre törekedve történő elkövetése a bírói gyakorlatban tipikusan előfordul.[94]
1.3. Nézetem szerint ugyanolyan bűncselekmények üzletszerű elkövetése de lege ferenda törvényi egységként lenne szabályozandó, éspedig a büntető törvénykönyv általános részében.[95] Ugyancsak egységként kellene értékelni azon szabálysértési értékre elkövetett cselekményeket, amelyek az üzletszerűség folytán képeznek bűncselekményt. Ennek indokait az alábbiakban látom.
1.3.1. Amennyiben ugyanolyan bűncselekmények üzletszerű elkövetése törvényi egységet alkotna, üzletszerűség fennforgása esetén nem a sértettek számának megfelelő (akár több száz) rendbeli bűncselekményt, hanem bűncselekmény-egységet kellene megállapítania a bíróságnak, ezért az elkövetési értéket nem részcselekményenként, hanem az egész cselekménysorozatra figyelemmel lehetne megállapítani.[96] Így ha például a csaló az elkövetési értékek összegzése alapján 30 millió forint kárt okozott, jelentős kárt okozó, üzletszerűen elkövetett csalásért lenne felelősségre vonható akkor is, ha - a sértettek nagy számára tekintettel - az egyes sértettek külön-külön csak kisebb (vagy akár a szabálysértési értékhatárt sem meghaladó) kárt szenvedtek.
A valós elkövetési érték, illetve a valóságban okozott kár szerinti minősítés tehát azzal a (törvényességi és dogmatikai) előnnyel járna, hogy az üzletszerűség egységébe tartozó semelyik részcselekmény vonatkozásá-
-10/11-
ban fennálló társadalomra veszélyesség, illetve bűnösség sem maradna értékelés nélkül. Emellett - amennyiben ennek további feltételei fennállnak - a bűnszervezetben történő elkövetés is aggálytalanul megállapítható lenne az önmagukban 5 évi szabadságvesztésnél enyhébb, ám az egységbe foglalás nyomán, összértékükre figyelemmel már legalább ilyen súlyú büntetéssel fenyegetett cselekmények vonatkozásában.
1.3.2. Lényegesen csökkenne a büntetőtörvénybeli kazuisztika, amennyiben a jogalkotó nem egyes bűncselekményekhez kapcsolódóan szabályozná minősített esetként az üzletszerűséget, hanem a Btk. általános részében helyezné el azt. További előnye lenne e szabályozásnak, hogy ily módon az üzletszerűség az olyan bűncselekmények esetében is felhívható volna, amelyek ontológiailag elkövethetők ugyan rendszeres haszonszerzésre törekedve, ám az üzletszerű elkövetés megállapítására jelenleg - szabályozott minősítő körülmény hiányában - nincs lehetőség. Az olyan bűncselekményeknél azonban, amelyek természete az üzletszerű elkövetést kizárja, az üzletszerűség továbbra sem lenne megállapítható.
1.3.3. A nem sajátképi üzletszerű bűncselekményeknél a jogalkotó jelenleg is figyelemmel van az üzletszerű bűnelkövetés fokozottabb társadalomra veszélyességére, így arra az alapesethez képest súlyosabb büntetést állapít meg. Ez az üzletszerűség általános részi szabályozása esetén sem lenne mellőzhető, ezért az üzletszerűségnek nemcsak halmazati minősítést kizáró jelentőséggel kell bírnia, hanem büntetést felemelő körülményt is kell képeznie. Álláspontom szerint tehát lehetőséget kell biztosítani arra, hogy üzletszerű elkövetés esetén az irányadó büntetési tételkeret felső határa a felével emelhető legyen, ám a szabadságvesztés büntetés tartama - a halmazati büntetéséhez hasonlóan - ne haladhassa meg a húsz évet.
