Állam és alkotmány gondolatvilágunkban elválaszthatatlan fogalmak. Az állam legfőbb feladata a biztonságadás, ezáltal a feltételteremtés mind a humán, mind a reál infrastruktúrában. Biztonság az állampolgár számára, biztonság a vállalkozó számára.
Ha elfogadjuk, hogy az állampolgároknak - mi magunknak - joguk van az anyagi biztonsághoz, akkor ehhez alkotmányi szintű, kiszámítható szabályozás kell; az új generációk jogainak, érdekeinek védelmében is szükség van a gazdaság fenntartható fejlődését biztosító, az állam túlzott mértékű eladósodását megakadályozó, az államháztartás viszonylagos egyensúlyát megvalósító alkotmányos közpénzügyi szabályokra.
A Magyar Köztársaság Alkotmányából jelenleg hiányzik a közpénzügyek rendszerszerű szabályozása. Az Országgyűlésről szóló fejezet rendelkezik az állami költségvetés és a zárszámadás jóváhagyásának kötelezettségéről, valamint az ország társadalmi-gazdasági tervének meghatározásáról. Az alapvető jogokról és kötelezettségekről szóló fejezetben találjuk a közteherviselési kötelezettséget; az általános rendelkezések mondják ki, hogy az állam tulajdona nemzeti vagyon, és hogyan kötelesek gazdálkodni az állami vállalatok, gazdálkodó szervezetek; továbbá egy rövid fejezet szól az Állami Számvevőszékről és a Magyar Nemzeti Bankról.
Nem szerepel az alaptörvényben a költségvetés és a zárszámadás főbb tartalmi elemeinek, rendező elveinek, minimum-követelményeinek, garanciáinak meghatározása, az előkészítésükre, elfogadásukra vonatkozó lényegre törő szabályozás.1
A politikai érdek és az érdekhordozó erők választásokat megelőző, egymást túllicitáló szociális érzékenysége így válthat néhány hónappal később az ellenzékbe szoruló pártok részéről ennek ellentettjébe, a túlköltekezés elleni fellépés avatott bajnokaivá téve őket, és ez fordított megközelítésben, "menetrendben" is így van. Az, hogy az alaptörvényben az anyagi alapokról csak elszórt rendelkezések találhatók - általában sommás deklarációk formájában - már önmagában is elősegíti a kötelezettségvállalások ciklikusságát.
A fenntartható fejlődés2 versenyképességi alapjaiba azonban legkevésbé sem csak az úgynevezett stabilizációs intézkedések, a "megszorító" és "lazító", terheket növelő vagy csökkentő lépések, a gazdasági racionalizálás tartoznak, hanem a modernizáció, illetve az ezt szolgáló reformok, vagy a hozzájuk való alkalmazkodás kevésbé számszerűsíthető felkészülési, döntéshozatali, adaptációs, sőt etikai-morális faktorai is. A felzárkózás sikere szempontjából utóbbiak a döntők.
A felzárkózást, a konvergencia folyamatát - Magyarországon különös súllyal - a legkülönbözőbb állami, gazdasági képességi, társadalmi azonosulási, közbizalmi feltételek is befolyásolják, s mindez a versenyképesség alakulásában is visszatükröződik.3
A cselekvési-forgatókönyv választáshoz a környezetet a már részben említett belső adottságok (társadalmi támogatás, tradíciók, politikai-igazgatási intézményrendszer, gazdasági fejlettség, eladósodottság, pénzügyi tartalékok) és a külső feltételek adják (uniós és globalizációs alkalmazkodási kötöttségek, NATO- és egyéb nemzetközi elkötelezettségek, bevonható, figyelembe vehető világbanki hitelkeretek, EU források, a világgazdasági feltételek). Bármilyen utat választunk, tartós sikere csak akkor lehet, ha a politikai-állami-gazdasági vezetés bírja a társadalom támogatását, azaz a társadalom elfogadja megtett lépések célravezetőségét.
