Jogászkörökben egy időben elterjedt és hangzatos közhelynek számított az a vélemény, hogy az előzetes letartóztatás alkalmazására ügyészi indítvány esetén - szemben a Be.-ben foglalt alapelvvel - automatikusan kerül sor a magyar büntetőeljárások, különösen a nyomozások során. Ennek az állításnak egy évtizede még valóban volt valóságalapja, hiszen a jogalkalmazás nem kezdte azonnal és általánosan követni a 2003. július 1-jén hatályba lépett Be.-nek a szabadlábon való védekezést alapelvi szintre emelő, a szükségesség-arányosság követelményét pedig elszórt rendelkezésekben[1], de egyértelműen megfogalmazó szabályait. Ennek eredménye volt az is, hogy az előzetes letartóztatások elrendelésének általános gyakorlata konkrét 2006-os események kapcsán egy parlamenti albizottság vizsgálatának tárgykörébe is került. Az elmúlt években azonban a jogalkalmazás szerencsés módon, jó irányban kezdett elmozdulni annak érdekében, hogy a személyi szabadság jogerős ítélet előtti elvonására csak a legszükségesebb esetekben, indokolt döntés alapján és ésszerű ideig kerüljön sor, a hozzáállásbeli változás e tekintetben egyértelműen tetten érhető.
Ezért is kelt feltűnést az, hogy ha egy szakmai folyóiratban olyan tanulmány jelenik meg, melynek általánosító kritikai megjegyzései - generálisan megfogalmazva - már egészen bizonyosan nem érvényesek a jelenlegi országos gyakorlatra, különösen nem az ügyforgalom szempontjából legjelentősebb főváros illetékességi területére.
Szabó Krisztián a Magyar Jog 2014. évi 12. számában megjelent írásában (Gondolatok az előzetes letartóztatás gyakorlatáról[2]) ugyanis változatlanul lesújtónak nevezi az előzetes letartóztatáshoz kötődő eljárásokat, és azt állítja, hogy a hatékony védelemhez való jog érvényesülése erőteljesen megkérdőjelezhető napjainkban. Általános érvénnyel kijelenti, hogy az ügyészi indítványok és az ezek nyomán született bírósági végzések túlnyomórészt sémaszerűek, az előzetes letartóztatás okait absztrakt módon határozzák meg, a védelmi indítványokban kifejtett érvekre a legtöbbször még csak reakció sem érkezik a bíróságok részéről, a soronkívüliség követelményének vizsgálata figyelmen kívül marad. Álláspontja szerint a nyomozási bíró jogintézménye alapjogvédelmi funkcióját csak részben vagy semennyire nem látja el. Emellett a szerző erősen kritizálja a bírói gyakorlatot egyes különös indokok, valamint az előzetes letartóztatást megalapozó bizonyítékok védelem részére történő hozzáférhetővé tétele kapcsán is. Az előzetes letartóztatások ügyészi indítványokhoz képest számított elrendelési arányára hivatkozva kijelenti, hogy nem eltúlzott az a megállapítás, mely szerint "a fogvatartás lett a főszabály, nem pedig a kivétel." Az alsóbb fokú bíróságokat generálisan retrográd magatartással vádolja, ahol "megdönthetetlenül dübörög" a sematikus és automatizált döntéshozatal. Súlyos mondatok ezek. És bár Szabó Krisztián cikkén kívül sem szokatlanok a hasonló megállapítások, ilyen jellegű kritikát még jogvédő szervezetek és a kérdéssel behatóan foglalkozó munkacsoportok is óvatosabban szoktak manapság megfogalmazni. A jogvédők hangzatos és figyelemfelkeltő célú állításaival szemben egyébként is elnézőbb az ember, mint ha a jelenlegi ügyészi és bírói karra súlyos árnyékot vető, általánosító kijelentések a Magyar Jogban közölt tudományos publikáció keretében jelennek meg. Cikkemben ezért a témát érintő, leegyszerűsítően megfogalmazott, kellően alá nem támasztott, általánosító kritikai megjegyzésekre kívánok reagálni.
