Rovatunkban ezúttal is az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi fontos döntéseit foglaljuk össze.
Az Egyezmény 3. cikke és 14. cikke a 3. cikkel összefüggésben - a kínzás tilalma és a megkülönböztetés tilalma a kínzás tilalmával összefüggésben
• Volodina Oroszország elleni ügye (Összefoglalta: Kanjo Mirjam)
Az Egyezmény 6. és 8. cikkei - tisztességes tárgyaláshoz való jog, a magán- és családi élethez való jog
• Nikolyan Örményország elleni ügye (Összefoglalta: Kállai Péter)
Az Egyezmény 8. cikke - a magán- és családi élethez való jog
• Hudorovič és mások Szlovénia elleni ügye (Összefoglalta: Kállai Péter)
Az Egyezmény 10. cikke - a véleménynyilvánítás szabadsága
• Kablis Oroszország elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
• Brzeziński Lengyelország elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
• Pryanishnikov Oroszország elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
• Studio Monitori és mások Georgia elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
Az ügy körülményei. A kérelmező azzal a panasszal fordult a Bírósághoz, hogy az orosz hatóságok nem tettek megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy megelőzzék az őt ért családon belüli erőszakot, illetve vizsgálatot indítsanak az ügyben, az elkövetővel szemben pedig nem indítottak hatósági eljárást. A kérelmező ezért a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát kimondó 3., és a hatékony jogorvoslathoz való jogot előíró 13. cikk sérelmét panaszolta. A kérelmező a nőket érő, nemi alapú erőszakot érintő orosz jogszabályi keretek elégtelensége miatt a 14. cikk sérelmét a 3. cikkel összefüggésben panaszolta.
A kérelmező és élettársa (S.) kapcsolata 2014-ben kezdődött. A kérelmező 2015 májusában elköltözött a férfitól, aki emiatt halálosan megfenyegette.
2016 januárjában a kérelmező feljelentést tett, azt követően, hogy S. betörte az autójának az ablakát, és magával vitte az iratait. A kérelmező később visszavonta a rendőrségi feljelentést; illetve, miután S. kicseréltette a törött ablaküveget, a rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy nem történt bűncselekmény, és nem indított eljárást.
2016 januárjának folyamán a kérelmező Uljanovszkból Moszkvába költözött, és új lakcímét nem közölte a férfival. Még ugyanebben a hónapban történt, hogy S. a kérelmezőt - egy álláskereső oldalon keresztül felkutatva és egy közreműködő segítségével állásinterjúra csábítva - akarata ellenére visszavitte korábbi lakóhelyükre, és néhány nap múlva ismét bántalmazta. A kérelmezőt a helyi kórházba szállították, ahol - amellett, hogy a sérülésekről feljegyzést készítettek - megállapították, hogy kilenc hetes terhes. A gyomrát érő ütés súlyossága miatt a terhességet műtéti úton megszakították. A kérelmező feljelentést tett a támadásról; a rendőrség azonban először elutasította, írásos beadvány hiányára hivatkozva. Később az ügyészség további nyomozást rendelt el az ügyben. 2016 márciusában a kérelmező visszavonta a feljelentést, a rendőrség erre hivatkozva megszüntette az S. elleni eljárást.
2016 májusában a kérelmező újabb feljelentést tett, miután S. megütötte és fojtogatta. Bár a feljelentéshez a kérelmező sérüléseiről jegyzőkönyv is készült, a rendőrség augusztusban orvosi vizsgálatot kérvényezett a májusi támadásra vonatkozóan, amit a kérelmező elutasított. A rendőrség megállapította, hogy S. semmilyen bűntettet nem követett el, mert a fenyegetései nem minősültek elég konkrétnak, illetve a hatályos törvények alapján egyetlen ütés nem minősül büntethetőnek. Bár az ügyészség elrendelte az ügy felülvizsgálatát, a rendőrség második alkalommal is megszüntette az eljárást. A kérelmező még ebben a hónapban visszatért Moszkvába, ismét megpróbálva elmenekülni S. elől.
Júliusban S. újra felkereste a kérelmezőt, ismét bántalmazta, valamint halálosan megfenyegette. A rendőrséget a szomszéd szemtanúk riasztották. A kérelmező újabb feljelentést tett. 2016 augusztusában S. kárt tett a kérelmező gépkocsijának fékrendszerében. Hiába támasztotta alá a kárt a rendőrség is, egy héttel az eset után a hatóságok megállapították, hogy nem történt bűncselekmény, mert a kérelmező a kocsijában okozott kárról nem tett külön panaszt, egyetlen ütés pedig nem tekinthető bűncselekménynek. A halálos fenyegetéseket tekintve a rendőrség hasonlóan határozott, mivel szerintük azok "nem voltak sem valódiak, sem konkrétak". Emellett pedig kiemelte, hogy a kérelmező és S. "ismerik egymást, korábban együtt éltek, és közös háztartáson osztoztak".
2016 szeptemberében a kérelmező amiatt fordult a rendőrséghez, mert talált a táskájában egy (feltételezhetően GPS) készüléket. Hiába juttatta el a készüléket a hatóságokhoz, nem indult nyomozás.
2018 márciusában a kérelmező több alkalommal is a rendőrséghez fordult, először azért, mert S. a beleegyezése nélkül privát fotókat tett közzé róla egy internetes közösségi oldalon. A fotókat érintő vizsgálatnak abban az időpontban, amikor a kérelmező Bírósághoz benyújtotta a panaszát, még nem volt eredménye. A kérelmező ezt követően, egy éjszaka folyamán fenyegető üzeneteket kapott S.-től, aki meg is jelent a ház előtt. A rendőrség nem indított nyomozást az ügyben, arra hivatkozva, hogy a kérelmező nem volt valós veszélynek kitéve. Ugyanebben a hónapban S. megpróbálta elrabolni a kérelmezőt.
- 99/100 -
A kérelmező önvédelemből gázsprét fújt S. arcába, aki többször meglökte őt, majd a táskáját eltulajdonítva távozott. Később S. átadta a kérelmező táskáját és mobiltelefonjait a rendőröknek, az iratait pedig bedobta a postaládájába. 2018 áprilisában a rendőrség arra hivatkozva utasította el az eljárást a mobiltelefonok ügyében, hogy S. már visszaszolgáltatta azokat. A halálos fenyegetéseket illetően a rendőrség szintén úgy határozott, hogy nem áll fenn bűncselekmény gyanúja, mivel szerintük sem S. verbális fenyegetései, sem a cselekedetei nem utaltak arra, hogy valós veszélyt jelentene. Bár 2018 márciusában a kérelmező hatósági védelmet kérvényezett, ezt a rendőrség többek között azon az alapon utasította el, hogy nem áll fent valós veszély, mert "a panaszolt fenyegetések a kettejük közötti ellenséges viszonyból és S. féltékenységéből fakadnak".
A kérelmező különböző statisztikákat és jelentéseket nyújtott be a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak oroszországi jelenségére vonatkozóan.
A döntés.[2] A kormány azzal érvelt, hogy Oroszországban bármilyen nemű személlyel szemben elkövetett bántalmazás bűncselekménynek számít, tekintet nélkül arra, hogy azt párkapcsolaton vagy családon belül követik-e el. A kormány azt is kiemelte, hogy könnyű testi sértés esetében magánvádas eljárás folytatható, ennek értelmében pedig a rendőrség nem folytathat eljárást feljelentés hiányában. A kormány szerint a hatóságok mindent megtettek annak érdekében, hogy bizonyítékokat találjanak a kérelmező állításaira, ezt illetően azonban az előzetes vizsgálatok nem hoztak eredményt. A kormány többek között kiemelte azt is, hogy a kérelmező nem indított magánvádas eljárást, több feljelentését visszavonta, és a rendőrség által kért orvosi vizsgálatot is megtagadta.
A kérelmező azzal érvelt, hogy az általa elszenvedett súlyos családon belüli erőszak - az ismétlődő fizikai és pszichés bántalmazás - kimeríti az embertelen és megalázó bánásmód fogalmát. A kérelmező szerint az Oroszország nem biztosít megfelelő jogi keretet a családon belüli erőszakkal szemben. Ráadásul, noha volt egy időszak - 2016 júliusa és 2017 januárja között -, amikor az éppen hatályos törvényi keretek magánvád hiányában is lehetővé tették volna a vádeljárást, illetve nyomozást az ügyében, a hatóságok akkor sem tettek semmit. A kérelmező kiemelte, hogy az őt ért erőszakos incidensek és fenyegetések kapcsán több mint két év alatt egyszer sem indult bűnügyi nyomozás. A rendőrség hónapokkal a kérelmezőt ért bántalmazás után kérvényezett orvosi vizsgálatot, és az előzetes nyomozások leginkább azt jelentették, hogy a rendőrség meghallgatta S. álláspontját. A kérelmező szerint a hatályos jogszabályok, beleértve az eljárás magánvádas jellegét is, nem megfelelő eszközök a családon belüli erőszaki elleni küzdelemben.
A Bíróság az Egyezmény 3. cikk megsértését érintő vizsgálata során mindenekelőtt leszögezte, hogy a bántalmazásnak el kell érnie egy bizonyos súlyossági szintet ahhoz, hogy az Egyezmény 3. cikkének hatálya alá tartozó embertelen, megalázó bánásmódnak minősüljön. Jelen esetben a Bíróság arra a megállapításra jutott, hogy az áldozatot ért fizikai és pszichés erőszak megfelel a súlyos bántalmazás fogalmának, így a panasz a 3. cikk hatálya alá esik.
A Bíróság ezután azt vizsgálta, hogy a hatóságok eleget tettek-e a 3. cikkhez kötődő állami kötelezettségeknek. A helyzetet a Bíróság három különböző állami kötelezettség szempontjából értékelte.
A testület elsőként a családon belüli erőszak elleni védelemhez szükséges jogi keret meglétét, illetve gyakorlati alkalmazásának hatékonyságát vizsgálta. A Bíróság korábbi releváns döntéseire hivatkozva kiemelte, hogy noha az egyes országokban eltérőek lehetnek a jogszabályi keretek, lényeges, hogy az áldozatok számára hatékony védelmet, az elkövetőkkel szemben pedig szankciókat biztosítsanak. Oroszországban csupán egy rövid - 2016 júliusától 2017 januárjáig tartó - időszakban vonatkozott külön jogszabály a családon belüli erőszakra. A Bíróság megemlítette, hogy maga a "családon belüli erőszak" fogalma sehol sem szerepel az oroszországi jogban. Az orosz jogszabályok szerint akkor tekinthető a bántalmazás bűncselekménynek, ha az 12 hónapon belül megismétlődik, vagy legalább "könnyű testi sértésnek" minősül. A Bíróság kijelentette, hogy a bántalmazás egyrészt számos formát ölthet, amelyek egy része fizikai sérülést nem okoz, de pszichés terhekkel jár. Másrészt, tette hozzá a Bíróság, egyetlen incidens is minősíthető családon belüli erőszaknak.
A Bíróság ezen felül azt is kifogásolta, hogy az orosz jogszabályok szerint a könnyű testi sértés és az ismétlődő bántalmazás magánvádas eljárásra üldözendő, ami az áldozatra rendkívül nagy terhet ró, lévén, hogy neki kell képviselnie a vádat, biztosítani a bizonyítékokat, valamint a tanúkat. A Bíróság nem találta elfogadhatónak a kormány érvelését, miszerint a hatályos törvények megfelelő védelmet biztosítanak az áldozatoknak.
A Bíróság második szempontként azt vizsgálta, hogy a hatóságok, tudva a súlyos bántalmazás ismert kockázatáról, felléptek-e a megelőzés érdekében. A Bíróság kiemelte, hogy a családon belüli erőszak sajátos jellegéből adódóan azonnali és közvetlen veszélyt jelenthet, így a hatóságok részéről olyan beavatkozást igényel, amivel az incidensek ismétlődése megelőzhető.
- 100/101 -
A kérelmező első alkalommal 2016. január 1-én értesítette a hatóságokat az őt ért bántalmazásról, majd 2018. március 21-ig bezárólag további öt alkalommal kért segítséget, vagy tett feljelentést. Ezek alapján a Bíróság hangsúlyozta, hogy a hatóságuk tudtak - vagy tudniuk kellett volna - a kérelmezőt fenyegető újabb veszélyekről. Az Egyezményhez csatlakozott államok között kevés olyan van, mint Oroszország, ahol a családon belüli erőszak áldozatai számára nem érhető semmilyen védelem (pl. távoltartási rendelet, tanúvédelmi program). A hatóságok nem vették komolyan a kérelmező panaszait, csupán S. álláspontját hallgatták meg. Ez alapján a hatóságok az incidenseket a felek közötti rossz viszonyból eredő "magánügynek" tekintették, és indokolatlannak találták a beavatkozást. A szóban forgó ügy kapcsán a Bíróság megállapította, hogy a hatóságok semmilyen jelentős lépést nem tettek a kérelmező védelmének érdekében, és ez a hatósági tétlenség vezetett ahhoz, hogy a kérelmezőt S. részéről ismételten atrocitások érték.
Harmadik szempontként a Bíróság megvizsgálta, hogy a hatóságok hatékony nyomozást folytattak-e a tudomásukra jutott súlyos bántalmazás ügyében. A 3. cikkhez kapcsolódó állami kötelezettségek, hogy ilyen esetekben azonnalinak és alapos nyomozás induljon. A Bíróság kiemelte, hogy a kérelmező valamivel több mint két év alatt hét alkalommal fordult a rendőrséghez. Ezalatt a hatóságok egyetlen alkalommal sem indítottak bűnügyi nyomozást, csupán "előzetes vizsgálataik" alapján utasították el a kérelmező panaszait, többször arra hivatkozva, hogy "egyetlen ütés nem minősíthető bűncselekménynek", illetve arra, hogy "a panaszolt fenyegetések nem voltak sem valódiak, sem konkrétak". Annak ellenére, hogy családon belüli erőszak esetén, annak jellegéből fakadóan az incidenseket egymással összefüggésben szükséges vizsgálni, az orosz hatóságok vélhetően nem így jártak el. Azoknak a súlyos eseteknek a kapcsán sem indítottak további vizsgálatot, amelyek emberrablással vagy terhesség megszakításával végződtek. így a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az említett "előzetes vizsgálatok" nem tekinthetők a 3. cikkből fakadó kötelezettségeknek megfelelő, hatékony nyomozásnak. A Bíróság hangsúlyozta, hogy a 3. cikk értelmében vett embertelen, megalázó bánásmód tilalma kiterjed a családon belüli erőszak összes formájára, és ennek megfelelően maga után vonja a nyomozásra vonatkozó állami kötelességet.
A vizsgált állami kötelezettségek elmulasztása miatt a Bíróság megállapította a 3. cikk sérelmét. A Bíróság arra jutott, hogy ennek értelmében nincs szükség a 13. cikk sérelmének külön vizsgálatára.
A megkülönböztetés tilalmához kapcsolódó vizsgálatra vonatkozóan a kormány kiemelte, hogy az orosz alkotmányban többek között szerepel a CEDAW Egyezmény egyenlőségre vonatkozó klauzulája is. A kormány továbbá azzal érvelt, hogy a kérelmező panaszbejelentéseit követően a hatóságok folytattak vizsgálatokat, és egyszer sem próbálták meg a nőt lebeszélni a bizonyítékok összegyűjtéséről, illetve a magánvádas eljárás folytatásáról. A kormány azt is kifogásolta, hogy a kérelmező nem nyújtott be semmilyen olyan statisztikát, ami bizonyítaná, hogy Oroszországban a hatóságok diszkriminálják a családon belüli erőszak női áldozatait.
A kérelmező hivatalos statisztikákra és független jelentésekre támaszkodva amellett érvelt, hogy a családon belüli erőszak Oroszország-szerte hatalmas probléma, ami a nőket aránytalanul nagy arányban érinti. A kérelmező szerint saját esete is jól lát mutatja a családon belüli erőszak áldozatai számára rendelkezésre álló jogorvoslat hiányosságait, valamint az illetékes hatóságok patriarchális attitűdjeit és diszkriminatív hozzáállását. Annak ellenére, hogy az ENSZ különböző szervei már figyelmeztették Oroszországot a jogszabályi keretek hiányosságai miatt, 2017-ben még hatályon kívül helyezték az előző évben bevezetett, a családon belüli erőszak áldozatainak védelmét szolgáló intézkedéseket is. A kérelmező hangsúlyozta, hogy hétszer tett panaszt, de egyetlen alkalommal sem indítottak nyomozást. Szerinte a hatóságok az ilyen típusú bűncselekményeket magánügyként kezelik, és relativizálják.
A Bíróság esetjoga alapján egy ügy akkor esik a 14. cikk alá, amennyiben azonos vagy összehasonlítható helyzetben lévő személyek közötti eltérő bánásmódról van szó. A megkülönböztetés diszkriminatívnak minősül, amennyiben célját és észszerűségét tekintve nem igazolható. A nők egyenlő jogi védelemhez való jogát sérti meg egy állam, amennyiben nem védi meg őket a családon belüli erőszaktól; függetlenül attól, hogy ez a mulasztás szándékolt vagy sem. A Bíróság hangsúlyozta, hogy a jelenlegi nemzetközi jogi normák szerint a nőkkel szembeni diszkrimináció egyik formájaként tiltják a nők elleni erőszakot.
A Bíróság olyan esetekben, amikor családon belüli erőszakról van szó, a 14. cikk megsértésének vizsgálatakor figyelembe veszi az állami statisztikákat, független szervezetek adatait, a CEDAW Bizottság dokumentumait, valamint tudományos forrásokat is. Ha a források alátámasztják, hogy az adott országban elterjedt a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés, akkor a kérelmezőnek nem szükséges bizonyítania, hogy ő maga is előítéletekkel szembesült.