1.3.4. Korábban többen felhívták a figyelmet arra, hogy az üzletszerűség törvényi egységként történő szabályozásával együtt járhatnak bizonyos eljárásjogi problémák.[97] Így például abban az esetben, ha olyan időpontban jutna a hatóság tudomására az elkövetőnek az üzletszerű cselekménysorozatába tartozó valamely részcselekménye, amikor a bíróság a vád tárgyává tett többi cselekményt - mint bűncselekmény-egységet - már jogerősen elbírálta, a vád tárgyává nem tett, s így az ítéletbeli tényállásban nem szereplő részcselekmény ugyanúgy res iudicatát képezne és akadályozná az újabb (rendes) eljárás lefolytatását, mint a ténylegesen elbírált cselekmények.[98] Nézetem szerint azonban nem merülhet fel olyan mérvű eljárásjogi nehézség, amelyet a bíróság csak alapvető anyagi jogi elv, a valamennyi körülmény értékelésére vonatkozó követelmény figyelmen kívül hagyásával tudna orvosolni. Végül utalnék arra, hogy e büntetőeljárásban jelentkező problémák a nem vitásan a törvényi egység körébe sorolható folytatólagos bűncselekmény és az érték-egybefoglalás kapcsán is kivétel nélkül előfordulhatnak, s azokat az igazságszolgáltatás résztvevőinek jelenleg is ki kell küszöbölniük - nem lenne tehát új keletű s megoldhatatlan probléma ez az üzletszerűség vonatkozásában sem.
2.1. Mivel a nem ugyanolyan, de hasonló jellegű bűncselekmények üzletszerű megvalósításakor az elkövető cselekményei több különböző törvényi tényállás keretei közé illeszkednek, ezért azokat - a Btk. 12. § (1) bekezdésére figyelemmel, más törvényi egységi kategóriába foglaló jogalkotói rendelkezés hiányában - valóságos halmazatban kell értékelni. Ez a felfogás a jogirodalomban gyakorlatilag egyöntetűen érvényesül, bár korábban előfordult a hasonló jellegű bűncselekmények üzletszerű elkövetése esetén is egységkénti minősítést helyeslő álláspont.[99]
2.2. A hasonló jellegű bűncselekmények üzletszerű elkövetése kapcsán a bírói gyakorlat bevett eljárása az, hogy amennyiben az elkövető több, egymást ki nem záró, üzletszerűen is megvalósítható bűncselekményt követett el, és a bíróság a rendszeres haszonszerzésre törekvést is bizonyítottnak találja, e bűncselekmények halmazatban történő értékelése mellett az üzletszerűséget mint minősítő körülményt minden egyes bűncselekmény esetében külön-külön felhívja, és ennek megfelelően a magasabb büntetési tételek alapulvételével szabja ki a halmazati büntetést. Így például a Legfelsőbb Bíróság az elkövetőt bűnösnek mondta ki üzletszerűen elkövetett lopás bűntettében, üzletszerűen elkövetett sikkasztás vétségében, továbbá csalás vétségében.[100] Ez a megoldás - véleményem szerint - adott esetben ugyanazon körülmény többszörös értékelését jelentheti, mivel a rendszeres haszonszerzésre törekvés célzatát minden egyes ténylegesen megvalósított bűncselekmény esetében külön-külön megállapítja és ahhoz súlyosabb jogkövetkezményt fűz, annak ellenére, hogy az elkövető célzata a szubjektív oldalon egységesen állt fenn és mindvégig ugyanaz volt a hasonló jellegű bűncselekmények elkövetésekor. Mindezek alapján - a kétszeres (többszörös) értékelés tilalmára is figyelemmel - az üzletszerű elkövetés nem kerülhetne minden bűncselekmény kapcsán külön megállapításra. A helyesebb álláspont szerint tehát az elkövető üzletszerűen elkövetett, hasonló jellegű bűncselekményei valóságos halmazatban állnak, ám az üzletszerűség minősítő körülményként történő felhívására csak egy, éspedig az alapeseti büntetési tételek közül a legsúlyosabban büntetendő bűncselekmény esetében kerülhetne sor, mivel csak így érhető el az, hogy az elkövető egységes célzata ne kerüljön többszörös értékelésre.
-11/12-
Az alábbiakban az üzletszerűséget két, nem vitatottan a törvényi egység körébe tartozó olyan jogintézménnyel kívánom röviden összevetni, amelyeknek az üzletszerűséghez hasonlóan szintén fontos jellemzője, hogy többnyire cselekménysorozatok elkövetésekor szokott sor kerülni megállapításukra.
Az üzletszerűség és a folytatólagosság egymás mellett kizárólag akkor merülhet fel, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményeket követ el rendszeres haszonszerzésre törekedve (miután hasonló jellegű bűncselekmények nem foglalhatók folytatólagos egységbe), s a folytatólagosság megállapításának további feltételei is fennállnak.
