A bevezető gondolatok között a tanulmány irodalmi allegóriákkal szándékosan terhelt címével kapcsolatban szeretnék egy pár szót szólni. Az alkotmánybíróságok többek között a nemzeti alkotmányos identitás tartalmára is irányuló alkotmányértelmező tevékenysége során (amely a címben jelzett "értelem" mögött bújik meg) természetesen sokszor szembesülhetnek olyan szimbolikus alkotmányos rendelkezésekkel, amelyekhez adott esetben - mások által nem értett - "érzelem" vagy "büszkeség" is kapcsolódik az alkotmányos szimbolika és narratíva keretein belül.
Ezen érzelem és/vagy büszkeség alkotmányos identitásban való érték-megjelenítésének a fogadtatása sajnos pár esetben balítéletnek minősíttetett, illetve balítéletekben csúcsosodott ki a magyar Alaptörvény elfogadása és alkalmazása kapcsán. A jogtudomány feladata elsősorban az érzelemmentes értelem alkalmazása az ilyen jellegű problémákban rejlő konfliktusok feloldására, hogy aztán büszkén mondhassuk, hogy sikerült eloszlatnunk az igazságtalan balítéleteket.
Ezen alapvonalak mentén tehát objektív ismérvek alapján szükséges megvizsgálnunk az alábbiakban egyes nemzeti alkotmánybíróságok alkotmányos identitással kapcsolatos gyakorlatát, amelynek kapcsán értelmezzük az alkotmányos identitás fogalmát és annak lehetséges tartalmát is.
Az alkotmányos identitás fogalmához való nemzeti alkotmánybírósági hozzáállás megértéséhez elsőként a Lisszaboni Szerződés 4. cikk (2) bekezdését kell alapul venni, amely érett kísérlet volt a tagállami identitások "alkotmányos elismerésére".[1] Ebben a rendelkezésben megjelenik az EU azon kötelezettsége, hogy tiszteletben tartsa a tagállamok nemzeti identitását. Rögtön szembesülünk tehát azzal a problémával, hogy végső soron nemzeti vagy alkotmányos, illetve adott esetben nemzeti alkotmányos identitásról kell beszélnünk.
Hadd kezdjem azzal, hogy a nemzeti és alkotmányos, illetve a nemzeti alkotmányos identitás körében folytatott vizsgálat - módszertanát, megközelítését tekintve - lehet statikus és dinamikus is, illetve számos értelmezési tartománya lehet a tagállamok alkotmányai, alkotmányos rendszere vonatkozásában. Besselink szerint pl. a politikatudomány szótárában euroszkepticizmusként hangoztatott eszme jogi megfogalmazódása jelenti a tagállamok alkotmányos identitását.[2] Én eddig azért nem mennék el, bár nem vitatom, hogy van e kijelentésnek is igazságtartalma, ahogy arra a későbbiekben még röviden utalni fogok. Azon a véleményen vagyok, hogy a kérdés nem elsődlegesen politikatudományi, hanem jogi, mégpedig alkotmányjogi kérdés. Besselink ugyanakkor azt is mondja, hogy a nemzeti identitás fogalma idővel "jogilag relevánsabb ízt" kapott az alkotmányos identitás fogalmában kicsúcsosodva, amely szerinte EU-jogi alapfogalom.[3] Ezzel a megállapítással már sokkal inkább egyetértek.
Ha bevezetésképp a téma vizsgálatához kapcsolódó - és most elsősorban angolszász jog- és alkotmányelméleti - megközelítéseket a maguk egyszerűségében megpróbáljuk áttekinteni, akkor azok átjárhatósága az európai alkotmányelmélettel és alkotmánybírósági gyakorlattal azonnal világossá válik.
Ackerman (1991) például az "alkotmányos politika" (constitutional politics) - ti. a jogrend esszenciálisnak tartott alapértékeihez kapcsolódó társadalmi diskurzus fontosságát emeli ki. Természetesen e diskurzus kimeneteinek az alkotmányos igazságszolgáltatás általi konzerválása szintén kulcsfontosságú elemeként jelenik meg ennek a folyamatnak. Az alkotmány értékrendszerével kapcsolatos tudományos vita kapcsán természetesen - Európában - Habermas "alkotmányos patriotizmus" (Verfassungspatriotismus) elméletét is meg kell említeni, ami az alkotmány szimbolikájának és értékrendjének elfogadására való képességgel kapcsolatos álláspontokat ütközteti. Az alkotmányos identitás és az alkotmány magvait természetesen a fenti "alkotmányos politika" (társadalmi diskurzus) vonatkozásában alapvetően az "alkotmány négy sarka" (the four corners of the constitution) között kell keresnünk - ahogy Jacobsohn írja.[4]
- 27/28 -
Az alkotmány, mint dokumentum fontosságát hangsúlyozó nézetek és megközelítések helyesen határozzák meg az "alkotmány négy sarkát", mint az alkotmányos identitás fogalmának értelmezési tartományát. Igazuk van abban is, hogy a jogrend alapértékeihez kapcsolódó társadalmi diskurzus irányának leképezése az alkotmányos identitás meghatározása kapcsán kulcsfontosságú, és ezen elméletek ebben a definitív feladatban az "alkotmányos igazságszolgáltatásnak" (constitutional justice) - ti. a nemzeti alkotmánybíróságoknak, vagy az ilyen funkciót betöltő szervezeteknek - szánnak nagyon fontos szerepet. Vannak persze olyanok is, akik egy dinamikus vizsgálat részeként statikusan adott "alkotmányos pillanatokban" (constitutional moments) igyekeznek meghatározni azon értékeket, amelyek irányába a megnövekedett közfigyelem - az alkotmányos politika kontextusában - fordul, és amelyek ezáltal az alkotmányos igazságszolgáltatás által védett alkotmányos értékké válnak.
Vannak olyan elméletek is, amelyek az alkotmányos identitás fogalmához az "alkotmányos hűség" (constitutional fidelity) elméletén keresztül közelítenek, amely szerint az alkotmányos identitás nem más, mint "egy ország egy nép" történelmének, kultúrájának és konfliktusainak szimbóluma és egyben referencia-tartomány is, nemkevésbé azok a bírói eljárások[5] is, amelyekre mindez alapozódik. Az ennek részét képező értékek és alapelvek jelentik "az alapvető magot", az alkotmány megváltoztatására irányuló törekvések "korlátját".[6] A jelen írás kontextusában az alkotmány megváltoztatására irányuló törekvéseken természetesen az integrációs folyamatok nemzeti alkotmányra való hatását (és az ezáltal esetlegesen szükségessé váló alkotmánymódosítások kérdését) kell érteni.
Az alkotmányos változás (constitutional change) összefüggésében Jacobsohn szerint például az alkotmány nem csupán a hatalmi ágak viszonyát és a közhatalmi szervek struktúráját valamint az alapvető jogok garanciáit határozza meg, hanem a politikát is strukturálja, képes azt megváltoztatni. Ez a változás természetesen képes kihatni azon alapelvekre és intézményekre, amelyek az adott alkotmányos rendszer alapját, magvát képezik. Az alkotmányos rendszer (constitutional order) identitása alapvetően az alkotmányos diszharmóniától (constitutional disharmony) függ, amely a változás katalizátora lesz. Az alkotmányos diszharmónia alatt szerinte azonban nem valamiféle áldatlan állapotot kell érteni, hanem "eltérő, adott esetben radikálisan inkonzisztens ideológiák együttélését egy alkotmányos rendszerben, amelynek tágabb értelemben vett alkotmányos identitása az egyes intézmények, értékek jelentésének azonosítható folytonossága, amelyet adott esetben az ezekkel kapcsolatos ellentmondásosság és disszonancia befolyásolhat".[7]
Ami ezekben a megközelítésekben közös, az az, hogy az alkotmány fogalmán nem csak magát az alkotmányt mint jogi, politikai dokumentumot (annak négy sarkával együtt), hanem mint alkotmányos rendszert értenek: jogi kötelezettségvállalások, intézmények, valamint az ezekkel kapcsolatos folyamatos politikai versengés egyvelegét.[8]
Az Európai Unió és a tagállamok viszonya kapcsán az integrációhoz kapcsolódó alkotmányos pillanatok, illetve alkotmányos politika vonatkozásában, tekintettel természetesen az alkotmányos igazságszolgáltatás (ti. a nemzeti alkotmánybíróságok) ebben a folyamatban betöltött szerepére is úgy gondolom, hogy megállnak azok a fenti megközelítések:
(i) amelyek az alkotmányos identitás alapjait "az alkotmány négy sarka" között - ti. a tételes szövegből kiindulva, annak értelmezésében - keresik, valamint
(ii) amelyek az alkotmányos változás (jogi, politikai, rendszertani, intézményi, gyakorlati) összefüggésében keresik az egyes országok alkotmányos identitásának differencia specifica-it,
illetve amelyek az előbbi két vizsgálatot a Mark Tushnet[9] által is alkalmazott két irányból:
(iii) statikusan (egy adott pillanatban, tekintettel az anyagimateriális szempontokra), illetve
(iv) dinamikusan (egy folyamat részeként, tekintettel az eljárási, szervezeti-funkcionális szempontokra) igyekeznek megközelíteni.
A jelen tanulmány az (i) és a (ii) nézőpontból vizsgálja elsődlegesen a (iii) statikus nézőpontot, tekintettel az azon belül alkalmazott dinamikus megközelítés lehetőségére is. A fentebb vázolt vizsgálati dimenziókkal kapcsolatban talán annyit még jegyezzünk meg ezen a ponton, hogy az (i) és (ii) nézőpont is összefüggenek természetesen, hiszen az alkotmányos változás (pl. egy új alkotmány elfogadása, vagy az alkotmány tartalmának változása pl. módosítás okán) az "alkotmány négy sarka között" létező alkotmányos normákra hatással van. Annak vizsgálata is fontos természetesen, hogy az alkotmány négy sarka között hathat-e az alkotmányos változás az alkotmány magjára.
Mielőtt azonban ténylegesen elvégeznénk a jelzett vizsgálatot, elvi éllel fontos leszögeznünk, hogy a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában milyen eredményekre vezethet az alkotmányos identitás egyes elemei melletti "állásfoglalás" az alkotmány érinthetetlen magjának tulajdonított alkotmányos értékek és alkotmányos alapelvek értelmezése során.