- 101/102 -
A Bíróság megvizsgálta azt a kérdést, hogy a nők Oroszországban aránytalanul magas számban szenvednek-e el családon belüli erőszakot. Oroszországban nem érhetők el átfogó és részletes adatok a nőkkel szembeni erőszakra, illetve a családon belüli erőszakra vonatkozóan. E hiányosságra tekintettel a Bíróság elutasította a kormány érvelését, miszerint a kérelmező elmulasztott bizonyítékként hivatalos statisztikai adatokat csatolni. A Bíróság egy, a kérelmező által benyújtott hazai jelentésre hivatkozott, amely a "háztartásban vagy családban elkövetett bűncselekményeket" elemezve megállapította, hogy az áldozatok közel kétharmada nő. A Bíróság egy másik jelentésre hivatkozva hozzátette, hogy Oroszországban a bántalmazott nők jelentős része bizalom hiánya miatt nem fordul a rendőrséghez, és akik mégis megteszik, azok közül sokaknak még csak jegyzőkönyvbe sem veszik a bejelentését. A Bíróság megállapította, hogy a hazai jogszabályok szerint a családon belüli erőszak legtöbb formája esetében csak magánvádas eljárás indítható, ami aránytalanul nagy terhet ró az áldozatokra, csökkenti az eljárás lefolytatásának esélyeit, mindez pedig de facto hátrányos helyzetbe taszítja a nőket.
Ezután a Bíróság azt vizsgálta, hogy az orosz állam tett-e megfelelő szakpolitikai intézkedéseket a nemek közötti egyenlőség szubsztantív megvalósulása érdekében. A CEDAW Bizottság jelentésére alapozva a Bíróság megállapította, hogy a hatóságok a családon belüli erőszakot nem bűncselekményként, hanem a felek magánügyeként kezelik. A fent említett rövid időszakot leszámítva az oroszországi jogszabályi keretek sem voltak alkalmasak a nőkkel szembeni diszkrimináció e formájának felszámolására. A Bíróság szerint az orosz állam azáltal, hogy sok éven keresztül megtűrte a családon belüli erőszak jelenségét, elmulasztotta a nemek közötti egyenlőséget előmozdító környezet megteremtését. Nyilvánvaló, hogy a kérelmező esete sem csupán egyedi hatósági mulasztásokról szól. Oroszország nem tett eleget a nemi egyenlőség megteremtésére vonatkozó kötelezettségének, mivel nem biztosított védelmet és jogorvoslathoz való egyenlő hozzáférést a súlyos bántalmazást elszenvedő nők.
A Bíróság a fentiek tekintetében megállapította a 14. cikk sérelmét a 3. cikkkel összefüggésben.
Pinto de Albuquerque bíró párhuzamos indoklásában - amelyhez Dedov bíró is csatlakozott - egyrészt üdvözölte a többségi döntés pozitívumait. Helyeselte például az Egyezmény gender-szenzitív értelmezése irányába tett lépéseket, a nők elleni erőszak leküzdésére vonatkozó állami kötelezettség értelmezése kapcsán a családon belüli erőszak sajátosságainak, strukturális jellegének figyelembe vételét.
Ugyanakkor Pinto de Albuquerque bíró különvéleménye kifogásolta egyebek mellett azt, hogy bár a többségi döntés elismerte a családon belüli erőszakot mint a 3. cikk alá eső jelenséget, azonban elmulasztotta kínzásként minősíteni az áldozat által elszenvedett súlyos fizikai és pszichés bántalmazást. Véleménye szerint probléma, hogy a kérelmezőt ért sérelmet a testület - bár lett volna rá lehetősége - nem különböztette meg az enyhébb jogsérelemnek minősülő embertelen és megalázó bánásmódtól, noha ennek jelentősége lett volna az állami kötelezettség és a kiszabható kártérítési összeg meghatározása, illetve általában a nőkkel szembeni erőszakra irányuló figyelem szempontjából.
Serghides bíró párhuzamos indoklásában a hatékonyság alapelvére támaszkodva érvelt amellett, hogy a szóban forgó döntésben a Bíróság mulasztott, amikor nem minősítette kínzásnak a kérelmezőt ért erőszakot. A párhuzamos indoklás továbbá hangsúlyozta, a Bíróság esetjogára hivatkozva, hogy a kérelmező hatékony védelme érdekében a testület dönthet amellett, hogy az Egyezmény rendelkezését újraértelmezve kínzásnak minősíti a szóban forgó sérelmet. A hatékonyság elvének alkalmazása mellett nagyobb mértékű állami védelemhez és kompenzációhoz juthatnak az áldozatok, és juthatott volna a kérelmező is.
Kanjo Mirjam
Az ügy körülményei. A kérelmező 2012. április 25-én fordult Jereván egyik kerületi bíróságához azzal a céllal, hogy házassága felbontására, valamint a vele élő felesége kilakoltatására irányuló eljárást indítson. Előadta, hogy 15 éve tartó házasságában 12 éve vannak konfliktusok, és az együttélés elviselhetetlenné vált. A lakás nem közös vagyontárgy, ő az egyetlen, kizárólagos tulajdonos. A lakásban feleségével, közös fiukkal, valamint az utóbbi feleségével és fiával élnek.
2012. július 4-én a kérelmező felesége indított a kérelmező cselekvőképtelenné nyilvánítására irányuló különleges eljárást. Állítása szerint a férje beszámíthatatlanná vált, állandóan vitákat kezdeményezett, és fenyegette a családtagjait. Hozzátette, hogy férje az utóbbi időben gyanakvóvá, intoleránssá, konfliktuskereső vált, abszurd vádakkal, többek között hűtlenséggel gyanúsította meg, és fizikailag is
- 102/103 -
bántalmazta őt. Korábban kifejezetten azzal fenyegetőzött, hogy bosszúból minden velük lakót az utcára tesz. Először a rendőrséghez fordulva akarta töröltetni a családtagjai lakcímbejegyzését, majd válást és kilakoltatást kezdeményezett a feleségével szemben, ami az utóbbi szerint mentális zavarokra utal. A kérelmező felesége hozzátette, hogy nincs más választása, kénytelen elindítani a cselekvőképtelenné nyilvánításra vonatkozó eljárást, és csatolta vele egyetértő szomszédok vallomásait is.
A bíróság szakértőket kért fel annak vizsgálatára, hogy a kérelmező képes-e felfogni tettei jelentőségét, illetve kontrollálni a cselekedeteit. 2012. szeptember 25-én a pszichiátriai szakértői testület két oldal terjedelmű dokumentumban foglalt állást: a feleség, a tanúk és egy rendőr vallomásai, valamint egy, a kérelmezővel folytatott interjú alapján megállapították, hogy a kérelmezőnek minden valószínűség szerint "deluzív zavarai" vannak, tehát nem képes tettei következményeinek a belátására. (A deluzív rendellenesség más néven paranoid pszichózis, téveszmés rendellenesség.)
2012 novemberében a kérelmező fia is különleges eljárást indított arra irányulóan, hogy a kérelmezőt cselekvőképtelenné nyilvánítsák; tekintettel arra, hogy mentális rendellenességben szenved, és különleges ellátást igényel.
A kerületi bíróság mindenekelőtt felfüggesztette a válási és a kilakoltatási eljárást, majd 2012 decemberében a kérelmező és a felesége közötti érdekellentétre hivatkozva elutasította a kérelmező cselekvőképtelenségének megállapítására irányuló eljárást. A bíróság érvelése szerint a kérelmező cselekvőképességétől való megfosztása súlyos és visszafordíthatatlan károkat, valamint az Egyezmény potenciális sérelmét jelentené. A bíróság érvelése szerint a 2012. szeptember 25-i vélemény szükséges, de önmagában nem elegendő bizonyíték a cselekvőképtelenség megállapításához.
A kerületi bíróságnak egy másik összetételű testülete azonban helyt adott a kérelmező fia által benyújtott indítványnak, és a kérelmezőt - a 2012. szeptemberi pszichiátriai szakvélemény alapján - 2013. február 8-án cselekvőképtelenné nyilvánította. A kérelmezőt sem a fia által indított eljárásról, sem a tárgyalásról nem értesítették. Az ítélet 2013. március 11-én jogerőre emelkedett, és még abban a hónapban a kérelmező gyámjává a fiát nevezték ki. A kérelmező májusban, amikor az ítéletről tudomást szerzett, fellebbezést nyújtott be azon az alapon, hogy a tárgyalásról nem tájékoztatták. A fellebbviteli bíróság új tárgyalást rendelt el.
Időközben a decemberi - cselekvőképtelenséget nem kimondó - ítélet ellen a kérelmező felesége fellebbezést nyújtott be, és azt a fellebbviteli bíróság 2013. március 28-án megváltoztatta.
Az ügyeket 2013 októberében összevonták, a kérelmezőt pedig harmadik félként vonták be az eljárásba. A tárgyalásokon a gyámügyi hivatal képviselője is jelen volt. A kérelmező tagadta, hogy súlyos mentális rendellenességben szenvedne, és utalást tett arra, hogy a pszichiátriai szakvélemény kiállításában megvesztegetés is szerepet játszhatott. Kijelentette, hogy a feleségével való kapcsolata elviselhetetlen, mivel a nő megcsalta őt, és mások előtt gyakran nevetség tárgyává tette, ezért akar elválni tőle. A kérelmező arra biztatta a bírót, hogy "olvassa el az európai törvény 48. és az örmény törvény 32. cikkét". A kérelmező felesége megerősítette, hogy a kapcsolatuk az elmúlt 12 évben konfliktusokkal terhelt volt, ennek azonban legfőbb okaként éppen a kérelmező gyanakvó és féltékeny természetét jelölte meg. Közlése szerint a kérelmező azzal is fenyegetőzött, hogy leszúrja magát.
2013. november 29-én a kerületi bíróság a feleség és a fiú összevont kérelmének helyt adott, és a kérelmezőt a polgári törvénykönyv 31. cikke alapján, a 2012. szeptember 25-én kelt pszichiátriai szakvéleményre támaszkodva cselekvőképtelenné nyilvánította. A kérelmező a tárgyaláson jelen volt, és fellebbezett. Állítása szerint nem bizonyított, hogy ne lenne képes tetteinek jelentőségét felfogni, illetve szerinte kérdéses az is, hogy a "deluzív zavar" megfosztja-e a józan belátás képességétől, mivel a bírói ítélet nem tartalmaz konkrét szituációkat, példákat erre vonatkozóan. Az Egyezmény 8. cikkére és a Shtukaturov Oroszország elleni ügyére[4] hivatkozva előadta: az, hogy a bíróság elmulasztotta betegségének mértékét megvizsgálni, a magánélethez való jogának a sérelmét jelenti.
A kérelmező azt is kifogásolta, hogy a róla szóló eljárásban csak harmadik félként vehetett részt, valamint azt, hogy az ítélet a 2012. szeptemberi, "elavult" szakvéleményen alapult. A kérelmező továbbá azt állította, hogy felesége valójában azért akarja megfosztani őt a cselekvőképességétől, hogy megfoszthassa a lakásától.
Az ítéletet nem módosították, később a felülvizsgálati kérelmét is elutasították. A válásra és a kilakoltatásra vonatkozó eljárást a kérelmező gyámként kijelölt fiának második kérésére, a kijelölés jóváhagyása után, 2014. október 1-jén szüntették meg.
2015-ben a kérelmező kérvényt nyújtott be a gyámhatósághoz a korábbi döntés felülvizsgálatára és új gyám kijelölésére. A kérelmet - arra hivatkozva, hogy a törvény szerint cselekvőképtelen személy nem nyújthat be ilyen kérelmet - elfogadhatatlannak nyilvánították, később másodfokon is. 2016. szept-
- 103/104 -
ember 28-án azonban a semmítőszék helyt adott a kérelmező felülvizsgálati kérelmének, azon az alapon, hogy a gyámhatóság a gyám kijelölésekor a törvényi kötelezettsége ellenére sem vette figyelembe, illetve nem is hallgatta meg a kérelmező - a cselekvőképességétől megfosztott személy - álláspontját. Ráadásul a jelen ügyben, amint azt a semmítőszék megállapította, komoly érdekellentét feszül a két fél között. Az új eljárás folyamatban van, eredménye a Bíróság döntésének meghozatalakor nem ismert.
2014-ben a kérelmező kísérletet tett cselekvőképességének helyreállítására. Levelet írt az egészségügyi miniszternek, és arra hivatkozva, hogy a cselekvőképtelenségének megállapításakor figyelembe vett egyetlen pszichiátriai vélemény már csaknem két éve készült, új pszichiátriai vizsgálatot kért. A minisztérium jelezte, hogy nincs hatásköre ilyen vizsgálat elrendelésére. Egy pszichiátriai kórháznak is levelet írt a kérelmező, de az intézmény nem reagált a megkeresésre.
A kérelmező ezután a kerületi bírósághoz fordult, ahol azonban azt a tájékoztatást kapta, hogy a polgári perrendtartásról szóló törvény szerint ilyen eljárás megindítására akkor van lehetőség, ha a cselekvőképesség helyreállítására vonatkozó kérelmet a gyám, egy családtag vagy egy pszichiátriai intézmény vezetője nyújtja be.
2015. április 7-én az Alkotmánybíróság az ombudsman indítványára alkotmányellenesnek nyilvánította a polgári perrendtartásról szóló törvénynek azt a rendelkezését, amely a jogképesség helyreállítását kérő személyt megfosztotta az eljárásban való részvételhez és a bírói meghallgatáshoz való jogtól.
Ezek után új eljárás indult, melynek során új szakértői vélemény készült. A kerületi bíróság kifejezetten arra a kérdésre kereste a választ, hogy az esetlegesen fennálló mentális rendellenességtől függetlenül a kérelmező képes lehet-e megérteni cselekedeteinek jelentőségét, illetve kontrollálni a cselekedeteit. 2016. december 6-án a pszichiátriai szakértői testület részletes véleményében arra jutott, hogy "a jelenlegi körülmények között tanácsos megfosztani a [kérelmezőt] cselekvőképességétől". Az eljárás folyamatban van, eredménye a Bíróság döntésének meghozatalakor nem ismert.
A döntés.[5] Az Egyezmény 6. cikkével kapcsolatosan a kérelmező azt panaszolta, hogy miután megfosztották a cselekvőképességétől, nem érvényesült a tisztességes tárgyaláshoz való joga. Az általa indított válási és kilakoltatási eljárásokat nem tudta folytatni, és cselekvőképességének helyreállítása ügyében sem volt tisztességes tárgyalás.
A kormány álláspontja szerint a kérelmező jogai nem sérültek. A kérelmező cselekvőképességének meghatározása, annak eldöntése, hogy képes-e tetteinek következményeit belátni, döntő jelentőségű volt a válási és kilakoltatási eljárások kimenetelét illetően, és a pszichiátriai szakvélemény megismerése után a hazai bíróságnak nem is volt más lehetősége a jogszabályok alapján, mint az eljárás felfüggesztése. A cselekvőképességtől való megfosztás után pedig a kérelmező törvényes gyámja (a fia) vonta vissza a szóban forgó kereseteket. A kormány szerint így a válási és kilakoltatási eljárás megszüntetéséről szóló döntés nem érinti a kérelmező bírósághoz fordulásának jogát, hiszen cselekvőképességének helyreállítását vagy új gyám kinevezését követően, esetleg a jelenlegi gyám ilyen irányú döntése esetén lehetőség van a szóban forgó kérelmek újbóli benyújtására.
A Bíróság mindenekelőtt leszögezte, hogy a bíróságokhoz fordulás joga nem abszolút jog, korlátozható, és "természetéből adódóan" állami szabályozást igényel. Az egyes államok szabályozása eltérő lehet, illetve időben és térben változatosságot mutathat az adott közösség, illetve az egyének "igényei és erőforrásai" szerint, így a vonatkozó szabályok meghatározásakor a részes államok rendelkeznek bizonyos mérlegelési mozgástérrel. Ugyanakkor az alkalmazott korlátozások nem vezethetnek a jog lényeges tartalmának korlátozásához, valamint az is szükséges, hogy törvényben rögzített céljuk legyen, továbbá a korlátozó eszköz és az elérni kívánt cél között észszerű arányossági viszonynak kell fennállnia.
A Bíróság már korábban elismerte, hogy a cselekvőképességétől megfosztott személy eljárási jogainak korlátozása igazolható az adott személy védelme, mások érdekeinek védelme, illetve az igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosítása érdekében.[6] Az állam feladata annak eldöntése, hogy a cselekvőképességétől megfosztott személy eljárási jogait hogyan biztosítja, de az államok tehetnek korlátozó intézkedéseket az említett célok elérése érdekében.[7]
A Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmező 2012. április 25-én benyújtott, válási és kilakoltatási kérelmét a hazai bíróságok soha nem vizsgálták érdemben, mivel a kérelmezőt cselekvőképtelennek nyilvánították, fia pedig gyámjaként visszavonta a kereseteket. Ennek kapcsán a Bíróság hangsúlyozza, hogy a bírósághoz fordulás joga nem csak az eljárás megindításának jogát foglalja magában, hanem azt is, hogy a jogvitát a bíróság eldöntse, az ügyben döntés szülessen.
