Magyarország a régió több más országához hasonlóan a permanens reformok állapotában működik 1988 óta. Az adórendszer jelentős átalakuláson ment át az elmúlt évtizedben is. A változások a közzétett kormányzati-gazdaságpolitika elveknek megfelelően, elsősorban a természetes személyek adózásában érhetők tetten. A 2010-ben kormányra került jobboldali koalíció figyelemre méltó következetességgel alakította adózási normákká a kormányprogramjában megfogalmazott adópolitikai elveket. A kormányzati kommunikáció és a közpénzügyi rendszer átalakításának középpontjába a munka támogatásán alapuló, családbarát, fogyasztást növelő adóteher- újraelosztó törekvések kerültek. A tanulmány a természetes személyeket terhelő személyi jövedelemadó főbb változásait elemzi az elmúlt 30 év viszonylatában.
Magyarország a rendszerváltás időszakában megelőzte a többi közép-európai volt szocialista országot az adórendszer átalakítása[1] és a nyugati standardokhoz való felzárkózás területén. Hazánk a térség államaival szemben a piacgazdaságokban alkalmazott modern adónemek - így az általános forgalmi adó, a személyi jövedelemadó és a társasági nyereségadó - meghonosításával a nyugati tőke befogadásában, a nyugat-európai gazdasági szerkezet és jogi feltételrendszer kialakításában 10-15 éves előnyre tett szert. Ez volt Közép- és Kelet Európában az első átfogó és talán napjainkig is a legjelentősebbnek nevezhető adóreform.[2] Az intézkedéscsomag fő célkitűzései a gazdaságpolitikai előterjesztésekben[3], továbbá a változást elősegíteni kívánó jogi, közgazdasági szakirodalomban olvashatóak.
A rendszerváltást megelőző időszakban az adóbevételek struktúrája jelentősen eltért a fejlett országokétól, a költségvetésbe befolyt összegek legnagyobb része a vállalatoktól származott, a lakosság pedig közvetlenül csak kis mértékben járult hozzá a közkiadásokhoz. Mindez a korábbi szocialista elosztási rendszer következménye volt. Egységes, törvényileg szabályozott adórendszert kellett kialakítani, amelyben a lakosság nagyobb szerepet kap a
- 89/90 -
közösségi feladatok finanszírozásában. Ezzel párhuzamosan a vállalati szektor elvonásainak redukálása volt ésszerű, mivel a magas terhek a termelés növelésének gátjaként funkcionáltak. A törvényhozók egy társadalmilag igazságosabb közteherviselési rendszer alapjait szerették volna lefektetni.[4]
A fentebb említett célkitűzések csak részben valósultak meg. A Gazdaságkutató Intézet az adórendszer bevezetésének első éves tapasztalatait értékelve, már 1989-ben kritikus megállapításokat fogalmazott meg[5]. Az adórendszer bevezetésével a vállalatok és a költségvetés nyert, a lakosság veszített, azaz a lakossági terhek növelése megvalósult[6]. A személyi jövedelemadó törvény 1987-es hatálybalépése óta jelentős teherként nehezedett a természetes személyekre 11 adósávval, erőteljes jövedelem elvonást teremtve, szűk kedvezményi rendszerrel. A magyar adórendszer elmúlt 25 évében a családbarát megközelítés csak időlegesen volt jellemző, a gyermekek után járó kedvezményt csupán az Antall-kormány vezette be, amelyet 1995-ben a Bokros-csomag eltörölt, majd az első Orbán-kormány ismét bevezetett, amit 2002-ben a hatalmat átvevő baloldali vezetés azonnal megszüntetett. A rendszerváltást követő két évtizedben a magyar személyi jövedelemadó rendszerre a nagyszámú, de folyamatosan csökkenő adósávok, adókulcsok, továbbá a még ennél is jobban zsugorodó adókedvezmények voltak jellemzőek.
A nyugat-európai adórendszerekkel összehasonlítva feltűnően magasnak számított az élőmunka adó-és járulékterhelése. Az adóterhelés az szja bevezetését követően évről évre növekedett. Míg 1988-ban a befizetett szja adta a GDP 4,3 százalékát, addig 1995-ben 6,8 százalékra, tíz év múlva pedig, 2005-ben 6,9 százalékra változott ez az arány. Már ebben az időszakban is erőteljesen emelkedett a személyi jövedelemadó súlya az összes adóbevételből, az 1995-ös 16,1 százalékról 2005-ig 18,9 százalékra, majd 2008-ra elérte a 22,4 százalékot.[7] E korszakot vizsgálva láthatjuk, hogy az adóterhelés mértéke 1994 és 2000 között jól érzékelhetően növekedett, de feltűnő az is, hogy a személyi jövedelemadóból származó befizetések nagy részét az alkalmazottak teljesítették.
