A 20. században Magyarországon a közigazgatási rendszer alapvetően háromszor változott meg: az első és a második világháború után, valamint az 1990-es rendszerváltás kapcsán. Ezek közül az első járt a térszerkezet radikális átalakításával, míg az utóbbi kettő esetében az ideológiai, politikai változások játszották a döntő szerepet. E töréspontokhoz köthető reformokon kívül folyamatosan napvilágot láttak hazai elképzelések a térstruktúra megreformálására, régiók kialakítására, de a gyakorlatban jelentős változások mégsem történtek.
A győztes hatalmak (vélt vagy valós) stratégiai érdekeit tükröző trianoni szerződés alapvetően rajzolta át a magyar térstruktúrát. A harmadára zsugorodó országterület megváltoztatta a településhálózatot, a megyehatárokat, az etnikai összetételt. A két világháború között számos regionalizációs elmélet és javaslat látott napvilágot, többségük Magyarország hét régióra való felosztását javasolta, de egyik sem ment át a gyakorlatba. Mindegyik regionális koncepció hangsúlyozta, hogy az új országhatárokon belül elvesztették jelentőségüket a nemzetiségi és kulturális szempontok, így más racionális szempontokat kell mérlegelni.
Az 1949-ben létrehozott Területrendezési Intézetben volt önálló Regionális Tervező Osztály. Az ötvenes évek első felében a pártpolitika és az erőltetett ütemű "szocialista iparosítás" rányomta bélyegét a területi tervezésre, de 1956-ot követően számos szakmai indíttatású regionális vizsgálat és terv készült.2
Magyarországon először 1971-ben körvonalazódott regionális tervezési struktúra az Új Gazdasági Mechanizmus kapcsán, de nem egy közigazgatási reform és nem is a decentralizáció folyományaként. A közigazgatási reform és az 1996 óta működő új területfejlesztési politika a régiók megerősödését eredményezte Magyarországon. Ezzel párhuzamosan gyengült a megyei hatáskör és a települési önkormányzatok hatalma pedig megerősödött. A kérdés pedig az, hogy az így kialakult két középszint - a megyei és a regionális - közül melyik lesz közép- és hosszútávon a legmegfelelőbb.
Szükségszerű a központi állami szervek, a regionális egységek, a megyék és a kistérségek közötti feladat- és hatásköri - és az ehhez rendelődő szervezeti - kompetenciák teljes áttekintése, azok e szinteknek megfelelő rögzítése, kiemelve itt a megyék-régiók problémájának megoldását - a feladat- és hatáskörtelepítés elvi tételei alapján.
A megyeviták tekintetében egy kérdésben egyetértés mutatkozott, mégpedig abban, hogy a megyék kizárólagosan nem tudják a regionális politikai funkciókat betölteni. A területfejlesztési törvénynek kellett volna megteremtenie a regionális szintű tervezési, programozási, fejlesztési tevékenység alapjait, a törvény azonban ezt teljes mértékig nem tudta megvalósítani.
Amennyiben a megyei szintet választjuk a meglévő struktúrákat valós önkormányzati hatáskörökkel kell felruházni és biztosítani kell számukra a megfelelő pénzügyi eszközöket. Ebben az esetben célszerű lenne felülvizsgálni a meglévő intézmények számát és ésszerűsíteni struktúráikat. Meg kell határozni a megyék kapcsolatát az állammal, a városokkal és a községekkel, messzemenően figyelembe véve az autonómia, a szubszidiaritás, az átláthatóság, a komplementaritás és a szolidaritás elvét.
Az állami hatásköröket minél szélesebb körben át kell ruházni az új megyékre, különösen a regionális fejlesztések terén. Az állami minisztériumok és hivatalok dekoncentrált szerveinek számát csökkenteni kell, feladatait a régiók autonóm igazgatási szerveinek kell átadni. A különleges jogállású városokat is integrálni kell a megyékbe és ezekbe kell telepíteni a regionális intézeteket.
Ha a regionális struktúra kialakításához a területfejlesztési régiók szintjét választjuk, akkor ezekben a régiókban létre kell hozni a döntéshozó és végrehajtó szerveket, melyek tagjait a lakosság közvetlenül választja - biztosítva ezzel a képviselet demokratikus legitimitását -, meg kell teremteni pénzügyi és igazgatási autonómiájukat, és a regionális szervek hatáskörébe kell utalni olyan közigazgatási feladatokat, amelyeket jelenleg az állam lát el. Ezzel párhuzamosan felül kell vizsgálni a megyék helyét és szerepét; szabályozni kell a régiók és a helyi szint kapcsolatát; felül kell vizsgálni a megyei jogú városok számát és jogállását a csökkentés és a régiókba való integrálás lehetőségének szempontjából.
A területfejlesztési régiók számára megfelelő költségvetési forrásokat kell biztosítani, így garantálható a működőképesség, valamint a demokratikus és autonóm igazgatás. Olyan országos rendszert kell létrehozni, amely költségvetési eszközökkel kiegyensúlyozza azokat a különbségeket a régiók fejlődésében, amelyek a hátrányos földrajzi, demográfiai, gazdasági, történelmi vagy politikai feltételekből erednek.3
Az egykori Belügyminisztérium IDEA (Integráció, Decentralizáció, Európai Unió, Autonómia) programja4 többek között a jelenlegi területfejlesztési régiók önkormányzati régiókkal való felváltását vizsgálta, amely a 2002-es kormányprogram egyik célkitűzése volt. A program regionális munkacsoportjában összeállt közigazgatási reformnak a gyakorlatban, a törvényhozás útján is meg kellett volna valósulnia. A reformhoz a kormányzat politikai akaratán kívül szükségeltetett volna a közigazgatás legkülönbözőbb szintjein dolgozók meggyőzése a reform szükségességéről és támogatásuk megnyerésére a reform végrehajtásához.5
Kormányzati szinten a regionalizmust a közigazgatás reformjának egyik darabjaként - szintén nem egy megoldást javasolva - az alábbi szempontok szerint fogalmazták meg. A Kormány programja intézkedett a regionális államreform szükségességéről. Arról azonban, hogy milyen típusú régiót kell bevezetni - nem született konkrét döntés.
Létezett olyan nézet, hogy az Európai Unió tagországaiban követett gyakorlat alapján kialakult három lehetséges változat közül választandó ki az irányadó típus.
- Az első változat, az autonóm formációké. Az autonóm formációk - mint azt nevük is jelzi - széles körű autonómiával rendelkeznek, saját kormányuk és saját bevételeik vannak. Ez a régiótípus több mint önkormányzat: a hatalommegosztás részese és a központi politika alsóbb szintje.
- A második változat, az önkormányzati formációké. Ez a típus az önkormányzati rendszer egyik választott szintjét testesíti meg, de területi önkormányzatok kötelező társulásaként is működhet.
- A harmadik változat, amikor kizárólag területfejlesztési funkciók ellátására hoznak létre területfejlesztési formációkat.
Röviden ez volt az a három típus, melyből a kormányzat a regionális államreform végrehajtása céljából választani kívánt. Mindennek megvalósítására, ütemezésére kétféle álláspont volt ismeretes. (1) Az egyik szerint minél előbb létre kell hozni a regionális önkormányzatokat decentralizált hatáskörökkel és saját pénzeszközökkel együtt. (2) A másik álláspont szerint több lépcsős folyamatban kell kialakítani a régiókat. Először fejlesztési régiókkal kell megalapozni a regionális működést, majd politikai, közigazgatási regionális rendszerré kell alakítani. Ennek eldöntéséhez kapcsolódott az a kérdés is, hogy mikor kerüljenek megválasztásra a regionális önkormányzatok.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