A Bíróság megállapítja, hogy a cselekvőképtelenség kimondása után a kérelmezőnek már nem volt jogi lehetősége arra, hogy bíróság előtt kérje házasságának felbontását és a felesége kilakoltatására vonatkozó igényének érvényesítését, mivel a hazai jogszabályok szerint ezt már csak gyámján keresztül tehette volna meg. Így tehát a kérelmezőre általános,
- 104/105 -
minden életviszonyát érintő korlátozást szabtak ki bírósághoz fordulás lehetőségének vonatkozásában. Továbbá, amint azt a döntés a 8. cikk kapcsán részletezi, a nemzeti jogrendszer nem tett különbséget a mentális rendellenességgel rendelkezők között a tekintetben, hogy a szóban forgó rendellenesség milyen mértékű. Ennek megfelelően a jogrendszer nem biztosít egyéni igényekhez igazított egyéni intézkedéseket. Azok a kérdések, hogy a kérelmező megérti-e a válás vagy a kilakoltatás jelentőségét, hogy képes-e az élet valamely területén önállóan cselekedni, hogy fel tudna-e lépni bíróság előtt a jogai védelmében anélkül, hogy zavarná az igazságszolgáltatás menetét, vagy az, hogy kárt tenne-e magában vagy másokban, soha nem merültek fel, és így megválaszolatlanok is maradtak. Ennélfogva kérdéses, hogy a kérelmező bírósághoz fordulásának általános érvényű ellehetetlenítése, minek következtében a házassága felbontására és a felesége kilakoltatására irányuló keresetet sem érvényesíteni, szolgált-e bármilyen legitim célt.
A Bíróság mindazonáltal nem tartja szükségesnek a felsorolt kérdések egyértelmű eldöntését, mert még ha feltételezzük is, hogy a kérelmező bírósághoz fordulásának általános ellehetetlenítése legitim célt szolgált, az alábbi körülmények miatt biztosan indokolatlannak tekintendő.
A Bíróság rávilágít arra, hogy a vonatkozó jogszabályok szerint a kérelmező gyámjának kinevezéséért felelős gyámügyi hatóságnak kötelessége lett volna figyelembe venni a kérelmező és a potenciális gyámja közötti kapcsolat jellegét, illetve lehetőség szerint tekintettel kellett volna lennie a kérelmező kifejezett kívánságára is. A gyámügyi hatóság azonban nem hallgatta meg a kérelmezőt, és a kérelmező kifejezett ellenkezése, valamint annak dacára, hogy a kettejük közötti viszonya nyilvánvalóan konfliktusokkal terhelt volt, a fiát nevezte ki a gyámjának. A Bíróság egyebek mellett a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény 12. cikkének (4) bekezdését hangsúlyozza, amely kimondja, hogy - a visszaélések elkerülése érdekében - a fogyatékossággal élő személyek cselekvőképességének gyakorlására vonatkozó intézkedéseknek menteseknek kell lennie az összeférhetetlenségtől és az indokolatlan befolyástól.
A Bíróság szerint jelen ügyben kétséges a kérelmező fiának semlegessége a kérelmezőnek a feleségével szembeni, a vele való házasság felbontására és kilakoltatására irányuló kérelmével kapcsolatban; kifejezetten felmerül az összeférhetetlenség. A Bíróság rámutat arra, hogy a kerületi bíróság nem vizsgálta meg azt a kérdést, hogy a szóban forgó válási és kilakoltatási eljárás megszüntetése valóban a kérelmező érdekében állt-e, és ennek megfelelően nem indokolta a kérelmező fia által benyújtott, az eljárások visszavonására irányuló beadvány elfogadására vonatkozó döntését sem. Nem világos, hogy mi alapján állította azt a kerületi bíróság, hogy a kérelmező fiát a kérelmező hozzájárulásával, illetve az ő kérése alapján nevezték ki a gyámjának. Ezt az állítást a jogi eljárás során később cáfolták.
A Bíróság ezért úgy ítéli meg, hogy a hazai bíróság nem végezte el a szükséges vizsgálatot és ellenőrzést, amikor úgy döntött, hogy elfogadja a kérelmező kereseteinek visszavonására irányuló kérelmet, következésképpen a házasság felbontására és a kilakoltatásra irányuló eljárás megszüntetése nem volt megfelelően indokolt. Tehát a válási és a kilakoltatási eljárások tekintetében az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdését megsértették.
A kormány szerint a cselekvőképesség helyreállítására irányuló eljárásban a kérelmezőnek - ugyan csak a vonatkozó alkotmánybírósági döntés után, de - a rendelkezésére álltak a jogorvoslati lehetőségek. Ahogyan azt a kérelmező által megindított eljárás is bizonyítja, mind a személyes részvétel, mind ügyvéd igénybevétele, mind a beadványok benyújtásához való jog biztosított volt. A 2014 augusztusában indított eljárásban azonban a kerületi bíróságnak nem volt jogi lehetősége új orvosi vizsgálat elrendelésére, mivel addigra a kérelmező cselekvőképességével kapcsolatos ügyet már jogerősen lezárták.
A Bíróság leszögezi, hogy a kérelmezőnek a cselekvőképessége helyreállítására irányuló eljárásra vonatkozó panasza csak az Alkotmánybíróság 2015. április 7-i határozatát megelőző időszakra vonatkozik, amikor a kérelmező nem volt jogosult közvetlenül a bírósághoz fordulni a cselekvőképessége helyreállítása érdekében, és ezt csak a korábban említett személyeken - a gyámján, egy családtagján vagy egy pszichiátriai intézmény vezetőjén - keresztül tehette volna csak meg.
A Bíróság már korábban kimondta, hogy az eljárási jogok gyakorlásának fontossága az érintett által indítani kívánt eljárás céljától függ. A cselekvőképtelenség kimondásának felülvizsgálatára vonatkozó kérelemnél nincs fontosabb az érintettek számára, hiszen az ilyen eljárás döntő jelentőségű minden, a cselekvőképtelenség által befolyásolt jog és szabadság gyakorlása tekintetében. Ez az eljárás tehát alapvető azon személyek védelme szempontjából, akiket részben vagy egészben megfosztottak cselekvőképességüktől, az érintetteknek tehát elvileg közvetlen hozzáférést kell biztosítani a szóban forgó bírósági eljárás kezdeményezéséhez.
Nem összeegyeztethetetlen az Egyezménnyel, ha az államok ezen a téren korlátozzák a bíróságokhoz
- 105/106 -
való hozzáférést azzal a céllal, hogy az igazságszolgáltatást ne terheljék túl a nyilvánvalóan megalapozatlan kérelmek. Az azonban egyértelmű - teszi hozzá a Bíróság -, hogy ezt más, a közvetlen hozzáférés automatikus megtagadásánál kevésbé korlátozó módon is meg lehet valósítani, például a kérelembenyújtás gyakoriságának szabályozásával vagy egy előzetes elbírálási rendszer kialakításával.
Örményországban a cselekvőképtelenné nyilvánított személyek esetében a bírósághoz való közvetlen hozzáférés általános tilalma nem hagyott helyet kivételnek. Továbbá, a hazai jogszabályok azt sem biztosították, hogy a cselekvőképesség helyreállításának lehetőségét a bíróság észszerű időközönként felülvizsgálja - annak ellenére, hogy ezt a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény 12. cikkének (4) bekezdése is előírja, illetve annak ellenére, hogy ez a fajta általános tilalom szemben áll az európai tendenciával.[8]
A fentiek fényében a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az, hogy a szóban forgó időintervallumban a kérelmező nem kérhette közvetlenül jogképességének helyreállítását, aránytalan korlátozás volt a kitűzött legitim célhoz képest, tehát az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdését a cselekvőképesség helyreállítására irányuló eljárások tekintetében is megsértették.
A kérelmező a cselekvőképtelenség kimondásához vezető eljárással kapcsolatban is panaszolta a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét. A Bíróság megállapította, hogy miután a fellebbviteli bíróság megváltoztatta a tárgyalásról való kizárásról szóló döntést, ezzel kijavítva a jogsérelmet, a kérelmezőt az eljárás során többször meghallgatták, aki maga is intézett beadványokat a bírósághoz. Így a kérelem e részét a Bíróság nyilvánvalóan befogadhatatlannak minősítette.
A kérelmező az Egyezmény 8. cikkében foglalt magánélethez való jogra is hivatkozott, előadva, hogy a cselekvőképességétől való teljes megfosztás aránytalan, nem megfelelő intézkedés volt. A kérdés eldöntése során nem egyéni szinten vizsgálták, hogy a kérelmező tetteit milyen módon befolyásolhatja a mentális rendellenessége, mivel a törvények nem adnak lehetőséget a cselekvőképesség korlátozására: nincs közbenső lehetőség, csak a cselekvőképesség fenntartása vagy az attól való teljes megfosztás. Továbbá, az intézkedés határozatlan időre szól, érdemi felülvizsgálati lehetőség nélkül. Felülvizsgálatot csak a gyámján keresztül kérhetett volna a kérelmező, ami a gyakorlatban a jogaitól való teljes megfosztást eredményezte számára, beleértve a válás vagy a felesége kilakoltatásának lehetőségét is. A kérelmező előadta továbbá, hogy a cselekvőképtelenségét megállapító bírósági döntés egy elavult pszichiátriai szakvéleményen alapult, ami nem tükrözte hűen a mentális állapotát a döntés meghozatalának időpontjában, valamint annak a kifejtése is hiányzott a szakvéleményből, hogy milyen tettek jelentőségét ne lenne képes mentális rendellenessége miatt belátni és megérteni. A szakvélemény nem állapította meg betegségének esetleges következményeit sem, például a társaséletére vagy az anyagi érdekeire vonatkozóan. A felesége által adott nyilatkozat nem tekinthető megbízhatónak, mivel a feleségének kifejezetten érdeke fűződött ahhoz, hogy megállapítsák a kérelmező cselekvőképtelenségét, ezzel megakadályozva a válást és a kilakoltatást. Végül a kérelmező azzal érvelt, hogy a cselekvőképességtől való megfosztásnak nem volt legitim célja.
A kormány mindenekelőtt a kérelem e részének befogadhatatlanságára hivatkozott, mivel a kérelmező a hazai bíróságok előtt nem vetette fel a 8. cikk szerinti jogaiba történő beavatkozás arányosságának kérdését, ezért nem merítette ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket. A Bíróság ezeket az érveket az ügy érdemével együtt vizsgálta. A kormány szerint a kérelmező jogaiba történő beavatkozás törvény által előírt volt, és legitim célt szolgált, nevezetesen mások jogainak védelmét, jelen esetben különösen a feleségének az élethez való jogának a védelmét, tekintettel arra, hogy őt a kérelmező megfenyegette. A kormány szerint a beavatkozás arányos volt, mivel nem kizárólag egyetlen szakvéleményen alapult, hanem a kérelmező feleségének és a szomszédjainak beadványain, valamint az őt meghallgató bíró személyes benyomásán is. Továbbá, a kérelmezőnek jogában áll bíróság előtt megtámadni a gyám kinevezését, valamint - az Alkotmánybíróság 2015. április 7-i határozatát követően - bíróság előtt rendszeresen kérelmezni a cselekvőképeségének helyreállítását.
A Bíróság mindenekelőtt megállapította, hogy a felek nem vitatják, hogy a kérelmező személyes autonómiájának, ezáltal a 8. cikkbe foglalt jogainak korlátozásáról van szó.
A kérelmező a beavatkozás törvényben meghatározott mivoltát nem vitatja, így ezt a Bíróság sem kívánja érdemben vizsgálni, különös tekintettel arra, hogy a beavatkozás az alábbi okok miatt az elérni kívánt célhoz képest egyértelműen aránytalannak tekinthető.
A Bíróság megállapítja, hogy a kormány állításával ellentétben a 2013. november 29-i ítélet, amely a felperest cselekvőképtelenné nyilvánította, kizárólag a 2012. szeptember 25-i pszichiátriai szakvéleményre támaszkodott. A Bíróság - anélkül, hogy a kérelmezőt megvizsgáló orvosok kompetenciáját vagy a jelentés megállapításait megkérdőjelezné - arra hívja fel a figyelmet, hogy a mégoly súlyos mentális
- 106/107 -
rendellenesség fennállása nem szolgálhat önmagában, kizárólagos érvként a cselekvőképességtől való teljes megfosztás igazolására. A cselekvőképességtől való megfosztás, párhuzamba állítva a szabadságtól való megfosztással kapcsolatos ügyekkel, csak akkor lehet teljes, ha a szóban forgó mentális rendellenesség "olyan jellegű vagy mértékű", ami indokolja az ilyen intézkedést.[9]
Az örmény törvények nem rendelkeznek fokozatokról vagy egyénre szabott, illetve szabható megoldásokról a kérelmezőéhez hasonló esetekre. A bíró által az orvosoknak feltett kérdések nem vonatkoztak a kérelmező mentális betegségének természetére, jellegére vagy fokára. Ennek következtében a szóban forgó pszichiátriai szakvélemény nem elemezte kellő részletességgel a kérelmező mentális rendellenességének mértéket. A dokumentum szólt a kérelmező gyanakvó és időnként agresszív viselkedéséről, összefüggéstelen gondolatairól, konfliktuskereső hajlamáról, és arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező téveszméktől szenved, ennél fogva képtelen felfogni, hogy mit tesz, illetve kordában tartani a cselekedeteit. Ugyanakkor a jelentés nem fejtette ki ezt a megállapítást: nem tért ki arra, hogy a kérelmező milyen tetteit nem tudott felfogni vagy kontrollálni. Nem egyértelmű tehát a betegség hatása a kérelmező társas viszonyaira, egészségére, anyagi érdekeire. A szakvélemény nem ejtett szót önpusztító vagy egyéb súlyosan felelőtlen magatartásról sem, és az sem merült fel, hogy a kérelmező ne lenne képes ellátni magát. A Bíróságnak azonban, feltételezve, hogy valamilyen beavatkozásra szükség van, más lehetősége nem volt, mint a cselekvőképességtől való teljes megfosztás.
A Bíróság megállapítja, hogy az orvosi szakvélemény ebben az esetben, mivel több mint 14 hónappal a döntés előtt állították ki, nem tekinthető kellően naprakésznek. Mivel ez volt az első alkalom, hogy ilyen jellegű vizsgálatnak vetették alá a kérelmezőt, korábban nem merült fel, hogy rendellenességre utaló tünetei lennének, továbbá semmi nem utalt arra, hogy a kérelmező állapota visszafordíthatatlan lenne, a bíróságnak kötelessége lett volna a döntés előtt újbóli vizsgálatot elrendelni. A kerületi bíróság azonban kizárólag erre az egy szakvéleményre alapozva hozta meg a cselekvőképtelenséget megállapító döntését.
Mindezek alapján tehát a kérelmezővel szembeni intézkedés aránytalan volt a kitűzött legitim célhoz képest, a 8. cikk szerinti jogait jobban korlátozták, mint amennyire az szükséges volt. A Bíróság kitért a kormány kifogására is. Először is, a kérelmező nem használta ugyan az "arányosság" kifejezést, de ettől függetlenül éppen a korlátozás arányosságát kifogásolta a hazai eljárás keretében is. Másodszor pedig, tekintettel arra, hogy a bíróságok nem mérlegelhetnek - vagy a cselekvőképesség fenntartására, vagy az attól való teljes megfosztásra van csak lehetőségük -, maga a hazai jog fosztotta meg a hazai bíróságot annak lehetőségétől, hogy felmérje az alkalmazandó intézkedés arányosságát.
Mindezek alapján tehát az Egyezmény 8. cikkét is megsértették.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. Az első ügyben, a Goriča Vas nevű telepen élő Hudorovič, valamint az állítása szerint többnyire vele lakó fia a kérelmezők. A ribnicai közigazgatási egység[11] területén (ahová Goriča Vas is tartozik) a lakók több mint 10%-a nem jut ivóvízhez a vízközmű-rendszerből. Csatornahálózat kizárólag Ribnica városában és a hrastjei körzetben épült ki, a közigazgatási egység többi részén a vízellátást és a szennyvízkezelést saját költségre, szennyvíztartályok, illetve egyedi vízkezelő berendezések beszerzésével kell megoldania az ott élőknek. 2014. december 31-én 43 állami tulajdonú lakóépület bérlését támogatta Ribnica önkormányzata, 14 állami tulajdonú lakóépületet pedig piaci áron adtak bérbe.
Az a terület, amelyen a helyi roma közösség - köztük a két kérelmező - él, a Szlovén Köztársaság tulajdona: egy mocsaras mezőgazdasági terület, melyen lakóházak építése tilos. Goriča Vas a lakóövezeten kívül, nagyfeszültségű vezetékek alatt található, ahol az építkezés az erős elektromágneses sugárzás miatt sem megengedett. Letelepedésüket követően a közösség tagjai először sátrakban éltek, később építettek maguknak tartósabb lakóhelyeket, általában fából. Ma mintegy nyolcvan ember él a telepen. Korábban bontási határozatot adtak ki az illegálisan épített kunyhók közül ötre, köztük a kérelmező által épített kunyhóra is, a határozatokat azonban soha nem hajtották végre, aminek legfőbb oka az volt, hogy bontás esetén alternatív lakhatási lehetőséget kellett volna biztosítani az érintett gyermekek számára. A Goriča Vas telepi épületei sem a vízvezeték-, sem szennyvízcsatorna-hálózatra nincsenek rákötve. Elektromos áramot illegális csatlakozás révén vételeznek az itt élők. A hulladékelszállítást a közszol-
- 107/108 -
gáltató elvégzi, a lakókat - akik korábban nem fizették a számlákat - ennek költsége már nem terheli.
Az első kérelmező eredetileg azt állította, hogy lakókocsiban él, később azonban értesítette a Bíróságot, hogy egy egyszerű faházba költözött, ahol a fiával él. A kunyhó nincs rácsatlakozva sem a vízvezeték-, sem a csatornahálózatra. A vizet a temetőből, a közelben folyó, szennyezett patakból vagy vízvezetékes házakból szerzik be. Szennyvízelvezetési megoldások hiányában a kérelmezők a lakókocsi körüli területet használják ürítésre.