Nézzük ezek után a lehetséges forgatókönyveket és megvalósításuk főbb kockázatait.4
A versenyképesség növelését középpontba helyező választás - a "fejlesztő" és/vagy "szabályozó" állam koncepciója - az egyénre hárítja a felelősséget, és egyidejűleg minimalizálni, vagy legalábbis lényegileg csökkenteni igyekszik az állam beavatkozásait. Szűkíti szolgáltatásaiban az állam közvetlen részvételét, a saját szervezetrendszere által technikailag is teljesített ellátást, valamint a bürokratikus, igazgatási kötöttségeket.5 Az államháztartás jóléti kiadásainak dinamikája csökken, s így a vállalkozókat, valamint a fogyasztást terhelő adók csökkentése ellenére is több juthat fejlesztésekre, innovációs támogatásokra. Következményként mérsékeltebb lehet a jövedelem-koncentráció, a reménybeli, kialakuló gazdasági tudatosság és rugalmasság pedig javíthatja a hatékonyságot, és eszköz a pazarlás ellen.
Valószínűsíthető ugyanakkor, hogy szükségképpen nő a társadalmi bizonytalanság és feszültség, felerősödnek az esélydifferenciák, amelyek hatását a vállalati szektor növekvő teljesítménye csak részben tudja kompenzálni. Az állami kiadások megkurtítása gyakran olyan területeket érint, mint az oktatás vagy az egészségügy, amelyek elhanyagolásával a fejlődő országok a felzárkózás esélyét veszítik el. Mint ahogy a jóléti szolgáltatások privatizációja is sok esetben jelentős társadalmi feszültségek forrása. Mindez a szükséges, de nagyobb gazdaságpolitikai kockázatvállalás ellen munkál.
A kérdés az, hogy a megtenni tervezett lépéseknek mennyire szab korlátot a politikai váltógazdaság és a szolgáltatásokat igénybevevő társadalmi csoportok rövid távú érdekrendszere, s mennyire szűkül a választási ciklusokon túlnyúló, konszenzusos lépések esélye. Ezért, ha a világgazdaság külső, konjunkturális támogatását konstansnak tekintjük (bár ezt ma már a legkevésbé tehetjük meg), a megvalósítás alapvető feltétele, hogy a gyorsabb honi növekedés már rövid távon képes legyen kompenzálni az államháztartási restrikció kedvezőtlen lakossági és intézményi hatásait, és nem állhat elő olyan helyzet, hogy a társadalmi-szociális reakciók eltérítsenek e forgatókönyv megvalósításától. E kockázat a rendszerváltó, majd az Európai Unióhoz csatlakozó országokban különösen mély és jelentős. Elviselhető határok között tartásában meghatározó a politikai intézményrendszer hitelessége, a társadalmi bizalom, a felzárkózást hozó jövő reménye adta nagyobb tűrőképesség s a legkevésbé sem elhanyagolható, hogy a szcenárió milyen bázisról, milyen gazdasági alapokról indul, és vannak-e társadalmi-gazdasági tartalékai egy országnak.
A másik forgatókönyv - szemben az előzőekben vázoltakkal - a szociális kohézió erősítésére építő cselekvést tartja üdvözítőnek. E gondolkodás szerint a társadalom viszonylagos konfliktusmentessége versenyképességet növelő, alkalmazkodást segítő gazdasági hajtóerő. E forgatókönyv olyan szociális-társadalmi modell működtetésével operál, amelyben - az állam szolgáltató és szolgáltatás-szervező szerepének és az ellátórendszerek működési hatékonyságának növelése mellett - változatlanul jelentős közintézmények működnek, és nyújtanak alapvető szociális és innovációs szolgáltatásokat, miközben a magánszektor szolgáltatói mindinkább bekapcsolódnak az ellátás-szervező és technikai lebonyolítói feladatok ellátásába.6 E szcenáriót sokan a jóléti állam koncepciója "felmelegítésének", a társadalmi igények hullámain való sodródásnak tartják. Nincs igazuk.