A nemzeti alkotmánybíróságok általában - de e rendszertan kapcsán most különösen a magyar példa alapján - az alkotmányos identitást (illetve annak elemeit) keletkeztetni, illetve értelmezni képesek. E két folyamatnak az alábbi megnyilvánulási formái lehetnek a gyakorlatban:
(i) államcélok,
(ii) alapjogok,
(iii) alkotmányos értékek, illetve
(iv) az előbbiekre alapított, vagy azoktól függetlenül létrehozott alkotmányos követelmények.
- 28/29 -
Mindezek természetesen tükröznek nem csak
(a) értékválasztást, hanem
(b) érték-meghatározást is, illetve ugyanúgy
(c) az értékkövetésre való hajlandóságot is.
Ad (i) államcélok - ha tetszik politikai mozgásteret meghatározó jogalkotási célok és szabályozási elvek - meghatározása esetében az azokban foglalt célok megvalósítására természetesen az állam rendelkezik egyfajta szabadsággal, politikai manőverezési lehetőségekkel (ezt a strasbourgi gyakorlat margin of appreciation-nek nevezi), de azok meghatározásánál az alkotmányos identitás tartalma és felfogása meghatározó szempont lehet. (Ezzel párhuzamban az európai szinten az effet utile, mint a fentihez hasonló szabályozási elv sorolható fel példaként.) Ezen szabályozási elvek, államcélok alkotmányba foglalása természetesen alapot adhat különféle politikai deklarációkra is, a magyar esetben így van ez például egyes szociális jogokkal vagy a megfelelő lakhatáshoz, illetve a közszolgáltatásokhoz való hozzáféréssel kapcsolatban, bár elhamarkodott lenne azt mondani, hogy ezek a deklarációk és a belőlük esetlegesen következő szabályozások az alkotmányos identitás részét képeznék.
Ad (ii), ha már alapjogokról beszélünk, akkor az alkotmányos identitásra való hivatkozás, mint vezérfonal nem mehet ellenében a közös európai alkotmányos örökségnek, hiszen az államnak az alapjogok szabályozása során tanúsítania kell a tőle elvárt önkorlátozást. (Természetesen azonban a közös európai alkotmányos örökség elvét az EU jog értelmezésével alakította ki az EUB, tehát ezen örökség tiszteletére az EU is köteles.)
Ad (iii) alkotmányos értékeket az alkotmány szövegének értelmezésével lehet alkotni, amelyek érdekében az általános gyakorlat szerint egyes alapjogok is korlátozhatóak például, és ezen érték-alkotó kreatív folyamatban jelenhetnek meg talán leginkább olyan nemzeti specialitások (pl. az erős érzelmi tartalommal bíró magzati élet, vagy a család vagy a házasság fogalma, vagy éppen az egyházak státusza), amelyek talán furcsán hangozhatnak a nemzetközi közösség számára, olykor balítéleteket is szülve. Az esetek túlnyomó többségében ezek a specialitások egy specifikus értéktartalommal rendelkező szimbolikus rendelkezéshez köthetőek, amelyek ugyanúgy fontosak a nemzeti alkotmányozó és alkotmányértelmező hatalom számára is. (Ezzel párhuzamban, az európai szinten, az európai alkotmányos hagyományban vagy európai jogban megjelenő alkotmányos értékeket gyakran az EUB azonosítja, és ezek úgyszintén megfelelnek azon alkotmányos értékeknek, amelyeket a nemzeti alkotmánybíróságok is azonosítanak és védelembe vesznek.)
A (iv) eset speciális, hiszen az kapcsolatban állhat az előző három esetkör bármelyikével, illetve összességével is. Alkotmányos követelmények levezetése vagy megállapítása esetén, az alkotmány szövegében elhelyezett identitás-elemek [(i)-(ii)-(iii), fent] kapcsán elvégzett alkotmányértelmezés minden esetben összhangban van az európai értékekkel, hiszen az alkotmánybíróságok folyamatosan figyelembe veszik az EUB és az EJEB gyakorlatát ezen tevékenységük során. (Ezzel párhuzamban, az EU által a Lisszaboni Szerződésben támasztott alkotmányos követelmény az, hogy az Unió tartsa tiszteletben a tagállamok nemzeti identitását, alkotmányos identitás formájában is, amely a tagállam jogi és politikai berendezkedésében érhető tetten.)
A fenti rendszertani kérdésekre építve, hadd zárjam azzal a bevezetést, hogy elsőre talán furcsának tűnhet az európai integráció és az EU tagállamai alkotmányos identitásának kutatásmódszertanában a fentiek szerint amerikai szerzők munkásságára és elméleti rendszerezéseikre építeni, azonban az alkotmányos konvergencia-elmélet (constitutional convergence) és az alkotmányos eszmék migrációja (migration of constitutional ideas) mára már odáig gyűrűzött, hogy az egyes jogrendszerek egymásrahatása a többszintű vagy kompozit-alkotmányosság rendszerében a közös gyökerű elméleti alapok létjogosultságát vitán felül állóvá teszi.
Az elméleti bevezető után a következő fejezetben rátérnék az EU és a tagállamok viszonyának vizsgálatára a nemzeti alkotmányos identitás kérdéskörében. A tanulmány megállapításainak alapjául szolgáló kutatás egy francia-magyar együttműködésen alapuló Balaton PHC projekt keretében kerül(t) megvalósításra, a "Constitutions nationales - valeurs européennes" ("Nemzeti alkotmányok - európai értékek") elnevezésű kutatás keretében a Szegedi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Karának Nemzetközi és Regionális Tanulmányok Intézete és az Université Paris I Panthéon-Sorbonne Alkotmányjogi Kutatóintézete együttműködésében.[10]
A fejezet mottójaként választott idézet arra kíván rámutatni, hogy a tagállamok és az európai integráció kapcsolatrendszerében vannak egymáshoz közelítő és távolító tényezők, amelyek kapcsán egymás kölcsönös megértése és a párbeszéd különös fontossággal bírnak.
Hazánk európai uniós csatlakozásával, amely a fentiek alapján egyértelműen "alkotmányos pillanatnak" minősíthető, számos változás állott be "az alkotmány négy sarka között", amelyeken keresztül az EU és Magyarország jogrendszerei összekapcsolódtak. Ezen kapcsolatok fokozatos szélesedése (ti. "a lopakodó föderalizmusban" testet öltő integrista nézőpont) egy - gyakran félreértett és rosszul kontextualizált, mindazonáltal objektíve fontos - "szuverenista" nézőpontból szükségessé teszi azt az egyes tagállamok számára, hogy újradefiniálják önmaguk és a nemzeti alkotmány(os rendszer) viszonyát az Európai Unióhoz.
Ez természetesen azt is maga után vonja, hogy a tagállamok meghatározzák alkotmányos identitásukat Európa globali-
- 29/30 -
zálódó, többszintű (kompozit) alkotmányosságának új rendszerében, amelyben az Európai Unió már a jogközösség és az önálló államiság között helyezkedik el, s így elérte azt a kritikus tömeget, ami elengedhetetlenül szükségessé teszi, hogy a tagállamok végre ténylegesen kijelöljék saját "szuverenitásuk (tkp. inkább identitásuk) határait". Ez természetesen egyúttal iránymutató is lehet a "lopakodó föderalizmus" Európájának jövője szempontjából.
A föderalizmus és az alkotmányosság európai összefüggéseinek vizsgálata vonatkozásában Weiler már 2001-ben az európai "különútról" (Sonderweg) elmélkedik: szerinte a jelenlegi európai jogi és politikai konstrukció egyik normatív alapelve az alkotmányos tolerancia (constitutional tolerance), amely a tagállamok alkotmányos specifikumával szemben tanúsított türelmet jelent.[11]
Az elsődleges jogból, illetve a luxemburgi bíróság gyakorlatából levezethető jogértelmezési és jogalkalmazási elvek (pl. effetutile, közösségi jog szupremáciája/elsőbbsége, közvetlen hatály és közvetlen alkalmazhatóság) mind hozzájárultak ahhoz, hogy az EU saját jogát (és ezáltal saját "énhatárait") a tagállami jogokkal szemben definiálni tudta (elsődlegesen az elsőbbség elvén keresztül), és meg tudta határozni azon kapcsolódási pontokat, ahol az EU-jog és a tagállami jogok (és a tagállamok szuverenitásából folyó jogok és kötelezettségek) összekapcsolódnak, illetve, ahol azoknak össze kell kapcsolódniuk.
Weiler tolerancia-dilemmája azonban fordítottan, a tagállamok nézőpontjából is vizsgálható. Az európai integráció folyamatában az EU az elsődleges jogon, és annak luxemburgi bíróság általi értelmezésén keresztül (pl. van Gend en Loos-ügy, Costa v ENEL ügy, vagy egyéb alaphatározatok) már a kezdetektől igyekezett kialakítani az "uniós jog önazonosságának attribútumait", illetve ezáltal az EU-jog és az EU (alkotmányos) identitását is. Besselink is hivatkozik ezen határozatok létjogosultságára, abban az általa "hatáskör-építésnek" ( structure of powers) nevezett tevékenységben, amely szerinte a későbbiekben "a közösségi módszerként" (the Community method) híresült el, és amelynek alapja a tagállamokban és szuverenitásukban való bizalmatlanság volt.[12] Természetesen ezzel az Unió a tagállamokat annak eltűrésére kényszerítette, hogy az uniós jog (abszolút) elsőbbségének elismerésével az EU-jog alkalmazása elé ne gördíthessenek akadályokat. (Ahogy az majd a lentebb elemzett számos Lisszabon-határozatból kitűnik, az EU identitásának változása, és e változás vizsgálata számos nemzeti alkotmánybíróság gyakorlatában központi kérdés.)
Besselink Donner (holland alkotmányjogász és luxemburgi bíró) álláspontját kritikusan szemléli a fent említett két luxemburgi döntéssel kapcsolatban. Hazája alkotmányjogászaként Donner "az állam, mint zsilip" (thestate is thedikes) védelmét hirdette, de a luxemburgi bíróság bírájaként már az államok korlátozására helyezte a hangsúlyt annak megállapításával, hogy az államokban nem kell bízni (states should be distrusted). Az szemléletesen kitűnik ebből a példából is, hogy a Besselink által "közösségi módszernek" nevezett uniós hatáskör-kiterjesztés expressis verbis az államokkal szembeni bizalmatlanságon alapult az integráció korai szakaszában. E bizalmatlansághoz képest "alkotmányos pálfordulásnak" (constitutional volte-face) nevezi a Maastrichti Szerződésben megjelenő identitás-klauzulát, amelyet a Lisszaboni Szerződés gyökeresen átalakított.[13] Erről a problematikáról még a későbbiekben bővebben lesz szó.