Az adóztatás helyzete az ezredforduló után sem alakult át jelentősen. "Magyarországon 2000 és 2006 között mérséklődött a beszedett adók bruttó hazai termékhez viszonyított aránya, és a 2000. évi 38,5%-os elvonás 2006-ra 36,9%-ra mérséklődött, majd 2007-ben jelentős változás következett be, aminek köszönhetően 2,5% százalékponttal 39,4%-ra nőtt. A változás azzal magyarázható, hogy egyfelől az adóbevételek aránya nagyobb mértékben emelkedett, mint a bruttó hazai termék, másrészt 2006-tól bevezették a magánszemélyeket is terhelő 4%-os szolidaritási különadót."[8]
Lényeges változásként értékelhető, hogy 1999-hez képest 2010-re jelentősen nőtt a személyi jövedelemadót fizetők száma és az egy adófizetőre jutó fizetett közteher mértéke egyaránt. Az
- 90/91 -
egykulcsos adó bevezetése előtti utolsó évben ötmillió forintig az elvonás szintje 17% volt, azt meghaladó jövedelem esetén 850 000 forint, és az ötmillió forint feletti rész 32%-át vonták el adóként. További jellegzetessége volt a magyar személyi jövedelemadó rendszernek, hogy a nyugati értelemben vett alacsony jövedelemtömeghez már a legmagasabb adókulcs kapcsolódott, és az adózók nagy része ebbe a sávba tartozott. Ugyanakkor kevés adókedvezményt alkalmazott, különbséget nem téve a munkából, valamint a tőkebefektetésekből származó jövedelmek adóztatása között. Problémát jelentett az is, hogy számos kelet-közép-európai állam ebben az időszakban már meghonosította az egykulcsos jövedelemadót.
A nemzetgazdasági feszültségek[9], illetve a nemzetközi adóverseny miatt a magyar kormány 2010-ben lépéskényszerbe került. A versenyképesség megőrzése érdekében változtatni kellett a személyi jövedelemadóztatás addigi túlbonyolított, kiszámíthatatlan, és a munkajövedelmeket aránytalanul terhelő rendszerén. Orbán Viktor új kormánya lépéskényszerbe került, 2010-ben döntenie kellett, hogy tovább javítgatja a javíthatatlannak tűnő magyar adórendszert, vagy radikálisan átalakítja egy új szemléletű jövedelemadóztatási struktúra bevezetésével.
A kormányzati kommunikáció és a közpénzügyi rendszer átalakításának középpontjába a családok segítése került. Ez a célkitűzés adózási szempontból többrétegűen értelmezhető. A családbarát közpénzügyi rendszer[10] kialakításának feltételei nem szűkíthetők le csupán az adópolitika változásaira, hiszen ugyanez a szociálpolitika egyik célja, és a gazdaságpolitika más területei, így például az állami támogatások, jóléti transzferek vagy a hatósági árszabályozás is segítheti e cél megvalósítását. Még tágabb horizonton vizsgálva a kérdést, a gyermekvállalás feltételeinek átalakítása, a devizahitelesek problémáinak kezelése, a közmunkaprogramok és a munkahelymegtartó állami támogatások segíthetik kitűzött cél megvalósítását.
A családtámogatás sikerét az alapozza meg, ha sokfajta és széles körű állami támogatási rendszerre támaszkodhat. Kizárólag közpénzügyi eszközökkel, továbbá adókedvezmények rendszerével ez a feladat nem valósítható meg. A munkahelyek számának növelése vagy a nettó jövedelmek emelése javíthatja a természetes személyek életfeltételeit, de nyilvánvalóan számos más szociális, gazdasági, társadalmi feltétel befolyásolhatja az adózók helyzetét. Elemzéseink során az eszközök közül az egykulcsos adót és a családi adókedvezményt vizsgáljuk, kiragadva az összes többi tényező összefüggéseiből. A családokat támogató adórendszer egyfelől jelentheti a természetes személyek adóterheinek csökkentését, illetve a gyermeknevelés költségeinek elismerését, de jelentheti a családnak, mint adózási egységnek a
- 91/92 -
kiemelt és kedvezményezett kezelését is. Az első, amit részletesebben megvizsgálunk, a természetes személyek jövedelemadó terheinek csökkentése, ami azonban nem szűkíthető le az egykulcsos adó bevezetésére. Ez több annál, hiszen jelentheti a személyi jövedelemadózás adminisztrációs terheinek egyszerűsítését, a munkából származó jövedelmek adózási könnyítését, továbbá a teljesítményalapú adórendszer kialakítását is.
Bár formailag megmaradt a magyar személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény, de a deklarált politikai célnak megfelelően átalakult néhány jellemzője. A legfontosabb változást az jelentette, hogy 2011. január 1. hatállyal bevezették az egykulcsos adórendszert, majd megszüntették az adójóváírást, de 2013-ig a magasabb jövedelműek esetében az adóalap különleges kiszámítási módjaként alkalmazták a szuperbruttó intézményét, továbbá jelentős mértékben kibővítették az alanyi jogon járó családi adókedvezmények rendszerét, amelyet 2014-ben tovább bővítettek. Az intézkedéscsomag része volt, hogy 2013. augusztus 1-jétől a kamatadóból származó jövedelmek esetén a 16%-os adóhoz 6%-os eho-fizetési kötelezettség is társult. Magyarországon az egykulcsos adó bevezetésével 2011-től a 17%-os alsó adókulcs 1 százalékponttal, a 32%-os adókulcs 16 százalékponttal, egyaránt 16%-ra csökkent. 2016 január 1-jétől 15%-ra módosult a személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség mértéke.
