Az egyenlő bánásmód általános elvének megsértéséből számos jogsérelem, ebből adódóan jogvita származhat bármilyen típusú jogviszonyban, de ez különösen igaz a munkaviszonyra nézve. Az így kialakuló diszkriminációs ügyek bonyolultak és kifejezetten érzékeny területet érintenek, ugyanis a diszkrimináció bármely formája gyakorlatilag az emberi méltósághoz való jog sérelmét jelenti.[1]
Többek között az imént említett tényezők miatt szükséges a diszkriminációs ügyeket az általánostól bizonyos mértékig eltérően kezelni, ugyanis hatékony jogorvoslatot csak úgy lehet garantálni a jogában megsértett félnek, ha az eljárás során kedvezményekben részesül, konkrétan olyan kedvezményekben, amelyek biztosítják azt, hogy a diszkrimináció bekövetkeztét ne neki kelljen bizonyítania, vagyis fordított - megosztott - bizonyítási teher érvényesül. A diszkriminációs ügyekben a bizonyítási eljárásról - így a bizonyítás szabályairól - általánosságban elmondható, hogy azok alapvető szerepet játszanak a jogvédelem hatékonyságában, ugyanis végeredményben a felek által előadott bizonyítékok döntik azt el, hogy történt-e diszkrimináció az adott esetben.[2] Mindebből az is következik, hogy végeredményben a bizonyítási teher megosztásának szabályai határozzák meg az antidiszkriminációs joganyag effektivitását.[3]
Azért tartom különösen fontosnak az e témával való foglalkozást, mert sem a magyar, sem pedig az uniós joganyagban nem alakult ki mostanáig a bizonyítási teher megfordításának egységes értelmezése, miközben az ezzel kapcsolatos kérdések eldöntése kulcsfontosságú a diszkriminációval szembeni küzdelem jogi eszközei között. Maga a szabályozás, illetve a releváns joggyakorlat is, de facto a foglalkoztatással összefüggésben felmerülő hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatban került kidolgozásra, így a következő néhány oldalban - az irányelvi szabályozás áttekintése után - az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) vonatkozó esetjoga kerül elemzésre a jogalkalmazás újabb fejleményei és a leginkább vitatott kérdések mentén haladva.
Mind a vonatkozó esetjog, mind pedig a normaanyag a jelenleg már nem hatályos 97/80/EK irányelvben lefektetett alapokra épül, a joggyakorlat pedig folyamatosan fejlődik és bővül. A jelenleg hatályos szabályozást az egyenlő bánásmód elvét védett tulajdonságként szabályozó irányelvek - 2006/54/EK irányelv 19. cikk (1) bekezdés, 2000/78/EK irányelv 10. cikk (1) bekezdés és 2000/43/EK irányelv 8. cikk (1) bekezdés - tartalmazzák, azonban arra való tekintettel, hogy ezeknek az irányelveknek a jogvédelmi mechanizmusa nagyon hasonló egymáshoz, a bizonyítási teher előírásai lényegében azonosak mindhárom irányelvben.