Az integráció jelenlegi fázisában ezt az inherens korai bizalmatlanságot felváltó tisztelet és (alkotmányos) tolerancia természetesen az EU fontos alapértékei a Lisszaboni Szerződés 2. cikke értelmében, de erről most nem tisztem bővebben beszélni, hacsaknem annyiban, hogy a játékszabályok megváltoztak. Megváltoztak, hiszen amíg az integráció korai szakaszában a tagállamok számára az uniós jog elsőbbségével szemben tanúsítandó tolerancia volt "a belépő" az egységes Európa klubjába, addig jelenleg a klub további működése - ha tetszik alapszabályának módosítása - kapcsán az EU szempontjából lényeges, hogy mennyiben tartja magát az alkotmányos tolerancia elvéhez és "viseli el" a tagállamok alkotmányos identitását azért, hogy továbbra is jól működhessen. (A már sokat idézett Besselink szerint pl. az integráció követelményei sorában a tolerancia azt jelenti, hogy az EU elfogadja azt, hogy a tagállamok (az Unióval szemben és) egymással szemben mások: mások abban, amiben tényszerűen mások (egymáshoz viszonyított alkotmányos attribútumaik tekintetében), illetve mások abban is, hogy mit tartanak közösnek az EU értékei közül.)[14]
Már az integráció korai szakaszában is felfedezhetőek természetesen válaszok a tagállami alkotmánybíróságok gyakorlatában az EU önnön identitás-formáló folyamatára. Gondoljunk csak pl. a német Alkotmánybíróság "Solange I-II" döntéseire (1974, 1986), amely az alapjogok kontextusában megfogalmazta a "nemzeti szintű védelem elvének" kiemelkedő fontosságát a német jogrend számára az uniós joggal szemben. Ezen alapelv természetesen az alkotmányos jogállamok számára alapvető fontosságú elvvé vált az emberi jogok védelme kapcsán, de ilyetén megfogalmazása a német AB gyakorlatában arra engedhet következtetni, hogy az alkotmányértelmező hatalom a német alkotmányos identitás részeként már jó korán fontosnak tartotta ennek explicit megfogalmazását, ezzel definiálva az EU-jog egyik ellenpontját, mint azzal szemben megfogalmazott "alkotmányos fenntartást". (A nemzeti alkotmánybíróságok álláspontját a nemzeti alkotmányos identitás hasonló kontextusú kérdéskörében a harmadik fejezet részletesen taglalja.)
Az EU integrációnak ebben a fentebb már említett, egyszerre távoli és közeli folyamatában mára oda érkeztünk, hogy az EU egyes tagállamai az EU integráció jelenlegi állapotában épp eltávolodó fázisban vannak a kapcsolódási pontoktól, mert számos esetben meg nem értésből fakadó elérhetetlenség áll fenn a többsebességes Európán belül, egy alapvetően
- 30/31 -
nyugat-keleti "törésvonal" mentén. Ebben a rendszerben és folyamatban az egyes tagállamok "pillanatképként" szeretnék definiálni az EU-joggal szemben saját identitásukat, amelyet természetesen a nemzeti alkotmányos kontextusban tesznek meg, különös figyelemmel a nemzeti alkotmány integráció által érinthetetlennek tekintett magjára (amelynek a tagállamok esetében lehet egy közös magja is, de lehetnek eltérő elemei is természetesen a nemzeti sajátosságokra tekintettel).
Nem szeretnék arra kitérni ezen a ponton, hogy ez a trend mennyiben köszönhető annak, hogy a tagállamok és polgárságuk adott esetben csalódottak az EU-ban, illetve annak válságkezelő képességében, mint ahogy arra sem, hogy a Lisszaboni Szerződésben mennyire elhibázott a "nemzeti identitás" védelmének rögzítése, mert mindezek egy-egy külön tanulmányt is megérdemelnének. Mindazonáltal a nemzeti identitás "lisszaboni fogalmának" értelmezésével kapcsolatban mégiscsak kitérnék röviden Besselink általam is helyesnek gondolt megállapításaira, aki szerint a Lisszaboni Szerződés angol szövegében szereplő "national identities" kifejezés nem feltétlenül esik egybe a "state identity" azaz "állami identitás" (ti. tagállami identitás) kifejezéssel. Példaként a többnemzetiségű államokat hozza fel (pl. Spanyolország, Belgium, etc.), amelyek kapcsán megjegyzi, hogy a Lisszaboni Szerződés angol szövege alapján akár a fogalom olyan értelmezése sem kizárt, amely egy állam "multinational identity"-jének (értsd: többnemzetiségű identitásának) védelme felé mutat.[15] Ebben a felvetésben pedig egyértelműen benne rejlik a nemzeti identitás "többességének" (multiplicity) a lehetősége, illetve a nemzeti identitás kulturális aspektusa (pl. az oktatáspolitika vonatkozásában.)
A "multinational identity" kérdéskör ugyanakkor természetesen annak a problémáját is felveti, főként a közelmúlt európai aktualitásai alapján, hogy mi van azokkal a nemzet(rész)ekkel, amelyek - saját nemzeti identitásukból kiindulva - önállóságukért harcolnak számos többnemzetiségű tagállamon belül. Gondolok itt elsődlegesen az Egyesült Királyságra és Spanyolországra, illetve az ezektől elszakadni kívánó Skóciára és Katalóniára. Daniel Turp egy 2014 februárjában a Swansea egyetemen tartott előadása szerint ezen államok alkotmányos identitásának kulcsa, egyben elismerésük kulcsa is, hogy írott alkotmánnyal rendelkezzenek.[16] (Turp egyébként ezen államok sorában még Wales-t és Québec-et is megemlíti.) Természetesen a regionális autonómiákról szóló vita körében - és főként a magyar dimenzióban - nem mehetünk el pl. az erdélyi autonómia-törekvések említése mellett sem.
Úgy vélem, hogy ad (i) nem szabad tehát kizárni annak lehetőségét, hogy a Szerződés nemzeti identitás fogalmát - akár a (nemzeti) alkotmányos identitás tartalmára vonatkozó vizsgálat keretében is - kulturális tartalommal ruházzuk fel, hiszen egy tagállam politikai és alkotmányos berendezkedésének - a Lisszaboni Szerződés "nemzeti identitás" fogalma által védett - számos aspektusa kulturálisan beágyazott. E ponton például a család vagy a házasság-fogalom alkotmányi meghatározására, vagy vallás- és oktatáspolitikai, nyelvpolitikai intézkedésekre is gondolhatunk. Ennek kapcsán utalnék pl. Jacobsohnra, aki az alkotmányos identitás vitás elemei kapcsán az alkotmányos politika diskurzusában kialakult diszharmonikus feszültségekre utal olyan területeken, mint a család és az állam kapcsolata, értsd: a család intézményének védelme és annak szerepe a társadalmi identitás alakításában. Szerinte az ezekkel az intézményekkel kapcsolatban kialakult viták segíthetnek az alkotmányos identitás formálásában.[17] Ilyen esetekben tehát az alkotmányos identitás elemeinek meghatározását célzó vizsgálatnak a tagállami alkotmánybírósági gyakorlatok mélységét kell feltérképeznie az abban kulturálisan beágyazott identitás-elemek, alapvető (alkotmányos) értékek kapcsán. A nemzeti alkotmányos identitás, illetve egy állam nyelvi, kulturális, vallási, etc. identitása az alkotmány szövetében (annak négy sarka között) DNS-szerűen kapcsolódhatnak össze.
Egy másik nézőpontban, ad (ii), az alkotmányos identitás (itt mint "az alkotmány - statikus, materiális - identitása") alapvetően az alkotmány tételes - megváltoztathatatlan - rendelkezéseiben megjelenő "jogi identitásaként", annak érinthetetlen magjaként, és nem annak kulturális beágyazottságában értékelendő. Természetesen ez a felfogás a kartális alkotmánnyal nem rendelkező országokban máris nem helytálló, így tehát az alkotmány "jogi identitásaként" helyesebb azon statikus, materiális, holisztikus elemeket tekinteni, amelyek mint alkotmányos normák, alapelvek egészében hatják át az alkotmányt, az alkotmányos rendszert.[18]
A Lisszaboni Szerződés szövegéhez visszacsatolva, annak 4. cikk (2) bekezdéséből kiolvashatóan - túl az alkotmányos rendszert egészében átható alkotmányos alapelveken és normákon - a tagállamok inherens jogi és politikai struktúrái, alkotmányos berendezkedésük vitán felül a nemzeti identitás - Lisszaboni Szerződés szerinti - fogalmához tartoznak. Értelmezésemben az alkotmányos identitás "érinthetetlen" magvát adó intézmények és szabályozások természetesen alapul fekszenek ezen (nemzeti identitás keretében védelmezett) politikai és alkotmányos berendezkedésnek, és ezt a szabályozást magát természetesen áthatja az "alkotmány jogi identitása": az adott alkotmányos rendszer egészére jellemző normarendszer.
Ezzel kapcsolatban a luxemburgi bíróság egyik főtanácsnoki indítványa is megerősítette azt, hogy az "alkotmányos
- 31/32 -
identitás bizonyosan a nemzeti identitás részét képezi."[19] Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez az álláspont a tényleges ítélkezési gyakorlatban is leképeződött, de mindenesetre a két fogalom elhatárolásával kapcsolatban fontos integrista nézőpontot rögzít.
A fentiek alapján a jelen tanulmány az alkotmányos identitás nemzeti alkotmányokban és alkotmánybírósági gyakorlatokban való megjelenési formáira koncentrál:
(i) egyrészt mint az alkotmány "jogi identitásának" érték- és normarendszerének "pillanatkép-szerű", statikus (materiális),
(ii) másrészt mint a közhatalmi szervek tevékenységében megjelenő politikai és alkotmányos berendezkedés dinamikus (funkcionális) leképezésére (az európai integráció és a többszintű alkotmányosság folyamataiban).
A fent említett statikus ("pillanatkép-szerű") megközelítést természetesen dinamikusan is lehet szemlélni, és nem csak a közhatalmi szervek funkcionális dinamikája szempontjából. A tagállamok alkotmányos identitásuk meghatározásában az európai integráció kontextusát csak közvetetten vizsgálják dinamikusan. A tényleges alkotmányjogi helyzetértékelés saját, organikus alkotmányfejlődésük dinamikájának viszonylatában jelenik meg, abban értékelve az európai integráció szerepét, helyét és értékrendszerének kompatibilitását a nemzeti alkotmányos rendszerrel. Röviden: Ami az EU számára "nemzeti identitás", az a nemzeti alkotmánybíróság számára - az alkotmány rendelkezéseinek és normarendszerének értelmezéséből levezetve - csak "alkotmányos identitás" lehet, amelynek az egyes fórumok változatos elnevezéseit - és a fenti két megközelítését - használják.