A családi adókedvezmény mértéke eltartottanként és jogosultsági hónaponként, egy és két eltartott esetén fejenként 66 670 forint, három és minden további eltartott esetén 220 000 forint, amely adóalap-csökkentő tételként jelent meg[11]. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy és két eltartott esetén havi 10-10 ezer forinttal, három vagy több eltartott esetében havi 33-33 ezer forinttal kevesebb adót kell fizetni. Az egykulcsos adó bevezetéséhez kapcsolódott a Széll Kálmán Terv által megfogalmazott módon a munkáltatók számára kötelezően előírt béremelés, amelynek célja az adójóváírás jövedelemtorzító hatásainak kompenzálása volt.
Az egykulcsos személyi jövedelemadóztatás magyarországi bevezetése sajátos módon valósult meg az adójóváírás kivezetésével, a három és többgyermekes családmodell kiemelt támogatásával, amely az adómentes sáv hiányában eltért a más országokban bevezetett modellektől. Magyarország Kelet-Közép-Európában utolsóként vezette be ezt a formát, így támaszkodhatott volna a már rendelkezésre álló tapasztalatokra. A magyar megoldás egyik fő jellemzőjévé vált, hogy az egykulcsos rendszer kizárólag a személyi jövedelemadózásban érvényesül.
Valójában a magyar személyi jövedelemadózás 2013-ig nem egy kulcscsal működött. Szemben a szlovák, román és balti példákkal, hazánkban a szuperbruttósítás jogintézményének részleges továbbélése miatt egy második adókulcs is hatályban volt még két évig. A szuperbruttósításnak neve-
- 92/93 -
zett adóalap-kiegészítés azt jelentette, hogy az összevont adóalapba tartozó jövedelmeket meg kellett emelni a társadalombiztosítási járulék általános mértékével. Az egykulcsos adó bevezetésével megszűnt 2012-ben az adójóváírás intézménye, emiatt az alacsony jövedelműek legfeljebb a bér emeléséből származó kompenzációval javíthatták nettó jövedelmi pozíciójukat. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy szemben a szlovák modellel, a magyar rendszerben nem érvényesült a létminimum adómentessége[12], hiszen a hazai szja törvény szerint minden jövedelem adóköteles. A kialakult helyzetet az adózók egy jelentős részénél javította a családi kedvezmény alkalmazása, amely emelte a nettó jövedelmi pozíciójukat. Az egykulcsos adó 2011-es bevezetésének egyik következménye volt, hogy: az alsó adókulcs 1 százalékponttal történt csökkentése következtében a 328 ezer forint alatti havi bruttó jövedelmek nettó értéke 1,2%-kal növekedett volna. Ezt a hatást ugyanakkor mérsékelte a biztosítottak által fizetendő nyugdíjjárulék 9,5%-ról 10%-ra emelése, így a köztehercsökkenés ebben a jövedelemkategóriában a 328 ezer forint fölötti jövedelemrész esetében 15,5 százalékpontos volt. Míg tehát az egykulcsos adórendszer bevezetése önmagában minden jövedelemkategória esetében - bár jelentősen eltérő mértékű - nettó jövedelememelkedést eredményezett volna, az adójóváírás szabályainak szigorítása az alacsonyabb jövedelmek esetében egyértelmű jövedelemcsökkenést eredményezett. Ha a 2010. és 2011. évi nettó jövedelmeket összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy a 293 ezer forint (egészen pontosan: 293 448 forint) bruttó jövedelem az a határ, amely alatt keresők nettó havi keresete - változatlan bruttó jövedelem mellett - csökkent. Ennek mértéke 100 ezer forint bruttó jövedelem esetében 2,9%-os, 260 ezer forint esetében 3,2%-os volt. Ezzel szemben egy havi bruttó 440 ezer forintot kereső dolgozó közel 10%-kal, az 1 millió forint havi bruttót kereső pedig 26%-kal több jövedelmet kap kézhez"[13]. A szakértők egy része egyértelműen fogalmaz az egykulcsos adó előnyeivel és hátrányaival, valamint a nyertesekkel és vesztesekkel kapcsolatban. "A nyertesek a magasabb jövedelműek, közülük is különösen a többgyermekesek. Egyértelműen vesztesek az alacsony és közepes jövedelműek, akik nem tudják igénybe venni a családi adókedvezményt"[14].
Magyarország az adójóváírás megszüntetésével és a szuperbruttó intézményének átmeneti továbbélésével egy összetett, nem klasszikusan egykulcsos adórendszert alkalmazott 2013-ig. Egy arányos közteherviselés elvén alapuló, kevés szubjektív kedvezményt tartalmazó, objektívnek tűnő struktúra jött létre, amelyben a szociális szempontok érvényesítése nem volt kiemelkedően fontos. Elméletileg támogatható lenne az, hogy megszűnjön az adórendszer szociális szerepe, és a társadalmi igazságosság érdekében a gazdaság és szociálpolitika más eszközeit alkalmazzák az alacsony jövedelműek megsegítésére. Ez azt jelenthetné, hogy ugyanazokat a társadalmi, gazdaságpolitikai célokat a jelenlegi kormány más módon kívánja megvalósítani, abból az alapgondolatból kiindulva, hogy az
- 93/94 -
adóztatásnak csak közvetett célja lehet a szociális szempontok érvényesítése.