Ami e két jogintézmény egymáshoz való viszonyának megítélését illeti, az az ítélkezési gyakorlatban alapvetően annak volt a függvénye, hogy az ugyanolyan bűncselekmények üzletszerű elkövetését egységként vagy halmazatként értékelték. Így a BK 104. állásfoglalást megelőzően a Legfelsőbb Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy "az üzletszerű bűncselekmény egyszersmind nem minősülhet folytatólagosan elkövetettként", mivel "a két törvényi egység egymást kizárja", s e kizártságot azzal indokolta, hogy az üzletszerűség "speciális jellegű a folytatólagossághoz képest"[101]. Az említett állásfoglalás meghozatala után azonban a bírói gyakorlat már nem látta akadályát az üzletszerűség és a folytatólagosság egymás melletti megállapításának.[102]
Álláspontom szerint a két fenti kategória de lege lata egymás mellett aggálytalanul megállapítható, figyelmet csak a szabálysértési értékre elkövetett üzletszerű bűncselekmények minősítése érdemel. Itt ugyanis - az ítélkezési gyakorlatban korábban huzamosabban érvényesülő helytelen felfogással ellentétesen - nem arról van szó, hogy az önmagukban szabálysértésként értékelhető részcselekmények elkövetési értékeit a folytatólagosságra tekintettel összegezzük és az így már bűncselekményi értékhatárt meghaladó értékre elkövetett cselekménysort minősítjük súlyosabban az üzletszerűség révén, hanem arról, hogy az egyes részcselekmények az üzletszerűség fennforgása miatt önmagukban is bűncselekményként minősülnek, s majd ezeket foglaljuk folytatólagos egységbe.[103]
Az üzletszerűség és a magyar büntetőjogba a közelmúltban ismét bevezetett érték-egybefoglalás lehetséges kollíziójából fakadó anomáliákkal részletesen foglalkoztam egy korábbi cikkemben[104], ezért ehelyütt csak utalnék arra, hogy bár az érték-egybefoglalás és a folytatólagosság törvényi szabályozásában fennálló nyilvánvaló következetlenséget a jogalkotó a 2010. évi CXLVII. törvény 79. §-ával kiküszöbölte[105], az érték-egybefoglalás egységi és az üzletszerűség halmazati értékeléséből folyó problémák (különösen a minősítés és az elévülés[106] kapcsán) változatlanul fennállnak, melyek leginkább az ugyanolyan bűncselekmények üzletszerű elkövetésének egységkénti értékelésével lennének kiküszöbölhetőek.
Végül itt utalnék arra az üzletszerűség kapcsán vélelmezhető jogalkotói kívánalomra, amely álláspontom szerint az érték-egybefoglalás szabályainak felélesztéséből folyik. Miután az érték-egybefoglalás alkalmazásával meghatározott szabálysértésekből bizonyos feltételek mellett bűncselekmény jön létre, így e jogintézmény léte miatt is elvethetőnek találom az üzletszerűség tisztán objektív alapon történő automatikus megállapítását, tehát azt a felfogást, amely minden további nélkül megállapítja az üzletszerűséget, ha az elkövető 3-4 ugyanolyan vagy hasonló bűncselekményt követett el. Ha ugyanis a törvényhozó az üzletszerűség mint felminősítő körülmény mellett más módszert is biztosít szabálysértések kapcsán a bűncselekmény-konstruálásra, az üzletszerűséget a napjainkban igen népszerű, csaknem bármely dogmatikai érvet felülíró argumentumra, a társadalom védelmére történő hivatkozással sem indokolt a szubjektív kritériumok figyelmen kívül hagyásával, pusztán a nagyobb számú elkövetésre tekintettel automatikusan megállapítani. Ilyen esetekben az érték-egybefoglalás szabályai alkalmazandóak.