Egyrészről az ún. "Lisszabon-határozatokban" kicsúcsosodó nemzeti álláspontok egy adott időpillanatban definiálják mindazt, amely a nemzeti alkotmányértelmező hatalom számára a nemzeti alkotmány és a Lisszaboni Szerződés által védelembe vett és tisztelt nemzeti identitás szembeállításából és egymásra vonatkoztatott értelmezéséből következik, azonban e statikus értékelés a (tagállami és uniós) közhatalmi szervek tevékenységével, azok együttműködésével (hatásköreik gyakorlásával, kapcsolataik dinamikájával) is összefügg. Ez tehát az egyik fontos lencséje annak a szemüvegnek, amelyen keresztül a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatát értékelni kell az alkotmányos identitás elemeinek meghatározása körében.
A szemüveg másik lencséje egy olyan - a már előbb említett - "önvizsgálat", amelyet a nemzeti alkotmányértelmező hatalom az adott tagállam organikus alkotmányfejlődésének és az alkotmány magjának (retrospektív) vizsgálatával végezhet el. Ezen identitás-elemző folyamatnak - ahogy említettük - nem feltétlenül kell közvetlen kapcsolatban lennie az európai integrációval.
A tagállamok alkotmányos identitása gyökereinek és tartalmának meghatározása körében "befelé-fordulás" a jellemző, amely az adott állam organikus alkotmányfejlődésének folyamatára és a nemzeti alkotmány mag-tartalmának változási folyamataira vonatkozó - ha tetszik - "önvizsgálat" lesz. Ennek a folyamatnak az eredője egy olyan - többek között kulturálisan is beágyazott - "attribútum-halmaz" lett/lesz/lehet, amelyben megjelennek a nemzeti jogalkotó/alkotmányozó számára az adott tagállam alkotmánytörténeti kontextusában és alkotmányfejlődése összefüggésében prioritásként kezelt értékek, intézmények, szabályozások: ti. az alkotmány "jogi identitása". Ezzel kapcsolatban Jacobsohn pl. azt jegyzi meg, hogy szerinte az alkotmányos identitás olyan politikai aspirációk és elkötelezettségek keverékét reprezentálja, amelyek kifejezik egy nemzet múltját.[20]
Hadd támasszam mindezt továbbá alá a francia Josso azon álláspontjával is, amely szerint az alkotmányos identitás nem más, mint egy olyan identitás, "amely megfelel azon rendelkezések és intézmények állandó és alapvető karakterének, amelyek az alkotmányt alkotják, vagy annak részét képezik, illetve amelyek az alkotmány rendelkezéseinek saját erőt adnak."[21] Josso maga sem ért egyet az általa alkotott definícióval, mondván az egyszerre tartalmazhat objektív és szubjektív elemeket is az alkotmányértelmező hatalom preferenciáitól függően, én azonban elfogadom azt, mint lehetséges kiindulási alapot.
Ebben a kontextusban természetesen megemlíthető a magyar Alaptörvény példáján a sokat kritizált R) cikk történeti klauzulája, amely előírja, hogy az Alaptörvény rendelkezéseit a történeti alkotmány vívmányaival összhangban kell értelmezni. Mivel egy adott tagállam alkotmányos identitása nem egy adott időpillanatban keletkezik, valamivel szemben megerősítve azt - hiszen ez pusztán a már létező identitás exponálását jelentené egy diskurzusban -, így természetes, hogy egy historizáló nézőpont sokat segíthet abban, hogy egy nemzeti alkotmánybíróság meghatározhassa, mit is tekint alkotmányos identitása szempontjából - egy befelé forduló és az organikus alkotmányfejlődésre koncentráló "önvizsgálat" szempontjából - döntő jelentőségűnek. (Az alkotmányos identitás kérdése kapcsán ezt a megoldást Rosenfeld a hagyomány alkotmányértelmezésen keresztüli "újrafeltalálásának" nevezi, az amerikai Legfelsőbb Bíróság esetjogának példáján keresztül bemutatva azt.[22]
Armin von Bogdandy és Stephan Schill szerint a Lisszaboni Szerződés 4. cikk (2) bekezdésének identitás-klauzulája hozzájárul ahhoz, hogy a tagállami alkotmányjogok megtörhessék az EU-jog abszolút primátusát.[23] Ebbe a nézőpontba
- 32/33 -
helyezkedve fontos kiemelni, hogy Besselink szerint napjaink legizgatóbb jogi kérdése, hogy az EU és a tagállamok viszonylatában és az integráció folyamatának egy adott pillanatában mely szerv (EU-s vagy tagállami bíróság) dönthet egy adott kontextusban és időpillanatban arról, mint is jelent az alkotmányos identitás?[24] Más szavakkal: értelemmel kifejezhetőek-e az integráció folyamatában alkotmányos értékítéletek, amelyek valamely érzelmi tartalmat hordoznak az integrációval kapcsolatban?
Természetesen, mint e kérdés vizsgálatakor mindig, itt is kétféle nézőpont létezik, amelyeket összekapcsolva von Bogdandy és Schill kompozit alkotmányosság ( Verfassungsverbund) néven illetnek, és amely arra utal, hogy az értelmezési hatáskör kérdésének eldöntése nem mindig egyértelmű, mert a nemzeti és európai színtéren egy és ugyanazon normatartalomra mutató szabályozások lehetnek. Ezt legszemléletesebben azzal illusztrálják, hogy szembeállítják a német alkotmány egy rendelkezését [23. cikk (1) bek. (1) pont] és az EUSZ 7. cikkét, amely két oldalról írja le ugyanazt a kötelezettséget: a tagállam EU-ban való részvételének kötelezettségét azokra az alapelvekre figyelemmel, amelyekre az EU maga épül.[25]
A két versengő nézőpontot nevezzük az egyszerűség kedvéért szuverenistának és integristának, a részletek túlzó leírása nélkül.
Az integrista vagy szupranacionális oldal szerint az EUB a Lisszaboni Szerződés vonatkozó rendelkezéseit értelmező fórum lehetne, azonban mivel a 4. cikk (2) bekezdés a tagállamok számára biztosít garanciát alkotmányos rendszereik védelmében, így kézenfekvő, hogy a tagállami alkotmánybíróságokhoz telepítsük ezen rendelkezés értelmezésének hatáskörét az uniós jog és a belső jog viszonylatában, amelynek a két rendszer összhangjának megteremtése egyébként is feladata.
A tagállami vagy szuverenista oldal álláspontja szerint az egyetlen megoldás az, hogy a tagállami, nemzeti alkotmánybíróságok töltsék meg tartalommal, "tegyék valóban nemzetivé" a nemzeti identitást, azaz megfogalmazzák, hogy "mit is tartanak közösnek" az integráció vonatkozásában.
Elkerülendő a bevezetőben írt értelem, érzelem, büszkeség és balítélet helytelen használatából adódó konfliktusokat, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a nemzeti alkotmánybíróságoknak nem teljes elszigeteltségben kell ezt az értelmező tevékenységet folytatniuk, hanem a tagállami alkotmánybíróságok egymás között szoros együttműködésben, illetve a luxemburgi bírósággal folytatott párbeszéden keresztül végezhetik mind hatékonyabban ezt az alkotmányértelmezést. Ez természetesen azért is fontos, mert a többszintű alkotmányosság rendszerében az ún. alkotmányos párbeszéd-elméletek[26] kapcsán elengedhetetlen annak elismerése, hogy a dialógus és azon keresztül a kölcsönös és együttes tanulás szerepe fontos.
Fentebb már utaltunk arra, hogy az Unió és az EU-jog identitásának kialakítására tett luxemburgi kísérletekkel szemben már igen korán megjelentek olyan tagállami alkotmánybírósági döntések, amelyek lándzsát törtek az akkor még nem alkotmányos identitásnak nevezett értékek fontossága mellett, szembehelyezkedve a közösségi joggal. A magyar jogirodalomban Trócsányi László 2014-ben megjelent "Az alkotmányozás dilemmái" c. átfogó műve tett kísérletet arra, hogy magyar, nemzeti perspektívából - kitekintve a nemzetközi gyakorlatra is - megközelítse az alkotmányos identitás kérdéskörét az európai integráció viszonylatában.
A német Solange döntésekben először jelenik meg az alkotmány identitása (Identität der Verfassung) kifejezés, mint az alapjogok garanciája (karöltve a korábban említett "nemzeti szintű védelem elvével"), a francia alkotmánytanács később ismertetett gyakorlatában pedig Franciaország alkotmányos identitásában inherens alapelveinek sérelme jelenik meg az integráció gátjaként. Ezeknél kicsit későbbi az olasz alkotmánybíróság Fragd-ügyben hozott határozata (1989)[27], amelyben megfogalmazódott, hogy alapvető alkotmányos elvekkel szembeállítva Olaszország elutasítja a közösségi jog elsőbbségét, hiszen a közösségi jognak nincs felhatalmazása alapvető alkotmányos elvek és alapjogok "feltörésére", mert az effektíve az olasz szuverenitás semmissé tételét jelentené, amely pedig ellentétes az olasz alkotmány (akkori) 11. cikkében foglalt felhatalmazással.[28]
E kulcsfontosságú határozatokat követ még számos más, a nemzeti és a közösségi jog viszonyát elemző döntés is, és talán a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlata az ún. Lisszabonhatározatok, amelyekben a nemzeti alkotmánybíróságok a Lisszaboni Szerződéssel beálló "új alkotmányos rend" tagállami vonatkozásai kapcsán foglalnak állást az alkotmányos identitás kérdésében.
Az alábbiakban ebbe a fenti koordináta-rendszerbe helyezve vizsgáljuk meg néhány tagállam Lisszabon-határozatait, azokat többféle szempont szerint csoportosítva. Elsőként felvázolnám a Mattias Wendel 2011-ben íródott "Lisbon Before the Courts: Comparative Perspectives" (Lisszabon a bíróságok előtt: komparatív kilátások) munkájában alkalmazott hármas klasszifikációt:
(i) A Szerződés hatálybalépését megelőzően lefolytatott alkotmányossági vizsgálatot alkalmazó országok (Franciaország, Csehország),
- 33/34 -
(ii) A Szerződés hatálybalépését követően lefolytatott alkotmányossági vizsgálatot alkalmazó országok (hazánk és Lengyelország), valamint
( iii) az egyéni indítványra született alkotmányossági felülvizsgálati döntéseket hozó országok (Németország, Ausztria, Lettország).