Szabó Krisztián felrója az eljáró nyomozási bíráknak, hogy az előzetes letartóztatás fenntartása körében a bírósági végzések továbbra is gyakran arra a megállapításra épülnek, miszerint "az alkalmazott kényszerintézkedés általános és a végzésben rögzített különös feltételeiben nem történt változás", anélkül, hogy konkrét adatokkal alátámasztott okokat jelölnének meg. Ezen állítás tehát azt sugallja, hogy a konkrét különös okok számba vétele nélkül vagy pusztán a különös indokok törvényszövegének hivatkozásával, az ügyre vonatkozó adatok nélkül, kizárólag a fent idézett megállapítással indokolnák a bíróságok az előzetes letartóztatásról szóló döntéseiket, illetve hogy egy ilyen gyakorlat manapság elterjedt volna. Nos, gyakorló nyomozási bíróként a tévedés minimális kockázatával jelenthetem ki, hogy a fővárosban ilyen, a teljes absztrakció szintjén maradó végzés az elmúlt években bizonyosan nem született, de vidéki kollégáim többségét ismerve azt is állíthatom, hogy jelenleg egészen biztosan nem ez az általános országos gyakorlat. Megjegyzem, hogy egy adott ügyben az első- és másodfokú döntéseket egységesen kell szemlélni, tehát Szabó Krisztián állítása azt feltételezné, hogy sorozatosan születnek sematikus ügyészi indítványok alapján az ügytől elvonatkoztatott tartalmú sematikus bírósági végzések, melyeket fellebbezés esetén a másodfokú bíróság sematikus határozatokkal, érdemi indokolás nélkül hagy helyben. Azt gondolom, hogy ma már a jogalkalmazók (bírák, ügyészek, ügyvédek) széles köre tisztában van egy ilyen általánosító állítás megalapozatlanságával.
Az igaz, hogy továbbra is nagymértékben a nyomozási bíró és a fellebbezés esetén eljáró másodfokú tanács
- 289/290 -
lelkiismeretességén és szakmai felkészültségén múlik, hogy milyen szigorúan érvényesíti a tisztességes eljárás követelményeit, milyen mélységben foglalkozik a gyanúsított és a védő által előadottakkal, vizsgálja-e, észleli-e a kényszerintézkedés okaiban történő tényleges változásokat, indokolásának milyen a szakmai színvonala. Azt sem vitatom, hogy a védelmi érvekre lehetne még nagyobb súlyt fektetni némely határozatok indokolásában, illetve hogy egyes esetekben még tapasztalhatóak hiányosságok, hiszen a szerző által helyesen hivatkozott strasbourgi döntések is éppen olyan ügyekben születtek, amelyekben európai emberi jogi mércével hibázhatott a hazai jogalkalmazó. Ezekből azonban célirányos kutatás nélkül nem lehet következtetést vonni a jelenlegi általános gyakorlatra nézve, a határozatok indokolásának minőségét illetően pedig - éppen a strasbourgi döntéseknek és a bíróképzésben való megjelenésüknek is köszönhetően - kedvező tendencia indult az utóbbi években. Meggyőződésem tehát, hogy bár teljesen elégedettek még nem lehetünk, az irány jó, és a szerző sarkított véleményével szemben ez már az egyedi döntésekben is egyértelműen megmutatkozik.
Szabó Krisztián az Ügyészségi Statisztikai Tájékoztatókban szereplő számadatokkal kívánja alátámasztani azt az automatizmust, mely álláspontja szerint a legszigorúbb kényszerintézkedés alkalmazásában érvényesül. Hivatkozik arra, hogy 2010-ben 96,79%-os, 2011-ben 95,51%-os, 2012-ben pedig 93,59%-os volt az az arány, ahány esetben a nyomozási bíró az ügyészi indítványnak helyt adva elrendelte az előzetes letartóztatást. Bár ez a statisztika önmagában nem sokat mond a nyomozási bírói döntések megalapozottságáról, a Legfőbb Ügyészség honlapján már rendelkezésre állnak a 2013-as adatok is, melyek szerint ez a számarány tovább csökkent 91,4%-ra, a fővárosi nyomozási bírók pedig ehhez képest is alacsonyabb arányban, 88,3%-ban adtak helyt az ügyészi indítványoknak.[3]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
