Az illetékek évszázadok óta létező, fontos közbevételi formák, amelyekhez jelentős közgazdaságtani, illetve pénzügytani szakirodalom kapcsolódik. Különösen hangsúlyosak azok a viták, amelyek a vagyonszerzési illetékekhez, elsősorban pedig az ingyenes szerzésekhez kapcsolódnak: erkölcsi szempontból megalapozott lehet-e például az állam részéről az öröklést illeték kivetésével megadóztatni? Milyen indokok alapján lehet dönteni a kivételek köréről? Milyen érvek fogalmazhatóak meg az alkalmazása mellett és az ellen?
Az illetékek szabályozásának részét képezik a vagyonszerzési illetékek mellett az eljárási illetékek, valamint szorosan kapcsolódnak a szabályozáshoz az igazgatási szolgáltatási díjak is. E többféle illetéktípus differenciált vizsgálatokat tesz lehetővé.
Ennek megfelelően vizsgálom a tanulmányban a fejlődés főbb vonalait, az illetékek és az igazgatási szolgáltatási díjak helyét a fedezeti elvek körében. Tekintettel arra, hogy az öröklési illetékhez hangsúlyosabb társadalmi viták is kapcsolódtak (kapcsolódhatnak), ezért indokoltnak tartom a kiemelt tárgyalását. A tanulmányban elsődleges jelleggel dogmatikai-elméleti elemzést kívánok bemutatni a főbb szakirodalmi álláspontok alapján, rövid történeti áttekintést követően, így részletes tételes jogi vizsgálatokra nem kívánok kitérni.
Az illetékek kialakulása tekintetében megemlítendő, hogy már a XIV. században megjelent a "vagyonszerzési illeték": a birtokok adományozásához kapcsolódóan szabályozták az adományozó levelek "megváltását", azaz a birtok megszerzéséért egyfajta vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettséget állapítottak meg. A díj mértéke függött a birtok jövedelmezőségétől: "[a]zoktól a birtokoktól, melyeket mi és utódaink adományozandunk, alkanczellárunk és iródeákja azok mennyiségéhez képest kapjanak és vegyenek levéldijat, tudniillik tiz márkajövedelmet hajtó birtoktól: amaz egy márkát, emez egy fertót; és a nagyobb birtokoktól, melyek jövedelme húsz márkát tesz ki, az alkanczellár két márkát, az irnok hasonlóképen egy fertót és igy tovább az ujabban adományozandó birtokok nagysága szerint" [1351. évi VII. törvénycikk]. Az "eljárási illeték" szempontjából kiemelendő az 1405. évi (I.) IX. törvénycikk, amely elrendelte, hogy az eljárásért fizetendő díjat ne a pernyertes fél, hanem a marasztalt (azaz a pervesztes) fizesse meg, "[m]ert nem méltányos, hogy az igaztalanokért az igaz bünhődjék és károsodjék vagyonában." 1435-ben külön törvénycikk rendelkezett a "kisebb kanczellária leveleinek a dijáról" és a "nagyobb kanczellária leveleinek a dijáról". Az 1492. évi XCVIII. törvénycikk értelmében a bírósági, ítélő levelekért tételesen meghatározott díjat kellett fizetni (pl. második perbehívó levélért 24 dénárt, eskütételi levélért 200 dénárt), az 1492. évi XCXIX. törvénycikk alapján megjelent az adománylevelek, illetve a jóváhagyó levelek illetéke (ugyancsak egyfajta vagyonszerzési illetékként).
Az 1868. évi XXIII. törvénycikk rendelkezett "a bélyeg- és illetékek, valamint a dijak tárgyában". A vagyonátruházási illetékről külön törvényt alkottak 1918-ban (1918. évi XI. törvénycikk). A terület újraszabályozását jelentette a vagyonátruházási illetékekről szóló 1920. évi XXXIV. törvénycikk megalkotása. A második világháborút követően rendeleti szinten szabályozták a különféle illetékeket. A törvényi szabályozás kialakítása terén fontos lépés volt az 1986. évi I. törvény megalkotása, és ezt a törvényt váltotta fel a hatályos, az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.).