A következőkben vizsgáljuk meg azt, hogy igaz-e az az állítás, hogy az egykulcsos adóban a magasabb jövedelműek előnyére vonták el a jövedelmeket a szegényektől, és igaz-e az, hogy az alacsony jövedelműek ezzel a rendszerrel rosszul jártak. Megjegyezzük, hogy az úgynevezett bruttó fedezeti elv miatt nem tudjuk megmondani pontosan, hogy az egyes csoportoktól elvont adókat milyen társadalmi feladatokra használják fel. Erről a folyamatról csak makroszintű megközelítésben kaphatunk képet. A gazdagoknál hagyott többletjövedelem természetesen értelmezhető úgy is, hogy a szegények rovására jártak jól, hiszen az adóteher telepítés egy érdekartikulációs folyamat, amelynek jellegzetessége, hogy az adóalany mindig más kárára jár jobban. Itt sem történt más, mint hogy a közteherviselés elvének megfelelően a személyi jövedelemadóból kieső bevételeket az egyéb szektorokra telepített adókkal próbálták kompenzálni. A szakértők abban egyetértenek, hogy a legjobban a több gyermekkel rendelkező jól keresők jártak[15]. Világosan kell látnunk, hogy a kedvezményezett helyzet fő oka a gyermeknevelés volt, amelynek támogatása társadalmilag hasznos és igazságos cél. Valószínűleg kevesen gondolnák, hogy csak azért, mert egy gyermek magasabb jövedelmű családba születik, az már kevésbé hasznos társadalmilag, mint a szegényebb családok gyermekei. Hozzátesszük, hogy a magasabb jövedelműeknél érvényesülő, gyermekek után járó adókedvezményt kiegyensúlyozza az alacsony jövedelműek gyermekei után nyújtott egyéb állami szolgáltatások ingyenessége. A teljesség kedvéért fontos megjegyezni, hogy az alacsony jövedelműeket nem az egy kulcs bevezetése érintette igazán negatívan, hanem az adójóváírás kivezetése, ami valójában az adómentes jövedelemsáv megszüntetését jelentette. Ha megmaradt volna az adójóváírás, akkor sem jelentett volna radikális jövedelem pozíciójavulást a 2%-os adómérték-csökkentés, hiszen a 2011-es adóév előtt az 5 millió forintos jövedelemhatárig 17%-os kulcscsal kellett adót fizetni, ami lecsökkent 16%-ra. Az szja-kulcs 2016-ban 16-ról 15%-ra csökkent, ami 120 milliárd forint megtakarítást jelentett a családoknak.[16] A járulék emelésének következményeként az adóterhelés szintje az adójóváírás megtartása mellett is csupán szinten maradt volna. Az igazi ugrást a magyar adórendszerben az 5 millió forint feletti sávban a 32%-os kulcs megfelezése jelentette. Mivel nőtt az egyéni nyugdíjjárulék 9,5%-ról 10%-ra, és megmaradt a fél-szuperbruttó a magasabb jövedelműekre vonatkozóan, az ő nettó jövedelempozíció javulásuk a gyermekkedvezmények nélkül sem nevezhető drasztikusnak. Az egykulcsos adórendszer igazi nyertesei a havi bruttó 293 400 Ft felett kereső többgyermekes természetes személyek voltak, míg a többség nettó jövedelme csökkent. Ez a körülbelül 1000 eurós jövedelmi szint Nyugat-Európában még az adómentes vagy alacsonyan adóztatott
- 94/95 -
jövedelemsávba tartozna. Az alacsony végzettségűek és ezért nagy valószínűséggel alacsonyabb keresetűek körében volt legjellemzőbb a keresetcsökkenés, míg a diplomások harmada nyert a változásokkal. "A magánszférában 5%-kal többen számoltak be keresetcsökkenésről, mint a közszférában. Tehát ott valóban sok helyütt elmaradt a kompenzáció. A családi adóalap-kedvezmény hatása is megmutatkozik, hiszen a gyermeket nevelők negyede jól járt, míg azoknál, ahol nincs gyerek a háztartásban, csak 14% járt jól, 34% viszont vesztesként könyvelte el magát"[17].
Az egykulcsos adó magyarországi bevezetésének egyik jellegzetessége az alacsony szociális érzékenysége volt, amely az adómentes sáv hiányában és az adójóváírás kivezetésében érhető tetten. A kormányzati lépések alapvetően adminisztratív eszközökkel és alacsony hatékonysággal kezelték ezt a problémát. Az adóemelés kompenzálására bevezetett béremelési kényszer véleményünk szerint a piacgazdaság feltételei közé nehezen illeszthető és könnyen kijátszható volt, például a munkaszerződések részmunkaidőssé alakításával. A magyar egykulcsos adórendszer további sajátossága a gyermekek után járó adókedvezmény jelentős mértéke. Ez a szabályozási attitűd azokat a társadalmi csoportokat és az ott megszülető gyermekeket kedvezményezi, ahol rendszeres adóköteles jövedelem termelődik. Ez azt eredményezi, hogy más társadalmi rétegeknél nő meg a gyermekvállalási kedv. Harmadik jellegzetes eleme a mai rendszernek, hogy a jogalkotók hosszabb távra elkötelezték magukat az egykulcsos adó mellett, amely alapvetően jó gondolat, hiszen a magyar adórendszer legfontosabb gyógyszere a stabilitás és a kiszámíthatóság lenne. Az egyszámjegyű személyi jövedelemadó ötlete is már többször felmerült, hol közelebb, hol távolabb érezhettük magunkat a kormány által évekkel ezelőtt kilátásba helyezett cél megvalósításban. Sajnos ez idáig nem született kifejezett döntés az egyjegyű adómértékről.
