Terrorizmuson általánosságban polgári személyek ellen irányuló, valamilyen politikai vagy ideológiai célkitűzés elérése érdekében végrehajtott erőszakos cselekményt értünk.[1] A nemzetközi közösségnek a terrorizmus átfogó jogi definíciójának megalkotására irányuló törekvései ellenére a már létező, terrorizmus-ellenes nemzetközi jogi dokumentumok a jelenségnek csak egyes "szektorális" elemeit érintik.[2] Az Egyesült Nemzetek Szervezete (a továbbiakban: ENSZ) keretében eddig létrejött nemzetközi jogi dokumentumok legfőbb célkitűzése az volt, hogy a terrorizmus elleni multilaterális küzdelem kereteit, a tipikus terrorista cselekmények, például a repülőgép-eltérítés, a túszszedés, a bombamerényletek, a nukleáris terrorizmus, valamint a terrorizmus finanszírozásának bűncselekménnyé nyilvánítását, ezek megelőzését, továbbá a hírszerző, illetve nemzetbiztonsági szolgálatok közötti információcserét és a tagállamok közötti jogsegélyt biztosítsák.[3]
Az élethez való jog az olyan magas szintű nemzetközi jogi dokumentumok, mint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: PPJNE)[4] vagy az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye)[5] által is védett alapjog, amelyet az állam még rendkívüli helyzetben sem korlátozhat. Az állam nemcsak az élet kioltásától köteles tartózkodni, hanem a joghatósága alá tartozó személyek életének védelméről is gondoskodni köteles. Az államnak az emberi élet és a személyes biztonság védelmére vonatkozó kötelezettsége kiterjed arra is, hogy a jövőbeni terrorista támadásokat lehetőség szerint megelőzze vagy megakadályozza, és gondoskodjon az elkövetők felelősségre vonásáról.[6] Az állam az emberi élet védelmére irányuló kötelezettsége körében hatékony megelőző intézkedéseket köteles foganatosítani az olyan személyek védelme érdekében, akiről tudható, vagy legalább gyanítható, hogy az életüket egy másik személy által tervezett bűncselekmény veszélyezteti.[7]
A "nemo trenetur prodere seipsum" elve szerint azonban senki sem köteles magára nézve terhelő tanúvallomást tenni; vagyis senki sem kényszeríthető arra, hogy az önmagával szembeni bizonyítékok szolgáltatásával járuljon hozzá a saját az elítéléséhez.[8] A PPJNE 14. cikk (3) bekezdésének g) pontja alapvető emberi jogként rögzíti, hogy senkit "ne lehessen kényszeríteni arra, hogy saját maga ellen tanúskodjék, vagy beismerje bűnösséget".
A Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen végrehajtott 200l. szeptember l1-i támadásokat követő társadalmi sokk, a nyomozás nehézségei, különösen az esetlegesen már eltervezett, jövőbeni támadások megelőzésének kényszere súlyos teherként nehezedtek a rendészeti szervekre. A komoly társadalmi és politikai várakozásokkal teli helyzetben gyakorlati kérdésként merült fel, hogy melyek azok a különleges kihallgatási módszerek, amelyek rendszeres alkalmazását a rendészeti szervek számára engedélyezni kellene. Még néhány közismerten liberális szakértő, köztük Alan Dershowitz, a Harward Egyetem jogászprofesszora is azon az állásponton voltak, hogy a terroristagyanús személyek kihallgatását végző tisztviselők számára a kiemelten fontos információk megszerzése érdekében fizikai erőszak, sőt szükség esetén akár kínzási módszerek alkalmazását is engedélyezni kellene.[9]
Az elmúlt években a hazai jogirodalomban is megjelentek azzal a kérdéssel foglalkozó írások, miszerint megengedheti-e a jogállam, hogy az egyént a közösség érdekeire hivatkozva, testi, lelki fájdalom okozásával bírják rá az ártatlan áldozatok életét veszélyeztető támadások megelőzése szempontjából életbevágóan fontos információk közlésére.[10]
Ennek a dolgozatnak a célja, hogy négy, eltérő alkotmányos hagyományokkal rendelkező, azonban a terrorizmus elleni küzdelem gyakorlati nehézségeivel szembesülő állam, Nagy-Britannia, Izrael, Németország és az Amerikai Egyesült Államok példáján keresztül a kínzást, illetve a más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot megvalósító kihallgatási módszerek nemzetközi jogi, illetve alkotmányos tilalmának megkerülésére irányuló törekvéseit röviden bemutassa.