A bizonyítási teher megosztásának eredeti szabályait tartalmazó 97/80/EK irányelv kifejezetten a nemi alapú diszkrimináció esetére fogalmazta meg a szabályokat és elveket, így a védett tulajdonságok körének kibővülése mellett abban a tekintetben is tovább fejlődött a szabályozás, hogy a fordított bizonyítási teher gerincét jelentő felperesi valószínűsítési és alperesi bizonyítási kötelezettséget markánsabban választja el egymástól; ezáltal kiemelve a felperes valószínűsítési kötelezettségét.[4]
E speciális bizonyítási szabályok középpontjában a peres felek eltérő bizonyítási kötelezettsége áll, ami a diszkriminációval sújtott fél oldalán valószínűsítésként, az eljárás alá vont oldalán pedig bizonyításként jelentkezik. Fontos megjegyezni, hogy valószínűsítés és bizonyítás között nemcsak szóhasználatbeli eltérést fedezhetünk fel, hanem ez valójában két eltérő szintű igazolást jelölő fogalompár, amiből a valószínűsítést kell alacsonyabb szintűnek, ilyen módon "könnyebbnek" tekinteni. Lényegében ez az elvi alapú, ugyanakkor kifejezetten gyakorlati szempontokat érvényre juttató differencia teremti meg a munkavállaló kedvezőbb helyzetét, amely a felek eltérő pozíciói és bizonyítási lehetőségei miatt véleményem szerint mindenképpen indokolt.[5]
Megemlítendő sajátossága továbbá e speciális megosztási szabályoknak az is, hogy a diszkriminációs tárgyú eljárás során a felperesnek kell elsőként valószínűsítenie, hogy őt diszkrimináció érte, majd ennek sikeressége esetén az eljárás alá vontnak van lehetősége bizonyítania azt, hogy nem történt sem közvetlen, sem pedig közvetett hátrányos megkülönböztetés. E valószínűsítés azt jelenti az irányelvek szerint, hogy olyan látszatot kell keltenie a felperesnek, amiből diszkriminációra lehet következtetni, de az irányelvek nem bizonyosságot kívánnak meg, csupán olyan tények felhívását, amelyek alapján valószínűsíthető a diszkrimináció bekövetkezte. A jogában megsértett félnek pedig még az alperes sikeres bizonyítása esetén is van lehetősége azt
- 42/43 -
bizonyítani, hogy az alperes ennek ellenére megsértette vele szemben az egyenlő bánásmód elvét. Látható tehát, hogy a bizonyítás e szakaszában már a felperest is bizonyítási kötelezettség terheli, mint ahogyan figyelemre méltó az is, hogy az irányelvi szabályok ilyen módon is garantálni kívánják a felperes számára a hatékony jogvédelmet. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy az irányelvek e főszabályhoz képest még kedvezőbb szabályok bevezetését is lehetővé teszik a tagállamok számára.[6]
Mindemellett szót kell ejtenünk e látszólag egyértelmű és áldozatvédő szabályozás árnyoldaláról is, ugyanis - bár a joggyakorlat elemzésével mindenképpen tisztul a kép, de - az irányelvi szabályok lényegében már megfogalmazásukban olyan ellentmondásokat hordoznak, amelyek csak megfelelő és határozott jogértelmezéssel oldhatók fel. Felvethető továbbá az is problémaként, hogy a fentebb kifejtetteknek megfelelően az irányelvi szabályok alapkoncepciója az áldozatvédelemre, vagyis a felperes érdekeinek védelmére épül, mégis úgy tűnik, hogy a jogalkotó, de lényegében a jogalkalmazó sincs feltétlenül tekintettel ezekre a fontos érdekekre.
Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az irányelvi normák eleve rosszak és használhatatlanok lennének, de a bizonyítási teher megosztását övező jogi probléma komplexitására tekintettel célszerű volna egyértelműbben fogalmazni, vagy legalábbis a Bíróságnak kellene kiutat mutatnia abból a jogi útvesztőből, ami a bizonyítási teher megfordítása körül alakult ki az elmúlt években. A legfontosabb feladat tehát a helyes értelmezés megtalálása és továbbfejlesztése a joggyakorlatban.
E komplexitásból és bonyolultságból adódik az is, hogy az idézett irányelvi rendelkezések valószínűleg nem tudják elérni céljukat, hiszen hiába lehet egyetérteni azok tartalmával, ha túlságosan bonyolultak és homályosak ahhoz, hogy a jogalkalmazásban könnyen kialakulhasson olyan hatékony formula, ami valóban a diszkrimináció vélt vagy valós áldozatait védi. E jelenség jól látszik az alább bemutatandó európai bírósági döntésekben is, azonban nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a negatívumokat kizárólag a jogalkotó számlájára írjuk, hiszen ugyanilyen komoly - ha nem komolyabb - felelőssége van magának a Bíróságnak is; mivel a Bíróság számos esetben megkapta a lehetőséget arra, hogy tisztázza ezeket az ellentmondásokat, de úgy tűnik, hogy ezzel a lehetőséggel mostanáig nem tudott élni. Mindezek az ellentmondások pedig kétségkívül a jogvédelem szintjének csökkenéséhez, és a fentebb részletezett felperesi előnyök elvesztéséhez vezethet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