Ha megvizsgáljuk, hogy elérte-e az egykulcsos adó a családsegítő hatását, kijelenthetjük, hogy számos részterületen sikeres volt az átalakítás: az adózók jelentős részének adóterhelése csökkent, az adminisztráció egyszerűsödött, a családi kedvezmények komoly támogatást adnak a családok egy jelentős részének.
Jelképesnek tekinthető az Alaptörvény XXX. cikkének (2) bekezdése: "A közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulás mértékét a gyermeket nevelők esetében a gyermeknevelés kiadásainak figyelembevételével kell megállapítani." Ez a szakasz éppen azért jelent kivételt, mert az egyének szociális körülményei közül kiemeli a gyermeknevelés költségeit, és az egyébként objektív és kevés kedvezményt adó struktúra fő támogatási elemévé változtatja. Ettől függetlenül figyelembe kell vennünk, hogy az adórendszer és így az szja sem a szociál-
- 95/96 -
politika része, annak nem eszköze. Az adózásnak nem feladata, hogy kijavítsa a szociális ellátórendszerek hiányosságait. A legtöbb, amit elvárhatunk, hogy önmagában az adórendszer ne hozzon létre újabb szociális problémákat. Ennek érdekében születtek olyan klasszikus adóztatási alapelvek a pénzügyi jog fejlődése során, mint az igazságos és olcsó adózás, vagy a létminimum adómentessége. Az egyik modern alapelvnek, a neutralitás elvének megfelel az egykulcsos adó. Ez a munkavállalók számára a teljesítménnyel, bevétellel arányos közteherviselési hozzájárulást jelenti, amely az Alaptörvény szavaival és szellemével egybevág. A magyar személyi jövedelemadó törvény kissé ridegen, a bér és jövedelmi viszonyoktól olykor elrugaszkodva az alacsonyabb jövedelműek és gyermektelenek számára nem jelentett feltétlenül javuló jövedelmi pozíciót. Éppen ezért fogalmazzák meg gyakran, hogy az egykulcsos adó szociálisan érzéketlen, és az alacsonyabb jövedelműeket sújtja. Ez igaz lehet annyiban, hogy az alacsonyabb jövedelműeknél kevésbé érzékelhetőek az egykulcsos adózás előnyei, hiszen az adóelőny számukra eleve kisebb volt.
Az adójóváírás, illetve az adómentes jövedelemsáv megszüntetése szociális feszültségeket okozott. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a szegények anyagi helyzetének romlása nem 2011-ben kezdődött. Az egykulcsos adó csupán változtatott azon a szemléleten, hogy a jövedelemadózás célja, hogy túladóztassa a közepes és magasabb jövedelműeket, és a magas költségekkel begyűjtött pénzeszközöket odaadja az alacsonyabb jövedelműeknek. A közepes és magas jövedelemmel rendelkezők széles tömegei 2011 előtt európai mértékkel mérve túl voltak adóztatva. A jövedelemadók európai uniós összehasonlításban túlzóak voltak, már az átlagjövedelmek adóterhelése is túllépte az európai átlagot, míg a magas jövedelműek adója 13 százalékponttal volt magasabb az európai uniós átlagnál. Magyarországon a középosztály és a felső jövedelmi osztály átlagon felül viselte az adóterheket. Az egykulcsos adó ezt a teljesítmény-visszafogó helyzetet szüntette meg részben. A jelenleg 15%-os mérték egyébként egyáltalán nem számít magasnak nemzetközi összehasonlításban, viszont a rá rakodó járulék terheken még mindig van mit csökkenteni. 2020. július 1-től a TBJ. törvény szerint a korábbi nyugdíj-, egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulékokat összevontan 18,5%-os társadalombiztosítási járulékként kell megfizetni.