"Amikor Lisszabont »bíróság elé állították«, mindez az európai alkotmányjognak mind a jogszabályszöveg, mind a bírói gyakorlat nagyon dinamikusan fejlődő kontextusában történt. Az egyes EU tagállamok legfőbb igazságszolgáltatási fórumai - akár régiek vagy újak - úgy tekintettek Lisszabonra, mint olyan lehetőségre, amelyen keresztül a judikatúra létező kórusához újabb nagy énekhangokat adhatnak hozzá. Nem túlzás azt állítani, hogy a három éves Lisszabon-saga (ti. 20092011. a szerző) az európai alkotmánytörténet legfontosabb határokon átnyúló juriszprudenciális vonalává vált, nem csak számokban, hanem különösen annak lényege vonatkozásában is." - írja az idézett szerző.[29]
Eltérve ettől a fenti rendszertantól, és az időközben megszületett határozatokra is tekintettel, az alábbiak szerint rendszerezzük és mutatjuk be a nemzeti alkotmánybíróságok Lisszabon-határozatait, illetve az azokat megalapozó alkotmánybírósági gyakorlatot:
(i) a nemzeti alkotmányos identitás (vagy az alkotmány identitása) kifejezés operatív használatával és értelmezésével dolgozó határozatok (Franciaország, Németország, Lengyelország),
(ii) az európai (alkotmányos) identitás fogalmából, vizsgálatából következtetéseket levonó határozatok (Dánia, Németország, Csehország),
(iii) a nemzeti alkotmányos identitás fogalmának érdemi használatát és értelmezését lényegében mellőző határozatok (Csehország, Ausztria, Lettország, Szlovénia, Magyarország).
A lényegre szorítkozás végett az alábbiakban csak azon határozatok összefoglalása következik röviden, amelyek az (i) és (ii) kategóriákba tartoznak, így a magyar Lisszabonhatározat részletes ismertetését e tanulmány nem közli, hiszen abban csak a Trócsányi László által jegyzett párhuzamos indokolás tartalmazza az alkotmányos identitás fogalmát "a nemzeti alkotmányjogok kitörési pontjaként". Trócsányi meghatározását azonban alapul vehetjük a fogalommal kapcsolatos európai alkotmánybírósági körkép kapcsán, hiszen szerinte "amikor a tagállamok a szuverenitásukból fakadó hatáskörük egy részét, vagy annak gyakorlását átruházták a közösségi (uniós) szervekre, nem mondtak le államiságuk, szuverenitásuk és függetlenségük lényegéről, államrendjük alapjainak szabad meghatározásáról. [A tagállamok megtartják] alkotmányuk azon alapelvei feletti szabad rendelkezési jogukat, amelyek nélkülözhetetlenek az államiság, az alkotmányos identitás fenntartásához."[30]
A francia Alkotmánytanács (Conseil constitutionnel) Lisszabon-határozata[31] alapvetően megállapítja, hogy a Lisszaboni Szerződés belső jogba való beépítéséhez a francia alkotmány előzetes módosítása szükséges. Maga az alkotmányos identitás, mint kifejezett értelmezési tartomány vagy kifejezés ebben a határozatban nem jelenik meg, azonban illeszkedik az e tárgyban létező korábbi gyakorlatba, amely szerint az integrációval nem sérülhetnek Franciaország alkotmányos identitásának inherens elvei és szabályai (règles ou principes inhérents á l'identité constitutionnelle de la France).[32] Egyebekben természetesen az Államtanács (Conseil d'Etat) alkotmányossági véleményei is többször megállapították, hogy az alkotmány által a nemzetközi kötelezettségeknek tulajdonított elsőbbség nem ütközhet az alkotmányos értékű elvekkel és rendelkezésekkel (principes et dispositions á valeur constitutionnelle).[33]
Ha ebben a kontextusban megvizsgáljuk Pierre Mazeaud (az Alkotmánytanács volt elnöke) álláspontját, akkor az inherens alapelv tesztnek megfeleltethetőek például a "szabadság, egyenlőség, testvériség", illetve a laicitás, a szolidaritás, a terület sérthetetlensége vagy a francia nyelv védelme is. (A Besselink által kulturálisan beágyazottnak nevezett értékek védelme itt is hangsúlyosan van jelen az alkotmányos identitás kontextusában). A már idézett Selma Josso a Köztársaság szociális karakterét (szociális államiságát) fejtegeti, mint "inherens alapelvet" a francia alkotmányos identitás lehetséges elemeként. Szerinte az "inherens alapelv" teszt megalkotása által az Alkotmánytanács manőverezési teret alkotott nem csak az irányelvek átültetésével, hanem magával az uniós joggal szemben is azáltal, hogy a "mély identitással" (identité profonde) szemben olyan "pillanatnyi identitás" (identité momentanée) meghatározására alkalmas eszközt alkotott, amely egy adott pillanatban karakterizálja a politikai rendszer működését (tehát feltehetően a tagállam alkotmányos identitását is). (Természetesen persze a pillanatnyi és a mély identitás is a tagállam alkotmányos identitásának egyes aspektusait takarja.) Mindazonáltal Josso arra is utal, hogy ezen teszt megalkotása óta az Alkotmánytanács egyetlen ilyen inherens alapelvet sem azonosított, és a tesztet csupán egy pár gondolattal bástyázta körbe. Josso ennek kapcsán Mazeaud-t idézi, aki szerint az "inherens alapelv" nem jelent mást, mint azt "hogy ne lehessen megkérdőjelezni azon rendelkezéseket, amelyek kifejezetten megjelennek alkotmányos rendelkezéseinkben és amelyek sajátjaink, [...] tehát amelyek - az inherens szó kettős értelmében - alkotmányos identitásunk inherens részét képezik: lényegiek (crucial) és megkülönböztető jellegűek (distinctif). Másképpen szólva: ez a Köztársaság lényege."[34]
Ebben a felfogásban megjelenik a már Besselink munkássága kapcsán emlegetett másság is, ti. hogy az alkotmányos identitás azt jelenti: a tagállamok mások egymáshoz képest,
- 34/35 -
és alkotmányos identitásuk ezen másság jegyeit rögzíti. Feltűnik azonban az idézett meghatározásból az is, hogy az alkotmányos identitást, mint a köztársaság lényegét fogalmazza meg, tehát a francia kontextusban az ország alkotmányos és köztársasági identitása elméleti síkon elválik egymástól: Josso is azt mondja, hogy végső soron nem a francia alkotmányos identitás fog határt szabni az EU-jog elsőbbségének, hanem a köztársaság identitása (illetve az ehhez kapcsolódó inherens alapelvek), amelyet pl. a francia alkotmány 1. cikke rögzít (ti. oszthatatlan, laikus - világi, demokratikus és szociális köztársaság.)[35]
A német Lisszabon-határozat[36] azért is jelentős, mert José Luis Martí szerint gátat emel Európa politikai integrációjával szemben és ezáltal az alkotmányos identitás abszrakt ideája egy csapásra politikailag a legfontosabb eszme lett mindenki számára Európában.[37] A bíróság határozatának összefoglalásában az alábbi mondat olvasható, amely szintén az eszme fontosságát támasztja alá: "a nemzeti alkotmányos identitás garanciái az alkotmányjogban és az EU-jogban kéz a kézben járnak az európai jogi térségben." Trócsányi megállapítása szerint: meghatározta az európai integráció alkotmányos korlátait, kifejezésre juttatván, hogy Németország önálló állami kvalitását az integráció nem csorbíthatja,[38] és a német Alaptörvény örökérvényűségi klauzulájában rögzült - teszem hozzá: kulturálisan az ország organikus alkotmányfejlődésében is beágyazott - alapelvek (alapjogok védelme, jogállamiság, szociális állam, föderatív berendezkedés) az integráció gátját képezik, afelett állnak.[39] A határozat egészen annak kijelentéséig megy, hogy a 79. cikk (3) bekezdésében foglalt (franciásan: inherens - lényeges és megkülönböztető) elvek az alkotmány identitását adják.
Más helyen a határozat arra hivatkozik, hogy az európai integráció az alkotmányos identitással szemben azt biztosan nem jelenti vagy eredményezi, hogy a tagállamok elvesztik azon képességüket, hogy saját felelősségükre úgy politikailag, mint társadalmilag meghatározhassák az életkörülményeket. Itt érdemes megemlíteni az angol Damian Chalmers elemző munkáját a határozat kapcsán, amely Besselink kulturálisan "átitatott" nemzeti (alkotmányos) identitás-fogalmára is vonatkoztatva az alábbiakban foglalja össze a szerinte a nemzeti alkotmányos identitás érinthetetlen (de nem zárt) magjának egy lehetséges értelmezését: abba beleérti a fiskális, valamint a kultúrpolitika (beleértve a család, oktatás, vallás szabályozását), valamint természetesen a szociális állam kérdéseit is a német kontextusban.[40]
A határozat további különlegessége, hogy a lentebb majd elemzett dán társához hasonlóan az integráció túlterjeszkedése (az uniós hatáskörök túlnövekedése) kontextusában az EU-ra vonatkoztatott "identitásvizsgálat" (identity review) lehetőségét is megteremti, ha e túlnövekedés veszélyeztetné az alkotmányos identitást. Ezen identitásvizsgálat pedig azt jelenti, hogy a bíróság azt vizsgálja, hogy az uniós szervek a szuverén tagállamoktól megkapott felhatalmazáson és hatásköreiken belül járnak-e el, vagy azokon túllépnek. A határozat szerint ezen vizsgálat jogalapja az alkotmányjogban gyökeredzik, hiszen az integráció előrehaladtával a tagállamok politikai és alkotmányos struktúráinak megfelelő védelmét (vö. Lisszaboni Szerződés 4. cikk (2) bek.) nem is lehetne más módon biztosítani. Ennek fényében pedig a nemzeti jogrendek életképességének fenntartása érdekében adott esetben az identitásvizsgálat odáig is vezethet, hogy a közösségi jog valamely rendelkezését megsemmisíti a nemzeti alkotmánybíróság.