Ha végigtekintünk az üzletszerűség megítélésének fejlődésén, az a kép rajzolódhat ki előttünk, hogy az elmélet és a gyakorlat többször teljesen ellentétes irányt vett a jogintézményt érintő egyes kérdéseket illetően, így kijelenthető, hogy még jelenleg is az útkeresés fázisában van. A tanulmányban ismertetett bírósági döntések közös hiányosságaként fogalmazható meg, hogy azok többnyire deklaratív jellegűek, a bennük kifejtett álláspontok alátámasztására dogmatikai érveket nemigen hoznak. E hiányosság és az üzletszerűség mind szélesebb körű megállapítására törekvő gyakorlat együttesen erős gyanút ébreszthet arra nézve, hogy az újabb és újabb paradigmaváltásokra nem is annyira dogmatikai, sokkal inkább kriminálpolitikai megfontolások késztették a Legfelsőbb Bíróságot: feltehető, hogy a legmagasabb ítélkező fórum a bíróságoktól napjainkban mindinkább megkövetelt bűnözés elleni hatékony fellépést az üzletszerűség hatókörének kiterjesztése révén is szolgálni kívánta és kívánja. Továbbá a jogintézmény szubjektív vetületét fokozatosan kiüresítő, illetve a rendszeres haszonszerzésre törekvés meglétének beható vizsgálatát mellőzve, az üzletszerűséget sokszor kizárólag objektív alapon megállapító felfogást kialakító bírói gyakorlatról megkockáztatható az a vélemény, hogy az a "kényelmes" jogalkalmazás irányába halad, és ezért tekint el az üzletszerűségnél például a bűnözői életmód vizsgálatától.
Mindezek alapján az ítélkezési gyakorlat a jövőben két lehetséges irányt vehet. Elsőként megteheti, hogy - a
-11/12-
megkezdett úton továbbhaladva - az üzletszerűséget könnyen megállapítható, lényegében objektív kategóriává fokozza le. Ez a megoldás kétségtelenül a büntetőeljárások időszerűségének javára szolgálna és az üzletszerűség gyakoribb megállapításával a büntető jogalkalmazás sikerének zálogát a büntetések minduntalan szigorításában meglelők igényeit is kielégítené. A judikatúra másik lehetősége, hogy az üzletszerűséget nem automatikus büntetést súlyosító tényezőként fogja fel, hanem az objektív és szubjektív szempontok mindenkori gondos vizsgálata és összevetése alapján dönt az üzletszerűség megállapíthatósága kérdésében. Ez a felfogás a fentebb ismertetett kívánalmaknak ugyan kevésbé felel meg, a törvény szövegével, a jogintézmény eredeti rendeltetésével és a jogállami garanciákkal azonban sokkal inkább összhangban van. Nézetem szerint akkor is ez utóbbi felfogást kellene érvényre juttatni, ha ezáltal az esetek egy részében veszni kellene is hagynunk az üzletszerűség megállapítását, illetve ha ez adott esetben többletmunkát is igényel a jogalkalmazó részéről.
Zárásképpen pedig azon jogalkotási kívánalomra utalnék, melyet a tanulmányban de lege ferenda javaslat formájában fogalmaztam meg. Eszerint a törvényhozónak olyan szabályozásra kellene törekednie, amely révén a büntetőjog eszköztárának alkalmazásával az egyes történeti tényállások valamennyi eleme maradéktalanul értékelhető lenne, s mint az reményeim szerint e dolgozat szerzőjének álláspontja alapján meggyőző volt, ez a kívánalom az üzletszerűen elkövetett ugyanolyan bűncselekmények vonatkozásában leginkább azok törvényi egységbe foglalása révén válna lehetővé. ■
JEGYZETEK
1 Balogh Jenő: A delictum collectivum és a szokásszerű és üzletszerű bűncselekmények tana. Franklin-társulat. Budapest, 1886. 9. p.
2 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve. Részletes Indokolás a 291. §-hoz. KJK. Budapest, 1962. 511. p.
3 Mészár Róza: Az üzletszerűség megítélése a bírói gyakorlatban. In Gál István László - Kőhalmi László (szerk.): Emlékkönyv Losonczy István professzor halálának 25. évfordulójára. PTE-ÁJK. Pécs, 2005. 241-245. p.
4 Pojnár Petra: A folytatólagosság és az üzletszerűség megállapításának gyakorlati problémái az áruházi lopások esetében. Ügyészek Lapja. 2008/Különszám. 41-49. p.
5 Madácsi Imre: A bűnhalmazat és az üzletszerűség problematikája. Büntetőjogi Kodifikáció. 2002/1. sz. 30-31. p.
6 Ambrus István: A törvényi egységről. In: Király Miklós - Varga István (szerk.): A XXIX. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Állam- és Jogtudományi Szekciójának Díjnyertes Dolgozatai. I. kötet. Elte Eötvös Kiadó. Budapest, 2011. 235-240. p.