Ami az egykulcsos megoldás szociális különbségeket növelő szerepét illeti, Kovács Ilona a magyar személyi jövedelemadó rendszer utóbbi 30 évét vizsgáló tanulmányában arra mutatott rá, hogy már az elmúlt évtizedekben jelentősen nőttek a társadalom rétegei közti jövedelemkülönbségek, a nagyobb jövedelmű adózók javára és a középosztály rovására. Véleménye szerint az adózók közötti jövedelemegyenlőtlenségek növekedése Magyarországon már a rendszerváltást megelőzően elkezdődött. Kimutatta azt is, hogy ez nem csupán magyar jelenség, hanem a világ fejlett államaiban is érzékelhető folyamatról van szó.[18]
- 96/97 -
"Ez számokban azt jelentette, hogy az Egyesült Államokban 1973-ban a legfelső 20%-ba tartozó népesség jövedelme tizenegyszerese volt a legalsó 20%-ba tartozóknak, addig 1989-re az egyenlőtlenségi mutató 13,2-re nőtt."[19] A magyar adórendszerre vonatkozóan megállapította: "A progresszív jövedelemadó rendszer csökkenti a jövedelmi egyenlőtlenségeket, a lineáris erre nem alkalmas, ezért a lineáris adórendszer a magasabb jövedelműeknek kedvez. Kutatásaim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a 90-es években még progresszívnek tekinthető, de a két számjegyű infláció következtében jelentős mértékben erodálódott személyi jövedelemadó rendszer nagymértékben hozzájárult a jövedelmek polarizációjához, a növekvő jövedelemegyenlőtlenségekhez. Az elmúlt húsz évben a személyi jövedelemadó rendszer egyre jobban eltolódott egyfelől az adócsökkentés, másfelől a kulcsok számának csökkentése irányában. A megtett gazdaságpolitikai lépések a gazdagabb, befolyásosabb rétegeknek kedveztek. Az egykulcsos személyi jövedelemadó rendszer jelenlegi bevezetése továbbra is a magas jövedelmű rétegeket kedvezményezi, a jövedelemkoncentráció fokozódik, nő a jövedelemegyenlőtlenség."[20] Ezzel ellentétesen fogalmaz a magyar adórendszert vizsgálva Brother Layman. Megállapítja, hogy "...lényegében 10% a szegény és a gazdagabb adóterhelése közti különbség, ez nem akkora mérték, hogy szolidaritási problémákat vethetne fel. De ha ez mégse így lenne, az sem lenne ördögtől való, hiszen elméletileg a kapitalizmus útját választotta az ország 1990-ben, ami azt jelentette, hogy megszűnt a kommunista egyenlősdi, így a vagyoni különbségek kódolva vannak a rendszerben."[21]
Ha az egykulcsos adóra a méltányosság (haszonelvűség) szempontjából tekintünk, tehát azt vizsgáljuk, hogy kinek milyen befizetései vannak a költségvetésbe, és állami juttatásként közvetve vagy közvetlenül milyen támogatásra számíthat, akkor az egykulcsos adó akár a társadalmi igazságosság felé tett lépésnek is tekinthető. Ha a magasabb jövedelműek többletbefizetésére, mint társadalmi haszonra tekintünk, látnunk kell, hogy esetükben a szolgáltatás-ellenszolgáltatás aránytalansága állapítható meg. Joggal feltételezhetjük, hogy az állami szolgáltatások jelentős részét a magasabb jövedelműek sem veszik nagyobb mértékben igénybe. Gondoljunk arra, hogy a nagy jövedelemmel rendelkezők befizetéseikhez képest aránytalanul kevés ellentételezést kapnak a tömegközlekedésben, az egészségügyi ellátásban, a közoktatásban és más államilag finanszírozott területen. Az állami szolgáltatásokat a szolidaritási elv alapján azok is igénybe vehetik, akik valós munkateljesítmény hiányában a közterhek kis részét képesek vállalni. Az alacsony jövedelműeknek - szemben a jómódúakkal - nincs lehetőségük az alternatív piaci szolgáltatások, fizetős egészségügy, oktatás
- 97/98 -
stb. igénybevételére, rászorulnak az állam által nyújtott szolgáltatásokra. Az állami ellátások nettó jövedelmet válthatnak ki, és többlethasznot eredményezhetnek mindenkinél. Az állami szolgáltatásokhoz való hozzájárulás és az azokból való részesedés egymáshoz viszonyított aránya az alacsonyabb jövedelműek számára kedvezőbb. Nagyobb befizetéseik ellenére a magasabb jövedelműek sem pereskednek többet, nem utaznak gyakrabban metrón, nem élnek egészségtelenebbül, nem veszik igénybe nagyobb mértékben az egészségügyi szolgáltatásokat, mint az alacsonyabb jövedelműek. Éppen ezért az ő esetükben a jövedelmi és szociális pozíciójuk megítélésekor erőteljesebben kell figyelembe vennünk az állam által nyújtott jóléti szolgáltatásokat, és így már az egykulcsos adó által létrehozott helyzetre is másként kell tekintenünk.
Ha az egykulcsos adórendszert a fizetőképesség szempontjából vizsgáljuk, amelynek középpontjában az egyéni munkateljesítmény áll, akkor megállapíthatjuk, hogy ebből a nézőpontból sem tekinthető igazságtalannak az, hogy a magasabb jövedelemhez csak arányosan és nem hatványozottan nagyobb adóterhelés kapcsolódik. Másként fogalmazva, aki többet és jobban dolgozik, és ennek eredményeként keres többet, az ezzel arányosan az egykulcsos rendszerben többet is adózik. Az arányos közteherviselés elvének ez az adófizetési többlet is megfelel. Ne felejtsük el, hogy egykulcsos adó esetén is igaz ez, hiszen a tízmillió forint 15%-a tízszer nagyobb, mint az egymillió forinthoz kapcsolódó 15%-os adófizetési kötelezettség. Úgy véljük, az egyéni teljesítmények társadalmi elismerése hasznos és igazságos lehet, ha a jövedelmek mögött valós teljesítmény áll. Ez alapján mondhatjuk, hogy ebből a nézőpontból lehet az arányos adóterhelés is igazságos. Szakmailag értelmezhetetlennek tartjuk az egykulcsos vagy arányos adózással kapcsolatos kategorikus elutasítást az igazságosság nevében. Bármely adójogi intézmény vagy eszköz lehet önmagában jó vagy igazságos, megítélésüket tényleges alkalmazásuk módja és részletei határozhatják meg. Önmagában azt mondani, hogy az egykulcsos adó rossz, vagy a több kulcs jó, értelmetlen és orwelli gondolat. Az adókulcsok számából az adórendszer és a javak társadalmi elosztásának igazságosságára következtetni nem lehet. Az állami szolgáltatások színvonala és az adórendszer kedvezményei együttesen határozhatják meg a személyi jövedelemadózás tényleges jellegzetességeit.
