https://doi.org/10.59851/kjsz.2025.2.06
A nemzetközi vitarendezés fórumai között fennálló potenciális joghatósági átfedések miatt évtizedek óta foglalkoztatja a nemzetközi jogászok közösségét a párhuzamos eljárások, valamint az egymásnak ellentmondó ítéletek veszélyének jelensége. A nemzeti jogrendszerekből ismert perfüggőség (lis pendens) elve egy - első ránézésre - hatékony megoldást nyújthatna arra, hogy már az eljárások folyamatában gátat szabjon az ellentétes tartalmú döntéseknek. Az elenyésző joggyakorlat és a tényleges lis pendens-feltételek egyidejű fennforgásának alacsony esélye miatt ugyanakkor az elv eddigi gyakorlati jelentősége elhanyagolható. A tanulmány a jogforrások és a bírói döntések elemzésével kíván erre a jelenségre reflektálni.
Kulcsszavak: nemzetközi vitarendezés, joghatóság, párhuzamos eljárások, perfüggőség
The potential jurisdictional overlap between international dispute resolution fora has been a concern for the international legal community for decades, with the risk of parallel proceedings and conflicting judgments. The principle of lis pendens, as it is known in national legal systems, could be an effective solution, at first sight, to prevent conflicting judgments at the stage of the proceedings. However, given the scarcity of case-law and the low probability of lis pendens cases occurring at the same time, the practical relevance of the principle is so far negligible. The paper aims to reflect on this phenomenon by analysing legal sources and judicial decisions.
Keywords: international dispute resolution, jurisdiction, parallel proceedings, lis pendens
A 20. század utolsó évtizedeitől kezdve robbanásszerűen megnövekedett a vitarendezési hatáskörrel felruházott nemzetközi bírói és kvázi bírói testületek száma, valamint az ezek által meghozott döntések mennyisége is.[1] A "fórummultiplikációs" jelenség - vitathatatlan előnyei ellenére[2] - természetszerűleg magában hordozta önmaga kritikáját is: a testületek megnövekedett száma aggályokat vetett fel az egymást átfedő joghatóság,[3] ezzel összefüggésben a pertaktikai fórumszelekció (forum shopping),[4] valamint a divergens joggyakorlat, ezáltal pedig a nemzetközi jog fragmentációja miatt.[5] Megjelent tehát a nemzetközi jogi diskurzusban egy új probléma: milyen eszközkészlettel lehet mérsékelni a fórummultiplikáció kapcsán felmerülő veszélyeket?
Jelen tanulmány ezen eszközkészlet egy lehetséges technikáját vizsgálja meg: a nemzetközi bírói fórumok gyakorlatát elemezve próbálja meg feltárni a perfüggőség jogelvének nemzetközi jogi működését és tartalmát. A tanulmány arra keresi a választ, hogy a perfüggőség mint perakadály mennyiben jelenik meg a nemzetközi jog forrásaiban és milyen körben kerül alkalmazásra az egyes fórumok ítélkezési gyakorlatában. Mivel a potenciálisan vizsgálható testületek és döntések száma a teljesség igényével szinte kezelhetetlen méreteket öltene, így egy szűkített körre fókuszál az elemzés: elsődlegesen az államközi viták[6] rendezésében érintett fórumok gyakorlatát vizsgálja. Emiatt csak részlegesen - elsődlegesen a jogforrások szintjén - képezik a vizsgálat tárgyát azon testületek, amelyek egyéni, jellemzően emberi jogi panaszok elbírálására (is) hivatottak. Az elemzés emellett nem tárgyalja azokat a helyzeteket sem, amikor a Nemzetközi Bíróság és az Egyesült Nemzetek Szervezetének (a továbbiakban: ENSZ) valamelyik politikai szerve között merül fel hatásköri "átfedés".[7]
A perfüggőség (lis pendens) elve - definíciós igényességre való törekvés nélkül - egy olyan pergátló kifogásnak[8] tekinthető, amelynek értelmében egy joghatósággal rendelkező nemzetközi fórum nem járhat el az ügy érdemében, amennyiben ugyanazon felek között ugyanazon tárgyban egy másik eljárás - akár azonos, akár eltérő fórum előtt - már megindult. A perfüggőség működésének megértéséhez röviden utalni szükséges annak egy másik alapvető eljárásjogi jogelvvel, az ítélt dologgal (res iudicata) való kapcsolatára. A római jogból ismert két kifogás értelmében[9] - meghatározott feltételek teljesülése esetén - az ítélt dolog a jogerősen lezárt, a perfüggőség pedig a megindított eljárás esetén, a litis contestatiót követően képezte akadályát az újabb eljárásnak. Napjainkban a két kifogás perakadályként a nemzeti jogokban általánosan elismert eljárási elvnek minősül.[10] Létezésük mögött egy kétrétegű racionalitás húzódik: az általános (közérdeket védő) megfontolás szerint a res iudicata és a lis pendens meggátolják a lezárt jogviták "újranyitását", valamint egy már folyó per esetében újabb per(ek) kezdeményezését, így egyrészt perökonómiai előnyhöz juttatják az adott jogrendszert, másrészt végérvényesen a jogbiztonságot erősítik. A speciális (magánérdeket védő) megfontolás alapján pedig az elvek a perben álló konkrét felek jogait és jogos érdekeit védik, hiszen mindkét félnek érdekében áll, hogy ne lehessen ugyanarról a jogkérdésről többször dönteni.[11] Ez a kettős védelmi megközelítés a Nemzetközi Bíróság gyakorlatában is tetten érhető.[12]
A római jogban a - didaktikai okokból megbontott - exceptio rei iudicatae és az exceptio rei in iudicium deductae valójában egyetlen kifogásnak minősült,[13] így logikusnak tűnik, hogy a nemzetközi jogi res iudicatára és lis pendensre történő sikeres hivatkozás feltételei is identikusak. Amint erre Pålsson is utal: "A lis pendens szabálya természetes és racionális kiegészítője a res iudicata szabályának [...]. [a]hol a lis pendens hatása véget ér, ott kezdődik a res iudicata hatás."[14] Annyi bizonyosan rögzíthető - nem elvitatva az ellenvélemények[15] fontosságát -, hogy amennyiben egy fórum konzisztensen alkalmazná mindkét doktrínát, úgy azt minden bizonnyal azonos feltételek mentén tehetné meg; a fórum megközelítésének függvényében a res iudicata és a lis pendens kifogása azonos követelmények teljesülése mellett lehet sikeres.[16] Ezen követelményeket a nemzetközi vitarendezés "terrénumában" Dionisio Anzilotti bíró rögzítette először a res iudicata vonatkozásában. Anzilotti szerint három elem azonossága szükséges ahhoz, hogy a res iudicata akadályát képezhesse egy újabb
- 49/50 -
jogvitának: a felek (persona), a kereseti kérelem (petitum), vagyis a fórumtól kért jogvédelem, és a konkrét jogvita alapjának vagy okának (causa petendi) azonossága.[17] Egyesek szerint a causa petendi tovább osztható tényalapra és jogalapra,[18] vagyis a tényazonosság itt nyerhet értékelést. Más szerzők szerint célszerűbb volna az elvek szélesebb körű érvényesülése érdemében a petitumot és a causa petendit egyben mint "ugyanazon kérdés" (l'identité de la matière) kategóriaként kezelni.[19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