A kérelmezők, a település más lakóival együtt évek óta keresik a megoldást, hogy hozzáférjenek a közüzemi szolgáltatásokhoz. Számos találkozón vettek részt Ribnica polgármesterével és a kisebbségekkel foglalkozó kormányhivatal képviselőjével. Mivel azonban a Goriča Vas telep szabálytalan módon jött létre, nincs esélyük arra, hogy építési engedélyhez vagy más, az infrastruktúrához való hozzáférést lehetővé tevő dokumentumokhoz jussanak.
1996-ban Ribnica önkormányzata tervet készített a telep lakóinak a lepovčei romák által lakott telepre való átköltöztetésére. Lepovče nem roma lakosságának tiltakozása, a Goriča Vas telepi romák emiatti elzárkózó hozzáállása, illetve a két roma közösség közötti állítólagos konfliktus miatt azonban az önkormányzat később elállt az áttelepítés tervétől.
1999-ben a kérelmező és Ribnica polgármestere között megállapodás született a romatelep ivóvízzel és áramfejlesztő generátorokkal való ellátásáról. A megállapodás szerint a roma lakosság viseli a szennyvízkezelés költségeit, és gondoskodik a terület tisztán tartásáról. Minderről társfinanszírozási megállapodás született, melyben a felek vállalták a víztartályok és a dízelgenerátorok beszerzési költségeinek 50-50%-át. Az önkormányzat vállalta a szállítást a telepre. Azok az ott lakó személyek, akik pénzügyileg hozzájárultak a beszerzéshez, tulajdonjogot szereztek a szóban forgó eszközök felett, továbbá a telep összes roma lakója jogot szerzett a vízhez és az áramhoz való hozzáféréshez. A társfinanszírozás tényét a felek nem vitatják, azonban az ezt követő fejleményekről, valamint a telep jelenlegi ivóvízhelyzetéről eltérően számolnak be.
A kérelmezők szerint a víztartály több év elteltével penészedés miatt használhatatlanná vált, és mivel nem volt a földbe ásva, az időjárás is megrongálta. A kérelmezőknek nem volt tudomásuk arról, hogy a víz minőségét ellenőrizték volna. A kormány azonban egy helyi lakos írásos vallomására támaszkodva azt állította, hogy a dízelgenerátort és a víztartályt eladták. A kérelmezők tagadták ezt, azzal érvelve, hogy a "tartályok többségét" nem is lehetett volna eladni, hiszen használhatatlanokká váltak.
2010 és 2016 januárja között harmincegy alkalommal érkezett vízszállítmány a telepre; minden alkalommal, amikor ezt az ott élők kérték, 5-5 ezer liter vizet szállítottak. A telep roma lakóinak a szállítás költségét kellett kifizetniük, magát a vízdíjat Ribnica önkormányzata állta. A kormány a községi tűzoltóságtól kapott információk alapján azt állította, hogy az odaszállított vízzel először a telepen felszerelt nagy víztartályt töltötték meg; amikor az megtelt, más tartályokat is feltöltöttek. A kérelmezők szerint az odaszállított vizet saját víztartályaik és medencéik feltöltésére használták, amelyekben a gyerekek nyáron fürödhettek.
A kormány továbbá azt is állította, hogy a Goriča Vas telep lakói a mintegy egy kilométerre lévő temetőből hordtak maguknak vizet. A kérelmezők megerősítették, hogy mindenhol gyűjtöttek vizet, ahol csak tudtak, beleértve a temetőket is.
Az emberi jogi ombudsman 2015 október 13-án felszólította a kormányt, hogy sürgősen tegyen megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy a Goriča Vas telep csatlakozni tudjon a vízközmű-rendszerhez. A kormány válasza szerint egy víztartályt már telepítettek, és a területrendezés helyi szinten Ribnica önkormányzatának feladata. Az ombudsman - megjegyezve, hogy a telepi lakosok nem tettek említést a víztartályról -, megállapította, hogy az önkormányzat nem működött együtt hatékonyan a roma közösséggel annak érdekében, hogy biztosított legyen számukra a vízellátás és a szennyvízkezelés. Az ombudsman szerint a kormány megsértette a roma lakosok vízhez és szennyvízellátáshoz való emberi jogát, megjegyezve, hogy a jogsértés mindaddig folytatólagosnak tekintendő, amíg nem lesz biztosított számukra a csatlakozás lehetősége a szóban forgó közművekhez.
A második ügyben a kérelmezők egy 14 tagú család tagjai. A család egy hivatalosan nem létező, "informális" telep, a Škocjan községhez tartozó Dobruška Vas 41 területén él. A mintegy húsz lakóegységből álló telepen kétszázötvenen laknak. Ljubo Novak, az első kérelmező a telepen született, Dunja Kočevar, a második kérelmező húsz éve él ott. A gyermekek a telepen születtek. A telep egy területen található, amelynek nagy része Škocjan önkormányzathoz, illetve a helyi Krka mezőgazdasági szövetkezethez tartozik.
A roma közösség tagjait az akkori önkormányzat 1963-ban költöztette a területre, azóta ott élnek. Ezen a területen lehet lakóházakat építeni bizonyos feltételek teljesítése, valamint két környezetvédelmi hatóság jóváhagyása esetén, mivel a földterület részben ártérben, részben egy természetivédelmi körzetben fekszik. Škocjan önkormányzat területrendezé-
- 108/109 -
si terve azonban egy szennyvíztisztító telep létesítését, illetve az érintett terület egészének gazdasági zónává való átalakítását irányozza elő. Az önkormányzati hatóságok több alkalommal említették, hogy az itt lakókat át kellene telepíteni, miközben azt is megjegyezték, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő alternatív lakóterület a számukra.
2004 és 2015 között a telep számos lakóját szólították fel az építkezés felfüggesztésére, illetve a már felépített szerkezetek elbontására. Született néhány bontási határozat is született, de végül ezek egyikét sem nem hajtották végre. Maguk a kérelmezők nem kaptak felszólítást. 2013-ban az önkormányzat kezdeményezésére a telep számos roma lakója ellen büntetőeljárás indult ingatlan jogellenes elfoglalása miatt. Az elsőfokú eljárás során a vádlottakat - köztük az első kérelmezőt - bűnösnek találták, és három hónap börtönbüntetésre ítélték őket (hároméves próbaidőre felfüggesztve). A kérelmező nem nyújtott be semmilyen információt arról, hogy fellebbezett-e, vagy hogy az ítélet jogerőre emelkedett-e.
A kérelem benyújtásakor a kérelmezők engedély nélkül épített faházban éltek; vízhez, csatornához, áramhoz nem fértek hozzá. Később tájékoztatták a Bíróságot arról, hogy konfliktusba kerültek a szomszédaikkal, minek következtében a tulajdonuk megsemmisült, és fizikai erőszak érte őket; ezt követően egy fakunyhóba költöztek, az eredeti lakhelyüktől kb. 200 méterre. Továbbra is megfelelő közmű-szolgáltatások nélkül éltek. A kormány a körülményeiket illetően hozzáfűzte azt is, hogy a kérelmezők két földterületet vásároltak, melyekre engedély nélkül, illegálisan építettek egy lakóépületet, valamint két, állatok tartására alkalmas építményt.
Škocjan község önkormányzata egyedi csatlakozási lehetőségeket nem biztosított, viszont létesített egy közös vízcsatlakozási pontot, amelyhez a telepen lakók saját költségen egyedi csatlakozást építhettek ki. Az illegálisan épített épületek esetében az egyedi vízcsatlakozás lehetőségének biztosítása ugyanis ellentétes lenne a szlovén jogszabályokkal, a közös vízcsatlakozási pont viszont megoldást jelent az ivóvíz biztosításához. 2011 óta 9 egyéni csatlakozás valósult meg.
A kérelmezők korábbi lakóhelyükön nem tudtak csatlakozni a közös vízellátó pontra, mivel állításuk szerint a szomszédaik nem járultak hozzá ahhoz, az "ő területükön" keresztül vizet vezessenek át a föld alatt. Ez már az emberi jogi ombudsman által 2012 decemberében Škocjan polgármesterének küldött levélben is felmerült. A kormány azt állította, hogy a vezetékeket az út mentén vezetve a kérelmezők kikerülhetik szomszédaikat. A kérelmezők szerint azonban nem tájékoztatták őket a vízrendszerhez való csatlakozás ilyen lehetőségéről, és az új lakóhelyüket illetően sem tisztázott, hogy rácsatlakoztatható-e a vízvezeték-hálózatra.
Fontos körülmény, hogy Škocjan község azon lakói, akiknek az otthonában nincs vezetékes víz, megfelelő minőségű ivóvízhez juthatnak a falu közkútjából is. Ez a közkút körülbelül 1,8 km-re a kérelmezők kunyhójától.
A község nincs csatornahálózatra csatlakoztatva. Egyes épületeket épületek esetében szeptikus tartályt alkalmaztak, másutt emésztőgödröt, az újabb épületekben egyedi szennyvíztisztító rendszert, az utóbbiak ürítését a község önkormányzata szervezte meg. A helyi szennyvíztisztitó telep építése folyamatban van.
A kérelmezők az Egyezmény 3., és a fortiori a 8. cikkére hivatkozva panaszolták, hogy lakóhelyükön nem jutnak hozzá alapvető közműszolgáltatásokhoz, különösen ivóvízhez és szennyvízelvezetéshez. Továbbá azt is panaszolták, hogy negatív és megkülönböztető hozzáállást tapasztalnak a helyi hatóságok részéről, akik elzárkóztak a kérelmezők hátrányos helyzetének érdemi kezelésétől. E tekintetben az Egyezmény megkülönböztetés tilalmát kimondó 14. cikkére is hivatkoztak a 3. és 8. cikkével összefüggésben.
A két kérelmet a Bíróság összevonta.
A döntés.[12] A kormány elfogadhatósággal kapcsolatos kifogása szerint a kérelmezők visszaélnek a kérelmezési joggal, és nem tekinthetők az Egyezmény állítólagos megsértése áldozatainak, mivel nem értesítették a Bíróságot arról, hogy mindkét helyen van lehetőség az ivóvízhez való hozzájutáshoz: Ribnica község tartályokkal látta el a Goriča Vas telepet, a Dobruška Vas 41 telepen pedig van egy hozzáférési pont, amelyen keresztül a lakók csatlakozhatnak a vízhálózathoz.
A Bíróság megállapította, hogy a felek közötti vita fő kérdése éppen az ivóvízhez és a szennyvízkezeléshez való megfelelő hozzáférés jelentésének értelmezése, illetve ennek kapcsán az állami kötelezettségek terjedelme. Ezeket a kifogásokat tehát az ügy érdemével együtt kell vizsgálni. A Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmek elsősorban az állam azon állítólagos mulasztásaira vonatkoznak, amelyek folytán a kérelmezők számára nem biztosított az ivóvízhez és a szennyvízkezeléshez való megfelelő hozzáférés, figyelembe véve a kérelmezők - egy roma közösség tagjai - sajátos igényeit és a többségi társadalométól eltérő életmódját is. A Bíróság véleménye szerint a jelen ügy elsősorban az Egyezmény 8. és 14. cikke szerinti kérdéseket vet fel.
A kormány szerint az Egyezmény 8. cikkéből nem következik a lakhatáshoz való jog, miközben a kérel-
- 109/110 -
mezők szerint a 8. cikk alá tartoznak az életkörülményeikkel kapcsolatos panaszaik. A Bíróság saját esetjoga alapján felidézte, hogy azok az eseteknek a megítélése, amikor hatósági intézkedések vezetnek túlzsúfolt és egészségtelen lakhatási körülményekhez, a családi és magánélet, valamint az otthon tiszteletben tartásához való jog alá esik. Ha szennyezett vízforrás vagy egyéb környezeti ártalom révén a kérelmező egészsége fokozott veszélynek van kitéve, a kérdéses ügyet az Egyezmény 8. cikke alapján kell vizsgálni.
A Bíróság leszögezi: hasonlóan a lakhatáshoz, önmagában a biztonságos ivóvízhez való hozzáférés sem tartozik az Egyezmény 8. cikke által védett jogok közé. A Bíróságnak azonban tekintetbe kell vennie azt a tényt, hogy víz nélkül az ember nem tud élni. A biztonságos ivóvízhez való folyamatos hozzáférés hiánya tehát természetéből adódóan káros következményekkel járhat az érintett egészségére és emberi méltóságára, illetve ronthatja az Egyezmény 8. cikke értelmében vett magánélet és az otthon élvezetének jogát. Amikor a sérelem ilyen nagy mértékű, akkor nem kizárható, hogy az államnak pozitív kötelezettségei keletkeznek az ügyben. A pozitív kötelezettség fennállását és tartalmát az érintett személyek sajátos körülményei, a jogi szabályozás, valamint az érintett ország gazdasági és társadalmi viszonyai is meghatározzák. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy jelen esetben keletkeztek-e pozitív állami kötelezettségek, és azoknak mi a terjedelme, szorosan kapcsolódik a konkrét eset körülményeihez és az állítólagos sérelem súlyosságának szintjéhez. Tehát a 8. cikk alkalmazhatóságának kérdése szorosan összefüggés az ügy érdemének vizsgálatával.
A kérelmezők szerint az ívóvízhez való hozzáférés és a szennyvízkezelés hiánya súlyos következményekkel jár a magánéletre vonatkozóan, tehát a konkrét körülményeket tekintve az állam 8. cikk szerinti mérlegelési lehetőségét különösen szűken kell értelmezni. A kérelmezők előadták, hogy az életmód része a roma identitásuknak, és a kisebbségi helyzetükből fakadó sérülékenységüknek arra kellett volna ösztönöznie a hatóságokat, hogy különös figyelmet fordítsanak az igényeikre és sajátos életmódjukra. A szlovén hatóságok legalábbis hallgatólagosan elismerték, hogy különleges intézkedésekre van szükség a roma közösség hosszú ideje tartó hátrányos megkülönböztetésének kiküszöbölése érdekében. A kérelmezők rámutattak, hogy a romatelepek jogi helyzetének rendezésére irányulóan különféle szakpolitikai és kutatási dokumentumok készültek, melyek elismerték, hogy Szlovéniában a romák nem vándorló, hanem letelepedett életmódot folytatnak.
Az ilyen jellegű stratégiai intézkedéseket néhány községben végrehajtották: különböző megoldások révén számos sikeres példa van romatelep jogi helyzetének rendezésére, legalizálására. Ribnica és Škocjan községben, ahol a kérelmezők élnek, a szóba jöhető megoldások egyikét sem alkalmazták.
A Goriča Vas telep kérelmezőinek nem volt hozzáférése semmilyen szabályos és észszerűen hozzáférhető tiszta vízforráshoz, illetve vízvezetékhez és csatornahálózathoz. A Dobruška Vas 41 telep kérelmezői azt állították, hogy nehézségekkel szembesültek az egyetlen csoportos vízellátóponthoz való csatlakozás során, és szerintük az önkormányzatnak legalább három ilyen csatlakozási pontot kellett volna kialakítania a biztonságos ivóvízhez való hatékony hozzáférés biztosítása érdekében.
Továbbá az összes kérelmező állította, hogy nem biztosítottak számukra megfelelő alternatív lakhatási lehetőséget, például egy arra alkalmas területre való átköltöztetés révén. A kormány állításával kapcsolatban, miszerint a Goriča Vas telep roma lakói elzárkóztak attól, hogy Lepovčében telepedjenek le, a kérelmezők állítása szerint Lepovče nem roma többsége akadályozta meg az áttelepülésüket.
A kormány mindenekelőtt a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozva kijelentette, hogy a kisebbséghez tartozás ténye, a többségétől eltérő életmód nem mentesíti a kisebbség tagjait az általános, a közösség egészét védő jogszabályok betartása alól. Szlovéniában átfogó szabályozási keret vonatkozik a területfejlesztésre, a közüzemi infrastruktúra és a lakóépületek építésére is kiterjedően. A szóban forgó közszolgáltatásokhoz a lakosság minden tagja, köztük a romák is, egyenlő feltételekkel férhetnek hozzá, tekintet nélkül személyes, illetve egyéb körülményeikre. A vízellátás és a szennyvízkezelés a közszolgáltatások körébe tartozik: ezeket a szolgáltatásokat nem nyereségszerzés céljából nyújtják; a szolgáltatási díjak csak az ellátás költségeit fedezik. A vonatkozó jogszabályok értelmében minden épületnek csatlakoznia kellett a vízközmű-rendszerhez, kivéve, ha nincs ilyen az adott területen. Azoknak, akik rá akarnak csatlakozni a vízvezeték-hálózatra, állniuk kell a bekötés költségeit.
A kormány elismeri, hogy sok külterületen élő szlovén lakosnak nincs hozzáférése a vízhálózathoz, és esővíz gyűjtésével, víztartályok felállításával vagy hasonló megoldásokkal igyekeznek vízhez jutni. A szlovén jogszabályok szerint, ha a háztartásnak nincs lehetősége csatlakozni a nyilvános vízellátó rendszerhez, az épület tulajdonosának víztartályt kell felszerelnie. A közüzemi szolgáltató ezután köteles a tartályt vízzel ellátni. A kormány szerint Szlovéniában legalább 163 000 ember, akinek nincs hozzáférése a nyilvános vízellátó rendszerhez, engedély alapján magán-vízellátási lehetőségeket vesz igénybe. Továb-
- 110/111 -
bi 15 000 ember esővíz gyűjtésével jut vízhez, amihez nincs szükség engedélyre.
