Király Miklós: Egyetemek és egyetemi autonómia Európában (KJSZ, 2017/2., 4-6. o.)

Az oktatás, a felsőoktatás elválaszthatatlanul kapcsolódik a kultúrához, a kultúra és a tudás továbbadásához.[1] Az egyetemekre pedig joggal utalhatunk úgy, mint Európa kulturális egységének pilléreire, mert az universitas nemcsak a középkori kereszténység fontos támasza, hanem egyben a kontinens spirituális közösségének, integrációjának kifejezője is volt, hiszen főbb vonalakban az egész földrészen azonos tananyag szerint folyt az oktatás. A hét szabad művészet stúdiumai éppúgy például szolgálhatnak erre, mint a korabeli jogi képzésben is fellelhető közös elemek, különös tekintettel a római jog és kánonjog oktatására.[2] De ezt a közös európai kulturális örökséget testesítik meg az egyetemi könyvtárak nagyszerű gyűjteményei Salamancától

- 4/5 -

Krakkóig és Budapestig éppúgy, mint az egyetemek hagyományos autonómiája vagy az egyetemi szokások évszázados szimbólumrendszere.

Az Egyetem - igazi európai jelenség és eredmény. Itt, és nem más földrészeken született és szökkent szárba. Egyik legfontosabb jellemzője pedig éppen az autonómia, a függetlenség, a szabadság, a nemzetközi nyitottság. Mert ez biztosítja, hogy az alkotó emberek tudománya "szabadon tenyésszen".[3] Ez garantálja a tudás át­adását és újrateremtését nemzedékről nemzedékre, és hogy az oktatás kétkedő, elemző, vitatkozó lehessen.

Az egyetemi autonómia századok alatt, drámai fordulatokban sem szűkölködő küzdelmek során alakult ki, mert a függetlenséget meg kellett védelmezni a királyokkal, a helyi egyházi hatalmasságokkal és a városokkal szemben is.[4] Ami az egyetemek mai helyzetét illeti, státusuk természetesen nem válaszható el az állami oktatási, felsőoktatási politikától. Az állam költségvetési támogatást nyújt, professzorokat nevez ki, épületeket biztosít, képzési követelményeket fogalmaz meg és szabályoz. Ráadásul a hatalom néha ma sem szereti az egyetemet, az éles nyelvű oktatókat és a nyugtalan hallgatókat. De a jó kormányzás, a jó politika azt is tudja, hogy az autonóm egyetemek nélkülözhetetlenek, mert egyszerűen nincs tudományos fejlődés nélkülük, ami pedig létfontosságú a modern társadalmak számára. Ebben európai konszenzus van, ahogy a következők is bizonyítják.

A Magna Charta Universitatum 1988-ban látott napvilágot, Bolognában - az első egyetem megalapításának 900. évfordulóján írták alá, 388 rektor - köztük az ELTE rektora is -, Európa minden szegletéből és más földrészekről. Az ünnepélyes dokumentum sok évszázados hagyományokra hivatkozva rögzítette az ezredvég egyetemének küldetését, működésének alapelveit, és feladatai teljesítésének eszközeit. Az intézményi autonómiát, a sokféleséget legfőbb elvként fogalmazta meg, amelyet az oktatás és kutatás egysége, az akadémiai szabadság kívánalma követ: "A földrajzi helyzetből és a történelmi hagyományokból fakadóan különbözőképpen megszervezett társadalmakon belül az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai, gazdasági és ideológiai hatalommal szemben függetlennek kell lennie."[5]

Természetesen más európai dokumentumokban, sőt EU jogforrásokban is megjelenik az akadémiai szabadság. Az Európai Unió Alapjogi Kartájának 13. cikke rendelkezik a művészi és tudományos szabadságról. Ennek értelmében "[a] művészeteknek és kutatásoknak mindenféle megszorítástól menteseknek kell lenniük. Tiszteletben kell tartani a tudomány szabadságát."[6] A rendelkezés nyilvánvalóan a gondolat és véleménynyilvánítás szabadságával visel közeli rokonságot, tulajdonképpen annak kibontása egyetemi szinten. Az autonómia mindennek az előfeltétele. Az Alapjogi Karta az Európai Unió intézményeire, valamint a tagállamokra kötelező, amennyiben azok uniós jogot alkalmaznak. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy kötelező alkalmazási körén kívül is képvisel egy értékrendet, amelyet az EU tagállamai osztanak.