A társadalmi kohézió forgatókönyvének megvalósítása esetén többről és másról van szó - arról, hogy az állampolgároknak a hozzáférés szempontjából egyenlő esélyt adó, a lehetőségek szerint folyamatosan fejlődő szociális és jóléti rendszer nagyobb társadalmi hozadékot eredményez. Ennek érdekében elkerülhetetlen a regionális, térségi és települési szintű szervező intézmények modernizációja, régi rendszerek felszámolása és újak nem kis költségű kiépítése. Az Európai Unióhoz csatlakozó országokban ez a modell elsősorban a felzárkóztatás esélyének megteremtésében hozhat eredményeket. Természetesen itt is azok az államok kerülnek jobb helyzetbe, ahol választási ciklusokon túlmutató konszenzus van az alapvető, minimális értékválasztásban, és/vagy társadalmi támogatást - felzárkózási előnyt - ad a nemzet közös, katartikus élményt adó sikere, így például a szuverenitás kivívása.7
A szociális, társadalmi kohéziót preferáló forgatókönyv megvalósításának kísérlete szinte biztosan találkozik a társadalom széles rétegeinek tetszésével, megvalósítása ezért - úgy tűnik - kevésbé kockázatos. Ez azonban csak látszólag, vagy - mondhatjuk - meghirdetésekor van így, hiszen a társadalom szilárdságába az aktív és inaktív társadalmi csoportok vagy a munkaadók és a munkavállalók közötti együttműködés éppúgy beleértendő, mint annak az alapelvnek az érvényesítése is, hogy egyetlen generációnak sincs joga az őt követők rovására - adóssághalmazokat építve - jobban élni, s még inkább nincs joga a jövő generációinak esélyeit eleve rontani. Ezen elv érvényesítése a szociális és egészségügyi ellátásra különösen érzékeny időskorú lakosság arányának növekedésével a különböző okokból (például a képzettség hiánya, vagy a szociális bezártság) munkába rövid távon be nem vonható nagykiterjedésű társadalmi rétegek problémáinak egyidejű oldását igényelné, ami az ahhoz szükséges nagymértékű társadalmi, finanszírozási áldozatvállalás miatt egyre nehezebbé válik. Így a megvalósítás kockázatai nem csak az adott nemzetgazdaság versenyszférájának önmozgásához, a vállalkozói szféra - érthető - érdekérvényesítési törekvéseinek egyoldalú sikeréhez, a világgazdasági kilátások előrejelzésében mutatkozó tévedésekhez, esetleg nem várt eseményekhez kapcsolódnak (katasztrófák, árvizek, földrengések, világot megrendítő pénzügyi válságok), hanem a társadalom elvárásai és a finanszírozhatóságuk közötti réshez is.
A szociális kohézió fejlesztésére irányuló célrendszerben könnyen bekövetkezhet, hogy a politikai váltógazdaság "szavazatmaximalizálási" kényszere a modellt a szociális kiadásokra kellő gazdasági erő hiányában is aránytalanul jelentős összegeket felhasználó irányba fordítja. Innen pedig - mint megtapasztalhatjuk napjainkban - csak igen nagy megrázkódtatásokat kiváltó, a társadalom jövőképét összetörő restrikciókkal lehet megkísérelni a visszatérést a fenntartható növekedés pályájára. A markáns pénzügyi szigorítások érvényesítése, a "gazdaságpolitikai diktatúra" megnöveli annak kockázatát, hogy hosszabb távra szűk hatalmi centrumként működő és/vagy tekintélyelvű kormányzás rendezkedjen be.8
Úgy vélem azonban, hogy pontos helyzet-meghatározás alapján még igen nehéz körülmények között is létezhet egy, a súlyponti célokat szét nem feszítő, kompromisszumokat vállaló, következetes értékválasztást tükröző "egyensúlyi" cselekvési pálya, ami a nemzetközi versenyképesség érdekében koordinált gazdaságot jelent, szociális biztonsági kiegyenlítő mechanizmusokkal.
Az Európai Unió Lisszaboni Stratégiája is szorosan összekapcsolja a nemzeti versenyképesség javítását és a szociálpolitikai célok megvalósítását, rávilágítva arra, hogy lehetetlen a fejlődés fenntarthatósága, ha hosszú távon e célok egyike csak a másik rovására teljesíthető.
Az Európai Bizottság szerint a fenntartható fejlődés kielégíti a jelen generáció igényeit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésében. A fenntartható fejlődés a gazdasági növekedés, a társadalom védelme és a környezeti minőség összhangjára épül.