2022. január 1-jétől a 25 évnél fiatalabb munkavállalók esetében tervezett a teljes személyi jövedelemadó mentesség biztosítása. A KSH legfrissebb statisztikái szerint 2020. harmadik negyedévében összesen kb. 280.000 25 év alatti fiatal dolgozott, őket érintheti a változás. Az adómentesség mellett járulékmentességet is feltételező módosításhoz képest a kizárólag szja-mentesség harmad akkora bevételkiesést jelent majd a költségvetésnek, amely összeg éves szinten hozzávetőlegesen
- 98/99 -
130-150 milliárd forintra várható. Ez az arány könnyen levezethető az adó-és járulékkulcsokból is, hiszen a 15%-os szja mellett a szociális hozzájárulási adó 15,5%-os az egyéni járulékok pedig összességében kb. 18%-os terhet képviselnek.
A munkaerőpiaci viszonyokat torzíthatja majd, hogy 25 év alatt többet lehet keresni, mint 25 év felett. Pozitívum viszont, hogy a fizetések emelkedése várhatóan több olyan fiatalt tarthat itthon, aki külföldi munkavállalásban gondolkodik. Az intézkedésnek köszönhetően a 25 év alatti munkavállalók nettó fizetése emelkedni fog, ami nagyobb mozgásteret ad a munkáltatóknak, hogy vonzóbb bércsomagot kínáljanak számukra. A munkaviszonyhoz kapcsolódó költségeiket ez a módosítás önmagában nem csökkenti, továbbá a cégeket nem teszi motiválttá abban, hogy az egyébként fekete foglalkoztatási viszonyaikat átalakítsák és kifehérítsék. Meglátásunk szerint a fiatalok nagyobb arányú foglalkoztatását a munkáltatók által fizetett járulékok további csökkentése erőteljesebben befolyásolná, hiszen ez a megoldás sarkallná igazán a cégeket az ifjúság alkalmazásában. Gondoljunk csak a nyugdíjasok esetében bevezetett járulékmentességre, amely egyértelműen a nagyobb arányú foglalkoztatásukat eredményezte, már rövid időtávon belül is, elsősorban azon területeken, ahol munkaerőhiány volt tapasztalható. A koronavírus járvány okozta gazdasági krízisből történő kilábalás fontos eleme lesz, hogy az évek során elért magas foglalkoztatási színvonal továbbra is megfelelő szinten maradjon.
Az elmúlt évek adópolitikáját vizsgálva jól látható, hogy a negatívumok jelentős része a gazdasági-költségvetési kényszerre vezethető vissza. A változások két legfontosabb elemének a személyi jövedelemadózás családbaráttá és egykulcsossá alakítását és a nagyvállalatok terhére megvalósított adóteher-átrendezést nevezhetjük. Mind a két lépés világosan megfogalmazott és logikus célokat tűzött ki, ennek ellenére kiváltották a szakértők jelentős részének rosszallását. E lépések társadalmi hatásainak megítélése, úgy tűnik, politikai nézőpont szerint eltérően értékelhető. A szakmai ellenállást az nem indokolhatja, hogy ezek az intézkedések veszteseket és nyerteseket szültek, mert ez minden adóváltozás sajátja. Magyarországon nézőpont kérdése, hogy az egykulcsos adócsökkentésből származó 444 milliárdos államháztartási bevétel-kiesést költségvetési katasztrófának, ősbűnnek, vagy más megközelítésben, az adózóknál maradó jövedelemtöbbletnek tekintjük. Valószínűleg azon is sokan megütköznének, ha ezzel ellentétesen egy kormány adópolitikájának középpontjában nyíltan vállalt módon az a cél állna, hogy a lehető legtöbb adóbevételt préselje ki a gazdaság szereplőiből. Nyilvánvaló az is, hogy az egykulcsos adórendszer nyertesei akkor is nyertesek, ha azok a magasabb jövedelmi csoportokból vagy a gyermekes családok közül kerülnek ki, hiszen az adófizetés nem csupán a gazdagok, hanem minden bevétellel rendelkező kötelezettsége. Megítélni egy adófajta gazdasági, szo-
- 99/100 -
ciális hasznait kizárólag komplex módon, a szociális transzferek elemeit is figyelembe véve lehet. Csak az adóztatási következményeket vizsgálva nem. A kormány gazdaságpolitikájának vitathatatlan előnye, hogy következetes, az elvektől a részletszabályokig ívelő keretes rendszert épített ki, amelynek elvi célkitűzései nehezen vitathatók. Az adópolitika gyakorlati megvalósításának elemzése már egy másik vizsgálódás tárgya lehet, mindazonáltal bíztató eredményeket olvashatunk a témában. A Magyar Nemzeti Bank által 2020-ban kiadott Versenyképességi Jelentés szerint a 2010 utáni átfogó és mélyreható gazdasági reformoknak köszönhetően egy egyensúlyi növekedési pályára állt Magyarország. A növekedési pálya fontos részét képezik a demográfiai adatok, amelyeknél pozitív fejlemény, hogy a termelékenységi ráta Uniós viszonylatban is jelentősnek számító, a 2011. évi 1,2-ről 1,5-ös[22] mértékre emelkedett 2018-ig, amihez nagyban hozzájárult a családtámogatási rendszer elemeinek bővítése és növelése. ■
JEGYZETEK
[1] Erről lásd részletesebben Gergely István: Tízéves az adóreform. Közgazdasági Szemle 1998 XLV. évf. 331-351. o.