A történeti fejlődés vázlatának körében megemlíthető, hogy az illetékek megállapításánál az is döntő lehet, hogy a tárgyként meghatározott vagyonmozgásokhoz a jogalkotó milyen politikai koncepció alkalmazásával közelít. Így például a rendszerváltást megelőzően - az ideológiai környezetnek megfelelően - a vagyon, az ajándék és az öröklés terhei megemelkedtek, a progresszivitás erősödött, a munkából származó jövedelmek adózása csökkent.[1] Ennek megfelelően nem meglepő, hogy az 1986. évi I. törvény a nagyobb értékű örökségre, illetve ajándékra még gyermek-szülő viszonylatban is 40%-os, míg rokoni kapcsolatban nem állókra 60%-os illetékmértéket állapított meg. Megjegyzendő, hogy a rokonsági foktól és az értéktől függően differenciált, sávosan progresszív szabályozás - eltérő mértékkel - 2013-ig létezett a magyar illetékjogban az ajándékozási és az öröklési illeték esetében.
A történeti vizsgálatokat követően szükség van arra, hogy az illetékeket elhatároljuk a többi jellemző közbevételi formától, ennek megfelelően tárgyalandóak
- 37/38 -
(említendőek meg) a különböző fedezeti elvek. Heller Farkas meghatározása szerint a fedezeti elv "azokat a jogcímeket jelöli meg, melyeken a közületek bevételeiket nyerik".[2] A fedezeti elvek különböző csoportokba sorolhatóak, így megkülönböztethetőek magángazdasági, közjogi és vegyes természetű elvek. A magángazdasági elvek körébe tartoznak azok a jogcímek (források), amelyekre az állam úgy tesz szert, mint egy magánjogi gazdasági szereplő (például értékesít, hasznosít valamilyen vagyontárgyat vagy kölcsönt vesz fel). A vegyes természetű fedezeti elvek körébe tartoznak például a regálék és a monopóliumok ("egyedáruságok"), míg a közjogi fedezeti elvek körében kell említést tenni az adóelvről, az illetékelvről és a járulékelvről.
Az illetékelv középkori eredetű. Alapját a közhatalom térfoglalása képezi, és a szerep, amelyet a közhatalom a jogok megállapítása és védelme terén játszik (összekapcsolódott a magánosok érdekvédelme és a közhatalom tevékenysége). A kiindulópont az, hogy akinek érdekében a hatóság eljár, illetve akinek szolgáltatást nyújt, az fizessen, illetve járuljon hozzá a hatóság fenntartási költségeihez. Miután olyan hatóságok is létrejöttek, amelyek elsődlegesen nem egyes személyek, hanem inkább az egész állam érdekében jártak el, a tisztviselők már állami járandóságokhoz jutottak. Így tehát míg eleinte a felek és a különleges célra rendelt hatóság magánügyének látszottak az illetékek, addig korszerű körülmények között inkább az adókhoz hasonló jelleget öltenek, és inkább az adóelvet kisegítő elvként jöhet számításba az illetékelv, mivel olyan hatóságok fenntartási költségeihez való hozzájárulásként működik, amelyeket csak meghatározott személyek vesznek igénybe.
Az illetékek és az adók elhatárolása nem mindig könnyű feladat. Adolf Wagner szerint adókká lesznek, amint a mértéket a költségfedezetet meghaladó összegben állapítják meg. Az viszont nem állapítható meg, hogy egy-egy esetre konkrétan mekkora költség jut. Az elv jelentős /átalakuláson ment keresztül, az alkalmazás az eredeti koncepciótól jelentős mértékben eltávolodott.[3]
Navratil Ákos rámutatott arra, hogy az adóelv csak viszonylag későn jutott uralomra, az uralkodók szívesebben alkalmaztak más fedezeti elveket, így a regálékat, az illetékeket, illetve a hiteleket, "az adósságcsináláshoz is előbb nyúlnak (a domaniális birtokokat elzálogosítják), mint az adókhoz".[4]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