7 BH 1983. 350.
8 Így Irk Albert: A magyar anyagi büntetőjog. Dunántúli Pécsi Egyetem. Pécs, 1928. 223. p.
9 Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. HVG-ORAC. 2010. 239. p.
10 Ellenérvként felmerülhet, hogy a sajátképi-nem sajátképi fogalompár már "foglalt" az ún. különös bűncselekmények számára. Ám ha arra gondolunk, hogy a delictum proprium esetében is pontosan arról van szó, hogy annak sajátképi változatánál a személyes kvalifikáltság hiányában a bűncselekmény egyáltalán létre sem jöhet, míg a nem sajátképi alakzatnál a személyes kvalifikáltság megléte vagy hiánya csak a minősítésre van kihatással, akkor éppenséggel akkor járunk el következetesen, ha az üzletszerűség fajtái között is e fogalmi pár használatával teszünk különbséget.
11 A Btk. Indokolása. Részletes indokolás a 12. §-hoz. Magyar Közlöny. 1978/92. sz. 1112. és 1166. p.
12 A kommentárok közül így Békés Imre: A bűncselekmény és az elkövető. In László Jenő (szerk.): A Büntető Törvénykönyv magyarázata. I. kötet. KJK. Budapest, 1986. 46. p., Berkes György: Kommentár a gyakorlat számára. 2. kiadás. 22. pótlás. HVG-ORAC. Budapest, 2009. 36/4. p. és Szepesi Erzsébet: A bűncselekmény és az elkövető. In Varga Zoltán: A büntető törvénykönyv magyarázata 1. Complex. Budapest, 2009. 52. p. A tankönyvirodalomból Nagy (2010): i. m. 239. p., Sántha Ferenc: A bűncselekményi egység és a halmazat. In Horváth Tibor (szerk. és társszerző): Magyar büntetőjog általános rész. Complex. Budapest, 2007. 283-284. p., Busch Béla (szerk. és társszerző): Büntetőjog. Általános Rész. HVG-ORAC. Budapest, 2006. 209. p., Balogh Ágnes-Kőhalmi László: A bűnhalmazat, a halmazat elméleti kategóriái, a látszólagos halmazat feloldásának szabályai. Az üzletszerűség. In Büntetőjog I. Általános Rész. Dialóg Campus. Budapest-Pécs, 2007. 50-53. p.
13 Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban. KJK. Budapest, 1962. 291. p., illetve Földvári József: Megjegyzések a jogszabály-magyarázatról - az üzletszerűség ürügyén. Magyar Jog. 1985/6. sz. 531-532. p.
14 Vö. Balogh Ágnes - Tóth Mihály (szerk. és társszerzők): Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris. Budapest, 2010. 230. p.
15 Blaskó Béla: Magyar Büntetőjog. Általános Rész. Rejtjel. Budapest, 2002. 361. p.
16 Így Pojnár (2008): i. m. 43-44. p.
17 Nagy (2010): i. m. 110. p.
18 Megjegyezhető, hogy az üzletszerűséghez hasonlóan objektív és szubjektív momentumok együttes megvalósulása jellemez más büntetőjogi kategóriákat is. Vö. például a büntetőjogi értelemben használt közösülés-fogalommal. Ehhez lásd Szomora Zsolt: A nemi bűncselekmények alapkérdései. Rejtjel. Budapest, 2009. 117. p.
-13/14-
19 Balogh (1886): i. m. 6. p. Ugyanígy Zöldy Miklós: A halmazat büntetőjogi alapelmélete, különös tekintettel az egység-többség gyakorlati tanára. Kultura. Gyula, 1931. 35. p.
20 Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Athenaeum. Budapest, 1920. 484. p.
21 Vö. például Heller Erik: A magyar büntetőjog tankönyve. Szent István Társulat. Szeged, 1931. 320-321. p. és Hacker Ervin: A magyar büntetőjog tankönyve. Általános Rész. Ludvig István. Miskolc, 1936. 241. p.
22 Schultheisz Emil: A bűncselekmény tana. Debreceni Tudományegyetem. Debrecen, 1948. 133-134. p.
23 Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Grill. Budapest, 1914. 248. p.
24 Így például a korabeli ügyvédtörvény (1874. évi XXXIV. tc. az ügyvédi rendtartás tárgyában) szabályozta a zugírászkodás, az uzsoratörvény (1883. évi XXV. tc. az uzsoráról és káros hitelügyletekről) pedig az uzsorázás tényállását.