Ahogy fentebb írtuk, nemcsak az alkotmányos eszmék átjárhatósága fontos, hanem a nemzeti alkotmánybíróságok és esetjoguk átjárhatósága is, ti. hogy a nemzeti alkotmánybíróságok ne elszigeteltségben tevékenykedjenek és legyenek figyelemmel külföldi megfelelőik véleményére is az alkotmányos identitás kérdésében. A lengyel Lisszabon-határozat e tekintetben példaértékű.[41] Az ügy érdekességei között említendő, hogy a lengyel alkotmány a nemzetközi jog és a belső jog összhangjának biztosítása mellett megállapítja az alkotmány primátusát, illetve azt, hogy a köztársasági elnök köteles abban az esetben nemzetközi szerződés előzetes normakontrollját kezdeményezni, ha az szerinte alkotmányellenes. Mivel a lengyel ratifikáció folyamatában a köztársasági elnök ezen kötelező előzetes normakontrollal nem élt, így az alkotmánybíróság szerint a Szerződés belső joggal való konformitása ab ovo adott volt, amelyből egyenesen levonható az a következtetés, hogy a Szerződés alkotmánykonformitását eleve vélelmezni kellett ( special presumption of constitutionality), és azt nem sikerült az alkotmányossági felülvizsgálat során megdönteni. A döntés vonatkozó része (1.1.2.) értelmében: az alkotmánykonformitás vélelme csak akkor dönthető meg, ha nyilvánvalóvá válik, hogy sem a Szerződésnek, sem pedig az alkotmánynak nincs egyetlen olyan értelmezése sem, amely arra engedne következtetni, hogy a Szerződés összefér az alkotmánnyal.
Ezen a ponton a lengyel alkotmánybíróság azt a megállapítást teszi, hogy az alkotmányos értékek, illetve alapelvek vonatkozásában nem tekinthet el a határozata által okozott hatások kontextusától, sem pedig a döntés következményeitől az állam szuverenitása és alkotmányos identitása vonatkozásában. A határozat ezt az érvelést logikusan ezen a ponton nem folytatja, hanem eljárási kérdések sorának megtárgyalását követően pár oldallal később (1.3.) egészíti ki azt, mégpedig akként, hogy a Szerződés alkotmányosságának megítéléséhez arra van szükség, hogy az alkotmánybíróság az EU integráció kontextusában meghatározzon az ország szuverenitásához kapcsolódó alkotmányos elveket az ún. acquis constitutionnel (ti. nemzeti AB-gyakorlat) alapján.
- 35/36 -
A határozat tehát az alkotmányos identitás egyik lehetséges manifesztációjaként az acquis communautaire-rel, a közösségi vívmányokkal szemben a nemzeti alkotmánybíróság gyakorlatában rejlő alkotmányos vívmányokat (acquis constitutionnel) állítja. A magyar Alkotmánybíróság gyakorlatának elemzése kapcsán az alkotmányos vívmányok identitás-formáló szerepéről a történeti alkotmány vívmányainak kapcsán később még részletesebben szólunk, de azok jelentőségét a történeti alkotmányon kívüli, a modern alkotmányosság intézményeihez és gyakorlatához kötődő kontextusokban sem vitatnám.
A lengyel határozat továbbá számot ad arról is - kiterjedt jogirodalmi forrásanyagra támaszkodva -, hogy miket kell az alkotmányos identitás magjának (ti. a hatáskör-átruházástól eleve elzártnak) tekinteni, amely tulajdonképpen a francia felfogásban kemény magnak (noyau dur)[42] nevezett eszmekörre utal. E körben említi a határozat azon alkotmányos identitást megtestesítő alkotmánybírósági döntéseket, amelyek (i) az alkotmány alapvető elveit állapítják meg vagy pontosítják, valamint (ii) az egyének jogaira vonatkoznak, különösen pl. az emberi méltóság és az alapjogok védelmének kötelezettségét, az államiság alapelvét, a demokratikus kormányzás elvét, a jogállamiság elvét, a társadalmi igazságosság elvét, valamint a szubszidiaritás elvét. Emellett a döntés ebbe a körbe sorolja azon követelményeket is, amelyek (i) az alkotmány alapelveinek hatékonyabb érvényesítésére, (ii) az alkotmánymódosításra való felhatalmazás átruházásának kizárására, valamint (iii) a hatáskörök megállapítására vonatkozó hatáskör (vö. Kompetenz Kompetenz, competence to determine competences) érvényesítésére vonatkoznak.
Továbbhaladva a soron, a német határozat elemzésében már felhívott dán Lisszabon-határozat[43] központi kérdése az volt, hogy vajon a kormány megsértette-e a dán alkotmányt, amikor egy a nemzetközi szervezetek részére történő kompetencia-átadás jóváhagyására előírt különleges eljárás helyett egy másik, általános eljárás keretében ratifikálták a Szerződést?[44] A válasz megadása körében a döntés azonban a tagállami alkotmányos identitás kérdéseinek boncolgatása helyett az EU (alkotmányos) identitásának(!) Szerződés általi megváltoztatásának tényéből von le fontos következtetéseket, illetve vizsgálja azt. A határozat megállapítása szerint az átadott hatáskör az azt birtokló hatalma alatt áll, így csak arra hivatkozással ítélhető meg a dán ratifikáció alkotmányossága, ha azt a kérdést elemezzük, hogy az EU (alkotmányos) identitása (belső struktúrája és a hatáskörök csoportosítása!) olyan mértékben változott-e a Lisszaboni Szerződés hatására, amely megalapozná az alkotmányban rögzített ratifikációs különeljárás igénybevételének szükségességét.
Végezetül következzék a cseh Lisszabon-határozat összefoglalása, amely szerint a Lisszaboni Szerződés által hozott változások "nem inkonzisztensek az alkotmányos renddel."[45] A határozat azért is jelentős, mert ez volt a cseh alkotmányértelmező első olyan döntése, amely nemzetközi szerződések előzetes alkotmányossági vizsgálatának tárgyában született. Fontos még, hogy a határozatban kettősség jelenik meg a "már létező" EU-jog (korlátozott) felülvizsgálata, valamint a "születőben lévő" szerződések felülvizsgálata között, amelyek viszont teljességükben górcső alá vehetőek.[46]
A cseh határozat az alkotmányos identitás szó szerinti megjelenítése helyett (i) az alkotmány magjára, illetve (ii) a szuverenitás nyitott és modern értelmezésére koncentrál. Egyrészt deklarálja az alkotmánybíróság megkérdőjelezhetetlen hatáskörét (i) az alkotmány értelmezésére, illetve arra, hogy arra az esetre, ha az EU szervei az EU jogát a cseh materiális alkotmányosság alapelveinek, illetve egy demokratikus jogállam alapértékeinek (ti. az alkotmány magjának) rovására értelmeznék vagy fejlesztenék, akkor ezen fenti, az alkotmány 9. szakasza értelmében sérthetetlen alapelvek ellenében nem lennének kötelezőek a cseh jogrendben, ti. a közösségi jog primátusa megtörne az alkotmányos identitás érinthetetlen magjával szemben. (E körben hivatkozik a határozat arra is, hogy a német Lisszabon-határozat identitásvizsgálati ellenőrzését a cseh alkotmánybíróság is jogosult elvégezni.) Másrészt a cseh alkotmányos rendszer alapelveinek (ebbe beleértve az alkotmány materiális magvát is) értelmezésével arra a megállapításra jutott az alkotmány egészének kontextusában elvégzett vizsgálat alapján, hogy (ii) a Szerződés a létező európai integráció alapvető koncepcióján semmit nem változtat, ami a cseh alkotmányjog szempontjából annyit jelent, hogy az "relatíve független és autonóm" marad az EU jogrendszeréhez képest (vö. a szuverenitás nyitott és modern értelmezése). (Megjegyzés: A német döntés hatása az első cseh határozatra a döntés végkicsengésében és az ahhoz vezető identitásvizsgálatban (216. pont) egyértelműen tetten érhető. Fontos továbbá, hogy született egy második cseh Lisszabon-határozat is, már a német határozat elfogadását követően. Ez a döntés is megerősítette a korábbit, miszerint a Lisszaboni Szerződés egészében összefér az alkotmányos renddel.[47])
- 36/37 -
A tanulmány ezen záró részében az alkotmányos identitás fogalmának alapvetően "integráció-semleges" vetületéről értekezem, amelyet korábban érzelmi töltetűként határoztam meg, és amelyre a fentiek szerint a nemzeti alkotmányozó és alkotmányértelmező hatalom is tekinthet büszkeséggel, mint pl. a francia esetben a laicitás vagy a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméire, vagy a magyar esetben történeti alkotmányunknak az alkotmánybírósági esetjogon keresztül meghatározott vívmányaira. Ezen túl, ha elfogadjuk azon nézeteket, hogy az alkotmányos identitás egyes elemei az adott ország alkotmányos rendszerének és magának az alkotmányának a fejlődésében - abba kulturálisan beágyazottan - érhetőek tetten, akkor számot kell vetnünk azzal a magyar Alaptörvényben foglalt rendelkezéssel, amely az adott ügyekben folytatott alkotmányossági felülvizsgálat (constitutional review) segédletévé emeli a magyar történeti alkotmány vívmányait. Az alkotmány "jogi identitásának" tartalommal való megtöltésében ez a megközelítés - egyfajta "alkotmányos visszatekintés" ( constitutional rearview) sokat segíthet.
Az alapjogok védelmével kapcsolatosan a magyar Alkotmánybíróság már számos esetben hozott olyan határozatokat, amelyekből kitűnik egyes alkotmányos alapelvek és alapjogok melletti elkötelezettség. A fent tett megállapításokkal összhangban most arra utalnék, hogy a magyar alkotmányos identitás (ti. a magyar alkotmány identitása) szempontjából mennyire lehet meghatározó a történeti alkotmány vívmányaira való utalást tartalmazó alaptörvényi rendelkezés. Egy ilyen vagy hasonló hivatkozás egyébként megfelel a nemzeti identitás Besselink-féle olyan értelmezésének, amely szerint a tagállamok számos identitás-eleme, amely politikai és alkotmányos berendezkedéséhez köthető, kulturálisan beágyazott. "Amikor [...] az Alaptörvény [...] ablakot nyit közjogunk történeti dimenziójára, ráirányítja a figyelmet azokra az intézménytörténeti előzményekre, amelyek nélkül mai közjogi viszonyaink és általában jogi kultúránk gyökér nélküliek lennének."[48] A magyar közjogtörténetbe beágyazott a történeti alkotmány és az alkotmányos hagyomány tisztelete, tehát azt a magyar alkotmányos identitás részének is kell tekinteni. Következésképpen tehát, ha elfogadjuk ezt az érvelést, akkor egyértelműen a magyar alkotmányos identitás részét képezik a vívmányok (vö. pl. a lengyel határozatban megjelenített "alkotmányos vívmányok" (acquis constitutionnel), amelyeket számos szerző (pl. Szmodis: a tulajdon sérthetetlensége, mint az alapjogok gyakorlásának gazdasági alapja) és az alkotmánybíróság gyakorlata (pl. bírói függetlenség, egyházi autonómia és vallásszabadság) is azonosít.