Az így értelmezett fenntartható fejlődés az állam szerepének korszerű felfogását és erősítését követeli meg, ide értve a tudományos kutatási kapacitások fejlesztését, a globalizációs és a regionalizálódási folyamatok összhangba hozását, a humántőke fejlesztését, a környezetvédelem, a környezettudatos gazdálkodás és a környezeti kultúra fejlesztését, a társadalmi kohézió erősítését, a szociális leszakadás és marginalizáció kiküszöbölését, továbbá a különböző érdekegyeztetési és koordinációs mechanizmusok kifejlesztését, működtetését, ami a szorosabban vett közigazgatás reformléptékű megújítását és erősítését feltételezi és igényli.9
A hosszabb távú, értékalapú választáshoz elkerülhetetlenül szükséges egy társadalmilag elfogadott, politikailag is artikulált jövőkép, amelyet Magyarországra nézve leginkább - igen nagy leegyszerűsítéssel - az Európai Unió fejlettebb országaihoz való felzárkózással, a közösségi vívmányok adta előnyök érvényesülésével, ugyanakkor identitásunk megőrzésével írhatunk le.
A magyar szcenárióváltásokról azt mondhatjuk, hogy az 1990-es évtized első felére jellemző "szociális piacgazdaság" kiépítése helyett 1995 tavasza és 2000 nyara között egy, a versenyképesség fejlesztését középpontba helyező forgatókönyv határozta meg a cselekvést. Ebben az időszakban olyan kivételesen kedvező állapot állt fenn Magyarországon, hogy a növekedés gyorsulása és az államháztartás hiányának kézbentartása együtt járhatott a munkanélküliség visszaszorulásával is.10 Az egyensúly megteremtése érdekében a kormányzat a szociális rendszerben, a bérkiáramlásban tudatos - olykor nyílt, olykor erről hallgató - restrikciókat vállalt, azonban a rendszerváltozás megrázkódtatásai nyomán kialakult, válság szélén balanszírozó-sodródó társadalom- és gazdaságpolitikával történő szakítás nem tudatos értékválasztáson alapuló, hosszabb távú társadalom- és gazdaságfejlesztő programra épült, hanem a csődhelyzet elkerülésének szorítása miatt következett be.
Az eredményeket túlértékelve, 2000-től fokozatosan megváltozott a választott gazdaságpolitikai szcenárió, de még 2002-ben is úgy tűnt, hogy korrekciók után reálisan számolhatunk a gazdasági növekedésnek a jövőben is magas ütemével, mert a cselekvés központjába visszakerül a versenyképesség érdekrendszere. Nem ez következett be. Helyette arra történt kísérlet, hogy egyszerre valósítsuk meg mindkét forgatókönyvet. A rendszerváltás gyümölcseit végre élvezni akaró, "szociális rendszerváltást" ígérő és a versenyképesség egyidejű javítását, az "európai felzárkózást" vállaló cselekvési program azonban megvalósíthatatlannak bizonyult.
A fiaskó nemcsak a pénzügyi források alapvető hiányára, hanem az egymást kizáró értékválasztásokra és a megtett lépések ütemezésének, egymásra épülésének következetlenségére is visszavezethető. A bizonytalan, ígérgető-elvonó vezetés és a lehetőségeket meghaladó jóléti várakozás keltése hozta, hogy egyidejűleg történt kísérlet a foglalkoztatás és az aktivitási ráta serkentése érdekében a foglalkoztatást terhelő adók, járulékok csökkentésére, másfelől a nyugdíjak és nyugdíjszerű ellátások növelésére. Ugyanakkor a társadalmi ellátórendszerek adott struktúrájában, az időskorúk növekvő száma és a lakosság nem kielégítő egészségi állapota még romló ellátási színvonal mellett is növekvő ráfordításokat igényelt.
Válaszok nélkül maradtak, sőt torz, tendenciózus feleleteket kaptak azok a közbizalommal is összefüggő kérdések, hogy valójában kik fogják élvezni a gazdasági növekedés gyümölcseit, s az eredmények milyen transzfereken keresztül és mikorra jutnak el a társadalom egészéhez, s eljuthatnak-e egyáltalán. Részben emiatt vált napi, belpolitikai szembenállás tárgyává a követhető cselekvési szcenáriók ügye.