25 1908. évi XXXVI. tc. a büntetőtörvénykönyvek és a bünvádi perrendtartás kiegészitéséről és módositásáról. 45. § 4. pont és 49. § 3. pont
26 A tényállásokat a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1993. évi XVII. törvény 103. § (1) bekezdése helyezte hatályon kívül.
27 A tényállás szövegét az egyes törvényeknek az uzsoratevékenységgel szembeni fellépést elősegítő módosításáról szóló 2008. évi CXV. törvény 2. § (1) bekezdése állapította meg. Hatályos 2009. március 1-jétől.
28 Balogh (1886): i. m. 36. p.
29 A Büntető Törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló 1971. évi 28. törvényerejű rendelet
30 A büntető jogszabályok módosításáról szóló 1999. évi CXX. törvény 6. § (2) bekezdés
31 Az 1999. évi CXX. törvény Indokolása. Részletes Indokolás a 6. §-hoz. Forrás: Complex Jogtár.
32 Juhász József-Szőke István-O. Nagy Gábor- Kovalovszky Miklós (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1978. 1447. p.
33 Mészár (2005): i. m. 241. p.
34 A korábbi bírói gyakorlatban ellentétesen BJD 3748/a. Vö. Ambrus István: A folytatólagos bűncselekményről. Jogelméleti Szemle 2008/4. sz. http://jesz.ajk.elte.hu/ambrus36.mht
35 Így például a BH 2011. 92. II. kifejezetten kimondja, hogy a sikkasztás és a csalás az üzletszerűség szempontjából hasonló cselekmény.
36 Ha tehát az elkövető például az általa elkövetett üzletszerű kerítés [Btk. 207. § (2) bekezdés] mellett tiltott pornográf felvétellel visszaélést (Btk. 204. §) is megvalósít, e két bűncselekménye hasonló jellegűnek tekinthető, függetlenül attól, hogy utóbbi deliktum kapcsán az üzletszerűséget a jogalkotó nem tette minősítő körülménnyé.
37 Erre rámutat Hornyák Szabolcs: Magánszemélyek üzletszerű pénzkölcsönzésének minősítési kérdései. Rendészeti Szemle. 2009/7-8. sz. 128. p.
38 BH 2002. 469.
39 BJD 3749.
40 BH 1990. 50.
41 BH 1991. 462.
42 EBH 2008. 1860. és BH 2009. 37.
43 BH 1983. 350.
44 Pojnár (2008): i. m. 42-43. p.
45 BH 2009. 228.
46 BH 2011. 160. II.
47 Arra röviden rá kell mutatni, hogy a bírói gyakorlat a folytatólagossághoz megkövetelt rövid időköz kategóriájának folyamatos tágítása felé halad. Így a Btk. eredeti miniszteri indokolása még legfeljebb 1-2 hónapról szólt, az ezután kialakult gyakorlat pedig általában 3, de legfeljebb 6 hónapos időköz esetén állapított meg folytatólagos elkövetést. Ezzel szemben a Szegedi Ítélőtábla Bf. II. 334/2010/31. sz. döntésében úgy foglalt állást, hogy a két részcselekmény között eltelt akár 7, illetve 9 hónapos időintervallum is még rövid időközként értékelhető. Az egyéves, illetve ezt meghaladó időtartam azonban már olyan mértékű, hogy az a folytatólagosságot mellőzve anyagi halmazat megállapítását teszi indokolttá.
48 Kivételes esetekben előfordulhat, hogy az elkövető a folytatólagosság törvényi egységi jellegéből fakadó konzekvenciák - így az (össz)érték szerinti minősülés, illetve az elévülési szabályok - miatt "rosszabbul jár" a folytatólagossággal, mint ahogy a halmazati minősítéssel járna.
49 Így Nagy Ferenc: A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények (Btk. XIV. Fejezet). In Nagy Ferenc (szerk. és társszerző): A magyar büntetőjog különös része. HVG-ORAC. Budapest, 2009. 281. p.
50 Így a Btk. 173/I. § (1) bekezdés alapján az emberi test tiltott felhasználása bűntettét például az valósítja meg, aki "emberi gént [...] vagyoni haszonszerzés végett forgalomba hoz". A BH 2005. 311. alapján pedig "az embercsempészés bűntettét követi el, aki […] vagyoni haszonszerzés végett közreműködik a magyar határt jogellenesen átlépő személyek magyar területen történő továbbszállításában" (kiemelések a szerző: A. I.).