Ha ezen a ponton visszautalunk az alkotmányos identitás statikus és dinamikus megközelítésére, akkor elmondható, hogy a történeti alkotmány vívmányai olyan "pillanatképek", amik az alkotmányfejlődés dinamikus folyamatában jelenítik meg a nemzeti közjogi hagyomány - franciásan - inherens alapelveit, elemeit. Itt különösen fontos az is, hogy a fent idézett határozatában a magyar Alkotmánybíróság leszögezi, hogy az alkotmányos identitás ilyen szemlélete nagy felelősséggel is jár, hiszen "a konkrét ügyek vizsgálatakor kötelezően be kell emelnie kritikai horizontjába a jogi intézménytörténet releváns forrásait".[49]
Egy konkrét ügy kapcsán - messze az EU integráció kontextusától - a népszavazáson való részvétel jogával kapcsolatban folytatott le hasonló vizsgálatot az Alkotmánybíróság és állapította meg, hogy ezen jog - egyéni jogként deklarálva - csak a rendszerváltással került be alkotmányos rendszerünkbe, tehát az nem tekinthető az adott ügyben történeti alkotmányunk vívmányának.[50] Ha ugyanezen jog vonatkozásában a német alkotmánybíróság fent vizsgált megközelítését alkalmaznánk, akkor - a történeti alkotmány vívmányainak specifikus magyar kontextusától függetlenül - arra a megállapításra is juthatnánk, hogy a demokrácia elvén keresztül a magyar közjogtörténetben kulturálisan rögzült népszavazáson való részvételhez való jog a magyar alkotmány jogi identitásának részét képezi. Az a jövő zenéje, hogy az európai integráció kontextusában esetlegesen felmerülő konkrét ügyekben alkalmazza-e majd a nemzeti alkotmánybíróság a historizáló alkotmányértelmezést az alkotmányos identitás egyes elemeinek meghatározásakor az integrációt érintő alkotmányossági felülvizsgálat részeként. Mint a fentiekben láthattuk, az alkotmányos identitás mint fogalom az eddigiekben nem áttörően hatotta át a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát.
Ha már a bevezetést ehhez az európai témájú tanulmányhoz angolszász felütéssel kezdtem, akkor engedjék meg, hogy hasonlóval is zárjak e lírai mottó kíséretében. Rosenfeld találóan összegzi az alkotmányos identitás elméletével kapcsolatos megközelítéseket a nemzetközi alkotmányjogi, alkotmányelméleti irodalom alapján. Szerinte az alkotmányos identitás koncepciói változnak aszerint, hogy az alkotmány egyes tulajdonságaira vagy rendelkezéseire fókuszálnak - ti. azt vizsgálják pl., hogy az alkotmány elnöki vagy parlamentáris rendszert, föderális vagy unitárius államot hoz létre - (ami az e tanulmányban felvetett formai-anyagi, materiális-statikus nézőpont), vagy pedig arra összpontosítanak, hogy mi a kapcsolat az alkotmány és azon (alkotmányos) kultúra között, amelyben az alkotmány maga működik (ami a fent felvetett eljárási-szervezeti, dinamikus-funkcionális nézőpont). Ez utóbbi lehetővé teszi annak elismerését is, hogy az alkotmányos identitástól Rosenfeld szerint megkülönböztetett - szerintem annak DNS-szerűen részét képező - más
- 37/38 -
identitás-elemeket is elemezzünk, pl. a nemzeti, vallási vagy ideológiai (értsd: elsődlegesen politikai) identitást.[51] De ennek kapcsán nem mehetünk el amellett sem, hogy nyelvi, kulturális, fiskális, szociálpolitikai illetve egyéni nemzeti sajátosságokat ne tekintsünk az alkotmányos identitás körébe tartozónak.
Az európai integráció tagállamainak vonatkozásában a Lisszaboni Szerződés identitás-klauzulájának luxemburgi - de eddig csak főtanácsnoki szinten megjelent - értelmezése alapján az alkotmányos identitás a nemzeti identitás (lisszaboni fogalmának) részét képezi. Ezen a "juriszprudenciális vonalon" tovább haladva ugyanúgy részét képezi tehát az adott tagállam kulturális, vallási, nyelvi, és egyéb identitása is, függetlenül attól, hogy pl. a kulturális sokszínűség védelmének a Szerződés nevesített többletvédelmet is biztosít.
Ebből az következik, hogy a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában megjelenő alkotmányos, kulturális, vallási, nyelvi és egyéb identitás-elemek mind gátját képezhetik az EU-integrációnak és feltörhetik az EU-jog abszolút elsőbbségének, primátusának elvét. Ez természetesen idővel majd az Európai Unió alkotmányos identitásának újbóli változásához is el fog vezetni, amely gondolat eleddig legmarkánsabban a dán Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában jelent meg a Lisszaboni Szerződés ratifikációjával kapcsolatos vizsgálat tükrében, de kiolvasható a német és cseh határozatokból is.
A többsebességes Európa vonatkozásában a tagállamok közötti különbségekből fakadó nézeteltérések elcsitításának ellenszere lehet az, hogy az Unió megtanul tűrni, és tartva magát szerződéses kötelezettségvállalásaihoz a tagállamokkal szemben, ténylegesen tiszteletben tartja azon nemzeti sajátosságokat, amelyeket az egyes alkotmányok, alkotmányjogok megjelenítenek.
Az Európai Unió alkotmányos identitása (a "lopakodó föderalizmus" esélyei) valamint ezzel szemben értelmezve a tagállamok alkotmányos identitása nem csak az "öreg" tagállamokat foglalkoztatja. A "fiatalabb" (2004-ben) csatlakozott tagállamok, kitörve a szocialista múlt uniformizáló jellegéből, az integráció jelen fázisában kényszerülnek arra, hogy alkotmányos rendszerük identitását felvállalják és elfogadtassák az EU-val. Magyarország, leszámítva a 10 éves EU-tagság tényét, külső kapcsolataiban most formálja csak alkotmányos identitását, illetve annak most kíván különösebb hangot adni.
A tanulmány előremutató zárásaként a konklúzióban szeretnék utalni arra, hogy a "legfiatalabb" tagállam - Horvátország - (egyelőre) Lisszabon-határozat híján hogyan értelmezi saját alkotmányos identitását. Ehhez Branko Smerdel gondolataira utalnék. A horvát megközelítésben, szerinte, az alkotmányos identitás alapvető értelme nem más, mint "szuverenitás maradék" (remnant sovereignty), államok zárt közösségében (compound community of states). Ezzel szemben szükség van egy "realisztikus identitáselméletre" is, amely interdiszciplinárisan és nem csak alkotmányértelmezési szempontból kell megközelítse a kérdést, és amely választ adhat arra, hogy a dinamikus nézőpontban értelmezett európai többszintű alkotmányosság rendszerében hogyan alakulnak az intézményi kapcsolatok.[52] Különösen nehéz ez a feladat a 2004 után csatlakozott tagállamok számára. A horvátok például - önkritikával ugyan, de - úgy tekintenek magukra, ahogy ez Smerdel írásából is kiolvasható, hogy nem rendelkeznek a jogállamiság rögzült gyakorlatával. Más közép-kelet-európai tagállamok kevésbé önkritikusak, bár tény, hogy a szocializmus közös öröksége a "fiatalabb" tagállamok ezen csoportja kapcsán nehézkessé teszi saját identitásuk meghatározását, és annak exponálását is a külvilág, ez esetben az európai integráció irányában. Az alkotmány horvát koncepciója sokkal inkább épül kifelé (egy külső hatással szemben) emelt korlátozásokra, mint az állampolgárok védelmére saját kormányuk túlhatalmával szemben.[53] Ebből is következik, hogy ebben a kontextusban jól értelmezhető az alkotmányos identitás szerepe az európai integrációban a legfiatalabb tagállam szemszögéből. Mivel a horvátok - saját bevallásuk szerint - nem rendelkeznek a jogállamiság kiforrott tradícióival, így természetesen a jövőben még lehet, hogy sok vitájuk lesz az EU szerveivel, alkotmányos rendszerük statikáját és dinamikáját illetően. Egyes elméletek az alkotmányos párbeszéd-elméletek részeként értelmezik azt a dialógust, amelynek célja az alkotmányos eszmék migráltatása, és - különösen az európai integráció részeként - közös értékek meghatározása, és azok beépítésének elősegítése jogalkotási, alkotmányozási folyamatokba.[54]
Itt kanyarodnék viszont vissza az angolszász alkotmányelmélet alkotmányos identitás felfogásához, amely nagyobbrészt az alkotmányos rendszer egészét tekinti alkotmánynak, annak statikájával és dinamikájával együtt, és azon az állásponton van, hogy az alkotmányos identitás dialogikusan, tehát párbeszéden keresztül alakul ki. Ezen a párbeszéden természetesen nem csak a tagállam alkotmányos politikájának részeként zajló társadalmi diskurzust kell érteni, hanem a kompozit-alkotmányosság rendszerében végbemenő egyéb politikai és jogi vitákat is. Trócsányi László gondolataival zárnám az érvelés ezen vetületét, aki beépíti Rosenfeld és Jacobsohn alkotmányos kultúra-felfogását a magyar alkotmányos identitásról szóló könyve zárógondolatába. Szerinte az alkotmányjogi kultúra azt kívánja, hogy az egyes hatalmi ágak között ne verseny, hanem dialógus alakuljon ki, építve a nemzetközi (uniós szervek és
- 38/39 -
tagállami hatóságok részvételével zajló) alkotmányos párbeszéd tapasztalataira.[55]
A globalizáció és a többszintű alkotmányosság korában az egyes európai államok párbeszéden keresztül formált alkotmányos identitását az integrációra adott nemzeti válaszok szempontjából kell értékelni. Ha ismételten, megerősítő jelleggel, összegezni szeretnénk a nemzeti alkotmánybírósági gyakorlatok vizsgálatára vetített statikus és dinamikus nézőpontokat, akkor az alábbiak mondhatóak el:
(i) Egy statikus megközelítésben a nemzeti identitás azon alapértékei a meghatározóak az alkotmányos identitás szempontjából, melyek az egyes országok történelmébe és közjogi hagyományaiba kulturálisan beágyazottak. Ezen alkotmányos vívmányok kinyilatkoztatása adott esetben a közösségi vívmányokkal szemben is megtörténhet, amely reflektál az egyes nemzeti alkotmányok érinthetetlen magjának részeként tekintett értékek eltérő értelmezéseire. Ez az európai integráció keretében folyó párbeszédben félreértéseket szülhet.