A társadalmi nyomásnak engedő, 2002-ben, 2003-ban és 2005-ben megvalósult bérintézkedéseknek a szociális elégedettséget erősítő hatása meglehetősen szerény maradt. Ez részben a rossz ütemezésnek és a teljesítmény-követelmény mellőzésének, de nem kevésbé az irreális várakozásoknak volt tulajdonítható. A hatékonyság növelése nélkül tett lépések pedig hátrányosaknak bizonyultak a gazdaság számára és hozzájárultak az államháztartási egyensúly súlyos és tartós megbomlásához. Közrejátszottak abban is, hogy ma nemcsak az államháztartást, hanem a reálgazdaság egyes részterületeit is a teljesítményhiány jellemzi.
Tévedtünk abban is, hogy az állami szerepvállalásról vallott felfogás változásai megragadhatók a "versenyképesség" versus "szociális kohéziófejlesztés" értékválasztási döntést befolyásoló konkrét intézkedések egymást követő cikkcakkjaival. E folyamatban ugyanis lényeges szerepe volt a koalíciós kormányzás erőcsoportjai pozícióváltozásainak, nézetrendszerük dominanciájának vagy háttérbe szorulásának.
Szükségszerűen működött a jojó-effektus: a fogyókúra után a fegyelmezetlen pácienst - a magyar államháztartást - rendre még több, és gyorsan növekvő "kiló" terhelte meg, amelyet a valóságos államháztartási pozíciókkal mit sem törődő ígéret-dömping, s a szükséges lépések halasztása tetézett.
Ma, 2008 őszén itt tartunk. Egyensúlyt szeretnénk elérni és fenntartani a "gazdagság termelése" és a társadalmi kohézió között. A leszakadást - a pénzügyi biztonság-vesztést - elkerülendő, egyetértés van abban, hogy az államháztartási stabilizációt, az államháztartás egyensúlyának javítását szolgáló azonnali restrikciós lépéseken túl további intézkedések szükségesek, mégpedig egy, a versenyképesség javítását középpontba helyező, és ugyanakkor a költségvetési egyensúlyt sem veszélyeztető forgatókönyv mentén. Nehéz lesz, mert 2008. október végén - amikor ezeket a sorokat írom - azzal kell szembenéznünk, hogy az Egyesült Államokból kiindult jelzálogpiaci válság világméretű pénzügyi krízisként hat és számunkra is merőben új helyzetet teremtett. A súlyossá váló világpiaci feszültségek folytán gazdaságunk olyan kényszerpályára került, ami számottevően eltér a mostanra a konvergencia programban előirányzottaktól. Az elmúlt két év költségvetési konszolidációjának eredményeire is építve és az IMF készenléti hitellel járó szükségszerű további költségvetési megszorítások prognosztizálható hatásaira is figyelemmel valószínűsíthető, hogy jövőre megszűnhet a minket érintő ún. túlzottdeficit eljárás és közel kerülhetünk az eurózónához való csatlakozás feltételeinek teljesítéséhez. Ez a recesszió-közeli 2009. évi gazdasági növekedés, illetőleg stagnálás ellenére sem zárható ki, s ha megvalósul, akkor megindulhat a tartós egyensúlyi pályára állás esélyeit megnyitó kibontakozás.
Ahhoz, hogy ez sikerüljön - több más teendő mellett - vissza kell adni az Országgyűlés valódi jogát a költségvetés meghatározásához, mert a költségvetés jelenleg nem kielégítően tartalmazza a valódi döntési súlypontokat, és túl nagy mozgásteret ad a kormánynak, még ha igen szerény is a többsége - vagy csendes támogatása - a tényleges döntések meghozatalára. Az Alkotmány szintjén is meg kell jelennie a költségvetés megalkotása legfontosabb elveinek.
