A pénzügyi lízing és a faktoring polgári jogi megítélése hosszú ideje bizonytalan. Számos bírósági határozat és a szakirodalom is foglalkozott e kérdéssel. A válaszok közös halmazát abban lehet összefoglalni, hogy ezek olyan atipikus szerződések, amelyek különböző szerződéstípusok elemeit tartalmazzák. A pénzügyi lízing alkotóelemei között szóba jön az adásvétel (részletvétel), a bérlet és a hitel (kölcsön), a faktoring esetében pedig az engedményezés, az adásvétel, a hitel (kölcsön) és a megbízás. Az általunk ismert válaszok azonban nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miként férnek meg egymás mellett, egy ügyleten belül ezek az alapvetően különböző jogintézmények; ezen ügylettípusok eltérő jellegzetességei közül melyik a meghatározó a pénzügyi lízing és a faktoring polgári jogi karaktere szempontjából. Márpedig vannak olyan kérdések, amelyeket nem lehet megválaszolni anélkül, hogy meghatároznánk az adott ügylet alapvető jellegzetességét. Az egyik legfontosabb ilyen kérdés az, hogy miként alakul a lízingbeadó és a faktor, illetve a lízingbe adott vagyontárgy és a faktorált követelés helyzete abban az esetben, ha a lízingbevevő, illetve a szállító (az új Ptk. szóhasználatában: adós) ellen felszámolási eljárás indul. Csőke Andrea és Juhász László a pénzügyi lízing kapcsán alapos áttekintést adott az e kérdéssel kapcsolatos bírósági gyakorlatról, és kifejezték azt a véleményüket, hogy e gyakorlat megváltoztatására az új Ptk. alapján sincs szükség (Csőke Andrea-Juhász László: A pénzügyi lízingszerződésből eredő követelések érvényesítése a csőd- és felszámolási eljárásokban. Gazdaság és Jog, 2014/3., 8-13. o.). Úgy gondoljuk, a cikkből világosan kiderül, hogy a bírói gyakorlat nem nézett szembe a pénzügyi lízing ügyletekben lévő ellentmondó elemekből fakadó kérdésekkel, ezért ezeket az ügyleteket nem a tényleges tartalmuknak megfelelően kezeli. A cikk kiindulópontja az, hogy a pénzügyi lízing finanszírozási jogviszony, ennek ellenére, a szerzők nem látnak problémát sem abban, hogy a bírósági gyakorlat a lízingbeadót tekinti tulajdonosnak, sem pedig abban, hogy ugyanez a gyakorlat megköveteli a lízingtárgy értékével való elszámolást. Amint alább igyekszünk kimutatni, ugyanezek az ellentmondások állnak fenn a faktoring felszámolási lejárásban való kezelése esetén is. Megítélésünk szerint ez a gyakorlat a régi Ptk. alapján sem volt megfelelő, az új Ptk. alapján pedig kifejezetten tarthatatlan. Bár a bírósági gyakorlat útján is kezelhető lenne a probléma, a jogbiztonságot igazán az szolgálná, ha a Cstv. az új Ptk.-val összhangban álló, egyértelmű, specifikus szabályokat tartalmazna a pénzügyi lízing és a faktoring kezelésére a felszámolási eljárásban.
A Ptk. újdonságai közül elsőként azt kell kiemelni, hogy a törvény egyértelművé tette azt, hogy a jogok és a követelések átruházása, a tulajdonátruházással egyezően, jogcímes ügylet, tehát az engedményezésre különböző jogcímek alapján kerülhet sor [6:193. § (2) bek.]. Az új Ptk. alapján a faktoring egy tulajdonszerzési jogcím (6:405. §), és a pénzügyi lízing is egy olyan ügylet, amely - ha nem is tekinthető a tulajdonszerzés jogcímének - jelentősen módosítja a lízingbeadó tulajdonjogának tartalmát: bár a lízingbeadó jellemzően adásvétel útján válik tulajdonossá, tényleges tulajdonosi pozícióját az adásvétel és a lízingszerződés együttesen határozza meg, hiszen ez utóbbi az, amely ténylegesen rögzíti a tulajdonszerzés célját és a tulajdonjog tartalmának ebből fakadó korlátait is (6:409. §). A tulajdonszerzés jogcíme különösen fontos a pénzügyi lízing és a faktoring felszámolási eljárásban való kezelése szempontjából, hiszen ez határozza meg az átruházás jellegét és tényleges tartalmát, amelynek alapján meg lehet határozni, hogy az átruházást követően melyik felet illeti meg a faktorált követelés, illetve a lízingelt vagyontárgy gazdasági értelemben vett tulajdona.