(ii) Egy dinamikus vizsgálatban az egyes államok és az európai szervek kapcsolatára koncentrálunk, amelyek kiemelkedő szerepet játszanak az EU Lisszaboni Szerződés által teremtett alkotmányos rendszere működésének fenntarthatóságában, amely többek között a nemzeti identitás tiszteletén is alapszik. A nemzeti alkotmánybíróságok e körben teret találnak ahhoz, hogy az integrációs folyamatok részeként meghatározzák a nemzeti alkotmányos identitást, annak elemeit. Mindazonáltal, teljességükben a nemzeti alkotmánybíróságok nem kerülhetik meg azon alapelveket és értékeket, amelyek a két meghatározó európai bíróság gyakorlatában és a Velencei Bizottság alkotmányos tanácsadási tevékenysége keretében fogalmazódnak meg.
E következtetésekre alapozva további fontos megállapítások is adódnak azonban.
A párbeszéd és identitás koordináta-rendszerében különösen fontos az EU és a 2004 után csatlakozott, fiatal tagállamok - sőt a csatlakozásra aspiráló államok, tagjelölt országok - viszonya is, ahogy ezt fentebb a horvát példán keresztül már meghatároztuk. Az identitást, és mint ilyet az alkotmányos identitást is, csak valami ellenében lehet meghatározni. A fiatal tagállamok, lassan szembenézve a szocializmus közös örökségének terhével, képessé válnak alkotmányos identitásuk kifejezésére az integráció folyamatában, amelyet gyakran értelmeznek úgy, hogy az ütközik a közös európai alkotmányos örökséggel. Macedón vonatkozásban például Karakamisheva-Jovanovska szerint a fő problémát az okozza, hogy az identitást nem csak kialakítani kell, hanem azt megfelelően kell kommunikálni a nemzetközi közösség felé. A nézőpontok sokasága miatt azonban szerinte gyakran áll be az a helyzet, hogy az identitás az átmenet folyamatában veszik oda, illetve ha nem ott, akkor pedig az identitás nemzetközi közösség felé való lefordításában. Ezt az idézett szerző "lost in transition - lost in translation" dilemmaként aposztrofálja.[56] ■
JEGYZETEK
[1] Besselink, Leonard F. M.: Constitutional Identity before and after Lisbon. Utrecht Law Review, 2010. 3. sz. 37. p.
[2] Besselink: i. m. uo.
[3] Besselink: i. m. uo.
[4] Jacobsohn, Gary Jeffrey: The Formation of Constitutional Identities. In: Ginsburg, Tom - Dixon, Rosalind (eds.): Comparative Constitutional Law, Cheltenham-Northampton, 2011, Edward Elgar Publishing, 129-131. p.
[5] ti. alkotmányos igazságszolgáltatás.
[6] Bruno, Anna Silvia: Constitutional Fidelity Throughout Time. A Comparative Survey. Electronic Journal of Constitutional Law, 15. évfolyam, 2011. 1. sz. 8-9. p.
[7] Klug, Heinz: Constitutional Identity and Change. Tulsa Law Review, 2011. 47. sz. 43. p.
[8] Klug: i. m. 41-42. p.
[9] Tushnet, Mark: New Constitutional Order, Princeton University Press, 2003. 265. p.
[10] A kutatás korábbi eredményeit ld. Sulyok Márton: Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában. In: Jakó Mira Anna (szerk.): Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában. Nemzetközi és Regionális Tanulmányok 10. Szeged, 2014. Generál, 44-62. p.
[11] Weiler, Joseph H. H.: Federation Without Constitutionalism - Europe's Sonderweg Harvard Jean Monnet Working Paper, 2001. 8. p.
[12] Besselink: i. m. 39-40. p.
[13] Besselink: i. m. 41. p.
[14] Besselink: i. m. 38. p.
[15] vö. Klug: i. m. 42 James Tully-t idézi, aki szerint az egyes alkotmányos rendszerekben alkotmányos identitások többsége (multiplicity) is elismerhető.
[16] Turp, Daniel: Building a Constitutional Identity for Scotland, Wales, Catalonia and Québec. University of Swansea (http://www.swansea.ac.uk/media/Turp-%20Building%20a%20Constitutional%20Identity%20(February%2019%202014).pdf) [letöltve: 2015. január 30.]
[17] Jacobsohn, Gary Jeffrey: Constitutional Identity. Princeton University Press, 2010. 353 p.éssk.
[18] vö. Martí, José Luis: Two different ideas of constitutional identity: identity of the constitution v. identity of the people. In: Saiz-Arnaiz, Alejandro-Alcoberro Llivina, Carina (eds.): National constitutional identity and European integration Cambridge, 2013. Intersentia, 17-21. p.
[20] Jacobsohn, Gary Jeffrey: Constitutional Identity. Review of Politics, 2006. 68. sz., 363., 370. p.
[21] Josso, Selma: La caractère sociale de la République, principe inhérent á l'identité constitutionnelle de la France? Civitas Europa, 2008. 21. sz. 196-197. p.
[22] Rosenfeld: i. m. 71-127. p.
[23] Bogdandy, Armin von - Schill, Stephan: Overcoming Absolute Primacy: Respect for National Identity in the LisbonTreaty. Common Market Law Review, 2011. 48. sz. 1. p.
[24] Besselink: i. m. 44. p.
[25] Bogdandy-Schill: i. m. 5. p.
[26] vö. Drinóczi Tímea: Alkotmányos párbeszéd-elméletek. JURA, 2012. 2. sz. 60-72. p.
[27] SpAFragd v. Amministrazione delle Finanze, Dec. 232, 21 April 1989.
[28] Cartabia, Marta: The Italian Constitutional Court and the Relationship Between the Italian Legal System and the European Community. Michigan Journal of International Law, 1990. 1. sz. 181. p.
[29] Wendel, Mattias: Lisbon Before the Courts: Comparative Perspectives. Documentó de Trabajo. Serie Union Europea, 2011. 41. sz. 6. p.
[30] 143/2010. (VII. 14.) AB határozat.
[31] Décision no. 2007-560 DC du 20 décembre 2007 sur le Traité de Lisbonne modifiant le traité sur l'Union européenne et le traité instituant la Communauté européenne (A francia alkotmánytanács 2007-560 DC számú határozata a Lisszaboni Szerződésről).
[32] Vö. pl. A francia alkotmánytanács 2006-535, 540, 543 DC számú döntéseivel kialakított gyakorlattal.
[33] Vö. pl. az ún. Arcelor-üggyel (arrêt CE Ass., 8 février 2007, Société Arcelor Atlantique et Lorraine, n°287110).
[34] Josso: i. m. 195-199. p.
[35] Josso: i. m. 197. p.
[36] Alábbi ügyek egyesítésével: 2 BvE 2/08, 2 BvE 5/08, 2 BvR 1010/08, 2 BvR 1022/08, 2 BvR 1259/08, 2 BvR 182/09.
[37] Martí: i. m. 17. p.
[38] Ebben a gondolatban talán visszhangzik De Gaulle "Europe des patries" felfogása az európai integráció jövőjével kapcsolatban, amely szuverén tagállamok együttműködésére épített.
[39] Trócsányi: i. m. 74 p.
[40] Chalmers, Damian: A Few Thoughts on the Lisbon Judgment. In: Fischer-Lescano Andreas, Joerges, Christian ,Wonka, Arndt (eds.): The German Constitutional Court's Lisbon Ruling: Legal and Political Science Perspectives., Bremen, ZERP Diskussionspapier, 2010. 1. sz. 5-11. p.
[41] K 32/09 számon, határozathozatal dátuma: 2010. november 24.
[42] Polat, Vahit: L'ordre constitutionnel français et l'efficacité du droit de l'Union européenne. (A francia alkotmányjogász szövetség (Assocation Francaise du Droit Constitutionnel) 9. éves kongresszusán Lyonban, 2014. július 25-27-én elhangzott előadás írásos anyaga.) Droit Constitutionnel org. http://www.droitconstitutionnel.org/congresLyon/CommLC/C-polat_T2.pdf [letöltve: 2015. január 30.]
[43] 199/2012 számon.
[44] Olsen, Henrik Palmer: The Danish Supreme Court's decision on the constitutionality of Denmark's accession to the Lisbon Treaty. Courts Online Working Paper, University of Copehagen, 2013. 6. sz. 5-9. p. SSRN - Social Science Research Network. http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=2395741 [letöltve: 2015. január 30.]
[45] (Pl. ÚS 19/08).
[46] Brink, Ton van den: The Czech Constitutional Court and the Treaty of Lisbon SSRN - Social Science Research Network. http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1729751 [letöltve: 2015. január 30.] (Az angol fordítás eredetijét a szerző az alábbi forrásban publikálta: Tijdschrift voor Constitutioneel Recht, 2010. 3. sz. 315-321. p.).
[47] Pl. ÚS 29/09 számon.
[48] 33/2012. (VII. 17.) AB határozat [75].
[49] Uo.
[50] 31/2013 (X. 28.) AB határozat.
[51] Rosenfeld, Michel: Constitutional Identity In: Rosenfeld, Michel-Sajó András (eds.): The Oxford Handbook of Comparative Constitutional Law. Oxford, 2012, Oxford University Press. 756. p.
[52] Smerdel, Branko: In Quest of a Doctrine: Croatian Constitutional Identity in the European Union. A Nemzetközi Alkotmányjogi Szövetség (International Association of Constitutional Law) 9. éves kongresszusán Oslóban, 2014. június 18-án elhangzott előadás írásos változata alapján. University of Oslo.
http://www.jus.uio.no/english/research/news-and-events/events/conferences/2014/wccl-cmdc/wccl/papers/ws9/w9-smerdel.pdf [letöltve: 2015. január 30.].
[53] Uo.
[54] Drinóczi: i. m. 60-73. p.
[55] Trócsányi i. m. 136. p.
[56] Karakamisheva-Jovanovska, Tanja: Macedonian Constitutional Identity - Lost in Translation or Lost in Transition. A Nemzetközi Alkotmányjogi Szövetség (International Association of Constitutional Law) 9. éves kongresszusán Oslóban, 2014. június 18-án elhangzott előadás írásos változata alapján. University of Oslo.
http://www.jus.uio.no/english/research/news-and-events/events/conferences/2014/wccl-cmdc/wccl/papers/ws9/w9-karakamisheva-jovanouska.pdf [letöltve: 2015. január 30.].
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, SZTE ÁJTK Alkotmányjogi Tanszék.
Visszaugrás