A fejlett országokban, így az Európai Unió tagállamainak gazdaságirányítási gyakorlatában, sőt alkotmányaiban is szinte kivétel nélkül találunk részletes közpénzügyi szabályozást.11 Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben elkészült alkotmánykoncepciók, tervezetek, kormányprogramok mind tartalmazzák a vonatkozó alkotmányos fejezetet,12 de az elképzelések nem valósultak meg.
Az egyértelmű feladat-meghatározás, az átlátható tervezés, a cél és teljesítmény-követelmények alapján jóváhagyott költségvetés, az etikus következetesség mérhetőbbé teszi a teljesítményeket, és ezáltal javul(hat)nak az elszámoltatás, az elemzés és értékelés, a korrekció és - nem utolsó sorban - az ellenőrzés lehetőségei is. A "köz" számára is átláthatóbbá és - ami igen lényeges - hitelesebbé válik az állami működés. A hosszabb távra kiterjedő, távlatokban is gondolkodó költségvetési tervezés feltételezi a piacgazdaság természetéhez igazodó és a jelenleginél teljesebb makrogazdasági pénzügyi előrejelzések, becslések szervezett keretekben való megvalósítását, ami pedig igényli, és egyben segíti is a kiépítendő nemzetgazdasági tervezési rendszer működtetését.13
Az állam szerepe mindig is korspecifikus, összefügg az adott korszak fő tartalmi kihívásaival, a társadalmi-gazdasági fejlődés adott színvonalával.14 Ez idő szerint nálunk demokratikus, esélyteremtő és egyben fejlesztő államra van szükség. Az állam gazdasági, szociális és kulturális feladatainak ellátása egyebek mellett azt is feltételezi, hogy megvalósuljon a közszféra bizonyos fokú rehabilitálása, azaz a korszerű közigazgatás szerepének elismerése és feltételeinek biztosítása.
Végül - éppen a jelenlegi roppant bonyolult és társadalmi hatásokkal is járó feszültségekkel teli gazdasági helyzetben - gondolom, aligha hagyható figyelmen kívül a sarkalatos megállapítás, ha úgy tetszik, tanács: a következő évtizedek integráltabb világában azok az országok számíthatnak sikerre, amelyek képesek megfelelő helyzetelemzésre és érdekeik reális mérlegelésére, képviseletére, céljaik reális megfogalmazására, így képesek bizonyos "társadalmi tartalékok" képzésére, amely messze több, mint a közvetlen pénzügyi biztonságot (és persze az ezzel együtt járó átmeneti mozgástér-szűkítést) jelentő nemzetközi háttér. Ehhez fontos a közmegegyezés és a szakértelem, a demokratizmus és a társadalmi kohézió küszöbértékének biztosítása. Egyetérthetünk a volt szocialista országok átalakulását értékelő világbanki jelentésnek a megfogalmazásával, mely szerint "Végső soron az emberek számítanak. Végső soron az átalakulást - én hozzátenném: a sikert - annak alapján fogják megítélni, hogy jobban élnek-e az emberek, mint korábban."15 ■
JEGYZETEK
1 Ld. Állami Számvevőszék: A közpénzügyek szabályozásának tézisei. ÁSZ 2007., Drinóczi Tímea: Gazdasági alkotmány és gazdasági alapjogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 90-93. o., Somogyvári István: A közpénzügyek szabályozása az alkotmányban. In: Ünnepi kötet Sári János egyetemi tanár 70. születésnapja alkalmából (szerk. Dezső Márta és Kukorelli István) Rejtjel Kiadó, Budapest 2008., Borsa Dominika: Önálló közpénzügyi fejezet létjogosultsága a hatályos magyar alkotmányban. Közjogi Szemle 2008. 2. sz.
2 A fenntartható fejlődés komplex problematikájáról, tartalmáról és értelmezéséről ld. például Simai Mihály: A világgazdaság a XXI. század forgatagában. Akadémiai Kiadó, Budapest 2007. 187-212. o.
3 Ld. Kovács Árpád: Versenyképesség és államháztartás. Pénzügyi Szemle 2005. összevont sz., Borsi Balázs - Vértes András - Viszt Erzsébet: Magyarország versenyképessége: a 21. század kihívásai. In: Tanulmányok Magyarország versenyképességéről (szerk. Vértes András - Viszt Erzsébet) Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest 2006., Vígvári András: A magyar gazdaság versenyképességét szolgáló közszektorhoz vezető út egy lehetséges forgatókönyve. In: Vissza az alapokhoz! Tanulmányok a közpénzügyi rendszer reformjáról (szerk. Vígvári András) Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest 2006.