[2] A térségben végrehajtott adóreformokról lásd részletesebben Alena Vancurova: Az adórendszerek reformja. Közösségi pénzügyek. Aula 2000. 254. o., továbbá Szilovics Csaba: Néhány közép-európai ország adóváltozásának tapasztalatai az elmúlt két évtizedben. Jura 2018/1. 142-160 o.
[3] Lásd: 1987. évi V. és VI. törvények általános indoklásai. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest 1988. 73-77. és 83-93. o.
[4] Dr. Ékes Ildikó: Adózás 1988-1996. Statisztikai Elemzések 1997. 45-57.o.
[5] Az 1988. évi adórendszer közgazdasági értékelése. KSH Gazdaságkutató Intézet 1989. Budapest. 78. o.
[6] A lakosság közvetlen adóterhei 1988-ban 9-ről csaknem 17 százalékra emelkedtek. A növekményt döntően a SZJA adta. Az adóköteles jövedelmek 14 százalékát és az adóalap (vagyis a kedvezmények levonása után fennmaradt jövedelem) 16 százalékát vonták el adóba. A jövedelmek átlagos adóterhe 1985-ben 5-15 százalék között mozgott. Az adóreform meghirdetett fő célkitűzései közül a legtöbb nem vált valóra. Azt már az első év vizsgálata is kimutatta, hogy a változtatásokkal a költségvetés nyert, a lakosság és a vállalatok veszítettek, és a veszteség a továbbiakban a lakosságnál jelentkezett. A vállalati (vállalkozási) szféra a privatizációval egyenes arányban vonult ki az államháztartás, a költségvetés finanszírozásából. A lakosság által fizetett adók arányukban és összegükben is növekedtek, annak ellenére, hogy az adófizetők száma csökkent, és a láthatatlan jövedelmek köre bővült.
[7] Lakatos Mária: Személyi adófizetői magatartások modellezése. Vállalkozás és Innováció 2000. IV. évf. 1. sz. 67-68. o.
[8] Idézi a 2007-es KSH Összefoglalót Brother Layman: Az offshore halála. 2011. Budapest. 328. o.
[9] Lásd részletesebben Lentner Csaba: Állampénzügyi rendszerváltásunkról - történeti és tudományos vázlat. Miskolci Jogi Szemle 2017. 12. évf. 2. különszám. 328-337. o.
[10] Erről lásd részletesebben Lentner Csaba - Sági Judit - Tatay Tibor: A magyar családtámogatási rendszer prioritásai. Acta Humana 2017/3. 37-46. o.
[11] Lásd 1995. évi CXVII. törvény a személyi jövedelemadóról 29/A § (2) bekezdés
[12] A létminimum adómentességéről lásd részletesebben Ercsey Zsombor: Az Szja- és az Áfa-szabályozás igazságossága a magyar adórendszerben. Doktori értekezés PTE ÁJK 2012. Pécs. 266. o.
[13] Szikora János: A személyi jövedelemadóra vonatkozó szabályok változásának hatása a nettó bérekre a 2010-2012-es években. (http://archiv.szef.hu/lapok/801/csatolmany,) 2017.02.15.
[14] Lehet Más a Politika országgyűlési frakciója: Unokáink is fizetni fogják. Tanulmány az egykulcsos adó társadalmilag igazságtalan és gazdaságilag kártékony következményeiről. LMP Gazdaságpolitika füzetek 2011.1. Budapest. 4. o.
[15] Tóth G. Csaba - Virovácz Péter: Nyertesek és vesztesek. A magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel. Pénzügyi Szemle 2013/4.
[16] Magyarország Kormánya: A kormány elkötelezett a családi típusú adózás fenntartása mellett. (https://2015-2019.kormany.hu/hu/nemzetgazdasagi-miniszterium/parlamenti-allamtitkarsag/hirek/a-kormany-elkotelezett-a-csaladi-tipusu-adozas-fenntartasa-mellett) 2021.01.12.
- 100/101 -
[17] Lehet Más a Politika: i.m. 31. o.
[18] Erről lásd részletesebben Thomas Piketty: Tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, Budapest 2013. továbbá Gabriel Zucman: Global wealth inequality. (https://gabriel-zucman.eu/files/Zucman2019.pdf) 2020.07.21.
[19] Kovács Ilona: A jövedelemelosztás és jövedelemegyenlőtlenség a személyi jövedelemadó-bevallási adatok tükrében. Statisztikai Szemle 2011. 89. évf. 3. sz. 294-295. o.
[20] Kovács Ilona: i.m. 309-310. o.
[21] Brother: i.m. 332. o.
[22] Fontosnak tartjuk kiemelni azonban, hogy ez a szám még mindig jóval az elvárt 2,1 alatt található, hiszen a változatlan népességszám biztosításához ezen érték elérése szükséges.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, PTE ÁJK Pénzügyi Jogi és Gazdasági Jogi Tanszék.
[2] A szerző PhD hallgató, PTE ÁJK Pénzügyi Jogi és Gazdasági Jogi Tanszék.
Visszaugrás