Az egyetemi szabadságnak, autonómiának természetesen számos eleme van, éppen ezért számos ponton sérülhet. Az Európai Egyetemi Szövetség (European University Association, EUA) megkülönbözteti az akadémiai, szervezeti, pénzügyi és személyzeti autonómiát.[7] Az akadémiai autonómiához tartozik például az oktatási programok meghatározásának szabadsága, a kutatások szabadsága, és az is, hogy milyen mértékben hozható önálló döntés a felvehető hallgatókról és a felvételi követelményekről. Természetesen mindegyik elem fontos, mivel közvetve hatnak egymásra, és együttesen határozzák meg az egyetemi autonómia szintjét. Részletesen Nagy Marianna kollégám tanulmánya bontja ki az autonómia elemeit.[8] Az EUA rangsorolja is az országokat abból a szempontból, hogy milyen mértékben biztosított az egyetemi autonómia. Ennek alapján Magyarország a következő helyezéseket érte el: akadémiai: 16., szervezeti: 23., pénzügyi: 28., személyzeti: 22. Ezzel szemben például az egykori Szovjetunió kényszerű tagja, Észtország egészen más mutatókkal büszkélkedhet az értékelt szempontokat illetően: akadémiai: 1., szervezeti: 5., pénzügyi: 4., személyzeti: 1.[9] Nyilvánvaló, hogy nem lehet minden ország minden mutató tekintetében dobogós helyezett, de a két adatsor mégis minőségi különbséget mutat Észtország javára.

Egyébként hasonló, de még részletesebben kidolgozott tényezőkkel mérte az OECD is az egyetemek autonómiáját. Az elemzés itt egyebek mellett kiterjedt arra, hogy az egyetemek tulajdonában vannak-e az épületek és felszerelések, vehetnek-e fel kölcsönt, mennyire szabadon alakítják költségvetésüket az általuk elérni kívánt célok érdekében. A 2003-ban publikált vizsgálat szerint jellemzően az európai, illetve európai hagyományokra épülő egyetemek rendelkeztek ezeken a területeken teljes vagy részleges döntési szabadsággal, míg a japán, dél-koreai vagy török intézmények csak jóval szűkebb keretek között mozoghattak.[10]

Érdemes tágabb összefüggésrendszerben is vizsgálni az Európai Unió hatását az egyetemi világra, amely összetettebb annál, mint ahogy első pillanatra látszik. Közhely, hogy az oktatás elsősorban nemzeti hatáskör, ahol az Uniónak csak kisegítő szerepe lehet. S valóban, ha az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz) 6. cikkére pillantunk, az oktatást is itt találjuk, számos más olyan területtel egyetemben, ahol az Unió csak a tagállamok intézkedéseit támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedések végrehajtására rendelkezik hatáskörrel. Hasonlóképpen, ha az EUMSz "Oktatás, szakképzés, ifjúság, sport" címét, különösen a 165. cikket nézzük, az európai integrációnak csak szerény hatáskörei vannak ezen a területen: az Unió a tagállamok közötti együttműködés ösztönzésével és szükség esetén tevékenységük támogatásával és kiegészítésével hozzájárul a minőségi oktatás fejlesztéséhez, ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartja a tagállamoknak az oktatás tartalmára és szervezeti felépítésére vonatkozó hatáskörét, valamint kulturális és nyelvi sokszínűségüket. Az Európai Unió fellépésének célja egyebek között: