Benke Józsefet illeti meg a romanisztika történetében kétségtelenül egyedülálló érdem, hogy teljes monográfiát készített a reményvétel témájáról.[1] A tartalmilag igen sokrétű mű több rétegből tevődik össze. Az érdemi részét tekintve 354 oldalas műben - az utolsó 90 oldalt ugyanis különféle függelékek teszik ki - a 27-56. oldalon egy izgalmas és lebilincselő irodalom- és kultúrtörténeti bevezetéssel találkozunk, majd az 59-86. oldalon az antik görög jog világába kalauzol a szerző. A műnek a szoros értelemben vett romanisztikához tartozó része a 90-197. oldalakat foglalja el. Ezt követi a római jog továbbélésével foglalkozó rész a 203-255. oldalon, majd egy széles körű civilisztikai kitekintés a reményvételnek a hatályos magánjogi rendszerekben betöltött szerepéről a 256-354. oldalakon.
Mint a mű terjedelmi beosztása és az egyes részek tartalmának megjelölése is mutatja, a szerző lenyűgözően gazdag anyagot tár elénk, hallatlanul sokrétű műveltségről, rendkívül széles körű anyagismeretről tesz tanúságot. S mindezt a romanisztika történetében úttörőként, hiszen - mint fentebb említettük - előtte nem született önálló monográfia a reményvételről. Két jelentős előfutárról azonban meg kell emlékeznünk. Az egyik a késő-pandektista Friedrich Endemann[2], aki 1885-ben, a másik a késő-intepoláciakritika korában működő Alfredo Calonge[3] , aki 1963-ban foglalkozott behatóan a reményvétel problémájával. Ezek a szerzők jelentős romanisztikai és jogtörténeti anyagot gyűjtöttek össze a reményvétel témakörében, így Benke számottevő mértékben támaszkodhatott rájuk monográfiájának elkészítésénél.
Hogy Benke monográfiája műfajilag több lábon áll, nem egysíkú, homogén jogtudományi értekezés, hanem képi illusztrációkkal is ellátott vallás- és kultúrtörténeti, továbbá antik forrásszövegeket megszólaltató és értelmező klasszika-filológiai rétege is van, messzemenően megfelel azoknak a sokrétű, bonyolult követelményeknek, amelyeket napjainkban a társadalmilag hatékony kommunikáció támaszt. Az a minden múltbeli lehetőséget nagyságrendekkel meghaladó információdömping, amely a mai elme számára nyitva áll, arra szoktatja, hogy tetszése szerint válogasson az információforrások között, ha egyhangúvá, unalmassá válik számára valamelyik forrás, nyomban váltson egy másikra. Jól ismeri fel tehát a szerző, hogy az információközlés változatossága, többrétűsége manapság a sikeres kommunikáció elengedhetetlen feltétele, s ezt a mű felépítésénél láthatóan tudatosan alkalmazza.
Akár ravasz marketing-fogásnak is tekinthetjük a pajzán, különféle koitusz-pózokat ábrázoló, ünnepélyes felvonulások alkalmával nagy tömegben a nép közé dobált érmék képi bemutatását a 199. oldalon. Hogy a szerző honnan merítette, hogy az effajta pajzán érmék neve spintriae volt, nem tudjuk. Úgy tűnik, valami kapitális tévedés áldozatául esik. A spintria szó ugyanis Tacitus és Suetonius szövegeiben nem érmét, hanem köcsögöt jelent, mégpedig a szónak a börtönzsargonból a köznyelv alpárias ízű, durván közönséges rétegeibe beszüremkedett, manapság rendkívül széles körben használatos jelentésében. A szó etimológiai és tartalmi összefüggése a görög σφιγκτηρ = sphyncter szóval, amely a végbélnyílás körkörös záróizmát jelenti, egészen kézzelfoghatóvá teszi ezt a jelentést. A szóban forgó érmék egyetlen forrásszerű megjelölése lasciva nomismata, amellyel Martialis egyik epigrammájában találkozunk.
Hogy pontosan mire szolgáltak ezek a pajzán érmék, nem lehet világosan megállapítani. Túlzottan vérmesnek tűnhet Rolf Knütel elképzelése, mely szerint ezeket a kuponokat ingyenes szolgáltatásra lehetett beváltani prostituáltaknál bordélyokban[4]. Martialis említett epigrammájában ugyanis érzékelteti, hogy ezeket az érméket nagy tömegben szórták a nép közé, valóságos felhőként jelentek meg: Nunc veniunt subitis lasciva nomismata numbis...[5] Kérdés mármost, ki finanszírozta ezt a nagyszámú ingyenfuvart a kuplerosnak. Talán a magisztrátus? Egyébként is hogyan lehetett ellenőrizni, hogy a benyújtott érme mögött valóságosan végbement szolgáltatás áll? Könnyen megeshetett, hogy a kuplerosok emberei kapkodták össze az érméket és vitték benyújtani az értük járó pénzért. Statius valóban említi, hogy nagy ünnepségek, felvonulások alkalmával, ahol ajándékokat szórnak a nép közé, megjelennek könnyen megvásárolható lányok, de hogy ingyenes szolgáltatást nyújtottak volna, arról nincs szó nála: iam noctis propionibus sub umbris dives sparsio quos agit tumultus! hic intrant faciles emi puellae, hic agnoscitur omne, quod theatris aut forma placet aut probatur arte...[6] Knütel tehát nem veszi kellőképpen figyelembe az általa felhozott
- 195/196 -
forráshelyek szövegösszefüggéseit és a kérdéses helyzet életbeli realitását. Ésszerűbbnek tűnik arra gondolni, hogy ezek az érmék csupán vágygerjesztő reklámok voltak, amelyek felpörgették ünnepélyes alkalmakkor a bordélyok üzleti életét. Elképzelhető persze, hogy a megemelkedett forgalomra tekintettel a bordélyosok akciós árkedvezményeket vagy egyéb üzleti kedvezményeket - pl. a mai pornófilmeknek megfelelő kukkolási lehetőséget - nyújtottak ügyfeleiknek. Ilyen esetben azonban előfordulhatott, hogy az ügyfél érdeklődése még a szolgáltatás igénybevétele előtt váratlanul és drámai módon elszállt - néha a legrafináltabb marketing-fogás is éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit elérni kívántak vele.
A római jogi tankönyvirodalomban a reményvétel kétségtelenül a csupán marginálisan érintett kérdések közé tartozik. Ha csak egy átfutó pillantást vetünk is a kezünk ügyébe kerülő tankönyvekre, megállapíthatjuk, hogy a szerzők egyáltalán nem fordítanak különösebb gondot arra, hogy alaposabban átgondolják a reményvétel lényegét dogmatikai szempontból. Nem tekintik különösebben fontosnak azt sem, hogy egyértelmű és határozott választ adjanak arra a kérdésre, mi a reményvétel tárgya, mi az, amit reményvétel esetén tulajdonképpen veszünk. Magát a reményt vesszük meg? Vagy inkább azokat a vagyontárgyakat, amelyeknek az eladó által történő jövőbeni megszerzését reméli a vevő, amikor megköti a reményvételt? A szerzők láthatóan nemigen reflektálnak a problémára, úgy írnak a reményvételről, ahogyan spontán módon éppen a tolluk hegyére jön.
Marton Géza tankönyvében mindössze egy félmondatot szán a reményvételre. Megállapítja, hogy "el lehet adni ... még ezután létrejövendő dolgot (emptio rei futurae), pl. elválasztandó gyümölcsöt, sőt a puszta kilátást is bizonyos létrejövendő vagy megszerzendő dolgokra (emptio spei, pl. elejtendő vadászzsákmány)..."[7] Nem egészen [8] ugyanezt mondja Brósz Róbert: "A vevő - az előre kialkudott vételárért - annyit, azt veszi meg, ami a 'hálóba akad'. A véletlentől függő eredmény (quasi alae, mint a kockajátéknál!) az adásvétel tárgya. Tisztán a szerencsétől függ, hogy mit kap". Marton tehát "a puszta kilátást" tekinti a reményvétel tárgyának, Brósz viszont "a véletlentől függő eredményt". Ahelyett, hogy feloldaná a két szerző álláspontja közötti diszkrepanciát, mindkét álláspontot magáévá téve elmélyíti azt Földi András. Egyrészről ugyanis leszögezi, hogy "... magát a reményt is el lehet adni. Ez az ún. reményvétel (emptio spei)..." Másrészt pedig jóformán szó szerint megismétli Brósz Róbert meghatározását: "... a vevő ugyanis az előre kialkudott vételárért azt veszi meg, ami a 'hálóba akad'. Ilyenkor az adásvétel tárgya - mint a kockajátéknál (quasi alea) - egy véletlentől függő eredmény ..."[9] Földi tehát - feltehetően nem tudatosan, a problémára nem reflektálva - láthatóan kétértelmű álláspontot képvisel a reményvétel tulajdonképpeni tárgyával kapcsolatban: magát a reményt, ill. a remélt eredményt egyaránt a reményvétel tárgyának tekinti, a kettő között vélhetően nem lát különbséget.
Hasonló kétértelműség jellemzi Molnár Imre és Jakab Éva tankönyvét is. Itt is arról van szó ugyanis egyrészt, hogy "a felek megállapodnak a vételárban, de az áru még csak relatíve (?!) határozható meg, pl. egy halászat vagy vadászat eredménye". Ez idáig pontosan megegyezik Brósz Róbert felfogásával. A következő mondat azonban rögtön átugrik Marton Géza álláspontjára: "Ebben az esetben a nyereség kilátásának a vételéről van szó, ..."[10]
Jellegzetesen egyértelmű álláspontot képvisel ezzel szemben Benedek Ferenc. Ő ugyanis - szembeállítva a remélt dolog vételével a reményvételt - határozottan leszögezi, hogy az utóbbinál "áru itt maga a remény (spes), a kilátás az eredményre". Ez nyilván Marton Géza álláspontja, de még pregnánsabban, erőteljesebben megfogalmazva. Majd hozzáfűzi ehhez, hogy "az ügylet tehát valójában szerencse-szerződés"[11]. Ezekkel a megállapításokkal viszont valójában az ALPS és az ABGB felfogása visszhangzik a római jog színe alatt (sub specie iuris Romani). Az 1794. évi porosz polgári törvénykönyv egyik szellemi atyjának, Suareznek a tervezetében jelenik meg ugyanis a markáns megfogalmazás: "Hier ist die Hoffnung selbst merx ..."[12] Az ABGB 1267. szakasza szerint azok a szerződések, amelyek egy megvalósulását tekintve bizonytalan előny megszerzésének reményére irányulnak, szerencseszerződések: "Ein Vertrag, wodurch die Hoffnung eines noch ungewissen Vorteils versprochen und angenommen wird, ist ein Glücksvertrag". Az ABGB 1269. szakasza pedig a fogadással, sorshúzással, játékkal, életjáradékkal, biztosítással és tengeri kölcsönnel egy kalap alá véve sorolja a szerencseszerződések körébe azokat az adásvételeket és egyéb szerződéseket, amelyek reménybeli jogokra vagy jövőbeni, még meghatározatlan dolgokra irányulnak: "Glücksverträge sind die Wette, das Spiel und das Los, alle über gehoffte Rechte oder über künftige noch unbestimmte Sachen errichtete Kauf- und andere Verträge ..." Hogy itt a forrásainkból feltárható antik római jog világától toto caelo eltérő világban vagyunk, aligha igényel tüzetesebb bizonyítást.
A magyar római jogi tankönyvirodalomban tehát nem találunk egységes álláspontot arra nézve, mit
- 196/197 -
kell a reményvétel tárgyának tekinteni. Míg Marton Géza burkoltabban és óvatosabban, Benedek Ferenc egészen nyíltan és markánsan magát a reményt tekinti a reményvétel tárgyának, addig Brósz Róbert a remélt szerzést, az eredményt, amelyre a remény mint olyan irányul. Földi András és Molnár Imre szerint pedig bármelyik a kettő közül vagy a kettő egyaránt lehet a reményvétel tárgya. Ezek a szerzők láthatólag nem tartják szükségesnek, hogy különbséget tegyünk a remény mint olyan és a remélt dolog között. A kérdés tisztázására irányuló törekvést - ha nem is annak végleges és teljesen kielégítő megoldását - képviseli Bessenyő András állásfoglalása. A szerző a reményvétel tárgyának, amit tehát reményvétel esetében eladnak, "egy bizonytalan értékű vagyonszerzést" tekint, amelynél "a várt eredmény megvalósulásának kockázatát teljes egészében a vevő viseli... " Határozottan elutasítja ugyanakkor azt a nézetet, amely a reményvétel tárgyának magát a reményt tekinti. A józan ész logikája és a szabatos nyelvhasználat követelménye alapján úgy véli, hogy reményt mint olyat, egy várható haszonszerzésre irányuló kilátást nem lehet venni. A reménynek, az optimista kilátásnak a helyzete csak kialakulhat, létrejöhet a vevőben különféle tényezők hatására. Ilyen tényező lehet adott esetben egy adásvételi szerződés megkötése. De a remény, a várakozás, a kilátás nem tárgya az adásvételnek, hanem következménye, járulékos hatása. Tárgya csak egy többé-kevésbé meghatározott vagyontárgy, vagyontömeg lehet, amelynek megszerzésében - a szerződés megkötése folytán - reménykedem, amelynek megszerzésére - éppen a szerződés megkötése folytán - kilátásom nyílik. Ha vásárolok egy alpesi házat, ahonnan pazar kilátás nyílik a környék hófödte, napban szikrázó csúcsaira, a völgyekben meghúzódó kis hegyi legelőkre és a legelőkön kolompoló marhacsordákra, nem kilátást veszek, hanem házat. Hogy élvezhetem a csodás kilátást, annak a következménye, hogy megvettem a házat. A reményvétel tehát nem remény szolgáltatására irányul, hanem arra, hogy - amint a szerző szabatosan kifejti - az eladó a vételár fejében tegyen meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a várt eredmény a vevő javára bekövetkezzék, majd ezt az eredményt annak rendje és módja szerint hiánytalanul bocsássa a vevő vagyonába[13].
Egészen eredeti álláspontot képvisel a reményvétel mivoltával kapcsolatban Nótári Tamás, a legfrissebben megjelent magyar nyelvű római jogi tankönyv szerzője. A szerző álláspontja, amely lényegében egyes, a jog erőteljesen gazdasági szemléletén alapuló amerikai bírósági ítéletek felfogásának felel meg, annyira összeegyeztethetetlen a római jog fogalom- és gondolatvilágával, hogy egy római jogi tankönyvben teljes képtelenségként jelenik meg.
A szerző nem ad doktrinális meghatározást a reményvétel fogalmáról, egy puszta példával kívánja ismertetni felfogását: "A reményvétel (emptio spei) esetén a vevő megveszi, amit pl. egy területen vadászattal elejt, az áru ilyenkor a véletlentől függ, tehát ez egyfajta szerencseszerződés (aleatórikus - lévén az alea a játéknál használt kocka)[14].
Eltekintve attól, hogy az aleatóri(k)us ügylet korántsem azonosítható minden további nélkül a szerencseszerződéssel - erre Benke is nagyon helyesen többször rámutat művében -, Nótári felfogása valósággal hemzseg a jogi képtelenségektől. Hogyan lehetséges vadászattal - tehát reálaktus révén - adásvételi szerződést kötni, ami tudvalevőleg jogi aktus - két fél egybehangzó ügyleti nyilatkozata? Amikor egy profi- vagy kocavadász tetemes összeget fizet ki egy vadgazdaságnak azért, hogy meghatározott számú és fajtájú vadat kilőhessen, nem a vadakat vásárolja meg, hanem vadászati jogot vásárol. Ennek alapján jogosan ejti el a vadakat és így foglalással - tehát eredeti tulajdonszerzési módon - jogos tulajdont szerez a kilőtt vadakon. Ez a tulajdonszerzés diametrális ellentéte az adásvételi szerződésen alapuló, származékos tulajdonszerzésnek. Ez utóbbinál ugyanis az eladó ruházza át a vevőre a tulajdonában levő dolog tulajdonát, az eladó tulajdona tehát átszáll a vevőre. Vadászat esetében viszont a vadász uratlan dolgok - a természetes szabadságukban élő vadak - fölött szerez birtokbavétellel tulajdont. A természetes szabadságukban élő vadak nincsenek senkinek a tulajdonában, a terület tulajdonosának tulajdonában sem, még akkor sem, ha korábban ő vette és telepítette őket a birtokára. Természetes szabadságukba visszakerülve ugyanis kikerültek korábbi tulajdonosuk tulajdonából. Hogy eladhassa őket, valakinek - akár korábbi tulajdonosuknak, akár másnak - tulajdont kellene szereznie fölöttük - tehát nem a vevőnek, hanem az eladónak kellene levadászni, foglalással megszerezni őket.
Egyébként a római jog vadászati jogot sem ismer. Ha valakinek a területére lép egy idegen azzal a céllal, hogy ott vadásszon s ezt a tulajdonos észleli, mielőtt bármit elejtett volna, természetesen kiutasíthatja az illetéktelen betolakodót vagy pénzt, ill. egyéb ellenszolgáltatást kérhet tőle annak fejében, hogy engedélyezze neki a vadászatot. Mihelyt azonban a vadásznak - akár engedéllyel, akár engedély nélkül járt el - sikerült elejtenie valamit, zsákmányától már nem foszthatja meg a terület tulajdonosa, mert annak már a vadász a tulajdonosa. Az illetéktelen behatolót természetesen ekkor is kiutasíthatja, de az a vadat mindenképpen elviheti magával.
Ha rövid szemlét tartunk a legtekintélyesebb szerzőktől származó, idegen nyelvű tankönyvek fölött, ugyanazzal a megoldatlan problémával ta-
- 197/198 -
láljuk szemben magunkat, mint a magyar nyelvű tankönyvirodalomban. Alberto Burdese nem a remény, hanem valamely jövőbeli dolog vételének tartja a reményvételt, amely akkor is érvényesen létrejön, ha maga a dolog nem áll elő: "... una vendita (aleatoria) di cosa futura, indipendentemente dal fatto che la cosa venga o meno in essere (c.d. emptio spei)[15]. Giovanni Pugliese ezzel szemben nem a nyereséget, hanem a nyereség elérésére irányuló esélyt, reményt magát tekinti a reményvétel tárgyának: "... oggetto della compravendita sarebbe non la res sperata ...ma l'alea in sè, la speranza cioè di ottenere un vantaggio"[16]. Ugyanezt az álláspontot képviseli Mario Talamanca, aki szerint maga Pomponius mondja, hogy a szerződés tárgya a remény, a kockázat: "... Nell'emptio spei ... oggetto della vendita è, come dice Pomponio in D. 18,1,8,1, la spes o l'alea (il rischio) ..."[17]. Új gondolatot visz bele a meghatározásba Edoardo Volterra. Ő is nyugtázza azt a beszédmódot, hogy ennek a szerződésnek nem anyagi dolgok a tárgyai, hanem a remény, az esély ezek megszerzésére, de hozzáfűzi ehhez azt a sokat mondó megjegyzést, hogy ezt a beszédmódot annak igazolására használják a római jogászok, hogy a vevőnek akkor is ki kell fizetnie a vételárat, ha nem kap érte semmit: "... per giustificare questa costruzione essi affermano che oggetto della compravendita non sono le cose materiali, ma la spes, l'alea, cioè la speranza della loro esistenza o della loro disponibilità"[18]. Látni fogjuk a későbbiekben, hogy Volterra itt valami konzseniális módon ráérez Pomponius eredeti gondolatára, amely szinte teljesen elsikkadt az utókor számára.
Max Kaser standardnak tekintett kézikönyvében a reményvételt egy előny megszerzésére irányuló kilátás vételének mondja: "... ist der Kauf einer blossen Gewinnaussicht (emptio spei) ein unbedingter Kauf"[19]. Egy kalap alá veszi a szerzésre irányuló kilátást magával a szerzeménnyel, a szerző aktus eredményével Heinrich Honsell: "... war der Kauf einer blossen Erwerbsaussicht, z.B. das Ergebnis eines Fischzugs, ein unbedingter Kauf (emptio spei, Hoffnungskauf)"[20]. Végül feltétlenül említést érdemel Reinhard Zimmermann monumentális kézikönyve. Volterrához hasonlóan mintha ő is ráérezne valahogyan Pomponius eredeti gondolatára: a reményt csak akkor lehet a vétel tárgyának tekinteni, ha semmi sincs, amit az eladó átadhatna a vevőnek: "It is not necessarily the res futura which the purchaser buys, instead, if nothing comes up, it is the hope (spes) that something might have come up". A ragyogó villanás azonban csakhamar kialszik, Zimmermann azonnal visszatér a doktrína fővonalához: a nyereség esélye a szerződés tárgya: "... one can look at the contract as if (not a res, but) a chance ("quasi alea"), which may or may not materialize, has been the object of the transaction"[21].
Ez a rövid áttekintés is mutatja, hogy a szerzők alapvetően marginális kérdésnek tekintik a reményvételt, nem fordítanak különösebb gondot, fáradságot arra, hogy dogmatikailag szabatosan átgondolják, szerkezetét elemezzék. Ebből ered, hogy a doktrína mindvégig adós maradt számunkra a reményvétel tárgyának világos, határozott és egyöntetű maghatározásával. Benke József az első, aki célul tűzi maga elé ennek a doktrinális hiánynak a pótlását.
Érdekfeszítő és tetszetős dogmatikai keretet ad Benke a magánjogi ügyletek kockázatosságának típusairól és fokozatairól[22]. A kockázatosság fokai szerint négy osztályba sorolja a magánjogi ügyleteket. A normális - szokásos - kockázattal járó ügyletek (I.) mellett beszél a szokásosat meghaladó - fokozott - kockázattal járó ügyletekről (II.), végül nagyfokú kockázattal járó ügyletekről (III.). Ez utóbbiak körében aztán két alosztályt különböztet meg. Az egyikbe (III/ A.) azok az ügyletek tartoznak, amelyeknél a jog már nem, de a piac mérsékli a kockázatot. A másikba (III/B.) pedig azok, amelyeknél sem a jog, sem a piac nem fejt ki ilyen kockázatmérséklő hatást. A szokásos kockázattal járó ügyleteknél és a fokozottan kockázatos ügyleteknél a jogrend számos kockázatmérséklő szabályt ismer.
A fokozottan kockázatos ügyletek körébe (II.) sorolja a szerző a jövő évi termés megvételét, a remélt dolog vételének (emptio rei speratae) hagyományos iskolapéldáját. Itt a felek még a termés létrejötte előtt egy átalányárat kötnek ki a termésre, amelyet a vevőnek - a termés mennyiségétől és minőségétől függetlenül - meg kell fizetnie. De ha valamilyen katasztrófa folytán semmi sem terem, a termés még betakarítás előtt teljesen elpusztul, a vevő mentesül a vételárfizetési kötelezettség alól. Ezért tekinti a romanista doktrína feltételes ügyletnek a remélt dolog vételét: a vételárfizetési kötelezettség feltétele, hogy termés keletkezzék - akármennyire csekély vagy silány is. Magasabb kockázati fokú ügyletnek tekinti a szerző a reményvételt (emptio spei). Ez a III/A. osztályba tartozik. Iskolapéldája, hogy a halász előre kikötött áron eladja a majdani halfogást, a vadász a leendő vadászzsákmányt. A kockázat itt annyiban nagyobb a vevő számára, hogy akkor is ki kell fizetnie a megállapodás szerinti teljes vételárat, ha a halász nem fog semmit, a vadász nem ejt el egyetlen vadat sem. A reményvétel tehát nem feltételes ügylet.
A reményvétel kétségtelenül nagyobb fokú kockázatot rejt magában a vevő szempontjából, mint
- 198/199 -
a remélt dolog vétele: jóval kisebb esélye van annak, hogy egyáltalán nem terem semmi, mint annak, hogy a halász nem fog semmit, a vadász nem ejt el semmit. A nagyfokú kockázat miatt reményvétel megkötésére feltehetőleg meglehetősen nyomott áron kerül sor. De nemcsak ez a piaci adottság, hanem a jog felelősségi szabályai is mérsékelik a vevő kockázatát. Ha ugyanis az eladó nem jár el a tőle elvárt módon, nem tesz meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a vevő bőséges halfogáshoz, gazdag vadászzsákmányhoz jusson, ezért felelősséggel tartozik a vevővel szemben érdeksérelmének megtérítésére. Ugyanakkor nyilván a jövőbeli termés felvásárlásánál is a piaci viszonyok határozzák meg a felek által kikötött átalányárat. Jogi és gazdasági tényezők tehát egyaránt közreműködnek a kockázat mérséklésénél mind a II., mind a III/A. osztályba tartozó ügyleteknél. A szerző elhatárolási kritériuma tehát nem működik megbízhatóan.
A reményvétel mellett a III/A. osztályba sorolja a szerző a tengeri kölcsönt és a biztosítási szerződést. A tengeri kölcsönnél valóban előfordulhat a hitelező szolgáltatása ellenszolgáltatás nélkül marad: ha a hajó, amelynek rakományára a kölcsönt folyósították, a tengeren elpusztul, nem kell visszafizetni a kölcsönt - ilyenkor természetesen kamat sem jár. A biztosítási szerződésnél azonban nem egészen ugyanez a helyzet. Előfordulhat, hogy a biztosított hosszú évekig fizeti a biztosítási díjat, biztosítási esemény azonban nem következik be, így a biztosítónak a jogviszony fennállása alatt egyetlen alkalommal sem kell biztosítási összeget fizetnie a biztosított számára. De vajon ellenszolgáltatás nélkül marad-e ebben az esetben a biztosító részéről a biztosított szolgáltatása? Nyilvánvaló, hogy erről szó sincs! A biztosító ugyanis - bár ez egyszer sem realizálódott biztosítási összeg fizetésében - folyamatosan biztonságot nyújtott a biztosítottnak: egy olyan biztonságos helyzetben tartotta, amelyben folyamatosan kalkulálhatott azzal, hogy amennyiben bizonyos káresemények érik, a biztosító ezt záros határidőn belül megtéríti számára. Nem kellett tehát ezeknek a lehetséges károknak a fedezetére külön biztonsági alapot elkülöníteni vagyonában, nagyobb összegeket fordíthatott üzleti döntései során fogyasztásra, beruházásra, fejlesztésre, befektetésre.
S ezzel bele is csöppentünk a reményvétel dogmatikai problémájának kellős közepébe! Vajon a tengeri kölcsön vagy a biztosítási szerződés paradigmája alapján kellene-e értelmeznünk a reményvételt? Vajon arról van-e szó a reményvételnél, hogy a vevő semmit sem kap a pénzéért, ha a halász nem fogott semmit, a vadász nem zsákmányolt semmit, így nem tud semmit átadni a vevőnek a vételár fejében? Vagy pedig arról, hogy ilyenkor is nyújtott valamit a vevőnek a pénzéért - mégpedig a reményt, hogy jól fog járni, nagy halfogáshoz, vadászzsákmányhoz fog jutni? Ez az alternatíva persze anakronisztikus a rómaiak számára, hiszen a biztosítási szerződés köztudomásúlag ismeretlen volt náluk[23] Hamarosan látni fogjuk, miként sejti meg ezt a maga korában még nem létező alternatívát Pomponius - persze még egyáltalán nem tudományosan komoly, egzakt formában.
Végül az utolsó (III/B) osztályba sorolja a szerző a legnagyobb mértékben kockázatos ügyleteket, amelyeknél sem a jogrend, sem piaci hatások nem mérsékelik a rizikót. Felfogása szerint a játékszerződések - tisztán szerencseszerződések -, valamint a tőzsdei különbözeti ügyletek tartoznak ide. Ezzel a szerző - nagyon helyesen - kizárja a reményvételt a játékszerződések, szerencseszerződések kategóriájából. A játékszerződések és a tőzsdei különbözeti ügyletek között azonban el nem hanyagolható különbség áll fenn. A tőzsdei ügyletkötéseket ugyanis alapvetően a feleknek a piacról szerzett - valós vagy valótlan - információi, ismeretei, többé-kevésbé racionális feltételezései, megérzései irányítják. A valódi játékoknál azonban ilyen racionális feltételezésekről, sejtésekről szó sem lehet. Hogy melyek lesznek a lottó következő húzásának nyerőszámai, arra nézve semmilyen racionális feltevés nem állítható fel, legfeljebb álmainak, valamely jós- vagy látóasszonynak hihet az ember.
Nem látható be a szerzőnek az az állítása sem, miért nem tekinthető valódi szolgáltatásnak a játékban való részvételt biztosító, a játékot előkészítő szolgáltatás. A lottószelvények árusítása nagyon is valódi szolgáltatás, hiszen ebből folyik be az a pénz, ami a játék lebonyolítását, a nyeremények kifizetését és a szerencsejáték szervezésével foglalkozó vállalat busás profitját biztosítja. A játékosok óriási többsége egyedül a lottószelvény megvétele folytán kerül kapcsolatba a szervezővel, későbbi kapcsolat - a nyeremények kifizetése által - csak egy apró töredék számára nyílik meg. A játékban való részvétel jogát megtestesítő lottószelvények vagy egyéb sorsjegyek értékesítése a szerencsejátékkal foglalkozó vállalatnak éppen a társadalmilag és anyagilag legszélesebb volumenű, leginkább hatékony és valóságos szolgáltatása.
A reményvétel forrásbeli sedes materiae-jének számító Digesta-helyet (D.18,1,8,1) a szerző elegánsnak tűnő szövegréteg-elemzésnek (Textstufenanalyse) veti alá.[24] Ennek eredményeként három, eltérő korszakban keletkezett réteget vél felfedezni benne: egy korai
- 199/200 -
klasszikus réteget, amely Sabinus civiljogi kommentárjából (libri tres iuris civilis) származik, ezt kiegészíti a klasszikus kor delelőjén működő Pomponius egy megjegyzése, majd a jusztiniánuszi kompilátorok egy rövid toldaléka.
A reményvétel mint sajátos jogintézmény elismerése és leírása Benke szerint még Sabinusnak tulajdonítható: a civiljog klasszikus tudományának megalapítója, miután leszögezte, hogy az adásvételnél lennie kell olyan dolognak, amelyet eladnak, különben az adásvétel semmis - Nec emptio nec venditio sine re quae veneat potest intellegi (D. 18,1,8 pr.) -, vállalta azt a merész lépést is, hogy kivételt tegyen ez alól az alapvető szabály alól. Elismerte ugyanis, hogy lehetséges adásvétel eladott dolog nélkül is: Aliquando tamen et sine re venditio intellegitur. Majd mindjárt példákat is említett erre. Ilyen eset, ha a halász már előre eladja a halfogást, a madarász a madárfogást vagy eladják azt, amit ajándékoknak a nép közé dobásakor meg lehet szerezni: cum captu[m]<s> piscium vel avium vel missilium emitur... Az ilyen esetekben ugyanis - folytatja Sabinus - akkor is létrejön az adásvétel, ha a véletlen folytán éppen semmi nem kerül a hálóba: emptio enim contrahitur, etiam si nihil inciderit ... Ekkor lép közbe a szerző felfogása szerint Pomponius egy rövid, de felettébb nagy horderejű megjegyzéssel, amely megmagyarázza Sabinus különösnek tűnő okfejtését: azért van ez így, mert itt reménynek a vételéről van szó: quia <tunc> spei emptio est
A szakasz hátralevő részének szerzőségével kapcsolatban már nem kíván határozottan állást foglalni Benke. Ebben arról van szó, hogy ha a nép közé dobált dolgokból utóbb egyeseket elperelnek, ezért nem tartozik felelősséggel az eladó, mert ennek kizárását a felek hallgatólagosan kikötötték: et quod missilium nomine [eo] casu captum est si evictum fuerit, nulla eo nomine ex empto obligatio contrahitur, quia id actum intellegitur (D. 18,1,8,1). Hogy ez az utóbbi szövegrész Sabinustól vagy Pomponiustól származik, esetleg részben az egyik, részben a másik klasszikus jogtudóstól, már nem lényeges a szerző felfogása szerint. Annál nagyobb jelentőséget tulajdonít viszont a 'reményvétel' kifejezés, ill. fogalom bevezetésének, amelyet Pomponius zseniális felfedezésének, találmányának tekint. Kérdés persze, rendelkezünk-e olyan kritériummal vagy bizonyítékkal, amely meggyőzően igazolja a Sabinustól, illetve Pomponiustól származó szövegrész elkülönítését a kérdéses szakaszban. A szerzőnek az az észrevétele, hogy azok a forrásszövegek, amelyekben a spes szó technikai értelemben szerepel, mind Pomponiusnál későbbi keletűek[25], aligha alkalmas minden kétség eloszlatására. Leginkább az tűnik ugyanis valószínűnek, hogy aki rászánta magát a megdönthetetlennek tűnő alapelv áttörésére, attól származik ennek jogászi alátámasztása, magyarázata is. Ha tehát ez Sabinus volt, amint a szerző feltételezi, akkor a spei emptio kifejezés is feltehetőleg tőle származik. Ha viszont Pomponius alkotta meg a spei emptio kifejezést és fogalmat, akkor az elv áttörését is valószínűleg neki tulajdoníthatjuk. Legbölcsebb eljárásnak ezért az ars ignorandi óvatos és visszafogott alkalmazása tűnik ebben a kérdésben, mivel nem áll rendelkezésünkre egyértelműen meggyőző kritérium a sabinusi és pomponiusi szövegrész elkülönítésére az adott szakaszban.
Határozottan kizárhatjuk azonban, hogy a jusztiniánuszi kompilátoroktól származó betoldás lenne a cum quasi alea emitur quod fit szövegrész. Ezt a részt ugyanis - ellentétben a szerzőnek Thomast követő felfogásával[26] - egyáltalán nem kell fölöslegesnek tekinteni. Amint Kaser is jó egzegétikai érzékkel megállapítja, a kérdéses szakasz általánosságban pendíti meg az aleatórius szerződések témáját, amelyekben az emberileg nem befolyásolható, ki nem számítható véletlennek az átlagosnál jóval nagyobb szerepe van.[27] Utána következnek a példák, amelyeket - mint láttuk - a szerző még Sabinusnak tulajdonít.
Ennél a meglehetősen öncélú, semmilyen meggyőző eredményre nem vezető szövegréteg-elemzésnél sokkal fontosabb a vizsgált szakasz helyes jogászi értelmezése. Ezen dől el ugyanis annak a fogas kérdésnek a helyes megválaszolása, hogy valójában mi a reményvétel. S itt nyomban le kell szögeznünk, hogy a szerző - nyilván azokkal a szerzőkkel együtt, akiknek álláspontját követi - alaposan félreérti a Pomponiusnak tulajdonított újszerű gondolatot, a reményvétel fogalmát. A szerző szerint ugyanis, aki egy előre kikötött vételáron leköti magának egy halász majdani fogását vagy egy vadász jövőbeni zsákmányát, nem azokat a halakat, vadakat vásárolja meg, amelyeket a halász vagy a vadász majd átad neki, hanem valójában reményt vesz, reményvételt köt. Ennek a reményvételnek a tárgya, az áru a reményvételnél maga a remény: quia spei emptio est. A reményről elismeri, hogy jogon kívüli - metajurisztikus, "ajuridikus" - kategória, de úgy véli, ez nem jelent különösebb akadályt, mert minden további nélkül lefordítható a jog nyelvére. A remény jogilag nem más, mint váromány: jogilag biztosított esélye a vevőnek, hogy megszerezze a hálóba kerülő halak, vadak tulajdonát. Ennek a szerzésnek a realizálódása a vevő számára a szerződés megkötésétől fogva már kizárólag a természeti erők játékán, az emberileg nem befolyásolható véletlenen múlik. Ha ugyanis az
- 200/201 -
eladó - a halász, a vadász - bármilyen felróható magatartásával veszélyezteti a vevő esélyét a tulajdonszerzésre, ezért actio empti indításával érvényesíthető felelősséggel tartozik a vevővel szemben[28].
Hol van az alapvető félreértés a szerző okfejtésében? Helyesen észleli Benke, hogy a 'reményvétel' kifejezés egyedül a vizsgált Pomponius-fragmentumban fordul elő. Pomponiuson kívül egyetlen más jogtudós sem használja ezt a kifejezést. Más jogászoknál a iactum retis emere vagy az alea emitur kifejezésekkel találkozunk[29]. A szerző alapvető félreértése mármost abban áll, hogy a Pomponiusnál előforduló spei emptio kifejezést és a többi jogtudósnál előforduló említett kifejezéseket azonos jelentésűeknek tartja. Az emptio spei tehát értelmezése szerint nem más, mint a iactum emere vagy az alea emitur. Ez a nagy tévedés! A pomponiusi emptio spei nem fogja át általánosságban mindazokat az eseteket, amikor a vevő egy jövőbeli vagyonszerzés bizonytalan eredményét vásárolja meg előre megállapított vételáron. A reményvétel egyedül és kizárólag azt az esetet jelenti, amikor a halász nem fog semmit, a vadász nem ejt el semmit, tehát semmit sem tudnak átadni a vevőnek, de neki mégis fizetnie kell. A vevőnek ebben a peches helyzetben elhangzó, méltatlankodó, elégedetlenkedő kérdésére - miért kell fizetnem, amikor nem kapok semmit? a semmiért fizessek? - adja Pomponius a letromfolónak szánt, fifikás választ: fizetned kell, mert ez reményvétel volt. Nem mondhatod tehát, hogy a pénzedért nem kaptál egyáltalán semmit. Annyit mindenképpen kaptál, hogy reménykedhettél abban, hogy a halásznak jó fogása, a vadásznak gazdag zsákmánya lesz. Ez ugyan nem következett be, de kezdettől fogva bizonytalan volt, hogy bekövetkezik-e. Az esélyt, hogy jól fogsz járni, mindenesetre megszerezted. Ne méltatlankodjál tehát azért, hogy fizetned kell!
A reményvétel tehát nem azért reményvétel, mert a vevő reményt vesz, hanem azért, mert reményt kap. Nem a tárgya, a célja a remény, hanem az eredménye, a kimenetele. A 'reményvétel' elnevezést nem ex obiecto (ex fine), hanem ex eventu kell érteni. Ha tehát a halász fogott valamit, a vadásznak sikerült elejtenie valamit, már nem lehet szó reményvételről. Különben a halász megtarthatná magának a halakat, a vadász a vadakat, s a vevő tiltakozása esetén a szemébe röhöghetne: Nemde reményt vettél? Azt meg is kaptad, hiszen reménykedhettél abban, hogy szerencsés kimenetelű lesz a halászat, a vadászat. A halakat, a vadakat azonban csak akkor kapod meg, ha még külön fizetsz értük! Nyilvánvaló, hogy ez a rabulisztikus érvelés elfogadhatatlan.
Ha tehát a halász halakat fogott, a vadász vadakat ejtett el, akkor a szóban forgó eset nem reményvétel, hanem remélt dolog vétele. Csak abban a jogon kívüli - metajurisztikus - körülményben különbözik a jövő évi termés megvételétől, hogy bizonyára nagyobb esélye van annak, hogy a halász nem fog semmit, a vadász nem ejt el semmit, mint hogy a jövő évben nem terem semmi. Ennyiben kétségtelenül nagyobb fokú kockázatot rejt magában a vevő számára, mint a jövő évi termés megvétele. De mindkét esetben kötelessége az eladónak a szerződés megkötésétől kezdve, hogy a maga részéről ne akadályozza, sőt cselekvőleg előmozdítsa a várt eredmény bekövetkezését a vevő érdekében. Ezért egyik esetben sem beszélhetünk feltételes szerződésről: a feltétel felfüggeszti az ügylet joghatályát a feltétel bekövetkezéséig, ezért nem terhelheti kötelezettség egyik felet sem arra, hogy mozdítsa elő a feltétel bekövetkezését, legfeljebb arra, hogy ne akadályozza meg a feltétel bekövetkezését.
Hogy Pomponius, amikor bevezette a reményvétel fogalmát, kizárólag arra az esetre gondolhatott, hogy a vevő nem kap semmit, világosan következik a forráshely logikai-grammatikai értelmezése alapján. A szakasz ugyanis azzal a megállapítással kezdődik, hogy aliquando tamen et sine re venditio intellegitur ... Olyan adásvételről van tehát szó, amelyben nincs eladott dolog, amelyet az eladó a vevőnek átadhatna. Ezért ez sine re venditio. Ha a vevő nagy tömegű halat, vadat vehet át az eladótól, aligha lehetne azt mondani, hogy az ügylet sine re venditio. Arra sem vonatkozhat a sine re venditio kifejezés, hogy a szerződés megkötésekor még nincs meg az eladott dolog, de később majd létrejön. Ekkor ugyanis ugyanaz lenne a helyzet, mint a jövő évi termés vagy a gyermeket váró rabszolganő gyermekének eladásakor: a szerződés megkötésekor még nincs meg, de gyakorlatilag biztosak lehetünk abban, hogy létrejön. A sine re venditio kifejezést azonban nem ezekre az esetekre alkalmazza a szöveg, hanem ezekkel kifejezetten szembeállítva. Így helyesen kizárólag azokra az esetekre érthető, amikor a halász, a vadász nem tud semmit átadni vevőjének, mert tevékenysége eredménytelennek bizonyult.
S hogy eszükbe sem jutott a hallatlanul ésszerűen és gyakorlatiasan gondolkodó klasszikusoknak, hogy a reményt árunak tekintsék, világosan kitűnik egy másik forráshely szövegének grammatikai-logikai értelmezéséből. Itt arról beszél Ulpianus, hogy bizonyos esetekben a vevő nem jut hozzá az áruhoz, a pénzt mégis ki kell fizetnie, mégpedig azokban az esetekben, amikor egy halász leendő fogását, egy vadász vagy madarász majdani zsákmányát előre megvásároljuk: ... recipitur, ut venditor nummos accipiat, quamvis merx ad emptorem non pertineat, veluti cum futurum iactum retis a piscatore emimus aut indaginem plagis positis a venatore vel pantheram ab aucupe: nam etiamsi nihil capit, nihilo minus emptor pretium praes-
- 201/202 -
tare necesse habebit ... (D. 19,1,11,18). Ha a jogtudós a reményt tekintené árunak, nyilvánvalóan nem fogalmazhatna úgy, hogy a vevőnek akkor is ki kell fizetnie a vétalárat, ha az árut nem kapja meg.
Abban feltétlenül egyetérthetünk a szerzővel, hogy a reményvétel Pomponius eredeti gondolata. Más jogtudósoknál nem fordul elő, holott a jogi jelenséget jól ismerik, így Iulianus, Celsus, Paulus, Ulpianus. A reményvétel gondolata azonban Pomponiusnál sokkal inkább egy ügyes, de nem különösképpen elegáns vagy szellemes trükknek, prókátori fogásnak, jogászi svindlinek tekinthető, semmint zseniális jogtudományi felfedezésnek, ahogyan a szerző túlfűtött lelkesedésében ünnepli. Ahelyett ugyanis, hogy ésszerű és meggyőző magyarázatát adta volna annak a rendhagyó helyzetnek, hogy a vevőnek fizetnie kell, holott a pénzéért nem kap semmit, igazában elkeni a kérdést, arra törekszik, hogy befogja a panaszkodó vevő száját, olyat mondjon neki, hogy annak torkán akad a szó. S ha megkérdezték volna Pomponiustól, tulajdonképpen miért kell fizetnie a vevőnek, ha nem kap érte semmit, valószínűleg zavarba jött volna a válasszal. Feltételezhetjük, hogy nem tudott volna kielégítő magyarázattal szolgálni, bár jól tudjuk, a jogtudósoknak nem volt szokásuk, hogy ügyfeleik orrára kössék döntéseik indokait.
Kielégítő magyarázat után kutatva, különféle síkokon közelíthetjük meg a kérdést. Grammatikai-szemantikai síkon megállapíthatjuk, hogy nem beszélhetünk termésről, ha valóban semmi sem terem. Ha tehát egy gazda eladja jövő évi termését, de jégverés, vízár, tűzvész, háború elpusztítja a leendő termést vagy megakadályozza, hogy bármi is teremjen, a szerződés nyilván tárgytalanná válik, a jogviszony ipso facto megszűnik, úgyhogy a vevőnek semmit sem kell fizetnie. Tévedés lenne azonban itt feltételes szerződésről beszélni, hiszen - mint fentebb láttuk - a szerződés megkötésétől kezdve azonnal hatályba lép, az eladót - a termés megvalósulása érdekében - művelési kötelezettség terheli. A rabszolganő leendő gyermekének eladása esetében pedig, ha a gyermek halva születik, úgy kell tekinteni, mintha meg sem fogant volna, az adásvétel tehát nem létező dologra irányult volna, így érvényesen létre sem jöhetett. Felfüggesztő feltételre tehát semmi szükség.
A terméssel vagy a szaporulattal szemben azonban fogásról, zsákmányról akkor is beszélhetünk, ha a hálóba nem akad semmi. Szemantikailag-ontológiailag itt ugyanarról van szó, mint a nulla felfedezése vagy annak felismerése, hogy létezhet üres - 0 elemű - halmaz[30]. A halfogásért, vadászzsákmányért tehát akkor is fizetni kell, ha üres halmaz, nincs benne semmi.
Ez az okfejtés persze nehezen győzné meg a formális gondolkodás terén nem különösebben pallérozott vevőt. Jogászi síkra áttérve leszögezhetjük, hogy a reményvétel sajátos jogi rezsimje a periculum est emptoris szabály logikátlannak és méltánytalannak egyáltalán nem tekinthető kiterjesztéseként értelmezhető. Ez a szabály azt mondja ki, hogy ha fennáll az eladott dolog átadásának közvetlen lehetősége az eladó részéről a vevő részére - emptio perfecta est -, de a felek megállapodása alapján ezt elhalasztják, az eladott dolog vis maior okozta pusztulásának vagy megrongálódásának veszélyét a vevő viseli. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy a vevőnek a teljes vételárat ki kell fizetnie akkor is, ha nem kapja meg a vis maior folytán elpusztult dolgot vagy csak megrongálódott állapotban jut hozzá.
A vevő veszélyviselésének feltétele tehát az adásvétel perfektuálódása, ennek kritériuma pedig a teljesítés prompt lebonyolításának közvetlen lehetősége az eladó részéről. Mivel a vevő nem él ezzel a lehetőséggel - rendszerint nyilván azért, mert még nincs meg a pénze, hogy a vételárat kifizesse - és a dolog az eladónál marad, nem méltánytalan, hogy ettől az időponttól kezdve a veszélyviselés a vevőt terhelje, jóllehet nem került sem adósi, sem hitelezői késedelembe az eladóval szemben.
A mi esetünkben nyilvánvaló, hogy a szerződés megkötésével még nem perfekt az adásvétel. Ha valaki előre megveszi egy halász leendő fogását, egy vadász majdani zsákmányát, a szerződés megkötésekor még hírük-hamvuk sincs azoknak a halaknak, vadaknak, amelyeket az eladó a vevőnek majd később a szerződés alapján átad. S ha a halásznak nem sikerül semmit fogni, a vadásznak nem sikerül semmit elejteni, a szerződés nyilván nem is válik perfektté, hiszen nem jön létre olyan helyzet, hogy az eladónak módjában álljon prompt átadni az eladott dolgot a vevőnek. A reményvétel mármost pontosan azt jelenti, hogy a vevő az adásvétel perfektuálódása elmaradásának veszélyét viseli: meg kell fizetnie a vételárat akkor is, ha ez a perfektuálódás a vak természeti erők hatása, az emberileg előre nem látható és nem befolyásolható véletlen játéka folytán marad el. Ez nyilvánvalóan az eredeti veszélyviselési szabály kiterjesztése. Az eredeti szabály szerint kizárólag egyedileg pontosan meghatározott dolog pusztulásának vagy megrongálódásának a veszélyét viselhette a vevő, hiszen a vevő veszélyviselésének feltétele az adásvétel perfektuálódása volt, az a helyzet, hogy az eladó kész az eladott dolog prompt átadására a vevő részére. Márpedig ez a helyzet nyilvánvalóan csak egyedileg azonosított dologra nézve állhat fenn. A mi esetünkben viszont a vevő érdekkörén kívül esik a vétel tárgyának egyedi azonosítása. A nagyobb testű halak, vadak nem helyettesíthető dolgok ugyan, de az eladót pusztán generikusan meghatározott kötelezettség terheli ezek átadására nézve. Ez per-
- 202/203 -
sze tökéletesen megfelel a vevő érdekeinek is. Így hiánytalanul érthetővé válik, hogy a reményvételnél a vevő nem prompt átadásra kész, tehát egyedileg meghatározott dolgok pusztulásának veszélyét viseli, hanem az adásvétel tárgyának az eladó részéről - a vevő érdekeinek tökéletesen megfelelő - generikus szolgáltatása lehetőségének elmaradása, az adásvétel perfektté válása elmaradásának veszélyét.
Jól sejti Bechmann, hogy a reményvétel helyes megértésének kulcsa a veszélyviselés. Meghatározása azonban teljességgel elhibázott és elfogadhatatlan: "Die emtio spei ist nichts anderes als der Kaufvertrag, bei welchem der Käufer vertrgasmässig die Gefahr der Nichtexistenz des Kaufobjects übernimmt"[31]. Egy nem létező dolgot nem lehet megvenni, egy ilyen dologra irányuló adásvétel semmis. Ezen nem változtat az sem, hogy a dolog nemlétezésének "veszélyét" a vevő magára vállalja, azaz akkor is hajlandó fizetni, ha nem kap semmit. Az ilyen megállapodást nem lehet adásvételnek tekinteni, legfeljebb feltételes ajándékozásnak. Áll ez nyilván arra az esetre is, ha a megállapodás nem a jelenben már fennálló, hanem várhatóan a jövőben létrejövő dologra vonatkozik, amelynek keletkezése azután elmarad, ahogyan később Bechmann módosítja álláspontját: "So tritt denn auch die technisch so genannte emtio spei selbst als Kauf einer res futura auf, bei welcher der [Verkäufer]<Käufer> die Gafahr, dass dieselbe nicht zur Existenz gelangt, übernimmt"[32]. Bechmann megfogalmazásai tehát jogosan bírálhatók, de nem azért, amint a szerző teszi, hogy ti. "Ebben az esetben ugyanis a reményvétel lényege, a különös szerződési tárgy, a remény árujellege vész el"[33]. Ez éppen a helyes felismerése Bechmannak, aki határozottan leszögezi: "Bedient man sich dann des Ausdruckes, die 'Hoffnung' wurde gekauft, ... durch dieses Bild die juristische Construktion mehr verdeckt als aufgeklärt wird"[34]. Bechmannál nem az a jogászi konstrukciós hiba, hogy az adásvétel tárgyának nem a reményt, hanem a várható halfogást, vadászzsákmányt tekinti. Csupán logikai, de nem dogmatikai hibának tekinthető nála továbbá, hogy a halakat, vadakat nem létező, illetve a jövőben létrejövő dolgoknak tekinti. Ontológiai értelemben ezek a halak, vadak természetesen már a szerződés megkötésének pillanatában léteznek, sorsukról mit sem tudva vidáman úszkálnak a vízben, futkároznak az erdőben. Létezésük a felek számára azonban csak attól a pillanattól kezdve válik gazdasági és jogi értelemben relevánssá, hogy belekerülnek a halász vagy a vadász hálójába, sikerül megfogni őket. Így jogászi szempontból nem lehet különösebb ellenvetést tenni az ellen a beszédmód ellen, hogy az adásvétel tárgyát képező dolgok - a felek számára - létrejönnek, ill. nem jönnek létre. A jogászi konstrukció hibája Bechmannál ott van, hogy a szóban forgó adásvételt feltételes ügyletnek tekinti az eladó, de feltétel nélkülinek a vevő számára: "Derselbe ist ein Kaufvertrag, dessen eine Seite bedingt ist, aber dergestalt, dass auch im Falle der Vereitelung der Bedingung das Geschäft gleichwohl als Kauf, die einseitige Leistung als kaufmässige Leistung erscheint"[35]. Itt van a kutya elásva! Miként lehetséges, hogy a vevő vételárfizetési kötelezettsége feltétel nélküli, az eladó szolgáltatási kötelezettsége azonban feltételes? Ha az eladónak nem sikerült halakat fogni, vadakat elejteni, a részéről nincs semmiféle teljesítési kötelezettség, mivel nem következett be az a feltétel, amelytől az eladó teljesítési kötelezettségének keletkezése függött. A vevőnek ugyanakkor fizetnie kell, mert ő a maga részéről vállalta a feltétel nélküli szolgáltatást. Bechmann szerint a vevőnek ez a feltétel nélküli fizetési kötelezettsége a felek megállapodásán alapszik. De lehet-e ezt a megállapodást adásvételnek tekinteni? Bechmann konstrukciója láthatólag nem fér bele az adásvétel fogalmi-dogmatikai keretei közé. Azt legfeljebb a vevő ajándékozási ígéretével megfejelt feltételes adásvételnek tekinthetjük: emptio condicionalis mixta cum donatione.
Hasonló ellenvetéssel él Benke e sorok szerzőjének felfogásával szemben, mint az előbbiekben e sorok szerzője Bechmann felfogásával szemben. Ha ugyanis - Bechmann és e sorok szerzőjének ebben megegyező felfogása szerint - az adásvételnek nem a remény a tárgya, hanem az eladó által megszerzett halak, vadak, madarak, amelyeket át kell adnia a vevőnek, akkor - Benke szerint - nem lehet kielégítő magyarázatát adni annak, hogy a vevőnek akkor is fizetnie kell, ha nem kap semmit, mert az eladónak nem sikerült semmit sem szereznie. A felek puszta megállapodása - Benke szerint - ezt nem indokolja kellőképpen, mert ha az áru megszerzésének elmaradása folytán az adásvétel nem válik perfektté, akkor a felek megállapodása sem lehet perfekt, így nem lehet arra mint szilárd bázisra alapozni a vevőnek azt a kellemetlen, bosszantó kötelezettségét, hogy fizetnie kell a semmiért. A szerző így fogalmaz: "Kevésnek tűnik ugyanis önmagában az, hogy 'mert a felek így állapodtak meg', s ezáltal köti a vevőt a szerződés ex fide bona. Ha ugyanis a főérv az, hogy az áru megszerzéséig az emptio imperfecta, akkor ennek nyilvánvaló alapja, hogy a felek megállapodása sem perfektuálódott. (Sic!) Nem áll tehát, hogy 'id actum est', sőt, éppen fordítva: 'actum non est'!"[36]
Ez nagyon sportszerűtlen ütés a szerző részéről. A 'sportszerűtlen' itt persze annak a sajátos küzdőtérnek a játékszabályaira értendő, amelyen ez a szellemi csatározás Benke és e sorok szerzője között folyik: a szabatos és korrekt jogászi gondolkodás szabályai. Benke ugyanis itt láthatólag durva csúsztatást követ el: összemossa az adásvétel perfektuálódását
- 203/204 -
és az adásvételi szerződés jogi hatályosulását. A kettőnek semmi köze sincs egymáshoz! Az adásvétel mint szerződés jogilag hatályba lép, mihelyt a felek annak rendje és módja szerint megállapodtak a jogügylet lényeges tartalmi elemeiben (essentialia negotii), adott esetben tehát az áruban és a vételárban, és nem függesztették fel valamely feltétel bekövetkezéséig a jogügylet hatályosulását. Lehet, hogy már a megállapodás időpontjában perfekt az adásvétel, de lehet, hogy ekkor még nem. Akkor perfekt ugyanis az adásvétel, amikor az eladónak módjában áll azonnal átadni az eladott dolgot a vevőnek. Ha a szerződés megkötésének időpontjában ez a helyzet még nem áll fenn, nyilván az eladónak a szerződésből eredő kötelessége, hogy előidézze ennek a helyzetnek a bekövetkezését. A szerződés jogi hatályosulásának tehát semmiképpen sem feltétele a perfektté válás, az nyilván már a perfektté válás előtt bekövetkezik, hiszen különben nem hárulna a szerződés megkötésétől kezdve nyomban az eladóra az a kötelezettség, hogy tegye perfektté az adásvételt, ha még nem az. A reményvétel mármost pontosan az az eset, amikor az adásvétel - anélkül, hogy az eladó ezzel kapcsolatban bármiféle felróható magatartást tanúsítana - nem perfektuálódik, ezért nyilván az eladó a vevőnek nem tud átadni semmit, a vevőnek mégis ki kell fizetnie a megállapodás szerinti vételárat, mert ebben a típusú szerződésben a vevő viseli a perfektuálódás elmaradásának veszélyét. Ez a sajátos veszélyviselés - periculum est emptoris - akkor is ráhárul a vevőre, ha a szerződés megkötésekor nincs annak tudatában. Mint ahogyan a reményvétel esetein kívül is érvényesül a periculum est emptoris szabálya, függetlenül attól, hogy a vevőnek a szerződés megkötésekor tudomása van-e róla vagy sem. Egyébként a periculum est emptoris szabálya nem jelent lényegesebb hátrányt a vevőnek a reményvételnél, mint az egyéb adásvételeknél. Ez utóbbiaknál egy egyedileg azonosított dolgot nem kap meg a vevő, mert az vis maior folytán elpusztult, a reményvételnél egy - a vevő érdekeivel tökéletes összhangban - csupán generikusan meghatározott szolgáltatást nem kap meg a vevő, mert az eladó casus = vis maior folytán nem jutott olyan helyzetbe, hogy szolgáltatni legyen képes. A periculum est emptoris szabály általános és különös alkalmazása között tehát jóval nagyobb a hasonlóság, mint a különbözőség.
Hogy Pomponius mennyire látta világosan a reményvétel összefüggését a vevő veszélyviselésének szabályával, nem lehet megállapítani. Feltételezhetjük, hogy nem lehetett különösebben tisztában az összefüggéssel, hiszen a vevő veszélyviselésének kérdéskörét csak a nála későbben működő Paulus dolgozta ki kellő jogászi precizitással. Annyi azonban bizonyos, hogy ha a reményvétel - szemben a szerző túlfűtött lelkesedésével - nem is tekinthető valamilyen korszakalkotóan zseniális találmánynak, Pomponius nem tehető felelőssé a reményvétel fogalmának azért a mérhetetlen elfajulásáért, a reményvétellel való végzetes visszaélésért, amely a későbbi korszakokban egészen napjainkig bekövetkezett. Valami olyasmi történhetett, mint amit az ökológiai káosz-elmélettel kapcsolatban szoktak manapság emlegetni: egy pillangó megrebbenti a szárnyát és ebből katasztrofális tornádó keletkezik valahol a föld légkörében. A reményvétel római jogi paradigmája nyitotta meg ugyanis az utat a különféle szerencsejátékok jogi elismerése előtt. Jól lehetett hivatkozni bármikor arra, hogy már a római jog is elismerte a reményvételt. Ilyen reményvételnek lehetett tekinteni - kitágított értelemben - a különféle sorsjegyek, lottószelvények forgalmazását, zsetonok árusítását rulett-kaszinókban való játék céljából vagy egyszerűen a pénzbedobást a játékautomatákba. A hatalmas méretűvé duzzadt szerencsejáték-ipar társadalmilag káros, demoralizáló hatása kézenfekvő. Azáltal, hogy hatalmas pénzösszegek megszerzését teszi lehetővé reális emberi munkateljesítmény, erőfeszítés nélkül, a puszta szerencse játéka folytán, aláássa a társadalomban a tisztességes munka, a becsületes üzleti tevékenység értékét. Kialakít egy jellemgyenge, játékfüggő, parazita réteget, amelynek tragikus sorsa rendszerint a teljes társadalmi lecsúszás, a bűnözés, az önpusztítás. Legfőképpen pedig azért katasztrofális a társadalom számára a kiterjedt szerencsejáték-ipar, mert mögötte az alvilág, a szervezett bűnözés áll. A csillogó kaszinók alvilági bandák, maffiák kezében vannak. Profitjuk - a professzionálisan és nagyüzemileg végrehajtott adócsalásoktól, adóelkerülésektől eltekintve - az alvilág szervezeteinek virulenciáját és proliferációját szolgálja, ill. pénzmosási lehetőséget nyújt az alvilág illegális tevékenységekből - bank- és emberrablás, bérgyilkosság, kábítószer- és fegyverkereskedelem, szexipar - származó horribilis bevételeinek.
Ezt a kiterjedt alvilági vircsaftot persze jelentős mértékben az állami és jogszolgáltató szervekbe szervesen beépülő korrupció biztosítja. A jogászi gondolkodás nemegyszer bántó és kiábrándító hanyagsága, korlátoltsága, észlelészavarai - rendszerint tökéletesen céltudatosak és alapvetően korruptak. Nem veszik észre azt, amit nem akarnak észrevenni. Így több, mint egy évtizede nem veszik észre azt a gátlástalan uzsorapolitikát, amelyet a pénzintézetek - Magyarországon különösen nagy volumenben - az ún. devizahitelek címén folytatnak. Nem észlelik azt a minden józan gondolkodás és ép jogérzék számára elfogadhatatlan gyakorlatot, hogy a devizahitelesnek esedékes törlesztő részletei megfizetése céljából - a kedvezőtlen árfolyam-eltolódás esetenként súlyos
- 204/205 -
anyagi hátrányát elszenvedve - meg kell vásárolnia azt a valutaösszeget, amely valójában a hitelező birtokában van. A szerződés megkötésekor ugyanis a hitelfolyósítás névleges összegét kitevő valutamennyiséget a bank nem bocsátja ügyfele rendelkezésére, hanem bent hagyja trezorjában. Az ügyfél ténylegesen a névleges valutaösszegnek megfelelő forintösszeget kap kézhez - a folyósítás napjának megfelelő átváltási árfolyamon számolva. Amikor viszont a törlesztő részletek kifizetésére kerül sor, ezt a bank névlegesen megint valutában számolja el és azt követeli, hogy az ügyfél annyival nagyobb forintösszeget fizessen neki, amennyivel több forintba kerülne a névlegesen valutában számított hitel esedékes törlesztő részletének megvásárlása - a forintnak a kérdéses valutához képest a törlesztés napjáig bekövetkezett hátrányos árfolyam-eltolódása folytán. De miért kell megvásárolnia az ügyfélnek ezt az összeget? Hiszen az azóta is ott lapul a bank trezorjában! Ha a kérdéses valuta értéke időközben - a kölcsön felvétele óta - emelkedett a forintéhoz képest, akkor nyilván a bank trezorjában őrzött valutaösszeg értéke is emelkedett. Az árfolyamnyereség már benne van a bank vagyonában, miért kell az ügyfélnek ezt újból befizetni?
Nyilvánvaló, hogy elképesztő mértékű uzsorakamatról van szó. Ha pl. egy 150 Ft/frank árfolyamon átszámított svájci frank hitelt 250 Ft/frank árfolyamon számítva kell visszafizetni, ez 67%-os kamatot jelent. Ehhez járul, hogy a bank - a forint értékcsökkenéséből eredő kockázatnövekedésére hivatkozva - 7-8%-os hitelkamatot számol fel - messze túllépve ezzel a svájci bankok által általában felszámított kamatokat. A jobb sorsra érdemes ügyfél tehát 75 %-os kamatot fizet a hitelintézetnek a felvett kölcsönért.
Vagy talán mégsem lehetne megtalálni a bank trezorjában a forintban kifizetett kölcsönösszegnek megfelelő valutát? Ha ezt valaki ellenőrizni akarná, a bank üzleti titokra hivatkozva nyilván a legfelháborodottabban tiltakozna. Talán időközben tőzsdejátékon elvesztette a bank vagy a bankigazgató elsikkasztotta? Dehát ebben az esetben is elképesztő lenne az ügyféllel megfizettetni a bank saját hibájából bekövetkezett veszteségét. Nyugodtan feltételezhetjük ezek után, hogy a bank még ennél is sötétebb üzelmet folytat. A devizahitelnek, amelyet a bank az ügyfélnek forintban folyósít, semmilyen devizafedezete nincsen a bank trezorjában. A devizaösszeg pusztán könyvelési tétel, fiktív pénz, amely nincs ténylegesen a bank birtokában. A bank tulajdonképpeni célja tehát az, hogy annyi forintot zsebeljen be ügyfelétől, amellyel - a kölcsön lejártakor - meg tudja vásárolni azt a valutaösszeget, amelyet korábban "kölcsönadott".
A jogszolgáltatásnak nem lenne más feladata e hallatlan abusus megszüntetésére, mint a Ptk. 209. §-át és az azt kiegészítő §-okat alkalmazni. Nyilvánvalóan tisztességtelen kikötés, hogy a pénzintézet valutakölcsönnek tekinti a forintban folyósított kölcsönt s olyan veszteségei megtérítését igényli az ügyféltől, amelyeket valójában nem szenvedett el. Ezt a szerződéses kikötést tehát a bíróság a 209. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezi. Az ügyféltől csak a ténylegesen kifizetett forintösszeg megtérítését lehet követelni - a jogszabály által meghatározott maximális kamattal. Ez a kamatmaximum ne legyen több, mint a mindenkori jegybanki alapkamat háromszorosa, legföljebb 15%. A törvényhozás feladata lenne a törvényes kamatmaximum erőteljes csökkentése, valamint a némileg zavarólag ható 209/B. § (5) bekezdésének hatályon kívül helyezése vagy egy hozzáfűzött klauzulával való immunizálása, pl. 'kivéve, ha a feltétel tisztességtelen volta a hitelezés körülményeiből egyértelműen megállapítható'.
A jogállamiság követelményeinek következetes érvényesítése érdekében természetesen nemcsak az ügyfelek jogos panaszainak kell helyt adni a bankokkal szemben, hanem a bankok jogos panaszainak is. A bankokra kivetett különadó olyan Robin Hoodra emlékeztető középkori technika, amely legalizált bankrablásnak, államilag végrehajtott zsebmetszésnek tekinthető. Azért, mert valakinek több pénze van, mint másoknak, nem lehet "különadóval" sújtani. Képzeljük el, miként nézne ki, ha a szülész-nőgyógyászokra és a sebészekre, mivel köztudomásúlag több hálapénzt kapnak, mint a fül-orr-gégészek vagy az elmegyógyászok, "különadót" vetnének ki a többi orvossal szemben! Az állam csak megfelelő jogszabályi és intézményi háttér kialakításával hathat oda, hogy a pénzintézetek ne érhessenek el legálisan túlzottan magas profitokat. Így elsősorban a törvényes kamatmaximum kellően alacsony szinten tartásával, a bankok pénzkezelési, hitelezési, nyilvántartási, könyvelési tevékenységének tüzetes szabályozásával és gyakori ellenőrzésével, egy nemzeti szolidaritási alap létrehozásával, ahol a magyar nép sorsa iránt felelősséget érző állampolgárok, cégek, intézmények alacsony kamaton tarthatnák pénzüket különféle nemzeti fejlesztési célok, vállalkozások, szociális programok támogatására, önhibájukon kívül eladósodott önkormányzatok, családok megsegítésére. A jogállam megvalósításának csak akkor van esélye, ha a társadalmi közvélemény, de különösen a jogásztársadalom valóban tisztában van azzal, mi a jog és eltökélt szándéka annak következetes érvényesítése minden politikai-hatalmi érdekkel szemben.
- 205/206 -
Láttuk az előzőek során, hogy egy voltaképpen apró gondolati elcsúszás - a reményvétel tárgya maga a remény - történelmi távlatokban milyen végzetes következményekre vezethet. Különösen kínos ez a kisiklás, ha meggondoljuk, hogy tulajdonképpen a nyelv működésének, spontán képalkotó produktivitásának félreértésén alapul. A nyelv helyes értelmezése esetén ugyanis a kisiklás - annak káros következményeivel együtt - elkerülhető lett volna.
Vegyük példának a következő nyelvi fordulatot! Egy társaság mulatozásáról szóló beszámoló így szól: 'A társaság az éjszakát hangos mulatozásban töltötte. Megittak egy egész hordót'. Ha nem értjük a nyelv sajátos működését, elképedhetünk ezen a fordulaton. Mit jelenthet az, hogy megittak egy egész hordót? Hogyan lehet meginni egy hordót? Ha nagyon buták vagyunk, különféle elméleteket állíthatunk fel a rejtélyes fordulat értelmezésére. Az egyik elmélet szerint a hordót valójában elégették és a hamuját itták meg borban feloldva. Egy másik elmélet szerint a furcsa szófordulat éppen azt akarja kifejezni, hogy nem ittak bort, csak kamu volt az ivás, hogy ne keltsenek gyanút környezetükben. Valójában egy iszlám terrorista csoport tanácskozása zajlott le, a jelenlevők gyaur borisszáknak álcázták magukat, nehogy a terrorelhárítás gyanút fogjon.
Még folytatni lehetne az értelmezés gyanánt felvethető hajmeresztő sületlenségeket. Pedig nyilván arról van szó csupán, hogy a nyelv megtréfál bennünket, felcseréli a szavakat. A mulatozók természetesen nem magát a hordót itták meg, hanem a hordó tartalmát, kiitták a hordóban levő összes bort. A nyelv játékos tréfája, hogy felcseréli a tartó, a tartály és a tartalom megjelölésére szolgáló szavakat, a tartály megjelölésére szolgáló szót használja a tartalom megjelölésére. Ez a stilisztikai fordulat a névátvitel, metonymia.
Ugyanez a helyzet az emptio spei kifejezéssel, amennyiben a spei szót genitivus obiectivusnak fogjuk föl. Ez az értelmezés minden aggály nélkül elfogadható, prima facie kétségtelenül ez ugrik be az olvasónak. A 'remény' szó itt tehát a remény tárgya helyett áll: a vevő nem reményt vásárol a szó tulajdonképpeni és pontos értelmében (sensu proprio et praeciso), hanem azt vásárolja meg, aminek megszerzésében reménykedik, a várt halfogást vagy vadászzsákmányt. A 'remény' szó itt tehát névátvitelként szerepel (sensu improprio et metonymico). Pomponius éppen ezt a kétértelműséget használja ki a méltatlankodó vevő letromfolására: reményt vettél - nyilván sensu improprio et metonymico értve a 'remény' szót - reményt kaptál - persze sensu proprio et praeciso értve a 'remény' szót -, mi kifogásod van még, miért nem akarsz fizetni? A jogtudós eljárása láthatólag nem egészen korrekt, ezért állapítottuk meg, hogy az általa felhozott argumentum ad hominem voltaképpen retorikai - jogászi svindli.
Az emptio spei kifejezésben a spei szó persze mint genitivus causae is felfogható. Eszerint az értelmezés szerint a remény nem tárgya, hanem indítóoka, motívuma az ügylet megkötésének mindkét fél részéről. Mindkét félt az a reménykedés indítja a szerződés megkötésére, hogy jól fog járni, nagyobb értékű szolgáltatást fog kapni a másik féltől, mint amekkorát ő maga fog nyújtani neki. A vevő nyilván abban reménykedik, hogy a fogás, a zsákmány bőséges lesz, tehát piaci értéke meghaladja a kialkudott - nyilván viszonylag nyomott - vételárat, így a maga részéről nyereséget könyvelhet el. Felettébb gyér fogás, zsákmány esetében viszont az eladó könyvelhet el nyereséget, hiszen ekkor a viszonylag nyomott vételár is meghaladhatja azt az árbevételt, amelyet a piacon elérhetett volna. Ha viszont a fogás, a zsákmány felettébb bőséges, az eladó szívhatja a fogát: a piacon jóval magasabb összeget realizálhatott volna érte, ha nem adja el már előre - viszonylag alacsony áron - tevékenysége eredményét.
Nem meggyőző Benke érvelése[37], hogy az eladó is kizárólag abban lehet érdekelt, hogy minél bőségesebb halfogást, vadászzsákmányt érjen el. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha az eredmény piaci értéke jelentősen meghaladja az előre kikötött vételárat, veszteség éri. Ellenkező esetben viszont nyereséget könyvelhet el magának, bár ilyenkor nyilván a vevőt éri veszteség. De hogy ennek folytán végképp faképnél hagyja az eladót, így annak a jövőben felkopik az álla, olyan bizonytalan, távoli eventualitás, amely már túlmegy a kiindulási helyzetet jellemző érdekviszonyok racionális elemzésén. Ha nem merül fel a vevőben az a gyanú, hogy az eladó rontotta el, csinálta hibásan a dolgot, hanem meggondolja, hogy kizárólag a véletlenen múlott az üzlet számára kedvezőtlen kimenetele, semmi sem zárja ki, hogy a jövőben is próbálkozni fog hasonló kockázatos üzletekkel. Nyilván a lottónál is van olyan játékos, aki az első kudarc után egyszer s mindenkorra felhagy a játékkal, a túlnyomó többséget azonban a kudarc éppen újabb próbálkozásokra ösztönözheti. A Szerencsejáték Zrt. nagy szerencséjére!
Végeredményben leszögezhetjük tehát, hogy a forrásainkban kizárólag egyetlen helyen (D. 18,1,8,1) előforduló spei emptio kifejezésben a spei éppúgy lehet genitivus obiectivus, mint genitivus causae. Ez a lehetőség csak akkor lenne kizárható, ha előfordulna forrásainkban a spem emere vagy spes emitur fordulat, de sehol sem fordul elő. Az alea emitur kifejezés valóban előfordul (D. 18,1,8,1, valamint D. 18,4,7),
- 206/207 -
az aleam emere viszont már nem. Ezért nem zárható ki az az értelmezés, hogy az alea emitur kifejezésben a nőnemű, első deklinációs alea főnév nem nominativusban áll, hanem ablativusban mint ablativus modi. Nem úgy kell tehát pontosan fordítani, hogy 'kockázatot vesznek', hanem úgy, hogy 'kockázatosan, számottevő kockázattal vesznek'. Mindennek persze kizárólag nyelvi-grammatikai jelentősége van. Tartalmilag semmit sem változik a kifejezés jelentése, ha az alea szót alanyesetben állónak tekintjük. Ekkor a kockázat nyilván megint metonymia: olyan dolgot vesznek meg, amelynek megszerzése bizonytalan, kétséges, kockázatos[38].
A tömör birtokos szerkezet - spei emptio - nyelvi feloldása predikatív szerkezetté - spem emimus, spes emitur - csak egy évezreddel a klasszikus római jogászok működése után, a középkor derekán, a glosszátoroknál jelenik meg először. Azo így fogalmaz: ... nisi id agatur, ut sola spes emat, veluti cum quasi alea emit, quod sit cum captus piscium vel avium vel missilium emitur... Első olvasásra meglepőnek tűnhet a spes emat fordulat a szövegben. Mintha Azo egy rafinált stilisztikai fogással megszemélyesítené - perszonifikálná - a reményt, a vásárlás alanyának tekintené, szuggesztív módon érzékeltetve ezzel, hogy a vevőt, aki valójában megköti az adásvételt, a remény indítja, serkenti, motiválja erre a lépésre. Tüzetesebb vizsgálat után azonban be kell látnunk, nem lenne helyénvaló ilyen poétára emlékeztető stilisztikai effektust tulajdonítani a glosszátornak. Egyszerűen arról van szó, hogy emit-ről lemaradt az - ur végződés - talán a másoló hibájából, talán rövidítés gyanánt. Kétségtelenné teszi ezt a szövegben szereplő cum quasi alea emit fordulat. Az alea perszonifikációja már valóban teljesen értelmetlen lenne, nyilvánvaló, hogy itt is alea emitur értendő. Fel kell azonban figyelnünk arra, hogy Azo - bár predikatív kifejezéssé oldja föl a tömör antik birtokos szerkezetet - hibátlanul megőrzi és visszaadja Pomponius eredeti gondolatát: Emptio enim, etiam si nihil inciderit, sine re contrahitur, quia spei emptio est[39]. A nyelvi fordulat az antik forrásszöveghez képest tehát egyáltalán nem jár együtt szükségszerűen az eredeti gondolat elferdítésével. Reményvételről - Pomponius gondolata szerint- egyedül és kizárólag akkor beszélhetünk, ha a hálóba nem akad semmi, a vevő tehát semmit sem kap - kivéve reményt.
Ugyanez a helyzet egy másik glosszánál is, amelyet Calonge Accursiusnak tulajdonít, de Benke szerint valójában Vivianustól ered: ... sine re possit consistere emptio, verbi gratia si emerit quis iactum retis vel quod fuerit in alea, quia licet non incidat in rete piscatoris vel aleatione non lucratus fuerit, tamen valet emptio, quia spes emitur...[40].
A kommentátorok fejedelmének tekintett Bartolus viszont már végzetesen eltávolodik Pomponius és a többi klasszikus római jogász gondolkodásától. Míg a klasszikusok a jövőbeni termés megvételét és a leendő halfogás, vadászzsákmány megvételét mint a dolgok természete szerint különböző ügyleteket állítják szembe egymással, Bartolus kizárólag a felek megállapodásának lehetséges módozataiban látja a különbséget. Nézete szerint akár a jövőbeni termésről van szó az adásvételi szerződésben, akár egy majdani halfogásról vagy vadászzsákmányról, a felek megállapodásától függ, hogy akkor is kell-e fizetnie a vevőnek, ha nem kap semmit - mert nem termett semmi, a hálóba nem akadt semmi -, vagy csak akkor, ha van valami termés, valamekkora fogás vagy zsákmány. Elméletileg ezt arra alapozza, hogy el lehet adni dolgokat éppúgy, mint dolgok keletkezésére, megszerzésére irányuló cselekményeket: Aut enim vendo tibi pisces, quando capientur, et nullis captis non valet venditio, sicut si vendo fructus qui nascentur et similia. Aut vendo ipsum iactum seu ipsam perceptionem et sic spem ipsam ...[41] Bartolus itt nyilván a nyelv csapdájába esik: nem észleli, hogy a iactum emere kifejezésben a iactus ugyanúgy sensu improprio et metonymico szerepel, mint a spem emere, spes emitur kifejezésekben a spes. Ha ezt felismerné, nem kellene a római adásvétel dogmatikai kereteit teljesen szétfeszítő elmélet felállításába bocsátkoznia, mely szerint nemcsak dolgokat lehet eladni, hanem bizonytalan kimenetelű emberi cselekményeket, eljárásokat is. Némileg hasonló kutyaszorítóba kerül Benke is, amikor annak érdekében, hogy a reményt adásvétel tárgyának lehessen tekinteni, áttöri a római adásvétel nyilvánvaló kereteit, amelyekkel egyébként pontosan tisztában is van: "... az adásvételnek tárgya ... csak olyan forgalomképes dolog vagy jog lehet, ami valamilyen átruházó ügylet útján teljesíthető"[42]. Nem lett volna-e simább, józanabb, ésszerűbb - és ugyanakkor elegánsabb - eljárás a dogmatika épületével szembeni robbantásos merénylet helyett elismerni, hogy a 'remény' itt egyszerűen a remény tárgya, a remélt dolog helyett áll metonymiaként?
Azért sem tekinthető szerencsésnek Bartolus lépése, mert amiként a 'reményvétel' értelmének elferdítése - ahogyan ecseteltük - a szerencsejáték-ipar jogi legitimációjához vezetett, úgy Bartolus dogmatikai újítása ahhoz vezet, hogy a szexipart mint a forgalmi élet egy bevett szegmensét lehessen legitimálni. A szexmunkások ugyanis - itt nem részletezendő - cselekményeket hajtanak végre - pénzbeli ellenszolgáltatás fejében - ügyfeleik számára. Ha ezeket a cselekményeket adásvétel tárgyának lehet tekinteni, akkor a szexipar szolgáltatásait a legrégibb és legfontosabb forgalmi ügylet, az adásvétel fogalma alá lehet vonni, szubszumálni. Ezzel pedig lényegében
- 207/208 -
elhárul a döntő akadály a szóban forgó iparág jogi elismerése útjából. Azt az ellenvetést ugyanis, hogy ezek a szolgáltatások nem tekinthetők erkölcsileg elfogadhatóknak, már a római jogászok sem tartották átütő erejűnek. Mint Ulpianus beszámol róla, már Labeo és Marcellus azon az állásponton voltak, hogy a prostituáltnak adott pénzt nem lehet visszakövetelni arra hivatkozva, hogy tisztességtelen módon szerezte. A prostituált részéről tisztességtelenség volt ugyan, hogy ezt a szakmát választotta, de hogy szolgáltatásaiért pénzt fogad, miután prostituált lett, már nem tisztességtelen: illam enim turpiter facere, quod sit meretrix, non turpiter accipere, cum sit meretrix (D. 12,5,4,3).
Érdemes felfigyelni a jogteológusok óvatos, körültekintő fogalmazására a reményvétellel kapcsolatban. Mintha éreznék, hogy a spes szót itt nem pontos, szó szerinti, hanem átvitt értelemben kell érteni, a 'remény' a 'remény tárgya' helyett áll. Így Ludovicus Molina, a nagy hatású iskolát alapító spanyol jezsuita teológus: quando autem venditur iactus retis aut quod venatione aliqua die capietur vel aliud simile, censetur vendi solaspes...[43] Hasonlóképpen Antonius Gomez:... actus habet se ad esse et non esse et ideo sola spes videtur empta ...[44] Éles szemmel veszi észre a jezsuita Franciscus Zech, hogy a reményvétel tárgya voltaképpen az a dolog, amelynek megszerzésében a vevő reménykedik: emptio spei dicitur contractus, per quem certo pretio emitur res acquirenda incerta[45]. Meglehetős pontossággal adja vissza Pomponius eredeti gondolatát a nagy Donellus: Si nihil capitur ipse emit aleam, id est spem incertam, pro qua nihilominus pretium constitutum praestare cogitur[46]. Legfeljebb annyit lehetne kifogásolni Donellus maghatározásában, hogy alea = spes in sensu improprio et metonymico, Pomponius viszont a spei emptio kifejezésben - mint láttuk - a méltatlankodó vevő meghökkentésére és letromfolására váratlanul sensu proprio et praeciso használja. Ez a ravasz fogás kétségtelenül elsikkad Donellus számára, de azt megállapíthatjuk, hogy a humanizmus korának nagy felkészültségű jogtudósai közül legalábbis egyesek közel kerülnek ahhoz, hogy helyesen értelmezzék Pomponius eredeti gondolatát.
Az európai civilisztikai hagyomány fejlődését óriási mennyiségű, érdekfeszítő adalékkal ismertető Benke megállapítja, hogy a reményvétel mint önálló jogintézmény a nagy európai magánjogi kódexekben - az ABGB már említett kivételével - nem szerepel. Nem tesz említést róla sem a francia Code civil, sem az olasz Codice civile, a német BGB, a svájci OR, de az angol Sale of Goods Act, továbbá a magyar Ptk. sem. A kodifikátoroknak ez az egyöntetű hallgatása kétségtelenül azt jelzi, hogy egyrészt nem tartják különösebben fontosnak a reményvételt, másrészt nem tekintik olyan dogmatikailag kellőképpen kimunkált, világosan megragadható és definiálható jogintézménynek, amelyet komolyan lehetne venni. A reményvétel tehát Európában nem sütkérezhet a kodifikált törvényszövegek rivaldafényében, csupán parazitaként vegetálhat a joggyakorlatban és a jogirodalomban, mint a moharéteg a nagy fák nedves kérgén.
Csak az Atlanti-óceán nyugati partján, az Amerikai Egyesült Államok Louisiana tagállamában találkozunk olyan törvényhozással, amely láthatólag komolyan veszi a reményvétel intézményét. Érdemes némi figyelmet fordítani az említett állam magánjogi törvénykönyvének vonatkozó passzusára, annak korábbi és jelenleg hatályos változatára. A korábban hatályos - 1808-ban, 1825-ben és 1870-ben elfogadott - szövegből világosan kiderül, hogy a jogalkotó számára nincs különbség a remény mint olyan és a remény tárgya között: It also happens sometimes that an uncertain hope is sold: as the fisher sells a haul of his net before he throws it... A remény eladása tehát nem más, mint a halász várható fogásának előzetes eladása még a háló kidobása előtt. Hamarosan kiderül azonban a törvényszövegből, hogy ilyenkor nem csupán a reményt adják el, hanem azzal együtt a jogot is a kifogott halak megszerzésére: ... it was the hope that was sold together with the right to have what might be caught. Itt persze azonnal fölmerül a kérdés: ha a kihúzott háló tartalmának megszerzésére irányuló jogot tekintjük a szerződés tárgyának, mi szükség van még arra, hogy a reményt is annak tekintsük? Nyilvánvaló, hogy erre egyedül és kizárólag csak azért van szükség, hogy követelni lehessen a vevőtől a vételár megtérítését abban az esetben is, ha a kihúzott háló üres, az eladó nem tud semmit sem átadni a vevőnek. Visszajutottunk tehát Pomponius eredeti gondolatához: reményvételről csupán akkor lehet beszélni, ha a vevő ténylegesen nem kap semmit, mégis fizetnie kell. Egyébként szó sincs arról, hogy reményt vásárolna! Esze ágában sincs reményt venni, ő a kifogott halakat akarja megszerezni, bár átvitt, metonymikus értelemben ezeket is lehet 'remény'-nek nevezni.
Érezhette a törvényalkotó, hogy valami kavics csikorog ennek a passzusnak a logikájában, ezért 1995-ben jónak látta módosítani a szöveget. A javítási kísérlet azonban - mint számos reformmal elő szokott fordulni - a korábbinál is rosszabb változatot eredményezett. Itt már nem találkozunk a remény mellett a fogás megszerzésére irányuló jog megjelölésével. Az adásvétel tárgya egyedül a remény, amely persze megint azonos a fogással, a kihúzott háló tartalmával: A hope may be the object of a contract of sale. Thus, a fisherman may sell a haul of his net before he throws it. A reményből mint az adásvétel tárgyából vezeti le aztán a törvényszöveg azt a kettős jog-
- 208/209 -
következményt, hogy a vevőnek egyrészt joga van a kifogott halak megszerzésére, másrészt akkor is ki kell fizetnie a vételárat, ha a halásznak nem sikerül fognia semmit: In that case the buyer is entitled to whatever is caught in the net..., and even if nothing is caught the sale is valid[47]. A 'remény' tehát azt a különös jogkövetkezményt alapozza meg, hogy a vevőnek fizetnie kell a halakért, de fizetnie kell a halak hiányáért is. A törvényhozó itt láthatóan összekeveri a 'remény' szó két különböző jelentésárnyalatát - a pontos és sajátos, ill. a nem pontos, átvitt értelmét a szónak - s ennek következtében teljes logikai-szementikai konfúzióba süllyed.
A 'reményvétel' a bírósági gyakorlatban - a szerző által összegyűjtött adalékok tanúsága szerint - jóformán minden logikai kontúrját elvesztő, megfogható tartalom nélküli ázalag-kategóriaként tenyészik a teljességgel elfajuló non-chalance jogászi analogizálás és képalkotás buja televényén. Így Louisiana állam legfelső bírósága reményvételnek tekinti, ha valaki ingatlant vásárol, kizárólag abból a célból, hogy azt magasabb áron értékesítse. Az osztrák legfelső bíróság ugyan elutasítja ezt a minősítést[48] , de követi az elterjedt amerikai jogfelfogást abban, hogy reményvételnek lehet tekinteni, ha valaki megveszi egy földterület alatt rejlő ásványkincs kitermelésének jogosítványát[49]. Kérdés persze, hogy azok a jogszolgáltató szervek, amelyek a 'reményvétel' kifejezést effajta esetekre alkalmazzák, voltaképpen milyen jelentést tulajdonítanak neki. Valószínűleg pusztán egy címkének tekintik, amelynek nem kell semmi többet tulajdonítani annál, hogy jelzi, a kérdéses szerződést utóbb nem lehet megtámadni felén túli sérelem vagy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékének feltűnő aránytalansága címén. Nem léphet fel tehát utóbb az eladó a vevővel szemben, ha kiderül, hogy a feltételezettnél jóval nagyobb értékű ásványkincs rejlik a föld alatt, amelynek kitermelési jogát eladta, s óriási profittól esett el, hogy nem maga kezdte meg a kitermelést. De nem léphet fel a vevő sem az eladóval szemben, ha várakozásában csalódnia kell, kiderül, hogy nincs ásványkincs vagy csak nagyon kis mértékben és silány minőségben.
A reményvétel így a jogi szakzsargon egy elemévé, a bírósági nyelvhasználat (stylus curiae) egy bevett kiszólásává redukálódik. Ha ugyanis valamiféle mélyebb analógikus tartalmat kívánunk tulajdonítani neki, - eljuthatunk oda, ahol megáll az ész. A római jog valóban ismerte a lábon álló termés eladását azzal, hogy majd a vevő leszüreteli az eladott termést, úgyszintén ismerte - bár tilalmazta - a szökött rabszolga eladását azzal, hogy majd a vevő gondoskodik annak felkutatásáról. Mindkét esetben az eladó tulajdonában és birtokában levő, egyedileg pontosan meghatározott dolog eladásáról volt szó. A lábon álló termés vevője pontosan felmérhette a termést, megállapíthatta annak mennyiségét és minőségét, a szökött rabszolga vevője is pontos információkkal rendelkezhetett a rabszolga személyéről, adottságairól, tulajdonságairól. Ha viszont valaki megveszi azt az ásványvagyont, amely egy adott földterület alatt rejlik, olyan dolgot vesz, amelynek netán a létezése is bizonytalan, de mennyisége és ennek folytán az értéke feltétlenül ismeretlen a szerződéskötő felek számára. De nincs az eladó birtokában és tulajdonában sem, mint a földjében elrejtett kincs, mielőtt megtalálja. Nem beszélhetünk reményvételről sem az adott esetben, mivel nem egy bizonytalan jövőbeli eseménytől függ, mint a halász fogása, a vadász zsákmánya, hanem egy már évmilliókkal azelőtt végbement folyamat eredményeként jött létre a kérdéses ásványkincs, csak a felek nincsenek tisztában annak létezésével, mennyiségével, értékével. Míg a reményvétel római jogi eseteinél a bizonytalanság objektív, magában a természeti valóságban (in rerum natura) áll fenn, itt a bizonytalanság pusztán szubjektív, a felek ismereteinek hiányosságából fakad. A kitermelési jog - koncesszió - megvételét tehát az ásványkincs megvételének, sőt reményvételnek tekinteni teljes jogi képtelenség - hacsak nem a fent említett nominális értelemben. Hasonló képtelenség a római reményvételt - történelmileg visszafelé nézve - a kitermelési koncesszió alapján értelmezni, mint Nótári Tamás amerikanizált római jogi meghatározása teszi.
Hasonló fusimunkával találkozunk a reményvétellel kapcsolatban hazai bíróságaink döntéseiben. Így a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei bíróság egy 2007. május 10-én meghozott ítéletében reményvételnek minősíti a kölcsönt biztosító opciós szerződést. Itt nyilván arról van szó, hogy a hitelező zálogjog helyett vételi jogot szerez az adós valamely vagyontárgyának megvásárlására abban az esetben, ha az adós lejáratkor nem fizeti vissza a kölcsönt. A kölcsönösszeget természetesen beszámítják a vételárba. Lényegében a római jogban ismert, majd később betiltott lex commissoria újjászületésével állunk itt szemben. A bíróság szerint az opciós jog gyakorlása folytán majd a jövőben esetleg megvalósuló adásvétel azért reményvétel, mert az adós annak elmaradásában reménykedik - reménykedik ugyanis abban, hogy a kölcsönt lejáratig törleszteni tudja, így nem kerül sor az opciós jog érvényesítésére -, a hitelező pedig abban, hogy opciós joga gyakorlása esetén nem lesz alacsonyabb a vétel tárgyának piaci értéke az adós hátralékos tartozása értékénél. A bíróság annyira elfajult értelemben használja itt a 'reményvétel' fogalmát, hogy azt ilyen módon bármiféle adásvételi kockázatra alkalmazni lehetne. Egészen tág értelemben végső soron minden vétel reményvétel, mert a vevő
- 209/210 -
mindig abban reménykedik, hogy jól fog járni azzal, amit megvesz, s ha ebben a reményében csalódik - az eladó szerződésszegése, szavatossági hiba vagy külön kikötés híján - bizony nem követelheti vissza az eladótól a vételárat.
A dombóvári Városi Bíróság 2008. január 25-én kelt ítéletében - viszolyogtatóan ízléstelen módon - a tartási szerződést reményvételnek minősíti. Ezzel egyébként a bíróság az ABGB 1269.§-át alkalmazza - talán még nem jutott el hozzá a hír, hogy az ABGB hatályosságát Magyarországon az Országbírói Értekezlet már 1861-ben megszüntette.
A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán folyó római jogi oktatás hatékonyságával szemben vet fel súlyos kételyeket a Baranya Megyei Bíróság egy 2007. október 1-én kelt ítélete. Ebben a bíróság kifejti, hogy a Ptk. 365. § (1) bekezdése alapján az adásvétel tárgya lehet jövőbeli dolog is. Ennek a bíróság szerint két fajtája van, a feltételes és a feltétlen reményvásár. A római jog tanulmányozásában való kellő elmélyedés esetén a bíróságba belevésődött volna az a felismerés, hogy jövő dolog vétele esetén a dolog a szerződés megkötésekor még egyáltalán nincs meg, de biztos, hogy létre fog jönni, mert az eladó vállalja a dolog létrehozásának kötelezettségét. Egy termőterület jövő évi termésének eladása esetén maga a termés a szerződés megkötése idején még nincs meg, de megvan a termőföld és annak növényzete, így a termés létrejöttével jóformán teljes bizonyossággal lehet számolni, csupán annak mennyisége és minősége tekintetében áll fenn bizonytalanság. Egy halász várható fogásának, egy vadász várható zsákmányának megvétele esetén pedig egyáltalán nincs szó jövőbeli dolog vételéről. Ha ugyanis a reményt tekintjük az adásvétel tárgyának, akkor az nyilván megvan már a szerződés megkötésekor, ha pedig azokat a halakat, vadakat, amelyeket a halász, a vadász megszerez, ezek már léteznek a szerződés megkötésekor, csak megszerzésük bizonytalan - mégpedig jóval nagyobb mértékben, mint a jövő évi termés létrejötte[50].
A római jog fölényes lebecsülése sajnos a hazai civilisztikai szakmára is rányomja bélyegét. A Ptk. reformjára vonatkozó Szakértői Javaslat "szakított az impossibilium nulla est obligatio ősi elvével és a szerződéskötéskor lehetetlen szolgáltatásra irányuló megállapodást nem tekintette semmisnek". Ennek célja az volt, hogy aki lehetetlen szolgáltatásra vállalt kötelezettséget, ne szabaduljon rögtön - az ügylet semmisége folytán - ettől a kötelezettségétől, hanem kötelezve legyen a lehetetlenség megszüntetésére. De mondhatjuk-e, hogy ilyenkor lehetetlen a szolgáltatás? Ha pusztán arról van szó, hogy az eladónak nincs birtokában vagy tulajdonában az eladott dolog, szó sincs arról, hogy a szolgáltatás lehetetlen lenne.
Egyáltalán nem lehetetlen, hiszen a dolgot megszerezheti, hogy a vevőnek szolgáltathassa. A római jog soha nem látott semmilyen jogi problémát abban, hogy valaki másnak a birtokában, tulajdonában levő dolgot ad el. Az ilyen adásvételt minden aggály nélkül érvényesnek tekintette, még abban az esetben is, amikor az eladó ellopta a dolgot, hogy a vevőnek adhassa. Ilyenkor csak a vevő rosszhiszeműsége esetén volt érvénytelen az adásvétel. Az eladó szolgáltatása akkor volt lehetetlen, ha a dolog egyáltalán nem létezett, biztos volt, hogy nem is állítható elő, vagy forgalomképtelen volt. A legkevésbé sem indokolt tehát, hogy az impossibilium nulla obligatio római jogi aranyszabályát kihajítsuk az ablakon[51] .
Ha röviden megkíséreljük bölcseleti-ismeretelméleti síkon elemezni a reményt, három szintet különböztethetünk meg. A reményt tekinthetjük az érzékelhető természeti tárgyakhoz hasonló - bár érzékileg nem észlelhető - objektív valóságnak. Ekkor a reményt pszichológiai szinten, pszichikai valóságként közelítjük meg. A remény ezen a szinten mint az emberi léleknek, a pszichikumnak egy sajátos állapota, funkciója, működésének terméke ragadható meg számunkra. Ontológiailag tekintve tehát az emberi lélekhez kapcsolódó járulékos valóság. A lélek hozza létre, hordozza, tartja fenn létében. A lélek nélkül nem jöhet létre, nem állhat fenn, hiszen a lélek járuléka, működésének terméke. Hogy itt a lelket vallási-metafizikai értelemben valamiféle szellemi szubsztanciának, avagy tudományos-materialista értelemben az emberi agy neurofiziológiai működése termékének tekintjük, - a mi szempontunkból egyre megy.
A reménynek ez a pszichikai valóságként való felfogása felel meg a 'remény' szó sajátos és pontos értelmének (sensus proprius et praecisus ). Ha szigorúan ebben az értelemben vesszük a reményt, nyilvánvaló abszurdumnak kell tartanunk azt a tézist, hogy a reményvétel tárgya a remény, a reményvételben az áru, amit eladnak, ill. megvesznek, maga a remény. Hiszen a remény mint járulékos valóság ontológiailag az emberi lélekhez mint szubsztanciához tapad, az emberi lelken kívül sehol sem állhat fenn. Ennélfogva nem lehet átadni vagy átruházni, mint az emberi lelken kívüli valóságokat. Hogyan képzelhető el tehát, hogy "megvesszük", "átvesszük", adásvétel tárgyává, áruvá tesszük?
Nyilvánvalóan a reménynek ebből a pszichológiai felfogásából indultak ki azok a jogtudósok, akik abszurditásként elvetették a reményt a reményvétel tárgyának, árunak tekintő értelmezést. Így a XVIII. századi pandektista Cramer, aki így fakad ki: abso-
- 210/211 -
num sane est affirmare, quod spes ematur[52]. Hasonló megütközéssel utasítja el ezt a felfogást az 1756. évi Codex Maximilianeus Bavaricus egyik szellemi atyja, Kreyttmayr: "... ist es doch eine blosse römische Subtilität, oder besser zu sagen, eine wider alle Vernunft streitende Absurdität - denn es wird ja die Hoffnung nicht, sondern nur die angehoffte Sache gekauft"[53]. Ugyanezen a szemléleten alapul a XIX. századi pandektisták elutasító álláspontja is. Így Bechmann is arra hivatkozva, hogy érzelmi állapotokat nem lehet eladni, tagadja, hogy a remény adásvétel tárgya lehetne: "Auch Affekte sind keine Kaufobjecte, weder Hoffnung noch Furcht ... In keinem Falle also ist die emtio spei Kauf eines Gemüthsaffekts, sondern ein in Beziehung auf die Gefahr der Nichtexistenz eigenthümlich modificirter Kauf eines Objects, das auch sonst gekauft werden kann"[54]. Egészen részletes pszichológiai elemzést ad a remény természetéről Endemann: "Die Hoffnung ist ein Affect. Sie gehört als solche dem Gefühlsleben der Seele an. ... Somit ist die Hoffnung: der aus einem mit Sicherheit erwarteten, zukünftigen Erfolge plötzlich entstehende Affect der Lust". A részletes elemzésnek persze az a célja, hogy nyilvánvalóvá tegye a reményt a reményvétel tárgyának tekintő álláspont tarthatatlanságát: "Es bedarf hiernach keiner Ausführung, dass die Hoffnung nicht Gegenstand des Verkaufes oder Kaufes sein kann". Azok a jogászok tehát, akik komolyan a reményt tekintik a reményvétel tárgyának, logikailag és jogilag megengedhetetlen játékot űznek a szavakkal: "Wenn dennoch die Doctrin sich damit begnügt, als den rechtlichen Inhalt eines Vertrages ... die Hoffnung hinzustellen: so ist dies eine logisch wie juristisch unzulässige Wortspielerei"[55].
Láttuk azonban, hogy a szónak van egy másik, nem pontos, átvitt értelme is (sensus improprius et metonymicus), amikor is nem a reménykedő lelki állapotát, hanem reményének tárgyát jelenti. Ennek a jelentésváltozatnak bölcseleti síkon a remény fenomenológiai szinten történő megközelítése felel meg.
A pszichológiai megközelítés - mint láttuk - egy spekulatív ontikus konstrukcióra, az emberi lélekre telepítette a reményt, annak létéhez kötötte mint járulékot, funkciót. De hogy létezik-e egyáltalán ez a lélek és micsoda valójában, empírikus megismerésünk előtt rejtve marad. A vallási-metafizikai értelemben vett lélek - a szellemi szubsztancia - éppúgy nem tapasztalható meg, mint ahogyan nem tudjuk tudományosan megmagyarázni és verifikálni, hogy az agyban végbemenő biokémiai átalakulások, bioáramok, neurofiziológiai folyamatok, miért éppen azokat az aktuális tudati jelenségeket indukálják, amelyeket az alany szubjektíve megél. Az okozati kapcsolat az agyfiziológiai folyamatok és a tudati jelenségek között ugyanolyan feltételezés - preszuppozíció -, mint a szellemi szubsztancia léte és működése.
A fenomenológia ezért kikapcsolja ezeket a teljes bizonyosságra nem hozható, nem evidenciálható előfeltevéseket. A tudati jelenségeket nem kívülről szemléli (ab extra, extrinsecus) mint valamely, a szemlélőn kívül létező entitás - szellemi szubsztancia vagy anyagi szubsztrátum - járulékait, funkcionális megnyilvánulásait, hanem belülről (ab intus, intrinsecus) mint egy hallatlanul sokrétű, jóformán kimeríthetetlenül gazdag, önmagában fennálló, hatalmas rendszer elemeit. Ezeknek az elemeknek közös sajátossága az intencionalitás, az intencionális struktúra: a tudat aktusai belülről nézve kifelé irányulnak, a tudaton kívüli tárgyakat - noémákat - intendálnak, ragadnak meg. Hogy ezek a tárgyak valóban léteznek-e a tudaton kívül vagy nem - az ún. gnózeológiai transzcendencia-probléma -, voltaképpen felesleges és értelmetlen kérdés. Számunkra mindenesetre jelentős részük - persze nem valamennyiük - úgy van adva, mintha tudatunkon kívül léteznének. Ezzel lényegében be is érhetjük. Ha beérjük, fenomenológiai (transzcendentális) redukciót hajtunk végre.
Fenomenológiailag tekintve nyilván a remény is intencionális aktus: valamilyen tárgyra irányul, arra, amelynek bekövetkezésében reménykedem. A vízre szálló halász jó fogásban reménykedik, a csatába induló hadvezér győzelemben, a lottószelvényt vásárló a mesés összegű telitalálatban. Rendkívül szuggesztív módon határozza meg a reményt fenomenológiai szinten Arisztotelész: a remény az ébren lévő álma - εγρηγορϖντος ενυπνιον[56]. Nagyszerűen érzékelteti ez a meghatározás, hogy a reményben mint intencionális aktusban a tárgy - a noéma - korántsem olyan világos, pontosan meghatározott, mint egy közvetlenül, empírikusan észlelt tárgy. Hogy milyen halakból fog állni és mekkora lesz a fogás, hogy sikerül-e bekeríteni, fogságba ejteni, szétszórni, megfutamítani az ellenséges hadsereget, életben marad-e az ellenséges sereg vezére vagy elesik a csatában, - mindezek még homályban maradó, bizonytalan részletek. A reménykedő valamilyen módon megelőlegezi magának képzelete segítségével - per phantasiam anticipative - reménye tárgyának a képét, mint ahogyan álomban az emberi tudat álomképeket alkot magának. Majd a remény tárgyának megvalósulása esetén jön létre az immár közvetlenül, empírikusan észlelhető, minden részletében pontosan meghatározott kép. A remény lényege fenomenológiailag éppen abban a noétikus energiában, a noézis átütő erejében ragadható meg, melynek révén a remény tárgya - a noéma -, még mielőtt empirikusan adott lenne, valamiképp megjelenik, feltűnik a reménykedő tudatában, sőt képes szuggesztíve visszahatni a reménykedőre, erőfeszítésre, harcra serkenteni. A re-
- 211/212 -
ményben mint intencionális aktusban a noézis nem pusztán befogadó, receptív működést fejt ki, mint az empírikus észlelésnél. Túlcsorduló energiabőségénél fogva képeket vetít az intencionalitás képernyőjére, amelyek visszahatnak az alanyra, erősítik, motiválják, vezérlik azt.
A remény mint intencionális aktus tehát mindig valamely jövőbeli eseményre irányul, amely részleteiben még homályos, bizonytalan, nagyjában-egészében azonban már meghatározott. Természetesen a reménykedő tisztában azzal, hogy a reménye tárgyát képező jövőbeli esemény esetleg nem következik be, reménye meghiúsul. A remény még nem bizonyosság az alany számára, hanem bizonytalanság, kétség, amely mindazonáltal szuggesztív erővel, motivációs dinamikával hat vissza az alanyra. Egy bizonyos ponton túl azután a remény meghaladja önmagát, túllép önmagán és bizonytalanságból bizonyossággá alakul át. Nem valamely többé-kevésbé meghatározott jövőbeli esemény bekövetkezésének bizonyosságává, hanem a jövőbeli beteljesülésnek, megdicsőülésnek a bizonyosságává. Ezen a fokon a csatába vonulók már biztosak abban, hogy - akár nyernek a csatában, akár veszítenek - hősies helytállásuk révén örökre megdicsőülnek az utókor szemében. Már nem egyes jövőbeli események bekövetkezésében reménykednek. Nem az érdekli őket, mekkora díszemléket fog emelni tiszteletükre az utókor, milyen szónoklatok fognak elhangzani érdemeik dicsőítésére, milyen anyagi javadalmazásban fognak részesülni családtagjaik. Ahogyan a remény átalakul bizonyossággá, elpárolog az intencionalitás képernyőjén minden véges meghatározottság, feloldódik egy minden kétséget és bizonytalanságot meghaladó, határtalan és múlhatatlan fényben. A noézisz nem törik meg többé, nem szóródik szét véges, korlátozott tartalmú noémákon, hanem maga a lét(ezés) tárul fel, nyilvánul meg benne - mint minden véges meghatározottságon - noéma-tartalmon - túli teljesség, végső beteljesülés. Ez az onto-noézisz[57].
Az újszövetségi szentírás szerint az a bizonyosság, amelyben a remélt dolgok immár szilárd, rendíthetetlen valóságként jelennek meg, a hit: ... πιστις ελπιζοµενων ′υποστασις , fides sperandarum substantia rerum ...(Heb. 11,1.). Az ontonoéziszben feltörő és mindent betöltő fény tehát a hit fénye (lumen fidei), maga Isten, aki megjelenik és helyet foglal a lélekben: Dominus illuminatio mea ... (Ps. 27,1).
Az ontonoéziszben megvalósuló létfeltárulás - ontofánia - elérheti az embert halála pillanatában. Ekkor üdvözülésnek, megdicsőülésnek hívhatjuk. De elérheti már élete folyamán is. Ekkor megvilágosodásnak, megtérésnek nevezhetjük. A megvilágosodott ember továbbra is látja a véges és korlátozott dolgokat. De ezeket nem a semmi kontrasztjaként szemléli többé, hanem felismeri és észleli a mögöttük átsugárzó - transzparens - léte(zés)t. Arról, ami korábban pusztán sem-minek tűnt a számára, mert nem lehet meghatározni, hogy micsoda, ezért nem valami, most már érzi, hogy jóllehet nem valami, azért még egyáltalán nem sem-mi. Az az üresség, kielégítetlenség, bizonytalanság, amely intencionális aktusait körülövezte, megtelik hittel, reménnyel, szeretettel, a lét(ezés) intencionálisan meg nem ragadható, meg nem határozható teljességével. Némileg olyan ez, mint napjaink asztrofizikájának szenzációs felfedezése: rájövünk arra, hogy a világegyetem a látható, észlelhető anyag mögött sötét anyag (dark matter), amelyről tudjuk, hogy van, de nem vagyunk képesek mérni, azonosítani, mivoltát meghatározni.
A jogban természetesen intencionális reményről, egy többé-kevésbé meghatározott esemény jövőbeli bekövetkezésének reményéről beszélünk. Benke, aki annyira komolyan veszi ezt a - mint láttuk - kétértelmű, kétféle értelemben használható kifejezést, hogy a reményvétel tárgyának magát a reményt tekinti, mégis elismeri, a remény jogon kívüli - metajurisztikus, 'ajuridikus' - valóság. Ezért álláspontjának tudományos szoliditása érdekében kísérletet tesz arra, hogy a 'remény' szót lefordítsa szabatos jogászi nyelvre, egy valódi jogászi terminus technicus segítségével adja vissza. Ez a jogászi szakkifejezés szerinte a váromány: "A reményvétel áruja tehát az a 'remény', amely mai jogi fogalmaink szerint a reménybeli dolgok megszerzésének kötelmi hatályú várományával esik egybe"[58].
Tantörténeti kutatásai szerint a reményvételről 1714-ben disszertációt készítő Fürbringer használja először a későbbi 'váromány' előfutárának tekinthető 'várakozás' kifejezést a reményvétellel kapcsolatban: Emtio spei est contractus consensualis a contrahentibus initus super exspectatione rei[59]. Természetesen tudatában van a szerző annak, hogy az antik római jognak nem volt a pandektisztikáéhoz mérhető dogmatikai apparátusa, a római jogászok nem határozták meg a váromány, de még az alanyi jog absztrakt fogalmát sem. Anakronizmusa ellenére úgy véli azonban, a 'váromány' pontosan visszaadja azt a jogászi gondolatot, amelyet Pomponius a maga idejében a spes szó használatával igyekezett kifejezni.
Nos, a várománnyal kapcsolatban nem igazán az anakronizmus jelenti a problémát, hanem sokkal inkább az, hogy a vevőnek a szerződés megkötésétől kezdve nem pusztán várománya van az eladóval szemben, hanem teljes értékű alanyi joga, amely-
- 212/213 -
nek alapján követelheti tőle a szerződés teljesítését. Váromány esetében a várományossal szemben senki sem lehet kötelezve pozitív cselekvő magatartásra, pusztán arra, hogy ne akadályozza annak a ténykörülménynek a bekövetkezését, melynek megvalósulása esetén a váromány közvetlen követelést megalapozó alanyi joggá alakul át. Feltételes örökösnevezés esetében például, amíg a feltétel függőben van, az ellenérdekű félnek - ez nyilván az a személy, aki a feltétel meghiúsulása esetén örökölne - semmilyen pozitív tartalmú kötelezettsége nincs arra nézve, hogy bármiképp előmozdítsa a feltétel bekövetkezését. Bolond is lenne, ha ezt megtenné, hiszen ezzel a saját öröklési esélyét ásná alá. Csupán arra köteles, hogy ne akadályozza, ne hiúsítsa meg a feltétel bekövetkezését - akár pusztán a véletlenen múlik ez (condicio casualis), akár az érdekelt magatartásán (condicio potestativa), akár mindkettőn (condicio mixta).
Ezzel szemben a halászt, a vadászt a szerződés megkötésétől kezdve pozitív cselekvési kötelezettség terheli: halásznia, vadásznia kell annak rendje és módja szerint, majd tevékenységének eredményét hiánytalanul ki kell szolgáltatnia a vevő részére. Bármiféle mulasztást követ el a vállalt tevékenység megvalósítása tekintetében, felelősséggel tartozik a vevővel szemben, aki actio empti indításával szoríthatja rá teljes érdeksérelmének megtérítésére (arg. D. 19,1,12). Hogy aztán a fogás, a zsákmány bőséges lesz vagy csekély, netán teljesen üresen marad a háló, már csupán ténykérdés. A vevő kétségtelenül számottevő kockázatot visel, de - mint láttuk - az eladó helyzete sem teljesen kockázatmentes. Helyzetének kockázatossága azonban semmiképpen sem teszi szükségessé, hogy a vevő tekintetében csupán várományról beszéljünk, ne teljesen kifejlett - full-feathered - alanyi jogosultságról. Kockázatot akkor is vállal a vevő, ha az adásvétel perfektté válása után nem veszi át nyomban a megvett dolgot az eladótól. Előfordulhat ugyanis, hogy mielőtt átvenné, vis maior következtében elpusztul az eladónál, úgyhogy soha többet nem juthat hozzá, a vételárat meg ki kell fizetnie érte. De nyilvánvaló, hogy e kockázat folytán nem tekinthetjük a vevőt pusztán várományosnak az eladóval szemben a megvett dolog tulajdonának megszerzésére. Neki teljes joga van követelni az eladótól a szerződés teljesítését, s ebbe tartozik bele a dolog átadása, ill. ha az eladó tulajdonos, tulajdonának átruházása. Ugyanez a helyzet a mi eseteinkben is: a vevőnek kezdettől fogva joga van követelni az eladótól a szerződésben vállalt kötelezettségek végrehajtását. Ebbe a jogába tartozik bele, hogy követelje az eladótól tevékenysége eredményének átruházását, erre nézve nem kell valamilyen külön jogot vagy várományt feltételeznünk.
Benke felfogásának két előfutára volt a természetjog korában. Az egyik Franciscus Zech, akivel már korábban is találkoztunk. Ő határozta meg úgy a reményvételt, hogy annak tárgya a vevőnek az eladó által zsákmányolt dolgok fölötti tulajdon megszerzésére való joga: Per hunc contractum proprie emitur ius acquirendi illud, quod isto actu, super quo contrahitur, acquiri potest[60]. Ez meglehetősen semmitmondó állítás, hiszen - mint láttuk - minden adásvételre áll, hogy a vevő jogot szerez a megvett dolog tulajdonának megszerzésére a szerződés teljesítésére irányuló joga keretében.
Benke másik előfutárának az észjog egyik ünnepelt képviselőjét, Christian Wolfot tekinthetjük. A természetjogról írt, hatalmas terjedelmű művében Wolf oly módon értelmezi a halász várható fogásának megvételére irányuló szerződést, hogy itt a vevő tulajdonképpen jogot szerez a kihúzott hálóban található halak tulajdonjogának megszerzésére: Si emtio spei contrahitur super jactu retis, proprie emitur jus acquirendi pisces, qui eodem fuerint capti. Felfogása szerint ugyanis a halász az ő halászati joga révén szerzi meg a kihúzott hálóban levő halak tulajdonát: Nimirum venditor habet jus capiendi pisces, atque propterea pisces, quamprimum capiuntur, ipsi acquiruntur. A szerződés megkötésével mármost ezt a jogát ruházza át - a következő fogás erejéig - a vevőre: Jus hoc, quoad actum praesentem in te conferre potest... Így a szerződés megkötésével az nyomban teljesedésbe megy, az eladónak már tulajdonképpen semmilyen teljesítési kötelezettsége nincs a vevővel szemben:... atque hoc sufficit, ut contractus consummari possit. A vevő ugyanis, mivel megszerezte az eladótól a halászat jogát, ill. ennek révén a kifogott halak tulajdona megszerzésének jogát, nyomban tulajdont szerez a hálóban levő halakon, nem szorul rá arra, hogy az eladó átadja neki őket és az átadással tulajdonukat átruházza reá: Si enim tibi competit hoc jus, pisces, qui capiuntur, statim tui fiunt, quamprimum reti extrahantur[61].
Wolfnak ez a mesterkélt jogi konstrukciója egyrészt Windscheid sajátos álláspontját készíti elő, mely szerint az eladó az effajta szerződésben a szerződéshez való hozzájárulásával egyúttal már teljesített is: "Das rechtliche Verhältnis ist, dass die Leistung des Verkäufers nicht in der Verschaffung der Sache, sondern in der von ihm abgegebenen Willenserklärung besteht, und der Käufer damit zufrieden ist"[62]. Másrészt megegyezik Benke álláspontjával annyiban, hogy ebben a szerződésben a vevő tulajdonképpen egy jogot vesz meg, a halak tulajdonának megszerzésére irányuló jogot. Csakhogy ezt a jogot Benke kétféleképpen is leszűkíti, depotenciálja. Egyrészt nem teljes mértékben létrejött alanyi jognak tekinti, csupán előzetes, csíraszerű - prodromikus - jognak,
- 213/214 -
várománynak. Sőt nem is dologi, hanem ennél is gyöngébb kötelmi várományként fogja föl. A vevő várománya tehát nem arra irányul, hogy a halak kifogásával átalakul a tulajdon megszerzésére irányuló joggá, amely aztán egy füst alatt nyomban biztosítja is számára a halak tulajdonának megszerzését, hanem csupán arra, hogy a halak kifogásával átalakul a halásszal szemben a kifogott halak tulajdonának átruházására irányuló követelési joggá. Ezzel viszont ez a váromány - mint láttuk - teljesen tartalmatlan, kiüresedett jogi formalitássá válik, amelynek tételezése teljesen fölösleges és értelmetlen. Hiszen a vevőnek a szerződés megkötésével keletkező joga a szerződés teljesítésére az eladóval szemben nyilván magában foglalja az a jogot, hogy adott esetben követelje a kifogott halak átadását és tulajdonának átruházását az eladótól, erre nézve semmilyen külön jog vagy váromány tételezésének nincs helye.
Más lenne a helyzet egy olyan konstrukció esetében, amely a halak kifogásával ipso facto biztosítaná a vevő számára azok tulajdonának megszerzését, nem lenne tehát szükség az eladó átruházó aktusára. Ennek lehetőségével valóban számol Jusztinger János, bár ő ebben az esetben a jogviszonyt nem adásvételnek, hanem munkaszerződésnek (locatio conductio operarum) tekinti. A halász, a vadász tehát nem vételárat (pretium), hanem munkabért (merces) kap azért, hogy végezze a munkáját. A halfogást, a vadászzsákmányt pedig, amit ennek eredményeként szerez, a munkáltató nevében és számára venné birtokba, így a foglalás (occupatio) révén közvetlenül a vevő válna a halak, a vadak birtokosává és tulajdonosává. Ezzel áthidalható lenne az a nehézség, hogy a tulajdonátruházás - azaz dare szolgáltatás - nem fér bele a munkaszerződés keretébe, mivel itt a munkavégző kizárólag facere szolgáltatás teljesítésére vállal kötelezettséget a munkáltató javára[63].
Jusztinger itt elfeledkezik egy fontos ténykörülményről. Más számára birtokot csak ennek a személynek a nevében - alieno nomine - lehet. Ennek megvalósulásához nyilvánvalóan elengedhetetlen, hogy a birtokszerző kifejezésre juttassa környezete számára - az átadó és az esetlegesen jelenlevő tanúk előtt -, hogy nem a saját nevében kívánja megszerezni a birtokot, hanem egy másik, általa megnevezett személy nevében. Ez pedig nyilvánvalóan kizárólag birtokátadás (traditio) esetén lehetséges. A sügérnek, a vaddisznónak vagy a fácánnak nem hozhatja tudomására az okkupáló, hogy egy másik személy nevében kívánja megfogni őket. Occupatio esetében tehát képviseletről a birtokszerzés tekintetében ugyanúgy nem lehet beszélni, mint lopás vagy rablás esetében. Ha a hatalmat gyakorló utasítja a hatalma alatt álló személyt ilyen bűncselekmények elkövetésére, a deliktuális perben proprio nomine felel - a noxae deditio kedvezményének kizárásával -, mintha saját maga személyesen követte volna el a bűncselekményt. A lopás vagy rablás útján megszerzett dolog birtokát azonban nem szerzi meg a bűncselekmény elkövetésével, hanem csak akkor, amikor a hatalom alatti átadja neki. Képviseletről tehát ebben az esetben sem lehet szó.
De beszélhetünk-e egyáltalán képviseletről a római jogban a más személy javára történő birtokszerzés esetében? A képviselet problémáját legalaposabban feldolgozó késő-pandektista, Friedrich Hellmann ezt kerek-perec tagadja[64]. Birtokszerzésnél elengedhetetlen a dolog fölötti fizikai hatalom tényleges megszerzése, a corpus megvalósítása. Márpedig ez nem ügyleti cselekmény, nem jognyilatkozat, jogi aktus, hanem reálaktus. Jogügyleti képviseletről nyilván akkor beszélhetünk csak, ha a képviselő valamely ügyleti cselekményben helyettesíti a képviseltet, jár el helyette az ő nevében. Egy reálaktus végrehajtásában nem lehet eljárni más helyett, más képviseletében. Önhatalmú birtokszerzés esetében ezért valóban kizárt a képviselet alkalmazása. Birtokátadás esetén azonban a reálaktus együttjár egy ügyleti megállapodással az átadó és az átvevő között: kifejezetten vagy hallgatólagosan megállapodnak a dolog átadásában-átvételében. Ennek keretében nyílik módja az átvevőnek kinyilvánítani, hogy nem a saját nevében kívánja átvenni a dolgot, hanem egy másik személy nevében annak részére. Ez a megfontolás is világossá teszi, hogy occupatio esetében kizárt a képviselet.
Benkének tehát igazat kell adnunk Jusztingerrel folytatott vitájában: a munkaszerződés nem alkalmas alternatíva a vizsgált szerződéstípus jogi minősítésére az adásvétellel szemben[65]. A halász, a vadász szükségképpen tulajdont szerez a foglalással megszerzett állatokon, azok tulajdonát csak traditio útján ruházhatja át a vevőre, márpedig a tulajdonátruházásra irányuló kötelezettség nem fér bele a munkaszerződésbe. Nem annyira meggyőző Benke másik érve a munkaszerződés ellen. A munkabér meghatározása ugyanis nem kötődik olyan szorosan a végzett munka idejéhez, mint a szerző beállítja, végső soron a felek megállapodásától függ, ahogyan a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd is mutatja Máté evangéliumában (Mt. 20,1-16)..
Még kevésbé tűnik helytállónak Benke álláspontja, amikor Knütellel szemben elveti a kérdéses jogviszony társaságként való értelmezését.[66] Knütel ugyan csak a missilia eladásának esetére veti fel ezt a lehetőséget[67] , de minden aggály nélkül kiterjeszthetjük a halfogás vagy a vadászzsákmány megvételének esetére is. Szó sincs arról, hogy társasági szerződés azért nem jöhetne létre, mert societas leonina lenne, amint Benke véli. Az egyik társ megkapja a halfogást, a vadászzsákmányt, a másik pedig pénzt kap,
- 214/215 -
melynek a saját költségei levonása után fennmaradó része az ő nyeresége. Lehetséges, hogy mindkét társ jól jár - nyereséget könyvelhet el -, lehetséges, hogy egyik rosszul jár - veszteség éri. Ha ugyanis a fogás, a zsákmány piaci értéke meghaladja a pénzbeli juttatást, mindkét társ nyereséget könyvelhet el magának. Az egyik azáltal, hogy miután a piacon értékesítette az eredményt, nagyobb összeget realizált, mint amekkorát ráfordításként társának kifizetett. Hogy ennek a ráfordításnak a kifizetése időben megelőzte a piaci részesedést vagy követte, nyilvánvalóan teljesen közömbös. Ha viszont a fogás, a zsákmány piaci értéke nem éri el a másik társnak kifizetett pénzbeli ráfordítást, ez a társ nyilvánvalóan rosszul jár. Hiszen nagyobb összegű volt a költségként elkönyvelt kiadása, mint a bevétele, tehát veszteséget szenved. A másik társ viszont feltehetőleg ilyenkor is nyereséget könyvelhet el magának, hacsak kiadásai nem haladják meg a társától kapott összeget. De ezeket már feltehetőleg előre számba vette s nyilván nem kötött volna olyan megállapodást, amelyről előre tudta, hogy hátrányos lesz a számára. Azáltal, hogy egyik társ ráfordítása meghaladja a társaság eredményéből származó bevételét, még nem áll fenn societas leonina. Sőt még akkor sem, ha ez a bevétel nulla. Ez ugyanis pusztán ténykérdés, a societas leonina fennállása viszont jogkérdés. Societas leonina akkor jön létre, ha a felek megállapodása már eleve kizárja valamelyik társat - vagy társakat - a nyereségből való részesedésből. Ha a társaság veszteséget termel és valamelyik vagy mindegyik társ ráfizet, az nem societas leonina.
Helyesen állapítja meg a szerző, hogy a rómaiak elméletileg nem határozták meg az alanyi jog absztrakt fogalmát. Ebből azonban a legkevésbé sem következik, hogy a jogot kizárólag tárgyi jognak, azaz jogszabálynak, jogi normának tekintették volna, mint a XX. században Hans Kelsen normativizmusa. Tisztán látták és elismerték, hogy a személyeknek jogaik vannak, amelyeket gyakorolnak, élveznek, amelyekkel élnek, rendelkeznek. Jól mutatja ezt - megszámlálhatatlan egyéb forráshely mellett - Ulpianus híres regulája, mely szerint senki sem ruházhat át másra több jogot, mint amennyivel maga rendelkezik: Nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse haberet (D. 50,17,54), avagy Gaius szintén közismert megállapítása, mely szerint nem lehet csalárdságot a szemére hányni annak, aki jogával él, jogát gyakorolja: Nullus videtur dolo facere, qui suo iure utitur (D. eo. 55).
A rómaiak számára nem annyira az alanyi jog, mint a jogalany modern fogalma volt ismeretlen. A személyek ugyanis, akiknek jogaik voltak, sokkal inkább az élő hús-vér emberek voltak a rómaiak szemében, semmint elvont jogászi beszámítási pontok, spekulatív szuppozíciók - a metafizikai értelemben vett lélek mintájára. Éppen ezért fölöslegesnek és értelmetlennek tűntek volna számukra az észjog nyomán a XVIII. század óta tételezett 'emberi jogok', 'veleszületett jogok' (iura connata). Ezeknek ugyanis az az alapvető funkciójuk, hogy az emberi személy természetadta képességeit, összetevőit, működését összekössék a jogalany (subiectum iuris) absztrakt, spekulatív konstrukciójával. Van-e értelme azt mondani, hogy az élő embereknek joguk van élni - tehát élethez való joguk van - (a halottaknak persze már nincs), joguk van szabadon járni-kelni, alkotni, munkálkodni, tanulni, művelődni, sportolni, egészségüket védeni, gondolkodni, véleményüket szabadon elmondani? Mindezek a hús-vér emberek természetes képességei, amelyeket születésükkel, ill. normális testi-szellemi fejlődésükkel szereznek meg és természetes szabadságukban bontakoztathatnak ki. A szabadság maga ugyancsak természetes adottság az ember számára a rómaiak szerint, nem jog: Libertas est naturalis facultas eius quod cuique facere libet ... (Florentinus, D. 1,5,4 pr.).
A jog szerepe abban áll, hogy olyan javakat, cselekvési lehetőségeket, helyzeteket biztosítson az ember számára, amelyeket a természet nem biztosít neki, amelyek megszerzése és élvezete tekintetében más emberekre van utalva. A jog ezért a személyekre nem önmagukban, hanem interperszonális kapcsolataikban, relációikban vonatkozik. Hogy a tulajdonos birtokolhatja, használhatja, gyümölcsöztetheti tulajdonát, nem különálló joga a tulajdonosnak, hanem tulajdonosi hatalmának gyakorlását jelentő képessége. A jog szerepe ott kezdődik, hogy biztosítsa a tulajdonosnak tulajdona visszakövetelését attól, aki elvonja tőle: ius vindicandi. Celsus híres meghatározása szerint: Meum est <ex iure Quiritium>, quod ex re mea superest, <et> cuius vindicandi ius habeo (D. 6,1,49,1). Különféle jogok biztosítják a személyeknek, hogy más magánszférájába behatoljanak, mástól szolgáltatásokat követeljenek, mások ellen pert indítsanak. Ugyancsak közismert Celsusnak a keresetről adott meghatározása: Nihil aliud est actio, quam ius quod sibi debeatur iudicio persequendi (D. 44,7,51).
A jogok tehát a személyeket más személyekhez, a jogközösség más tagjaihoz, ill. magához a jogközösséghez kötik. A ius connubii nem arra szolgál, hogy felhatalmazza az embereket arra, hogy házaséletet éljenek, gyermekeket nemzzenek. Ez ugyanis természetes képesség és akarat kérdése, minden érett korú és normálisan fejlett ember számára nyitva álló lehetőség. A házasság mint az emberi természetből fakadó életforma önmagában véve azonban még csak matrimonium iuris gentium. A ius connubii éppen arra szolgál, hogy a római polgárok jogközössége elismerje ezt a házasságot a maga szempontjából, matrimonium iuris civilis váljék belőle. A ius connubii
- 215/216 -
tehát közösségi súlyt, jelentőséget, méltóságot ad az egyének életviszonyainak, a közösséghez kapcsolja, a közösségbe illeszti az egyéneket. Olyan objektív-közösségi többletet ad az egyének szubjektív képességeihez-akaratához, amelyet ők maguk nem lettek volna képesek elérni, biztosítani a maguk számára.
A szubjektív-individuális és az objektív-közösségi szféra közötti harmónia bomlik meg, ha egyik szféra bizonyos határon túl igyekszik befolyásolni a másikat. Ennek példája egyik oldalról, hogy a jog nem ismeri el a házasságot különböző etnikumokhoz tartozó vagy különböző állampolgárságú, felekezetű egyének között. Adott esetekben ez emberi fájdalom, boldogtalanság, tragédia forrása lehet. Ma inkább a megfelelő arány másik oldalról való megbillenésének veszélye fenyeget. A "melegházasságok" napjainkban szőnyegen levő problémája abban rejlik, hogy a homoszexuális orientációjú egyének a maguk szubjektív felfogását a házasságról elismertetni törekednek a közösséggel, melynek felfogása a házasságról ezzel tökéletesen összeegyeztethetetlen. A közösségi felfogás szerint ugyanis házasság csak különnemű személyek között jöhet létre, akiknek kapcsolatából emberi élet fakadhat. Heteroszexuális házasságot természetesen olyan személyek is köthetnek, akikben homoszexuális hajlamok élnek. Negatív diszkriminációról velük szemben tehát nem lehet szó, a közösség ugyanolyan tagjainak tekinti őket, mint a heteroszexuális inklinációjú személyeket. Ők viszont ezzel nincsenek megelégedve, azt kívánják, hogy a közösség ismerje el a házasságról alkotott - a közösség felfogásával merőben ellentétes - felfogásukat.
A szubjektív szférának az objektív szférával szembeni túlsúlyba kerülését példázza az a napjainkban képviselt felfogás, mely szerint kizárólag azokat a személyeket lehet zsidónak tekinteni, akik saját magukat is annak tekintik és ezt kifejezésre is juttatják. A zsidóság kérdése így az egyén önazonosulásának kérdésévé válnék. A zsidóság ezzel szemben a közösség számára objektív adottság, az egyén származásától függ, nem szubjektív döntésétől, önazonosulásától. Az antiszemitizmus nem abban áll, hogy a nemzsidók zsidónak tekintik azokat, akik származásuk szerint valóban azok, hanem abban, ha valaki zsidókat - mint zsidókat, pusztán a származásuk alapján - bármiféle hátrányos megkülönböztetésben kíván részesíteni. Meglehetősen pejoratív véleménye lehet a zsidóságról, a zsidó népről annak, aki a 'zsidó' megjelölés alkalmazását már eleve negatív diszkriminációnak, antiszemita megnyilvánulásnak véli. ■
JEGYZETEK
[1] Benke József, Reményvétel. Az európai magánjogi gondolkodás a reményvétel mikrokozmoszán keresztül (Budapest 2011, HVG-ORAC). A továbbiakban i.m.
[2] Friedrich Endemann, Die Lehre von der emptio rei speratae und emptio spei und deren Bedeutung für das heutige Recht, Grünhut1s Zeitschrift für das Privat- und Öffentliche Recht der Gegenwart, 12 (1885), 345-424.
[3] Alfredo Calonge, La compraventa civil de cosa futura (Desde Roma a la doctrina europea actual) (Salamanca 1963).
[4] Így Rolf Knütel, Hoffnungskauf und Eviktionshaftung, SZ 117 (2000), 448.o. 23. j.: "... nomismata lasciva, die bei Prostituierten eingelöst werden konnten, entweder in Bordellen oder bei den anwesenden faciles emi puellae..."
[5] M. Valarius Martialis, Epigrammaton libri, 8,78,9 (Lipsiae in aedibus B.G. Teubneri MCMXX, 196. o.).
[6] P.Papini Stati Silvae, 1,6,65 - 69 (Lipsiae in aedibus B.G. Teubneri MCM, 31. o.)
[7] Marton Géza, A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók (4. változatlan kiadás, Budapest 1963, Tankönyvkiadó), 206. o., 513. pont.
[8] Brósz Róbert - Pólay Elemér, Római jog (ötödik, javított kiadás, Budapest 1989, Tankönyvkiadó), 423. o., 1254. pont.
[9] Földi András - Hamza Gábor, A római jog története és institúciói (Tizenötödik, átdolgozott és bővített kiadás, Budapest 2010, Nemzeti Tankönyvkiadó), 512.o., 1642. pont.)
[10] Molnár Imre - Jakab Éva, Római jog (harmadik, átdolgozott kiadás, Szeged 2004, Leges), 302. o., 837. pont.
[11] Benedek Ferenc, Római magánjog. Dologi és kötelmi jog (2. változatlan kiadás, Pécs 1995), 171. o.
[12] Vö. i.m. 126. o. és 467. j.
[13] Így Bessenyő András, Római magánjog (4. kiadás, Budapest-Pécs, Dialóg Campus), 377-378. o. Hasonlóképpen uő., Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien und Sachgesamtheiten (Kritische Bemerkungen zur romanistischen Lehre vom Kauf zukünftiger Dinge), in: Molnár Imre Emlékkönyv (Szeged 2004, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tomus LXV. Fasciculus 6.), 98-107. o., továbbá 112-113. o.
[14] Így Nótári Tamás, Római köz- és magánjog (Szeged 2011, Lectum), 255. o.
[15] Alberto Burdese, Manuale di diritto privato romano (terza edizione, Torino 1987, UTET), 452. o.
[16] Giovanni Pugliese, Istituzioni di diritto romano (Padova 1986, Piccin), 615. o.
[17] Mario Talamanca, Istituzioni di diritto romano (Milano 1990, Giuffrè), 585. o.
[18] Edoardo Volterra, Istituzioni di diritto privato romano (ristampa, Roma 1972, Edizioni Ricerche), 500. o.
[19] Max Kaser, Das römische Privatrecht I, Das altrömische, das vorklassische und klassische Recht (2. Auflage, München 1971, C.H. Beck), 549. o. és 35. j. Ugyanígy Max Kaser, Erbschaftskauf und Hoffnungskauf, BIDR 74 (1971), 45. o., valamint uő., Römisches Privatrecht. Ein Studienbuch (15. Auflage, München 1989, C.H. Beck), 193. o.
[20] Kunkel/Honsell, Römisches Recht (Berlin etc. 1987, Springer), 307. o.
[21] Reinhard Zimmermann, The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition (reprint 1992, Deventer-Boston, Juta-Kluwer), 248-249. o.
[22] I.m. 105-108. o.
[23] A tengeri kölcsön és a biztosítás kapcsolatára nézve vö. Bessenyő András, Értelmezési problémák a tengeri kölcsönnel kapcsolatban, Tudományos Dialóg 2000, Jogtörténeti Különszám, 17-21. o.
[24] I.m. 91-104. o.
[25] Vö. i.m. 97-98. o.
[26] Vö. i.m. 106. o. és 366. j.
[27] Vö. Max Kaser, Erbschaftskauf und Hoffnungskauf, i.m. (19. j.), 47-48. o.: "Hier bedeutet veluti cum quasi alea emitur aber nicht ein Beispiel für den Hoffnungskauf, das neben den weiteren Beispielen überflüssig wäre, sondern den Hoffnungskauf selbst als Beispiel für den Kauf einer Nicht-res. ...
- 216/217 -
Die alea im übertragenen Sinn ist hier der generelle Begriff für alle Tatbestände der Spekulationsgeschäfte, für die dann der Ertrag des Fisch- oder Vogelfangs, der Jagd oder des iactus missilium die Beispiele abgeben. Das quasi alea emitur ist also nicht deshalb überflüssig, weil hinterher quia spei emptio est nachfolgt. Denn emptio spei ist nicht etwa ein Ausdruck, um diese Tatbestände zusammenzufassen. Vielmehr ist quia spei emptio est die blosse Begründung, die der Klassiker für den voranstehenden Satz bietet ... "
[28] Így i.m. 131-138. o.
[29] Vö. D. 19,1,12 (Celsus): Si iactum retis emero D. 19,1,11,18 (Ulpianus): ... cum futurum iactum retis a piscatore emimus aut indaginem plagis positis a venatore vel pantheram ab aucupe ... , D. 18,4,7 (Paulus): ...nec enim alea emitur, ut in venatione et similibus ...
[30] A 0 mint szám felfedezése a matematika történetének egyik legnagyobb horderejű lépése volt. Meglehetősen későn, csak a koraközépkorban került rá sor Indiában. Severus Sebokt szír püspök, aki 662-ben írt a hindu számjegyekről, még csupán kilenc számjegyről emlékezik meg, a zérus jelét nem említi. Az első ismert felirat, amely Indiában a zérus jelét alkalmazza, 876-ból származik. Így Carl B. Boyer, A History of Mathematics (New York-London-Sidney 1968, John Wiley & Sons), 235. o., valamint D.E. Smith, History of Mathematics (paperback reprint, New York 1958, Dover), II. kötet, 69. o. A VII. században működő nagy indiai matematikus, Brahmagupta, továbbá a XII. században működő Bhaskara műveikben már behatóan foglalkoztak a nullával végezhető műveletekkel, így a nullával történő osztás fogas kérdésével is. Vö. J.F. Scott, A History of Mathematics (London 1958, Taylor and Francis Ltd.), 59-71. o. Európába arab közvetítéssel jutottak el az indiai matematika vívmányai, így a Toledóban, Sevillában, Granadában működő arab főiskolák működése, majd a kereszteshadjáratok során zsákmányolt kéziratok révén. Muhammed ibn Musa Alchvarizmi 800 és 825 között írt könyvet az indiai számjegyekkel való számolásról, ezek között a nullát is ismerte, kis körrel jelölte. Vö. Egmont Colerus, Az egyszeregytől az integrálig (Budapest, Franklin-Társulat), 13-14. o.
[31] Így August Bechmann, Der Kauf nach gemeinem Rechte III (Scientia Aalen 1965), 254. o.
[32] Uo. 255. o.
[33] I.m. 155. o.
[34] Bechmann, i.m., 254. o.
[35] Uo. 253. o.
[36] I.m. 129. o.
[37] Vö. i.m. 129-130. o.
[38] Vö. i.m. 103. o.
[39] Idézi Calonge, i.m. (3. j.), 78. o. és 10. j. Nyomában idézi Benke, i.m. 219. o. és 856. j.
[40] Calonge, i.m. 78. o., Benke, i.m. 221. o.
[41] Idézi Endemann, i.m. (2. j.), 362. o. 28. j. Vö. Benke, i.m. 224. o.
[42] I.m. 137-138. o.
[43] Ludovicus Molina, De iustitia et iure, tom. II, disp. 340, nr. 14. Idézi Endemann, i.m. 370.o. 40.j, valamint Benke, i.m. 226. o. 887. j.
[44] Idézi Endemann, i.m. 368. o. 36. j., Benke, i.m. 226. o. 888. j.
[45] Franciscus Zech, Rigor moderatus, diss. III. cap. II. sectio 5. § 136., idézi Endemann, i.m. 371. o. 43. j., Benke, i.m. 228. o.és 901-902. j.
[46] Hugo Donellus, Commentarii iusia civilis, Lib. XIII. cap. I (Francofurti a. M. 1595-1597), idézi Benke, i.m. 230. o. 915. j.
[47] A törvényszöveget idézi Benke, i.m. 305. o.
[48] Vö. i.m. 307. o.
[49] Vö. i.m. 270. o. és 1117., 1118., 1119. j. , továbbá 303-304. és 309-310. o.
[50] Az említett ítéleteket ismerteti i.m. 343-344. o.
[51] Vö. i.m. 336. o. 1449. j.
[52] Johannes Ulricus L.B. de Cramer, Specimen novum de aequitate in probabilibus exemplo emptionis spei, § 5., idézi Endemann, i.m. 410. o. 139. j.
[53] Anmerkungen über den Codex Maximilianeus Bavaricus, 1487.o., idézi Endemann uo.
[54] Így Bechmann, Der Kauf nach gemeinem Recht II (Erlangen 1884, Nachdruck Scientia Aalen 1965), 142. és 144. o.
[55] Így Endemann, i.m. (2. j.), 410-411. o.
[56] Idézi Endemann, i.m. 410. o. 138. j.
[57] Vö. Bessenyő András, A jog léte avagy lét(ezés) a jogban. A jogfilozófia alapproblémája az ontológia és az ontonoézisz nézőpontjából, JURA, 13 (2007)1, 19-23. o.
[58] Így i.m. 137. o.
[59] Idézi i.m. 126. o. és 466. j.
[60] Idézi Endemann, i.m. 371.o. 44.j., továbbá Benke, i.m. 228. o. 901-902. j.
[61] Christian Wolf, Jus Naturae methodo scientifica pertractatum. Pars V. cap. II. § 492. (Halae Magdeburgicae MDCCXLV), 333-334.o. Vö. i.m. 239. o. és 965. j.
[62] Bernhard Windscheid, Lehrbuch des Pandektenrechts II (7. Auflage, Frankfurt am Main 1891), 405. o. 8. j.
[63] Így Jusztinger János, A vételár meghatározása és szolgáltatása a konszenzuális adásvétel római jogi forrásaiban (Doktori értekezés, Pécs 2012), 188-189. o.
[64] Vö. Friedrich Hellmann, Die Stellvertretung in Rechtsgeschäften (München 1882, Theodor Ackermann), 99-103. o.
[65] Vö. i.m. 120-121. o.
[66] Vö. i.m. 122-124. o.
[67] Vö. R. Knütel, i.m. (4.j.), 450.o.: "Auch mag es im Einzelfall zum Abschluss einer societas gekommem sein".
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