51 Bács-Kiskun Megyei Bíróság 2. B. 193/2008/538. sz.
52 Szegedi Ítélőtábla Bf. II. 334/2010/31. sz.
53 BH 1993. 212.
54 Mészár (2005): i. m. 244. p.
55 EBH 2007. 1678. és BH 2008. 174.
56 Lásd 52. végjegyzet.
57 Margitán Éva: A bűncselekményegység és a halmazat. In Busch Béla (szerk. és társszerző): Büntetőjog. Általános Rész. HVG-ORAC. Budapest, 2009. 256. p.
58 Így Földvári József: A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények. In Erdősy Emil - Földvári József - Tóth Mihály: Magyar Büntetőjog. Különös Rész. Osiris. Budapest, 2002. 212. p.
-14/15-
59 BH 1990. 50.
60 EBH 2007. 1585.
61 Balogh (1886): i. m. 26. p.
62 Kádár Miklós: Magyar Büntetőjog. Általános Rész. Tankönyvkiadó. Budapest, 1953. 229. p.
63 Kifejezetten utal erre a BKv 37. A jogirodalomban korábban így például Balogh (1886): i. m. 25. p., Schultheisz (1948): i. m. 134. p., Kádár Miklós - Kálmán György: A büntetőjog általános tanai. KJK. Budapest, 1966. 618. p. Jelenleg Nagy (2010): i. m. 239. p. Ellentétesen Kováts Andor: A büntetőjogi elévülés dogmatikája. Szeged-városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. Szeged, 1922. 143-144. p. Nem állapította meg egy bűncselekmény elkövetésekor az üzletszerűséget, de utalt arra, hogy ez nem lenne kizárt: FBK 1991. 25. Megállapította: BH 2005. 130., 2009. 170., 2011. 33. III., 2011. 92. II.
64 BH 2009. 170. A gyakorlatot elemezve szintén erre a megállapításra jutott Mészár (2005): i. m. 241-242. p.
65 Hajdúszoboszlói Városi Bíróság 1. B. 95/2008/18. sz.
66 Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 2. Bf. 621/2008/7. sz.
67 Debreceni Ítélőtábla Bhar. I. 196/2009/5. sz.
68 Mészár (2005): i. m. 243. p.
69 Pécsi Ítélőtábla Bf. I. 67/2008/5. sz.
70 Legfelsőbb Bíróság Bhar. II. 951/2008/7. sz.
71 BH 2005. 165.
72 BH 2005. 165. I., lényegében ugyanígy BH 2002. 469.
73 BH 2006. 6.
74 Lásd 51. végjegyzet.
75 Finkey (1914): i. m. 249. p.
76 Kifejezetten utal e kívánalomra Balogh - Kőhalmi (2007): i. m. 52-53. p.
77 A kúriai döntéseket idézi Angyal (1920): i. m. 485. p.
78 Így a korabeli BK 483., illetve az LB büntető kollégiumának 7/1955-19. számú döntése.
79 BH 1975. 102.
80 BH 1981. 55., 1981. 138., 1982. 37.
81 Így Viszokay László: A törvényi egység különleges esetei: az értékegybefoglalás és az üzletszerűség. Magyar Jog. 1980/7. sz. 593-602. p. és Viszokay László: Még egyszer az üzletszerűségről. Magyar Jog. 1981/7. sz. 636-642. p. Lényegében ugyanígy Steffler Sándor: Az egység és halmazat a Büntető Törvénykönyv (1978. évi IV. tv.) szerint. Magyar Jog. 1981/11. sz. 275-276. p.
82 Földvári (1962): i. m. 291. p.
83 Gál Attila: Az üzletszerűen elkövetett vagyon elleni bűncselekmények törvényi egysége és az ebből adódó eljárásjogi problémák. Magyar Jog. 1980/11. sz. 983-996. p.
84 BH 1983. 187., illetve közvetve ugyanígy BH 1984. 94.
85 Tamásfy József: Az üzletszerűségről. Magyar Jog. 1985/7. sz.
86 Nagy (2010): i. m. 239. p. Lényegében ugyanígy Kereszty Béla - Szomora Zsolt: A vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. Fejezet). In: Nagy (2009): i. m. 604. p. és Sántha (2007): i. m. 284. p.