Az új Ptk. jelentősen átalakította a pénzügyi lízing és a faktoring polgári jogi megítélését. Amint fentebb említettük, korábban a joggyakorlat odáig jutott el a lízinggel és a faktoringgal kapcsolatban, hogy ezek atipikus vagy vegyes szerződések, de képtelennek bizonyult megragadni ezeknek az ügyleteknek a lényegi elemét. Ezen a helyzeten alapvetően változtatott az új Ptk., amelyik önálló szerződéstípusként szabályozta a faktoringszerződést és a pénzügyi lízingszerződést, méghozzá a Hatodik Könyv "A hitel- és számlaszerződések" címet viselő XX. Címében. Az új Ptk. alapján egyértelmű, hogy e szerződéstípusoknak két jellegadó sajátosságuk van: egyrészt a finanszírozási (hitelezési) elem domináns jelenléte, másrészt pedig az, hogy a finanszírozó megszerzi az adósnak azt a vagyontárgyát, amely a finanszírozás elsődleges fedezetéül (biztosítékául) szolgál. Faktoring esetén ez a vagyontárgy az adós harmadik személlyel szembeni, általában áruértékesítésből vagy szolgáltatásnyújtásból származó követelése, pénzügyi lízing esetén pedig az adós gazdálkodásához szükséges ingó vagy ingatlan dolog.
A faktoring és a lízing egyaránt finanszírozási ügylet, a kettő közötti eltérések a finanszírozás alapjául szolgáló vagyontárgy eltérő jellegzetességeiből fakadnak. Pénzügyi szempontból a vállalkozás dologi eszközei és harmadik személyekkel szembeni követelései egyaránt befagyott, nem likvid pénzértéket testesítenek meg, tágabb gazdasági szempontból azonban eltérően viselkednek. A dologi eszközök szükségesek a termelő vagy egyéb gazdasági tevékenység folytatásához, hasz-
- 17/18 -
nos módon részt vesznek a vállalkozás működésében, és e folyamat során, fokozatosan "olvad ki" pénzbeli értékük. Ezzel szemben a követelések kényszerű melléktermékei e tevékenységnek, nincs más rendeltetésük, mint hogy várjanak arra a pillanatra, amikor esedékessé válnak, és az adós teljesítése révén realizálódik pénzértékük. Ebből következik a lízing és a faktoring eltérő természete is: míg lízing esetében jellemzően (tehát a visszlízing esetének kivételével) az eszközök bővítése a cél, az ügylet az új eszköz megszerzését finanszírozza, a faktoring viszont a követelés - a tevékenységhez nem szükséges vagyontárgy - esedékesség előtti pénzzé tétele révén járul hozzá a vállalkozás finanszírozásához.
Amint erre fentebb már utaltunk, és a Legfelsőbb Bíróság alább idézett határozata (BH 1998.496.) is mutatja, a tulajdonszerzés jogcíme, az adott esetben az ügylet finanszírozási célja alapvetően meghatározza a lízingbeadó, illetve a faktor tulajdonjogának tartalmát és jellegét. A pénzügyi lízing tárgyát képező vagyontárgy az ügylet tartama alatt nem csupán az adós birtokában és használatában áll, hanem a lízingtárggyal kapcsolatos kockázatok és költségek is a lízingbevevőt terhelik, és az irányadó számviteli szabályok szerint ő jogosult e vagyontárgyakkal kapcsolatos értékcsökkenést is elszámolni. Faktoring esetén, ha lehet, a Ptk. még egyértelműbben fejezi ki a hitelezői viszonyt. Formálisan ez megjelenik abban, hogy a Ptk. a faktor ügyfelét adósnak nevezi, és több tekintetben az ügyletre a kölcsönszerződés szabályait rendeli alkalmazni (6:408. §). Tartalmilag pedig a Ptk. az adós kötelezettségét olyan feltételes kötelezettségként írja le, amely akkor áll be, ha az engedményezett követelés kötelezettje esedékességkor nem teljesít. A faktoring tehát abban különbözik a közönséges kölcsöntől, hogy a törlesztés normál esetben a harmadik személy kötelezett teljesítése révén történik; ha azonban e teljesítés körül bármi probléma adódik, felszínre kerül az, ami addig háttérbe szorult, de mindvégig jelen volt: az ügylet kölcsönjellege és, ebből adódóan, az adós fizetési kötelezettsége.[1] Az új szabályok alapján egyértelmű, hogy követeléshez kapcsolódó kockázatok, a követelés engedményezése ellenére, továbbra is az engedményező adóst terhelik, a követelés engedményezésének jogcíme nem adásvétel, és a követelés átruházása nem végleges, hanem feltételes: a harmadik személy mulasztása esetén a követelés visszaszáll az engedményezőre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