A szennyvíz kezelése és az esővíz elvezetése önkormányzati közszolgáltatás; a külterületeken lakóknak azonban egyedi megoldásokat kellett kialakítaniuk, például kis szennyvíztisztító rendszerek vagy szeptikus tartályok alkalmazásával. A vízvezeték-hálózathoz való csatlakozáshoz hasonlóan a a csatornahálózathoz való csatlakozás - illetve az egyedi szennyvíztisztító rendszerek kialakításának vagy a szeptikus tartályok alkalmazásának - költségeit is az épületek tulajdonosainak kell fedezniük.
A kormány rámutatott arra, hogy az illegálisan épített épületeket - amilyenben a kérelmező is lakik -, nem szabad rákötni a közüzemi infrastruktúrára, e tekintetben a kormány hangsúlyozta, hogy a jogszabályok mindenkire egyformán vonatkoznak, továbbá azzal érvel, hogy ha ezeknek a szabályoknak az alkalmazásától eltekintenének a roma közösség esetében, az a többségi közösség hátrányos megkülönböztetését jelentené. Az általános érvényű szabályok alkalmazása nem jelent beavatkozást az egyén magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogába. Feltételezve, hogy a Bíróság más álláspontra helyezkedik majd, a kormány arra is kitért, hogy ha a szóban forgó intézkedés mégis beavatkozásnak minősülne, akkor az az Egyezmény 8. cikkének 2. bekezdése alapján indokolt beavatkozásnak tekintendő.
A kormány arra is hivatkozott, hogy a kérelmezők maguk választották és alakították ki illegális lakóhelyüket, és azt szabadon megváltoztathatják. A kérelmezőknek járó szociális juttatások[13] lehetővé teszik számukra, hogy tisztes körülmények között életet éljenek; amennyiben elégedetlenek az életkörülményeikkel, akkor változtassanak azokon.
Ugyanakkor a kormány hangsúlyozta, hogy Szlovénia átfogó programokat hajt végre a roma közösségek életkörülményeinek javítása érdekében; számos, elsősorban infrastrukturális beruházással segítve a romatelepeken élőket. A kormány hangsúlyozta a már említett, a kérelmezők helyzetével kapcsolatos konkrét megoldási kísérleteket is.
A Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmezők sem állítják, hogy panaszolt életkörülményeiket a hatóságok okoznák oly módon, hogy korlátozzák a biztonságos ivóvízhez való hozzáférést vagy szennyeznék az adott területeken a vízkészletet. A kérelmezők a meglévő infrastruktúra elégtelenségét kifogásolják, a vizsgálat tárgya tehát az állam pozitív kötelezettségeinek terjedelme.
A Bíróság megállapítja, hogy Szlovéniában a romák jelentős része illegálisan kialakított telepeken él, sok esetben távol a sűrűbben lakott, vízközmű-rendszerrel ellátott területektől. Az intézkedéseket a kérelmezők sajátos helyzetét figyelembe véve kell értékelni.
Ezzel együtt a Bíróság leszögezi, hogy az ivóvízhez és a szennyvízkezeléshez való megfelelő hozzáférés meghatározása összetett kérdés: nagyban függ a különféle igényektől, prioritásoktól és finanszírozási szempontoktól, ami országonként eltérő lehet. A Bíróság álláspontja szerint az államoknak széles mérlegelési jogkört kell biztosítani a vonatkozó prioritások és jogszabályi keretek kialakításához, mivel társadalmi-gazdasági kérdésekről van szó.
A Bíróság észszerűnek tartja, hogy az állam vagy a helyi önkormányzatok vállalják a szolgáltatásnyújtás felelősségét, miközben a tulajdonosok maguk dönthetik el, hogy saját költségükön csatlakoznak-e a hálózathoz. Tekintettel arra, hogy a vízellátó rendszerek fejlesztése hosszabb folyamat, aminek az ütemet az egyes államok gazdasági lehetőségeitől is függ, észszerűnek tűnik, hogy alternatív megoldásokat javasoljanak - például víztartályok alkalmazását, esőgyűjtő rendszerek kialakítását - azokon a területeken, ahol még nincs vízközmű.
A Bíróság véleménye szerint lehetséges, hogy a vonatkozó jogszabályok aránytalanul nagyobb hatást gyakorolhatnak a roma közösségek azon tagjaira, akik a kérelmezőkhöz hasonlóan illegális telepeken élnek, és megélhetésük szociális juttatásoktól függ. A felek között nincs vita arról, hogy a hatóságok elismerték a roma közösség sérülékeny helyzetét, illetve azt, hogy pozitív intézkedésekre van szükség az életkörülmények biztonságosabbá tétele érdekében. E célból átfogó stratégiát hoztak létre, anyagi támogatást nyújtottak az érintetteknek, valamint az illegálisan épített roma telepek jogi helyzetének tisztázására és az ott lakók alapvető közműszolgáltatásokkal való ellátását célzó programokat és projekteket indítottak. A kérelmezők beadványaiból is kitűnik, hogy sok romatelep helyzete rendezettebbé vált, és ezeken a helyeken az életkörülmények a gyakorlatban is javultak. A Bíróság elismeri az összes pozitív intézkedést, amelyet a szlovén hatóságok a szlovéniai roma közösség életkörülményeinek javítása érdekében hozott.
Jelen esetben a Bíróság úgy látja, hogy a kérelmezők saját választásuk alapján maradtak a szóban forgó telepeken, noha a beadványokból nem derül ki egyértelműen, hogy volt-e reális lehetőségük más lakóhelyre választani.
A Bíróság azt is megállapítja, hogy a kérelmezők sem vitatják, hogy a szóban forgó önkormányzatok tettek bizonyos erőfeszítéseket a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosítását illetően. Ribnica és
- 111/112 -
Škocjan önkormányzata is konkrét intézkedéseket tett annak érdekében, hogy a kérelmezők hozzáférhessenek biztonságos ivóvízhez.
A Bíróság megjegyzi, hogy a felek között vita merült fel annak okairól, hogy miért nem szállítottak gyakrabban vizet a Goriča Vas telepre. Miközben a kérelmezők azt állítják, hogy a víztartály penész és más gombák miatt használhatatlanná vált, a kormány állítása szerint a tartályt a roma közösség tagjai eladták. Akárhogy is történt, érdemes megjegyezni, hogy a kérelmezők 1999 óta nem igényeltek anyagi vagy egyéb segítséget újabb víztartály beszerzéséhez, és a kérelmezők azt sem állították, hogy az önkormányzat által esetlegesen nyújtott megoldás esetén ne tudnának a költségekhez hozzájárulni.
A Bíróság szerint hasonló következtetésre lehet jutni a Dobruška Vas 41 település kérelmezőivel kapcsolatban is, ahol a kérelmezők nem csatlakoztak az önkormányzat által kiépített vízellátó pontra. Korábbi otthonuk esetében állítólag a szomszédaik ellenséges hozzáállása miatt nem tudták bekötni a vízvezetéket. A kérelmezők beadványából azonban nem derül ki, hogy új helyre költözésük után tettek-e lépéseket a vízhálózatra való egyéni csatlakozás érdekében. A kérelmezők meg is vásárolták a földet, amelyre az új házukat építették, ami fokozza a felelősségüket a tekintetben, hogy megvizsgálták-e a vízellátó ponthoz való csatlakozás lehetőségét, illetve tettek-e lépéseket ezügyben.
A Bíróság azt is megállapítja, hogy a kérelmezők szociális ellátásban is részesültek, tehát nem éltek szélsőséges nélkülözések közepette. A Bíróság szerint a szlovén hatóságok elismerték a kérelmezők helyzetét a szociális ellátás megítélése révén; ezen a rendszeren keresztül biztosították számukra az alapvető létfenntartás, azon túl az életkörülményeik javításának lehetőségét is.
Tehát egy mindenki számára elérhető közös víztartály vagy csatlakozási pont ideiglenes - nem pedig állandó - megoldásnak tekinthető, viszont ezek a pozitív intézkedések lehetőséget biztosítottak a kérelmezők számára a biztonságos ivóvízhez való hozzáférésre.
A Bíróság úgy véli, hogy noha a biztonságos ivóvízhez való hozzáférés biztosítása, valamint az ezen a téren mutatkozó egyenlőtlenségek, köztük a romatelepek hátrányainak a kiküszöbölése állami feladat, ez nem értelmezhető úgy, hogy a kérelmezők otthonának folyóvízellátását teljes mértékben állami forrásból kellene megoldani.
Végezetül a Bíróság megállapítja, hogy noha igaz, hogy az önkormányzatok intézkedései nem terjedtek ki a szennyvízkezelés biztosítására a kérelmezők számára, figyelembe kell venni, hogy Szlovéniában a lakosság jelentős része nem élvezheti a csatornarendszer előnyeit. Figyelembe véve a szennyvízkezelés korlátozott elérhetőségét a két községben, ellenkező bizonyíték hiányában nehéz lenne azt a következtetést levonni, hogy a kérelmezők a többségi lakossághoz képest jelentősen hátrányosabb helyzetben lettek volna, vagy a hatóságok diszkriminatívan jártak volna el velük szemben.
A Bíróság arra a következtetésre jut, hogy még ha feltételezzük is, hogy az ügyben alkalmazható lenne az Egyezmény 8. cikke, annak megsértése nem lenne megállapítható. Ilyen körülmények között a Bíróság szükségtelennek ítéli a 8. cikk alkalmazhatósága kérdésének vizsgálatát.
Az Egyezmény 14. cikkére vonatkozóan a kérelmezők mindkét esetben előadták, hogy a diszkriminatív hozzáállás, az előítéletek és a sztereotípiák nagy szerepet játszottak a helyi hatóságok inaktivitásában a helyzetük megoldását illetően. A Bíróság azonban kijelentette, hogy a 8. cikk kapcsán is az állam részéről a szociálisan hátrányos helyzetű csoport irányában fennálló pozitív kötelezettségeit vizsgálta a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést illetően, és jelen esetben nem találta úgy, hogy az állam megsértette volna az Egyezmény 8. cikkét, így a 14. cikk alkalmazhatóságának kérdését szükségtelennek találta vizsgálni, mivel a fent kifejtett okokból a megsértése akkor sem lenne megállapítható, ha egyébként alkalmazandó lenne.
Az Egyezmény 3. cikke kapcsán a Bíróság kijelentette ugyan, hogy amennyiben egy bizonyos szintet elér az állam által alkalmazott bánásmód hatása, és a kérelmezőket súlyos nélkülözésbe vagy az emberi méltósággal össze nem egyeztethető helyzetbe taszítja, akkor nem zárható ki a 3. cikk alkalmazása. Jelen esetben azonban a Bíróság megállapította, hogy az önkormányzatok és az állam által hozott intézkedések lehetővé tették a kérelmezők számára a biztonságos ivóvízhez való hozzáférést, tehát ha az állítólagos negatív hatás el is érné azt a mértéket, amikor a 3. cikk már alkalmazható lenne, jelen ügyben akkor sem lenne megállapítható a jogsértés.
Mindezek alapján tehát az Egyezmény 3., 8., és 14. cikkét sem sértették meg.
A döntéshez Pavli bíró fűzött különvéleményt, amelyhez Küris bíró is csatlakozott. A különvélemény a 8. cikk alkalmazhatóságának és egyebeknek a kifejtése mellett megjegyzi, hogy a jogok hatékony érvényesülésének elve azt követeli meg a Bíróságtól, hogy a jogokba történő beavatkozások formális indoklásának vizsgálatán túlmenően felmérje az Egyezmény által védett jogok és szabadság korlátozásának valódi hatását. A bírók szerint a 14. cikk külön vizsgálatára is szükség lett volna, mivel a döntés-
- 112/113 -
ben idézett különböző források is egyértelművé teszik, hogy a kérelmezők nem az egyedüli szlovéniai romák, akik akadályokkal szembesülnek a tiszta vízhez és a szennyvízkezeléshez való hozzáférés terén, és vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy ebben szerepet játszik a hatóságok diszkriminatív hozzáállása.
"Ha a formális érvek mögé tekintünk, akkor Goriča Vas első kérelmezőinek története végső soron két közösségről szól: egy roma és egy többségi csoportról, akik egy kőhajításnyira élnek egymástól. Egyiküknél folyik a víz a csapból, a másikuknál 30 éve nem." - fogalmaz a különvélemény.
A különvéleményt jegyző bírók szerint tehát a kérelmezők vízhez való hozzáférése az Egyezmény 8. cikkének hatálya alá esik, és az első kérelmet benyújtók esetében a cikket megsértették. Hangsúlyozták, hogy új típusú, fontos ügyről van szó, és félő, hogy a többségi döntés - a jogsérelem hiányának megállapítása - nem segíti a roma emberek nagy részének helyzetét továbbra is meghatározó egyenlőtlenség és hátrányok kiküszöbölését.
"A vízhez való »elkülönített, de egyenlő« hozzáférés egyszerűen nem elegendő."
Kállai Péter
Az ügy körülményei. 2015 szeptemberében a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) és az Orosz Föderáció Nyomozó Bizottsága bejelentette, hogy büntetőeljárást indítottak a Komi Köztársaság kormányzója és a régió kormányának több magas rangú tisztviselője ellen bűnszervezetben való részvétel és csalás gyanúja miatt. Mindannyiukat le is tartóztatták. Pár nappal később a kérelmező egy másik személlyel együtt bejelentést tett Sziktivkar város illetékes hatóságánál, miszerint demonstrációt szeretnének tartani a Lenin-szobornál, hogy "megvitassák a Komi Köztársaság kormányának letartóztatását". A bejelentést a kérelmező aznap az internetes blogjában is közzétette, hozzátéve, hogy ha a városi hatóságok nem engedélyezik a tüntetést, akkor ugyanazon a helyen egy "népgyűlést" tartanak, amit nem szükséges előzetesen bejelenteni. A kérelmező ezt követően bírálta azt a tényt, hogy az elnök nevezi ki a regionális kormányzókat, és kifejezte, hogy szerinte az embereknek kellene megválasztania a kormányzókat. Azt a kérdést is feltette, hogy miért nevezték ki a kormányzót 2010-ben, ha a nyomozóhatóság szerint 2006 óta egy bűnszervezet tagja volt. Szerinte a vádak nagyon kevés bizonyítékon alapultak, és a büntetőeljárás politikailag motivált volt: csakis az volt a célja, hogy Putyin megfélemlítsen más kormányzókat.
Ugyanaznap a városi önkormányzat megtagadta a kérelmező által kiválasztott helyszín jóváhagyását, mert egy helyi jogszabály tiltotta a nyilvános rendezvényeket a helyszínen. Másnap a kérelmező újabb blogbejegyzést tett közzé, amelyben arról tájékoztatta olvasóit, hogy a városvezetés nem hagyta jóvá a helyszínt, és hogy ehelyett egy "népgyűlést" tartanának ugyanazon a helyen és időben. A kérelmező a Vkontakte közösségi média oldalán is közzétett egy bejegyzést, amelyben a rendezvényen való részvételre hívott fel. Egy nappal később a hatóságok elrendelték a kérelmező Vkontakte-fiókjának blokkolását. A főügyész-helyettes szerint a VKontakte-poszt egy olyan tüntetésről tartalmazott információkat, amelyet a városi hatóságok nem engedélyeztek. A bejegyzés ezért jogellenes nyilvános rendezvényen való részvételre buzdításnak minősült, és a kérelmező fiókját letiltották. A tüntetés napján a kérelmező egy harmadik blogbejegyzést tett közzé, amelyben a "népgyűlésre" hívta az embereket. Ugyanaznap a blogot működtető internetes oldal e-mailben arról értesítette a kérelmezőt, hogy a három blogbejegyzését a főügyész végzése nyomán letiltották. A "népgyűlésen" végül mintegy 50 ember jelent meg, és békésen zajlott le.
2015 decemberében a kérelmező a városi bíróságon megtámadta az ügyészség blokkoló határozatait. Azzal érvelt, hogy nem voltak szükségesek egy demokratikus társadalomban, és ezért megsértették a véleménynyilvánítás szabadságához való jogát. 2016 áprilisában a városi bíróság elutasította a keresetét. Az indokolás szerint a kérelmező a VKontakte közösségi oldalán és a saját blogján olyan információkat terjesztett, amelyek egy jogellenesnek ítélt nyilvános rendezvényen való részvételre hívtak fel. Ilyen körülmények között a korlátozásnak volt jogalapja, és a célja az információk terjesztésekor bekövetkező jogsértések megakadályozása volt. A kérelmező véleménynyilvánítási szabadságát nem korlátozták, mivel a hozzáférést a törvénysértő módon terjesztett információk, nem pedig a kérelmezőnek a nyilvános rendezvény céljáról szóló kijelentései miatt blokkolták. A teljes VKontakte-fiókhoz való hozzáférés korlátozásának szintén volt jogalapja, figyelembe véve a nyilvánosan elérhető internetes tartalom valós idejű terjesztésének természetét. A kérelmező pedig új internetes bejegyzéseket hozhat létre és terjeszthet. A kérelmező fellebbezését a Komi Köztársaság legfelsőbb bírósága elutasította.
- 113/114 -
A döntés.[15] A kérelmező szerint a közösségi oldali fiókjának és a három blogbejegyzésének - amelyek egy nem engedélyezett nyilvános rendezvényen való részvételre hívtak fel - blokkolása megsértette a véleménynyilvánítás szabadságához való jogát. A kérelmező azt állította, hogy a Vkontakte-fiókját és a blogját közérdekű ügyekkel kapcsolatos véleményének kifejezésére használta. A blogbejegyzésekben és a Vkontakte-posztban fejezte ki véleményét a Komi Köztársaság kormányának letartóztatásáról, valamint a kérdés kollektív megvitatásának akadályairól. E posztok blokkolása tehát korlátozta a véleménynyilvánítási szabadságát. A hazai jog lehetővé tette a közösségimédia-fiók teljes blokkolását akkor is, ha csak egyetlen ott közzétett bejegyzést jogellenesnek találtak, miközben technikailag lehetséges volt egy adott bejegyzés letiltása a teljes fiók blokkolása nélkül. A kérelmező szerint fontos, hogy a hatóságok bizonyos fokú toleranciát tanúsítsanak a békés célú gyülekezések iránt. Következésképpen az is fontos, hogy ugyanolyan mértékű toleranciát mutassanak az effajta békés gyülekezések előkészületeivel kapcsolatos, interneten közzétett cikkekkel szemben is. Az orosz hatóságok azonban az ő esetében zéró toleranciát tanúsítottak. Továbbá, a VKontakte-fiókjához való hozzáférés letiltásával megakadályozták más, ott közzétett tartalom elérését, amelyet nem találtak jogellenesnek.
A Bíróság megismételte, hogy a 10. cikk a véleménynyilvánítás szabadságát mindenki számára garantálja. Nem tesz különbséget az elérni kívánt cél természete vagy a természetes vagy jogi személyeknek az e szabadság gyakorlásában játszott szerepe szerint. Nemcsak az információ tartalmára, hanem a terjesztés eszközére is vonatkozik, mivel az utóbbira kiszabott bármely korlátozás szükségszerűen beavatkozik az információk megismerésének és közlésének jogába. Ami az internet fontosságát illeti a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlásában, a Bíróság megismételte, hogy figyelembe véve az elérhetőségét és a tárolás képességét, valamint a hatalmas mennyiségű információ közzétételét, az internet fontos szerepet játszik a nyilvánosság hírekhez való hozzáférésének javításában, és általában az információk terjesztésének megkönnyítésében. A felhasználók által generált expresszív tevékenység az interneten páratlan platformot nyújt a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlására.
A Bíróság megállapította, hogy a kérelmező közösségi oldali fiókjának és a három blogbejegyzésének főügyész-helyettes általi blokkolása azon az alapon, hogy felhívást tartalmaztak egy nyilvános rendezvényen való részvételre, amelynek helyszínét a városi hatóság nem hagyta jóvá, "hatóság általi beavatkozásnak" minősült a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságába, amelynek szerves része az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadsága. Az, hogy a kérelmező új közösségi fiókot hozhat létre, vagy új bejegyzéseket tehet közzé a blogjában, nem befolyásolja ezt a megállapítást.
A vitatott intézkedésnek az információs törvény 15.3. cikke volt az alapja, amely lehetővé tette a főügyésznek vagy a helyetteseinek, hogy elrendeljék az olyan honlap vagy weboldal blokkolását, amely többek között a bejelentési eljárás megsértésével tartott nyilvános rendezvényen való részvételre hív fel. A hazai bíróságok szerint a blokkolás célja az információk terjesztésével kapcsolatos jogsértések, valamint a közrend megsértésének megelőzése volt. A Bíróság szerint soha nem állították, hogy a kérelmező blogjában és a közösségi oldali fiókján hirdetett nyilvános rendezvény veszélyt jelentett a közbiztonságra, illetve a közrend megzavarásához vagy bűnözéshez vezethetett volna. Úgy tűnik, hogy a blokkolás egyetlen célja a nyilvános rendezvényekre, és különösen az azokról szóló információk terjesztésére irányadó szabályok érvényre juttatása volt. A Bíróság már kimondta, hogy a nyilvános gyülekezésekre vonatkozó szabályok végrehajtása nem válhat öncélúvá. Ugyanakkor mind a nyilvános rendezvények bejelentési eljárása, mind a részvételre való felhívás tilalma az eljárás sikeres befejezéséig láthatólag mások jogainak védelmét szolgálja. A Bíróság ezért elfogadta, hogy az olyan kiadványok blokkolása, amelyek ezen eljárásokat és szabályokat megsértő nyilvános rendezvényen való részvételre hívnak fel, mások jogai védelmének legitim célját szolgálja.
A Bíróság rámutatott, hogy a blokkolásra a közzétett tartalom jogellenességét kimondó bírósági határozat előtt került sor, ezért az előzetes korlátozásnak minősül. A Bíróság ezzel összefüggésben megismételte, hogy a 10. cikk nem tiltja a közzététel előzetes korlátozását, de az előzetes korlátozásban rejlő veszélyek a Bíróság részéről a leggondosabb ellenőrzést kívánják meg. Különösen így van ez a sajtó érintettsége esetén, mivel a hír "romlandó árucikk", amelynek nyilvánosságra hozatalának még rövid ideig tartó késleltetése is megfoszthatja minden értékétől és érdekességétől. Ez a veszély az aktuális témákról szóló folyóiratokon kívül más kiadványok esetében is fennáll. Előzetes korlátozás esetén olyan jogi keretekre van szükség, amely biztosítja mind a tilalmak körének szigorú ellenőrzését, mind a hatékony bírósági felülvizsgálatot a hatáskörrel való visszaélés megelőzése érdekében. Egy ilyen intézkedés bírósági felülvizsgálata elképzelhetetlen a vélemény-
- 114/115 -
nyilvánítás szabadságának megelőző korlátozására vonatkozó pontos és speciális szabályok létrehozása nélkül.
A Bíróság tudomásul vette a kérelmező érvét, miszerint az információs törvény 15.3. cikkében foglalt "bejelentési kötelezettség megsértésével tartott nyilvános rendezvények" fogalma túlságosan tág és homályos. Valóban, a legfelsőbb bíróság vagy az alkotmánybíróság irányadó értelmezésének hiányában, és figyelembe véve, hogy a kormány nem nyújtott be példákat a szűk értelmezésére és alkalmazására a közigazgatási és bírói gyakorlatban, úgy tűnik, hogy a nyilvános rendezvények bejelentési szabályainak bármilyen - legyen az csekély vagy jelentéktelen - megsértése alapján a főügyész úgy dönthet, hogy blokkolja az olyan internetes posztokhoz való hozzáférést, amelyek felhívást tartalmaznak az adott eseményen való részvételre. Az ilyen bejegyzésekhez való hozzáférést tehát az ügyész blokkolhatja pusztán azzal az indokkal, hogy azok egy nyilvános rendezvényen való részvételre hívtak fel, amelynek helyszínét a hatóságok nem hagyták jóvá, anélkül, hogy bizonyítania kellene a zavargás vagy mások jogait érintő bármilyen tényleges ártalom kockázatát.
A Bíróság hozzátette, hogy a főügyész és a helyettesei elrendelhetik egy egész honlap vagy weboldal blokkolását - illetve egy teljes közösségi oldali fiókot, mint a jelen esetben - azon az alapon, hogy jogellenes anyagot tartalmaz. Az információs törvény 15.3. cikke nem írja elő annak vizsgálatát, hogy szükséges-e az egész honlap teljes körű blokkolása az ott közzétett konkrét információ helyett, tekintettel a Bíróság által a 10. cikk alapján megállapított és alkalmazott kritériumokra. Egy ilyen kötelezettség azonban közvetlenül levezethető az Egyezményből és az Egyezmény esetjogából. A 10. cikk előírja a hatóságok számára, hogy vegyék figyelembe többek között azt a tényt, hogy egy ilyen intézkedés, amely óriási mennyiségű információt tesz hozzáférhetetlenné, lényegesen korlátozza az internet-felhasználók jogait, és jelentős mellékhatással van a jogellenesnek nem talált tartalmakra. A hazai határozatokban nincs bizonyíték arra, hogy ezeket a tényezőket figyelembe vették volna, amikor a kérelmező teljes VKontakte-fiókját letiltották azon az alapon, hogy az egyetlen jogellenes információt tartalmazott. Ebből következően az alkalmazandó jogi keret nagyon széles hatáskört biztosított a főügyésznek és a helyetteseinek az előzetes korlátozási intézkedésekre a nyilvános rendezvényeken való részvételre felhívó internetes bejegyzések esetében, mind a blokkolás elrendelésének okai, mind annak hatálya tekintetében.
A Bíróság elismerte, hogy a főügyész internetes bejegyzések blokkolására vonatkozó hatáskörének gyakorlása bírósági felülvizsgálat hatálya alá tartozik. Azonban a diszkrecionális jogköre olyan széles, hogy valószínűleg nehéz, ha nem lehetetlen a blokkoló intézkedést bírósági felülvizsgálattal megtámadni. Ezenkívül a bírósági felülvizsgálat egy hónapos határideje révén nincs garancia arra, hogy a blokkoló intézkedéssel szembeni panaszról az esemény tervezett időpontja előtt döntsenek. A Bíróság véleménye szerint a kiadványok előzetes korlátozásával kapcsolatos esetekben lehetőséget kell biztosítani a blokkoló intézkedés bírósági felülvizsgálatára a szóban forgó nyilvános rendezvény időpontja előtt. Valóban, a bejegyzésben szereplő információ az időpontot követően elveszti minden értékét és érdekességét, ezért a blokkolás bírósági felülvizsgálattal történő megsemmisítése értelmetlenné válik ebben a szakaszban. A fentiekből következően az információs törvény 15.3. cikke szerinti blokkolási eljárásnak hiányoznak a Bíróság esetjoga által előírt, a visszaélésekkel szemben szükséges garanciái, különösen a tilalmak körének szigorú ellenőrzése, valamint a hatékony bírósági felülvizsgálat a hatáskörrel való visszaélés megelőzése érdekében.
Ami a kérdéses internetes hozzászólások tartalmát illeti, a négy bejegyzés közül csak kettő tartalmazott felhívást a kérelmező által tervezett nyilvános rendezvényen való részvételre; az első és második bejegyzésben nem szerepelt ilyen felhívás. A hazai hatóságok nem magyarázták meg, hogy azokat miért blokkolták. Az első blogbejegyzésében a kérelmező a regionális kormány közelmúltbeli letartóztatását kommentálta, kritizálta a regionális kormányzók elnök általi kinevezését, és kifejezte abbéli kívánalmát, hogy a kormányzókat az emberek válasszák meg. Arról is tájékoztatta az olvasóit, hogy bejelentést tett egy "összejövetelre", amelynek során megvitatnák ezeket a kérdéseket. Az itt felvetett kérdések kiemelkedően fontosak voltak a regionális közösség számára. Egy nyilvánosságot érintő kérdés volt, és a kérelmező hozzászólásai egy folyamatban lévő politikai vitához járultak hozzá. A második blogbejegyzésében a kérelmező arról tájékoztatta az olvasóit, hogy a helyi hatóságok megtagadták az általa tervezett "összejövetel" helyszínének jóváhagyását, és hogy ahelyett egy "népgyűlést" tartanának ugyanazon a helyen és időben.
A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a leendő résztvevők tájékoztatásával - arról, hogy a nyilvános rendezvényt nem hagyták jóvá - a kérelmező egy közérdekű ügyről terjesztett információkat. Ennek kapcsán megismételte, hogy a közérdekű kérdésekről szóló véleménynyilvánítás erős védelemre jogosult. Ezért a 10. cikk 2. bekezdése csak kevés teret enged a politikai beszéd vagy a közérdekű kérdésekben folytatott viták korlátozására, és az ilyen korlátozás igazolásá-
- 115/116 -
hoz rendkívül meggyőző érvek szükségesek. A hazai hatóságok nem hoztak fel semmilyen indokot a fenti két bejegyzés blokkolására, annak ellenére, hogy nem hívtak fel a bejelentési eljárás megsértésével tartott nyilvános rendezvényen való részvételre.
Ami a harmadik blogbejegyzést és a közösségi oldalon lévő bejegyzést illeti, azok kifejezetten a nyilvános rendezvényen való részvételre szólítottak fel. A Bíróság ennek kapcsán megismételte, fontos, hogy a hatóságok bizonyos fokú toleranciát tanúsítsanak a békés célú jogellenes gyülekezések iránt. A nyilvános gyülekezések esetében az előzetes engedély hiánya és az ebből következő "jogellenesség" nem ad "biankó csekket" (carte blanche) a hatóságoknak; azokat továbbra is korlátozza a 11. cikk arányossági követelménye. Ezért az, hogy a kérelmező a bejelentési eljárás megsértésével tartott nyilvános rendezvényen való részvételre felhívással megsértette a törvényi tilalmat, önmagában nem elegendő a véleménynyilvánítás szabadságába való beavatkozás igazolásához. A Bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy a szóban forgó kiadványok blokkolása "szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban".
A Bíróság először is rámutatott, hogy a nyilvános rendezvény célja egy közérdekű aktuális kérdésről, nevezetesen a regionális kormány tisztségivselőinek közelmúltbeli letartóztatásáról szóló vélemény kifejezése volt. Másodszor, a nyilvános rendezvény jóváhagyását formai okokból tagadták meg - a kérelmező által választott helyszínen általában tilos rendezvényt tartani, amit a Bíróság ellentétesnek talált az Egyezménnyel -, nem pedig azon az alapon, hogy a szóban forgó rendezvény a közrend megzavarásának vagy a bűnözés kockázatával, illetve a közbiztonság vagy mások jogainak veszélyeztetésével járt. Harmadszor, a vitatott internetes bejegyzések nem tartalmaztak erőszakos, rendbontó vagy egyéb módon jogellenes cselekmények elkövetésére való felhívást. Negyedszer, csak mintegy 50 embert vártak a nyilvános rendezvényre. Tekintettel az esemény helyszínére, a kis méretére és békés jellegére, nincs ok azt feltételezni, hogy a zavartalan lebonyolítás, valamint a résztvevők és a járókelők biztonságának garantálásához a hatóságok beavatkozására lett volna szükség. Végül, a kérelmező a blogjában kifejezetten és egyértelműen kijelentette, hogy a nyilvános rendezvényt nem hagyták jóvá. Így nem próbálta meg félrevezetni a leendő résztvevőket azzal, hogy elhitette, hogy törvényes eseményen fognak részt venni.
Ebből következően a nyilvános rendezvény bejelentési eljárásának megsértése a jelen esetben jelentéktelen volt, és nem járt a közrend megzavarásának vagy a bűnözés kockázatával, illetve nem vezetett potenciálisan káros következményekhez a közbiztonságra vagy mások jogaira. Ilyen körülmények között a Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy "nyomós társadalmi szükséglet" fűződött az előzetes korlátozás alkalmazására, és a vitatott internetes bejegyzések blokkolásához, amelyek egy fontos közérdekű kérdésről nyilvánítottak véleményt. Tekintettel a fenti megfontolásokra, a Bíróság kimondta, hogy a hazai jogban nem álltak rendelkezésre a visszaélésekkel szemben szükséges garanciák, amelyeket a Bíróság esetjoga megkövetel előzetes korlátozások esetén. A hazai bíróságok által "alkalmazott mércék nem álltak összhangban a 10. cikkben foglalt elvekkel", és nem hoztak fel "megfelelő és elégséges" indokokat a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságába való beavatkozáshoz. Ennélfogva a 10. cikket megsértették.
A kérelmet az Egyezmény 11. cikke, illetve azzal összefüggésben a 13. cikkel kapcsolatban is vizsgálta a Bíróság, és kimondta e cikkek sérelmét is.
Kóczián Sándor
Az ügy körülményei. 2006 októberében a helyi önkormányzati választási kampány során a kérelmező - aki képviselőjelöltként indult - és A.B. kiadott egy kampányfüzetet, amelyben arra szólított fel, hogy szavazzanak a választási szövetségük tagjaira, és bírálta az önkormányzat működését. A kritika főként a polgármestert és a városi tanács tagjait érintette. A kérelmező állítása szerint nem tartották be a választási ígéreteiket, és nem oldották meg a helyi közösséget érintő fontos kérdéseket. Különösen a víz- és csatornarendszer rossz állapotát tárgyalta, és arra utalt, hogy a városi tanács tagjai egyfajta kartellként működtek azzal a kizárólagos céllal, hogy az általuk betöltött tisztségek révén nyerészkedhessenek. Azt is állította, hogy a polgármester az önkormányzat számára hátrányos szerződéseket kötött egy vízszolgáltató társasággal, és bár nyilvánosan bejelentette, hogy felbontja ezeket a szerződéseket, amatőr módon évekig késleltette a felmondást. A füzet az egyik helyi képviselőt is kritizálta, amiért egy általa vezetett cég vissza nem térítendő önkormányzati támogatást kapott. A választások előtti vasárnap reggelen a kérelmező a füzet számos példányát osztotta szét egy templomnál a vasárnapi miséről távozóknak.
A polgármester és a helyi önkormányzati képviselő a helyi választásokról szóló törvény 72. cikke alapján keresetet indított a kérelmező és A.B. ellen. Azt kérték, hogy a bíróság tiltsa meg a füzet további terjesztését, és kötelezze a kérelmezőt a röpiratban közölt "pontatlan információk" helyesbítésére, vala-
- 116/117 -
mint nyilvános bocsánatkérésre. 2006 októberében a częstochowa-i regionális bíróság megtiltotta a kérelmezőnek a füzet további terjesztését, valamint elrendelte, hogy kérjen bocsánatot, és helyesbítse a pontatlan információkat egy nyilatkozat közzétételével két helyi újságban. A bíróság arra is kötelezte a kérelmezőt, hogy fizessen meg 5000 zlotyt egy jótékonysági szervezetnek, valamint 360 zlotyt a felpereseknek a perköltségek fedezésére. A bíróság szerint a kérelmező arra utalt, hogy csalást követtek el az állami támogatások szétosztásakor, azonban ezeket az állításokat nem támasztotta alá. A füzet tartalma "rosszhiszemű" volt, és "túllépte a választási propaganda megengedett kereteit". 2007 áprilisában a katowicei fellebbviteli bíróság elutasította a kérelmező fellebbezését.
A döntés.[17] A Bíróság mindenekelőtt rámutatott arra, hogy az elsőfokú határozat elleni fellebbezés határideje akkor kezdődött, amikor azt kihirdették, és nem onnantól, amikor a kérelmezőnek kézbesítették. Ez a választási törvény által előírt eljárás egyik sajátossága. A kérdéses eljárás sommás és sürgős jellegét annak szükségessége indokolta, hogy az olyan "hamis híreket" és kijelentéseket, amelyek csorbítják a választásokon induló jelöltek jó hírnevét, és torzíthatják a szavazás eredményét, a lehető leghamarabb helyre lehessen igazítani. Azonban a választásokkal kapcsolatos viták vizsgálata sem eredményezheti a feleknek biztosított eljárási garanciák indokolatlan megnyirbálását, különösen az alperesek vonatkozásában. A jelen esetben nem volt vitatott, hogy a kérelmezővel szemben meghozott határozatok "hatóság általi beavatkozásnak" minősülnek a véleménynyilvánítás szabadságába. A vitatott határozatok a helyi választásokról szóló törvény 72. cikkén alapultak, a beavatkozás legitim célja pedig mások, különösen a helyi választásokon induló jelöltek jó hírnevének védelme.
A helyi választási kampány során kiadott füzetben a kérelmező - önkormányzati képviselőjelöltként - kritikus kijelentéseket tett a polgármesterjelöltről, valamint a városi tanács néhány tagjáról. Arról számolt be, hogy a hatalmon lévő helyi választott tisztségviselők nem tartották be a választási ígéreteiket, és megkérdőjelezte alkalmasságukat a település vezetésére. A kérelmező által felvetett kérdések között szerepelt az önkormányzat vezetése és a közpénzek kezelése, valamint, hogy a polgármesternek nem voltak megfelelő megoldási javaslatai a település lakosainak különböző problémáira. A Bíróság hangsúlyozta, hogy egy önkormányzat vezetése kétségkívül egy általános érdekű téma a közösség számára, amelyről a kérelmező jogosult volt információkat közölni a nyilvánossággal. Hozzátette, hogy az éppen zajló választási kampány a legmegfelelőbb idő volt az ilyen kérdések megvitatására. A kifogásolt kijelentések által érintett személyek kapcsán a Bíróság rámutatott arra, hogy a település polgármestere és az önkormányzati képviselő egyaránt az újraválasztásukért indultak.
Ennek kapcsán a Bíróság megismételte, hogy a 10. cikk 2. bekezdése csak kevés teret enged a politikai beszéd vagy a közérdekű kérdésekben folytatott viták korlátozására. Ezenkívül a kérelmező a városi tanács jelöltjeként, valamint a választási bizottság képviselőjeként beszélt. A beszéde így egy politikai ellenfél beszédének tekinthető, amely esetében a részes államok mérlegelési jogköre rendkívül korlátozott. A Bíróság osztotta a hazai bíróságok megállapítását, miszerint a kérdéses kijelentések egyértelműen az akkor zajló választási kampányhoz kapcsolódtak. Elismerte a választásokon induló jelöltekről szóló hamis információk terjesztése elleni küzdelem szükségességét annak érdekében, hogy megőrizzék a nyilvános vita minőségét a választások előtti időszakban. A Bíróság ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy különösen fontos a választásokat megelőző időszakban, hogy mindenfajta vélemény és információ szabadon áramolhasson.
A Bíróság megismételte, hogy nem feladata annak vizsgálata, hogy a kérelmező kellően pontos és megbízható információkra támaszkodott-e, ahogy annak eldöntése sem, hogy állításait ténybeli alapokkal támasztotta-e alá. Ez a hazai bíróságok feladata volt, amelyek elvben jobb helyzetben vannak az ügy ténybeli körülményeinek értékelésére, ugyanakkor figyelembe kell venniük a 10. cikkben foglalt elveket. A jelen esetben a hazai bíróságok határozatainak indokolásából nem derült ki, hogy megvizsgálták-e, hogy a kifogásolt kijelentéseknek elegendő ténybeli alapja volt-e, és hogy a kérelmező kellő gondossággal járt-e el. A kijelentéseket azonnal hazugságnak minősítették, és úgy ítélték meg, hogy azok aláásták a felperesek mint a helyi választásokon induló jelöltek jó hírnevét. A hazai bíróságok úgy ítélték meg, hogy a kijelentések a közpénzek elsikkasztásának és a csalás vádját tartalmazták, rosszhiszeműek voltak, és túllépték a választási propaganda elfogadható formáit.
A Bíróság szerint nem kétséges, hogy a vitatott kijelentéseket a helyi közösség számára fontos kérdésekről szóló vita keretében tették, ezért nem fogadta el a hazai bíróságok megállapítását, miszerint a kérelmező köteles volt állításai valóságát bizonyítani. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kérelmezőt nem indokolt arra kötelezni, hogy e területen a "kellő gondosságnál" szigorúbb követelményeknek tegyen eleget, tekintettel az ítélkezési gyakorlatában rögzített alapelvekre és az eset körülményeire. Hozzátette, a hazai bíróságok a megközelítésükkel a kérelmezőt
- 117/118 -
ténylegesen megfosztották a 10. cikk által nyújtott védelemtől.
Bár a kérelmező sarkosan fogalmazott és olykor ironikusan, a használt nyelvezet nem volt vulgáris vagy sértő. A használt kifejezések a megengedett túlzás vagy provokáció határain belül maradtak, figyelembe véve a helyi szintű politikai vita normál hangvételét. A fentiekre tekintettel a Bíróság úgy ítélte meg, hogy nem találtak megfelelő egyensúlyt a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának védelme, valamint a felperesek jogainak és jó hírnevének védelme között. A hazai bíróságok által a kérelmező elítélésének igazolására felhozott indokok nem tekinthetők "megfelelőnek és elégségesnek".
A füzet további terjesztésének tilalmán túl a kérelmezőnek bocsánatot is kellett kérnie, valamint helyesbítenie a pontatlannak talált információkat egy nyilatkozat közzétételével két helyi napilap első oldalán. Arra is kötelezték, hogy fizessen meg a felpereseknek 360 zloty perköltséget, továbbá 5000 zlotyt egy jótékonysági szervezetnek. Utóbbi összege elérte a helyi választásokról szóló törvény 72. cikkében előírt maximális összeg felét. A Bíróság megítélése szerint a fenti intézkedések együttes alkalmazásával a kérelmezőt olyan szankcióval sújtották, amely visszatartó hatással lehet azokra, akik hozzá hasonlóan egy helyi szintű politikai vitában vesznek részt. Következésképpen a Bíróság kimondta, hogy a kérelmezővel szemben hozott határozatok aránytalan beavatkozásnak minősültek a véleménynyilvánítás szabadságába, és nem voltak "szükségesek egy demokratikus társadalomban". A 10. cikket így megsértették.
A kérelmező az Egyezmény tisztességes tárgyaláshoz való jogot kimondó 6. cikke sérelmét is panaszolta a kampányhoz kapcsolódó eljárások tekintetében, ezt azonban a Bíróság nem találta szükségesnek külön vizsgálni.
Kóczián Sándor
Az ügy körülményei. A kérelmező erotikus filmek producere, és több mint 1500 ilyen film szerzői jogának tulajdonosa. A filmek 18 éven felüli közönség számára történő nyilvános terjesztését jóváhagyták, és érvényes forgalmazási tanúsítvánnyal rendelkezett. 2003-ban a sajtó, műsorszolgáltatási és tömegtájékoztatási minisztériumtól kérelmezte egy film sokszorosítási engedélyét. 2003 októberében a kérelmet elutasították arra hivatkozva, hogy a kérelmező "erotikus és pornográf anyagok és filmek illegális készítésével, reklámozásával és terjesztésével kapcsolatos nyomozási cselekményekben volt érintett". A kérelmező az elutasítást megtámadta a moszkvai kereskedelmi bíróságon, azonban a bíróság 2004 májusában helybenhagyta a határozatot. Az indokolás szerint a kérelmezőt formálisan soha nem vádolták meg pornográfia terjesztésével, és a rendőrség csak tanúként hallgatta ki, azonban a büntetőeljárásban még nem hoztak döntést, és "nem zárható ki, hogy [a kérelmező] pornográf filmek illegális gyártásában vett részt".
2004 szeptemberében a 9. kereskedelmi fellebbviteli bíróság helybenhagyta az ítéletet. Megállapította, hogy a kérelmező pornográfia terjesztésében való részvételét megerősítették az internetről származó anyagok, amelyek pornográf termékeket kínáltak eladásra. Két hónappal később a moszkvai szövetségi kereskedelmi bíróság (semmitőszék) helybenhagyta az ítéleteket, különös tekintettel az engedély elutasítására, mivel a kérelmező "pornográf tartalmak illegális készítésével kapcsolatos nyomozási cselekményekben volt érintett". Később a pornográfia készítésének és terjesztésének vádját ejtették.
A döntés.[19] A kérelmező szerint a sokszorosítási engedély megtagadása sértette a véleménynyilvánítás szabadságához való jogát. Az engedélyt elutasító hazai határozatok nem tartalmaztak semmilyen bizonyítékot arra, hogy valaha is pornográfiát terjesztett. A hazai bíróságok meg nem nevezett weboldalakról szerzett információkra támaszkodtak, amelyeket nem ellenőriztek, és nem értékelték azokat. A kérelmező továbbá azt állította, hogy soha nem ítélték el pornográfia készítése vagy terjesztése miatt. Soha nem terjesztett pornográf videókat, és hangsúlyozta, hogy rendelkezett a szükséges forgalmazási tanúsítványokkal az összes videóhoz, amelyeket birtokolt és terjeszteni szándékozott. Azonban a sokszorosítási engedély elutasítása lehetetlenné tette számára a videók másolását és terjesztését. Végül azzal érvelt, hogy a megalapozatlan és feltételezett lehetősége, hogy a jövőben pornográf videókat terjeszthet, nem szolgálhat jogszerű okként egy film sokszorosítási engedélyének megtagadására.
A kormány szerint az Egyezmény 10. cikkének 1. bekezdése kifejezetten megengedi a műsorszolgáltatók, televíziós vagy mozis vállalkozások engedélyezését. Egy film sokszorosítási engedélyezése az állami szabályozás egy intézkedése, hogy megakadályozza az olyan információk és eszmék közlését, amelyek összeegyeztethetetlenek mások gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságának tiszteletben tartásával. A kérelmező által készített és terjesztett pornográf videók az ilyen információk kategóriájába tartoztak. A pornográfia előállítása és terjesztése bűncselekménynek minősült Oroszországban. A kormány továbbá azzal érvelt, hogy a beavatkozás a közerkölcs
- 118/119 -
és mások jogai védelmének legitim célját szolgálta, különösen a gyermekek védelmét a pornográf tartalmaktól. A kérelmező korábban számos alkalommal kapott film sokszorosítási engedélyt. Azonban ez alkalommal megállapították, hogy a terjeszteni szándékozott film egyértelműen pornográf volt. A film terjesztése esetén semmilyen hatósági ellenőrzés alá nem került volna, és gyermekek is megnézhették.
A Bíróság megismételte, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága a művészi kifejezés szabadságát is magában foglalja - az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságán belül -, amely lehetővé teszi a mindenféle kulturális, politikai és társadalmi információk és eszmék nyilvános cseréjében való részvételt. Hozzátette, mindazok, akik alkotnak, előadnak, terjesztenek vagy kiállítanak egy művészeti alkotást, hozzájárulnak az információk és eszmék cseréjéhez, ami elengedhetetlen egy demokratikus társadalomban. Ebből származik az állam számára az a kötelezettség, hogy ne avatkozzon be indokolatlanul a véleménynyilvánítási szabadságukba. Másrészt a művészek és azok, akik bemutatják műveiket, sem mentesek a 10. cikk 2. bekezdésében foglalt korlátozási lehetőségek alól.
A Bíróság szem előtt tartotta azt is, hogy a 10. cikk 1. bekezdésének harmadik mondata alapján az államoknak joguk van egy engedélyezési rendszeren keresztül a műsorszolgáltató, a televíziós vagy a mozi vállalkozások "szervezésének módját" szabályozni a területükön, különösen annak műszaki szempontjait. Egy engedély megadását más szempontoktól is függővé lehet tenni: ilyen például a műsorszolgáltató, a televíziós vagy mozi vállalkozás jellege és célja, a potenciális közönsége országos, regionális vagy helyi szinten, egy adott közönség jogai és szükségletei, valamint a nemzetközi jogi kötelezettségek. Így a 10. cikk harmadik mondata alapján a beavatkozások akkor is legitimek lehetnek, ha a 2. bekezdésben meghatározott céloknak nem felelnek meg. Mindazonáltal az ilyen beavatkozásoknak is összhangban kell lenniük a 2. bekezdés további követelményeivel. Ami a közerkölcs védelmét illeti, a Bíróság megismételte, hogy a részes államok jogi és társadalmi rendszeréből nem lehet az erkölcs egységes európai fogalmát megállapítani. Az erkölcs követelményei időről időre és helyről helyre változnak, különösen a jelen korban, amelyet a témával kapcsolatos vélemények messzemenő fejlődése jellemez. Az állami hatóságok elvileg jobb helyzetben vannak, mint egy nemzetközi bíró, hogy véleményt formáljanak az erkölcs követelményeinek pontos tartalmáról, valamint az elérni kívánt célok érdekében alkalmazott korlátozás vagy büntetés szükségességéről.
Nem volt vitatott, hogy egy film sokszorosítási engedélyének megtagadása a kérelmezőtől beavatkozásnak minősült a véleménynyilvánítás szabadságához való jogába. A kérelmező több mint 1500 erotikus film szerzői jogának tulajdonosa volt. Mindegyikre érvényes forgalmazási tanúsítvánnyal rendelkezett, ezért az illetékes hatóságok jóváhagyták a nyilvános terjesztésüket Oroszországban. Azonban a tényállás idején hatályos hazai jogszabályok alapján a kérelmezőnek sokszorosítási engedélyre lett volna szüksége ahhoz, hogy másolatot készíthessen a filmekről azok eladása, sugárzása, illetve mozikban vagy videókölcsönzőkben történő forgalmazása céljából. Ilyen engedély hiányában tehát a kérelmező de facto nem volt képes azokat terjeszteni. Tekintettel arra, hogy az Egyezmény célja, hogy a benne foglalt jogokat a gyakorlatban és ténylegesen, és ne csak elméleti és illuzórikus módon garantálja, a Bíróság egyetértett azzal, hogy a sokszorosítási engedély kibocsátásának megtagadása beavatkozásnak minősült a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságába. A Bíróság nem kételkedett abban, hogy a beavatkozás "törvényben meghatározott" volt, amelynek törvényes célja a közerkölcsök, valamint mások, különösen a gyermekek jogainak védelme volt.
A hazai bíróságok egyetlen indoka a sokszorosítási engedély megtagadására az volt, hogy a kérelmező pornográfiát készíthet vagy terjeszthet. A hazai bíróságok a kérelmező elleni gyanú alátámasztásához a következő indokokra támaszkodtak: (i) hivatkoztak egy folyamatban lévő bűnügyi nyomozásra, amelyben a kérelmezőt tanúként hallgatták ki, és a moszkvai kereskedelmi bíróság úgy találta, hogy "nem lehet kizárni, hogy [a kérelmező] pornográf filmek illegális készítésében vett részt azok terjesztése céljával"; (ii) a fellebbviteli bíróság az internetről származó (meg nem nevezett) anyagokra hivatkozott, amelyek pornográf termékeket kínáltak eladásra; (iii) a semmítőszék megjegyezte, hogy a kérelmező "pornográf tartalmak illegális készítésével kapcsolatos nyomozási cselekményekben volt érintett". A hazai bíróságok ítéletei nem adtak további részleteket, vagy említettek bármilyen más tényt a gyanú alátámasztására. Nincs arra utaló jel, hogy a bírósági eljárások során bármilyen, a kérelmező elleni gyanút megerősítő bizonyítékot megvizsgáltak volna. Noha a bíróságok hivatkoztak a pornográfia illegális előállítása és terjesztése miatt folyó bűnügyi nyomozásra, nem támaszkodtak a büntetőügy egyetlen dokumentumára sem, amely arra utalna, hogy a kérelmezőt a bűncselekménnyel gyanúsították. A hazai bíróságok kifejezetten elismerték, hogy tanúként, nem pedig gyanúsítottként vett részt a nyomozásban.
- 119/120 -
Ami a pornográf termékek eladásra kínálását illeti, a fellebbviteli bíróság nem adott leírást az eladásra kínált termékekről, és nem indokolta meg, hogy miért vélte azokat pornográfnak. Nem magyarázta meg azt sem, hogy miért gondolta úgy, hogy a kérelmező készítette vagy terjesztette azokat a termékeket, illetve tette közzé az ajánlatokat. Ami a kormány érvét illeti, miszerint a kérelmező nyilvánvalóan pornográf filmet kívánt terjeszteni, a Bíróság rámutatott, hogy nem adtak semmilyen információt a filmről - például a címét vagy a gyártás dátumát, a másolatát vagy legalább a tartalmának leírását -, vagy bármilyen bizonyítékot arra, hogy a kérelmező készítette a filmet, vagy vett részt annak terjesztésében. A hazai bíróságok ítéletei nem utaltak semmilyen konkrét pornográf filmre, amelyet a kérelmező - a kormány állítása szerint - megpróbált terjeszteni. Ilyen körülmények között a Bíróság megállapította, hogy a hazai ítéletek - amennyiben a kérelmező pornográfia készítésében és terjesztésében való részvételének gyanújára támaszkodtak - feltételezéseken, nem pedig tényeken alapultak. Ezért a hazai bíróságok nem nyújtottak "megfelelő és elégséges" indokokat ahhoz a megállapításhoz, hogy a kérelmező pornográfiát állított elő vagy terjesztett.