Az ENSZ Közgyűlése 1948. december 10-én fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát,[11] az első olyan nemzetközi dokumentumot, ami az 5. cikkében a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód alkalmazását megtiltotta.[12] Lényegét tekintve a Nyilatkozat 5. cikkét ismételte meg az ENSZ Közgyűlése által 1966-ban elfogadott és 1976-ban hatályba lépett PPJNE 7. cikke, azzal a kiegészítéssel, hogy "Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni". Az ENSZ keretében létrejött globális szintű egyezményeken túl, a kínzás tilalmát olyan alapvető fontosságú, az emberi jogok regionális védelméről szóló dokumentumok is tartalmazzák, mint az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikke, a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló európai egyezmény,[13] az Emberi Jogok Amerikai Egyezménye,[14] továbbá az Ember és a Népek Jogainak Afrikai Kartája.[15]
Az ENSZ Közgyűlése 1984-ben fogadta el a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni egyezményt (a továbbiakban: UNCAT), ami a huszadik megerősítő, illetve csatlakozási okirat benyújtását követően, 1987. június 26-án lépett hatályba.[16] Az ENSZ Közgyűlése 2002. december 18-án fogadta el a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni ENSZ egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvét (a továbbiakban: OPCAT), ami - a huszadik ratifikációt követően - 2006. június 22-én lépett hatályba.[17] Az OPCAT 27. cikke értelmében a jegyzőkönyvhöz azok az államok csatlakozhatnak, amelyek az UNCAT-ot már ratifikálták vagy ahhoz csatlakoztak.
Az UNCAT legfontosabb vívmánya, hogy az 1. cikkében meghatározza a kínzás nemzetközi szinten elismert definícióját,[18] továbbá a 4. cikk alapján valamennyi "részes államnak gondoskodni kell arról, hogy büntetőjoga szempontjából minden kínzási cselekmény bűncselekménynek minősüljön". Garanciális szabály, hogy az egyezmény 15. cikke értelmében a kínzással kicsikart nyilatkozatra semmiféle eljárásban sem lehet bizonyítékként hivatkozni. Az UNCAT 16. cikke alapján az aláíró állam vállalja, hogy a joghatósága alá eső területen "megtilt minden olyan cselekményt, amely kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot képez, de nem minősül az 1. cikkben meghatározott kínzási cselekménynek".
A tilalom ellenére sem az UNCAT, sem más nemzetközi dokumentum nem definiálja, hogy mi tekintendő kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak.
Nagy-Britannia a XIX. század végétől Észak-Írországot az Egyesült Királyság részének tekinti. Az Észak-Írországban többségben lévő protestáns unionisták nagy része mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy ez így maradjon, és az Írországgal való egyesülés gondolatát mai napig elutasítja. A sajátos önkormányzati struktúrával bíró országrész parlamentjében 1921-től az unionisták vannak többségben, így az számos, a katolikus kisebbséget hátrányosan érintő intézkedést hozott.[19] 1968-ban, az amerikai polgárjogi mozgalmak sikerei hatására, a katolikus kisebbség választási, illetve igazságszolgáltatási reformokat kezdett követelni, amelyek nyomatékosítására híveik az utcára vonultak. A békés tüntetéseket, ellentüntetéseket, illetve a csak elszórtan előforduló erőszakos cselekményeket a helyi rendfenntartó erők 1969 tavaszáig képesek voltak kezelni.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