87 Forrás: http://www.origo.hu/itthon/20090121-csalassorozat-a-vatera-aukcios-portalon.html
88 Hasonló anomáliát ismertet Madácsi (2002): i. m. 30. p., a korábbi jogirodalomban Bálint Levente: A bűnhalmazattal összefüggő - egyes minősítési kérdésekről. Magyar Jog. 1965/11. sz. 491. p.
89 Például az internet, illetve különböző telekommunikációs eszközök segítségével elkövetett csalássorozatok, fiktív cégek színlelt ügyletkötési ajánlatai útján történő bűnelkövetés, különböző gazdasági bűncselekmények stb.
90 Nagy (2010): i. m. 232. p.
91 Kifejezetten utal az aszperáció intézményének kivételes jellegére Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. KJK. Budapest, 1984. 337-338. p.
92 Kuhnyár László: Az üzletszerűség. A Legfelsőbb Bíróság Büntető és Katonai Kollégiumának 104. sz. közös állásfoglalása. Magyar Jog. 1983/1. sz. 32. p.
93 Földvári József: A büntetés tana. KJK. Budapest, 1970. 388. p.
94 Ilyennek tekinthető az az eset, amikor a sértettek különböző értéktárgyait (pl. pénztárcát, mobiltelefon-készüléket) erőszakkal vagy kvalifikált fenyegetéssel, jogtalanul eltulajdonítja az elkövető, ami tipikusan rendszeres haszonszerzés céljából történik. Az ilyen bűncselekmények - fokozottabb társadalomra veszélyességük dacára - jelenleg csupán alapeseti rablásként értékelhetők. Az üzletszerű rablás egy speciális formájának törvénybe iktatását javasolta egyébként már Balogh (1886): i. m. 35. p.
95 Régi szerzőink közül hasonlóan foglalt állást Finkey (1914): i. m. 249. p.
96 A Legfelsőbb Bíróság (a BK 104. meghozatalát megelőzően) BH 1981. 138. számú döntésében ezzel egyezően úgy foglalt állást, hogy "az üzletszerűségnek az a következménye, hogy a cselekmények elkövetési értékének összegzése szerint súlyosabb minősítésnek van helye".
97 Így Gál (1980): i. m. 983-996. p. és Kuhnyár (1983): i. m. 28. p.
98 6/2009. BJE Magyar Közlöny, 2010/1. sz. 389-398. p.
99 Viszokay (1981): i. m. 637. p.
100 BH 1986. 128. Hasonlóan BH 1988. 393.
101 BH 1981. 214. II.
102 BH 1983. 381., 1989. 53., 1993. 206.
103 Vö. BKv 87., mely döntésében a Legfelsőbb Bíróság arra a helyes álláspontra helyezkedett, hogy "folytatólagos elkövetés megállapítására szabálysértések esetén nincs törvényes alap". Ugyanígy Mészár Róza: Ellentmondások, furcsaságok a büntető törvénykönyv módosításaiban az elmúlt egy évben. Belügyi Szemle. 2010/7-8. sz. 18. p.
-15/16-
104 Ambrus István: Az ismételten bevezetett érték-egybefoglalásról és az ezzel kapcsolatos egyes elméleti és gyakorlati problémákról. Magyar Jog. 2010/5. sz. 278-279. p.
105 Ti. 2011. január 1-jei hatállyal eltávolította a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 157. § (6) bekezdéséből a folytatólagosságra történő utalást.
106 Itt jegyzem meg, hogy az egyébként több vonatkozó kérdésben helyes iránymutatást adó BKv 87. az érték-egybefoglalás alá eső cselekmények elévülése kapcsán nézetem szerint vitatható álláspontra helyezkedett: miután az érték-egybefoglalás révén megállapított bűncselekmény törvényi egység, az egyes részcselekmények elévülése egységesen, az utolsó részcselekmény elkövetésétől folyik, nem pedig részcselekményenként (az Sztv. szabályai alapján) külön-külön. Vö. BKv 31.
107 A modern büntetőjogász számára szembetűnő a hasonlóság e felfogás és például az 1532-ben keletkezett Constitutio Criminalis Carolina 162. §-a között, amely szerint a harmadízben elkövetett lopás halállal volt büntetendő…
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Ambrus István, tanársegéd, SZTE ÁJK, Szeged
Visszaugrás