Ezenkívül, habár a hazai bíróságok az ítéleteikben röviden utaltak a kiskorúak pornográf tartalmaktól való védelmének szükségességére, a kérelmezőt nem gyanúsították pornográfia gyermekeknek történő terjesztésével. Valójában Oroszországban a tényállás idején a pornográfia terjesztésének tilalma nem korlátozódott a kiskorúakra, és bármely közönségre kiterjedt. A Bíróság nem sokkal korábban úgy találta, hogy még a pornográf tartalom bármely közönségnek történő terjesztésének ideiglenes tilalma sem volt indokolt. Úgy ítélte meg, hogy a hazai hatóságok kevésbé korlátozó intézkedést alkalmazhattak volna, például a szóban forgó tartalom 18 év alatti személyeknek történő értékesítésének tilalmát, vagy a 18 éven aluliaknak nem ajánlott külön figyelmeztetéssel történő eladás kötelezettségét.
Végül, a Bíróság hangsúlyozta, hogy egy film sokszorosítási engedélyének megtagadása lehetetlenné tette a kérelmező számára bármilyen film terjesztését, beleértve a több mint 1500 filmet, amelyekre az illetékes hatóságok kiadták a forgalmazási tanúsítványokat, miután ellenőrizték, hogy azok nem voltak pornográfok. Nincs bizonyíték arra, hogy a hazai bíróságok mérlegelték a sokszorosítási engedély megtagadásának hatását a kérelmező képességére, hogy terjeszthesse azokat a filmeket, amelyekre forgalmazási tanúsítványa volt, illetve a véleménynyilvánítás szabadságára általánosságban. A hazai bíróságok így nem ismerték el, hogy a jelen ügy a véleménynyilvánítás szabadsága, valamint a közerkölcsök és mások jogai védelme szükségessége közötti konfliktust foglalta magában, és nem mérlegeltek azok között. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának ilyen messzemenő korlátozása, amely megfosztja attól a lehetőségtől, hogy bármilyen audiovizuális terméket terjesszen bármely közönség számára, nem tekinthető indokoltnak. Nem volt észszerű arányossági kapcsolat az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél között. Ennek megfelelően a 10. cikket megsértették. Az ítélethez két párhuzamos véleményt fűztek.
Kóczián Sándor
Az ügy körülményei. Az első kérelmező egy nem kormányzati szervezet, amely azzal a céllal jött létre, hogy oknyomozó újságírást folytasson közérdekű kérdésekben. A második kérelmező újságíró és az egyik alapító tag. 2007-ben a második kérelmező - az első kérelmező nevében eljárva - arra kérte a khashuri kerületi bíróság hivatalát, hogy biztosítson hozzáférést egy büntetőüggyel kapcsolatos iratokhoz. A kérelmét nem indokolta, és röviden jelezte, hogy a bírósági hivatal archívumában tárolt bűnüggyel kapcsolatos anyagokat le kívánja fénymásolni és fényképezni. A bírósági hivatal 2007. augusztusi határozatában kijelentette, hogy a kérelemnek ebben a formájában nem lehet helyt adni, és arra kérte a kérelmezőt, hogy pontosan határozza meg, hogy mely információkat és/vagy dokumentumokat kívánja megszerezni, és milyen célra. A hivatal közölte, hogy a kérdéses büntetőügy iratai minősített nyomozati információkat tartalmaztak, amelyek nyilvánosságra hozatala a különleges nyomozási tevékenységről szóló törvény alapján szigorúan tilos.
A kérelmező nem nyújtott be további pontosítást, ehelyett keresetet nyújtott be a bírósághoz, kérve a határozat megsemmisítését. Nem magyarázta meg a büntetőügy irataihoz való hozzáférés iránti kérelmének célját, csupán arra hivatkozott, hogy a határozat korlátozta a közérdekű információkhoz való hozzáférés jogát, amelyet az általános közigazgatási törvénykönyv 37. § (1) bekezdése rögzített. 2007 decemberében a borjomi kerületi bíróság elutasította a keresetet, megerősítve, hogy az alperes döntése, hogy visszatartja a büntetőügy anyagát a kérelmezőtől, jogszerű volt. 2008 júniusában a tbiliszi fellebbviteli bíróság az alsóbb fokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A harmadik kérelmező ügyvédet 2006 márciusában csalásért ítélték el. 2007 októberében a börtönből arra kérte a tbiliszi városi bíróság hivatalát, hogy
- 120/121 -
küldjék el neki hat, hozzá nem kapcsolódó büntetőügyben a tárgyalás előtti megelőző intézkedéseket kiszabó összes bírósági végzés másolatát. Nem részletezte, hogy az adott információkhoz miért fűződött érdeke. 2007 októberében a hivatal megküldte a bírósági végzések rendelkező részeinek másolatát, kijelentve, hogy a büntetőeljárásról szóló törvénykönyvnek megfelelően csak az őrizetbe vételt elrendelő határozatok rendelkező részei hozhatók nyilvánosságra. A kérelmező ezután bírósági keresetet indított a hivatal ellen azt állítva, hogy a bírósági végzések teljes másolatának megtagadása megsértette az általános közigazgatási törvénykönyv 37. § (1) bekezdése szerinti korlátlan hozzáférési jogát a nyilvános információkhoz. 2008 decemberében a tbiliszi fellebbviteli bíróság a keresetet elutasította. A bíróság szerint a törvény 37. § (1) bekezdése, amely biztosította az államtól származó nyilvános információk megismerésének jogát, és szabályozta a jog gyakorlására vonatkozó eljárást, nem alkalmazandó. 2009 júliusában a legfelsőbb bíróság a kérelmező felülvizsgálati kérelmét elutasította.
A döntés.[21] A kérelmezők panasza szerint a hazai igazságügyi hatóságok megtagadták tőlük a közérdekű információkhoz való hozzáférést. A kérelmezők szerint nem az volt a kérdés, hogy képesek voltak-e újságírói oknyomozást folytatni, hanem hogy jogellenesen tagadták-e meg tőlük a közérdekű információkhoz való hozzáférést. Az első és második kérelmező szerint az, hogy nem voltak képesek hozzáférni a bírósági határozatokhoz, beavatkozásnak minősült a véleménynyilvánítási szabadságuk gyakorlásába. Elismerve azt a tényt, hogy a kért információk hiányában is képesek voltak befejezni újságírói oknyomozásukat, a kérelmezők azzal érveltek, hogy ezen információk nyilvánosságra hozatala lehetővé tette volna számukra egy még jobb újságírói produktum létrehozását. Az illetékes igazságügyi hatóság jogellenesen tagadta meg az őket érdeklő információkhoz való hozzáférést, mivel az anyag nem egy folyamatban lévő, hanem egy már lezárt büntetőügyhöz kapcsolódott. Azzal is érveltek, hogy mivel a büntetőügy anyagát már nyíltan és nyilvánosan megvizsgálták a bíróságon, annak nem közzététele nem szolgálhatja sem az államtitok, sem az eljárásban részt vevő felek személyes adatainak védelmét.
A harmadik kérelmező szerint az általános közigazgatási törvénykönyv 37. § (1) bekezdésében foglalt jog azt jelentette, hogy a hatóságoknak abszolút kötelessége volt nyilvánosságra hozni a birtokukban lévő információkat. Hozzátette, mivel a hat büntetőügy, amelyekről információt kért, volt magas rangú állami tisztviselők ellen folyt - akik jól ismert közszereplők voltak, és akiket különféle korrupciós bűncselekményekkel vádoltak -, a nyilvánosságnak joga volt ahhoz, hogy megismerjen minden részletet a büntetőeljárásokról. A kérelmező azt is állította, hogy általában véve a hazai bíróságok határozataihoz való teljes körű hozzáférés elősegíti az átláthatóság és az elszámoltathatóság alapelveit.
A kormány szerint nem történt beavatkozás az első és a második kérelmező információ megismeréséhez fűződő jogába, mivel az őket érdeklő bírósági határozatokhoz való hozzáférés hiányában is képesek voltak befejezni oknyomozásukat. Annak eredményeit egy videóban tették közzé, amelyet feltöltöttek az első kérelmező hivatalos YouTube-csatornájára. A kormány szerint a harmadik kérelmező átlagpolgárként kért hozzáférést a bírósági határozatokhoz. Nem volt újságíró, és nem állt kapcsolatban más "társadalmi házőrzővel" ('social watchdog'), ezért a véleménynyilvánítás szabadságához való joga korlátozottabb volt. Nem lehet azt mondani, hogy a kérelmező azért kért hozzáférést a releváns információkhoz, hogy hozzájáruljon egy nyilvános vitához.
A Bíróság mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy ez az egyik első eset a Nagytanácsnak a Magyar Helsinki Bizottság ügyben[22] hozott ítéletét követően, amely az ítéletben elismert információkhoz való hozzáférés jogának korlátait és a 10. cikk alkalmazhatóságát vizsgálja. A Bíróság megismételte, hogy a 10. cikk nem ruházza fel az egyént a hozzáférés jogával a hatóságok birtokában lévő információkhoz, és nem rója a kormányra azt a kötelezettséget, hogy ilyen információt közöljön az egyénnel. Ugyanakkor ilyen jog vagy kötelezettség először is akkor merülhet fel, amikor az információ közzétételét jogerőre emelkedett bírósági végzés rendelte el, és másodszor akkor, amikor az információhoz való hozzáférés az egyén véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlásához járul hozzá. Azt, hogy a hozzáférés megtagadása milyen mértékű beavatkozásnak minősül a véleménynyilvánítás szabadságába, minden egyes esetben értékelni kell az eset körülményeinek fényében. Annak meghatározásához, hogy a 10. cikk alkalmazható-e, amikor a hatóság megtagadja az információk nyilvánosságra hozatalát, a helyzetet a következő kritériumok alapján kell értékelni: a) a kért információk célja; b) a keresett információk természete; c) az információt kereső különleges szerepe a nyilvánosság számára történő "megismerésben és közlésben"; d) az információk készen és rendelkezésre álltak-e.
Habár az első és a második kérelmező újságírói szerepe vitathatatlanul összeegyeztethető volt az állam birtokában lévő információkhoz való hozzáférés jogával, nem lehet azt állítani, hogy az információkérésük célja eleget tett a 10. cikk szerinti releváns kritériumoknak. Ennek oka, hogy a hazai eljárások
- 121/122 -
során nem határozták meg a büntetőügy irataiba történő betekintés iránti kérelmük célját. Soha nem indokolták meg az illetékes bírósági hivatalnak, hogy a dokumentumok miért voltak szükségesek az információk megismeréséhez és közléséhez fűződő szabadságuk gyakorlásához. A hazai hatóság kifejezetten felhívta a kérelmezőket, hogy tisztázzák a kérelmük célját. Sőt, a hatóság kifejezte készségét, hogy felülvizsgálja elutasítását, amint megkapja a szükséges információkat a kérelmezőktől. Azonban figyelmen kívül hagyták ezt a lehetőséget, és úgy döntöttek, hogy beperlik a hatóságot, amiért megsértette az állítólagos jogukat, hogy korlátlanul hozzáférjenek az állam birtokában lévő közérdekű információkhoz. Ennek kapcsán azonban meg kell ismételni, hogy a 10. cikk nem ruházza fel az egyént a hozzáférés abszolút jogával a hatóságok birtokában lévő információkhoz.
A Bíróság rámutatott, hogy a kérelmezők a keresett információk hiányában is folytatni tudták újságírói oknyomozásukat. Így anélkül, hogy megvárták volna az igazságügyi hatóság ellen indított eljárás eredményét, befejezték az oknyomozást, és annak eredményeit a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tették. Más szavakkal, a jelen ügy sajátos körülményeiből arra lehet következtetni, hogy a két kérelmező által kért hozzáférés a bűnügyi anyaghoz nem volt releváns a véleménynyilvánítási szabadságuk hatékony gyakorlásához. Valóban, a második kérelmező elismerte a hazai bíróság előtt, hogy újságíróként nem volt szüksége az információkra, és pusztán elvi kérdés volt számára, hogy a bíróság elismerje az állam birtokában lévő nyilvános információkhoz való hozzáférés korlátlan jogát.
Ami a harmadik kérelmezőt illeti, ugyancsak nem magyarázta meg az illetékes bírósági hivatalnak, hogy mi a célja a bírósági határozatok másolatainak megszerzésére irányuló kérelmének, amely lehetetlenné tette a Bíróság számára annak elfogadását, hogy a kért információ hozzájárult a véleménynyilvánítási szabadsága gyakorlásához. A legfontosabb, hogy nem világos, hogy a harmadik kérelmező társadalomban betöltött szerepe miként felelt meg az Egyezmény 10. cikke szerinti releváns kritériumnak. A kérelmező nem volt sem újságíró, sem "társadalmi házőrző". Nem tisztázta a Bíróság előtt, hogy hogyan javíthatja a nyilvánosság hírekhez való hozzáférését vagy az átlátható kormányzás ('public governance') érdekét szolgáló információk terjesztésének megkönnyítését azáltal, hogy megkapja a letartóztatási határozatok másolatát hat büntetőügyben. A Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy a hazai igazságügyi hatóságtól kért információk megfeleltek a 10. cikk szerinti közérdek tesztjének. Elismerve annak az elvnek a fontosságát, hogy a bírósági határozatokat nyilvánosan kell kihirdetni, és valamilyen formában hozzáférhetővé kell tenni a nyilvánosság számára a jó igazságszolgáltatás és az átláthatóság érdekében, a Bíróság szerint a követelmény, miszerint a kért információnak meg kell felelnie a közérdek tesztjének a nyilvánosságra hozatalhoz, eltérő a dokumentum tárgyára való tekintettel. Ami azt a kérdést illeti, hogy a kért dokumentumok tárgya közérdekű-e vagy sem, a kérelmező arra korlátozta érveit, hogy a kért bírósági határozatok volt magas rangú állami tisztviselők ellen indult büntetőügyeket érintettek. A Bíróság azonban úgy vélte, az a tény, hogy a vádlottak jól ismert közszereplők voltak, önmagában nem volt elegendő ahhoz, hogy igazolja a 10. cikk alapján a folyamatban lévő büntetőeljárásokban hozott bírósági végzések teljes másolatának nyilvánosságra hozatalát, beleértve azokat a részeket is, amelyek az alkalmazandó hazai jog szerint nem minősültek nyilvános információknak. Valóban, a közérdek aligha azonos a közönség kíváncsiságával. A 10. cikk alkalmazhatóságával és a beavatkozás létével kapcsolatos megfontolások elegendőek a Bíróság számára ahhoz a következtetéshez, hogy a 10. cikket egyik kérelmező esetében sem sértették meg.
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 41261/17. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2019. július 9-én kelt ítélete.
[3] 74438/14. számú kérelem.
[4] 44009/05. számú kérelem, az EJEB 2008. március 27-én kelt ítélete.
[5] A Bíróság 2019. október 3-án kelt ítélete
[6] Stanev Bulgária elleni ügye. 36760/06. számú kérelem, a Bíróság 2012. január 17-én kelt ítélete (241. bek.).
[7] Nataliya Mikhaylenko Ukrajna elleni ügye. 49069/11. számú kérelem, a Bíróság 2013. május 30-án kelt ítélete (36. bek.).
[8] A Bíróság a már hivatkozott Stanev-ügy kapcsán végzett összehasonlító elemzésre hivatkozott, amely kimutatta, hogy akkor a vizsgált húsz nemzeti jogrendszer közül tizenhét biztosította a cselekvőképességtől megfosztott személyek számára a közvetlen bírósághoz forduláshoz való jogot.
[9] A Bíróság a Shtukaturov- és Lashin-ügyekre hivatkozott (44009/05. és 33117/02. számú kérelmek, a Bíróság 2008. március 28-án és 2013. január 22-én kelt ítéletei). A Bíróság mindkét ügyben megállapította, hogy a belföldi eljárásban a kérelmező mentális betegsége "típusának és mértékének" meghatározása megoldatlan maradt, mivel az orosz törvények nem rendelkez-
- 122/123 -
tek a cselekvőképesség korlátozásának köztes formájáról, a cselekvőképességtől való megfosztás csak teljes egészében történhetett meg.
[10] 24816/14. és 25140/14. számú kérelmek.
[11] Szlovéniában a község (občina) több települést összefogó, saját önkormányzattal rendelkező közigazgatási egységet jelöl.
[12] A Bíróság 2020. március 20-án kelt ítélete.
[13] Ezeket a döntés 22., illetve 35. bekezdése részletezi.
[14] 48310/16., 59663/17. számú kérelmek.
[15] Az EJEB 2019. április 30-án kelt ítélete.
[16] 47542/07. számú kérelem.
[17] Az EJEB 2019. július 25-én kelt ítélete.
[18] 25047/05. számú kérelem.
[19] Az EJEB 2019. szeptember 10-én kelt ítélete.
[20] 44920/09., 8942/10. számú kérelmek.
[21] Az EJEB 2020. január 30-án kelt ítélete.
[22] 18030/11. számú kérelem, a Nagykamara 2016. november 8-án kelt ítélete. Az ítélet összefoglalóját lásd: Fundamentum, 2017/1-2. 76-81.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, ELTE TáTK.
[2] A szerző PhD-hallgató; ELTE TáTK.
[3] A szerző jogász.
Visszaugrás