4 A lehetséges forgatókönyvekről ld. Versenyképesség - 2015. Jövőkép és tennivalók. Összeállította Vértes András és Viszt Erzsébet. In: Fehér könyv. Magyarország 2015. Jövőképek. Összeállította Ágh Attila - Tamás Pál - Vértes András. MTA-MEH Projekt. MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest 2006. 35-42. o.
5 Kovács Árpád: Versenyképesség és államháztartás. Pénzügyi Szemle 2005. összevont sz. 25-47. o., Kovács Árpád: Competitiveness and Modernisation of Public Finances: Selecting an Action Scenario in Hungary following EU Accession. OECD Journal on Budgeting 69-92. o.
6 Báger Gusztáv - Kovács Árpád: A politikai és a gazdasági szféra kapcsolatának néhány vetülete - a minimális konszenzus alapjai. Pénzügyi Szemle 2007. 3-4. sz.
7 Ld. Bara Zoltán - Somogyvári Mihály: A "szlovák csoda" háttere. Nemzeti Érdek 2008. ősz 97-107. o., Kitta Gergely: A konszenzuspolitizálás és a gazdaságfejlesztés sikertörténete: Szlovénia. Nemzeti Érdek 2008. ősz 89-96. o.
8 Ld. Körösényi András: Politikai képviselet a vezérdemokráciában. Politikatudományi Szemle 2003. 4 sz. 5-22. o.
9 Ld. Ágh Attila: Társadalmi közép és társadalmi kapacitás. Politikatudományi Szemle 2008. 3 sz. 7-33. o.
10 Ld. Surányi György előadásának írásos változata. Tízéves a Bokros-csomag, Pénzügyi Csúcstalálkozó, Bank&Tőzsde, melléklet, 2005. 3-4. sz.
11 Benczes István: Fiskális szabályok használata a Gazdasági és Monetáris Unióban. Külgazdaság 2004. 11. sz. 20-37. o., Urban Hansson Brusewitz - Yngve Lindh: Kiadási plafonok és költségvetési politika - svédországi tapasztalatok. Pénzügyi Szemle 2007. 2. sz. 217-229. o., Richard Emery: Költségvetési eljárások és intézmények az Egyesült Államokban. Pénzügyi Szemle 2007. 2. sz. 230-238. o., Jánossy Dániel: A költségvetési fegyelem biztosítása külföldön és itthon. Pénzügyi Szemle 2008. 2. sz. 225-234. o., Kopits György: A költségvetési felelősség keretrendszere - nemzetközi tapasztalatok és magyarországi tanulságok. Pénzügyi Szemle 2007. 2. sz. 197-216. o., P. Kiss Gábor - Kékesi László: Konferencia a költségvetési felelősségről. Pénzügyi Szemle 2006. 3. sz. 383-393. o., Orbán Gábor - Szapáry György: Magyar fiskális politika: quo vadis? Közgazdasági Szemle 2006. április 293-309. o.
12 Ld. pl. az Igazságügyi Minisztérium alkotmánykoncepcióját, Magyar Hírlap 1995. június 2., a Magyar Köztársaság alkotmányának szabályozási elveiről szóló 119/1996. (XII. 21.) OGY határozatot, továbbá Új Magyarország - Szabadság és szolidaritás. A Magyar Köztársaság Kormányának programja a sikeres, modern és igazságos Magyarországért 2006-2010. H/64. irományszámú országgyűlési javaslat 55. o.
13 Csáki György: A fejlesztő állam - új felfogásban. Fejlesztés és Finanszírozás 2008. 3. sz. 14-23. o. A 2009. évi költségvetés makrogazdasági kockázatainak elemzése. Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézet, 2008. október.
14 Kádár Béla: Deficitjeink. Akadémiai székfoglaló. Pénzügyi Szemle 2008. 2. sz. 171-182. o.
15 World Development Report 1996. From Plan to Market. World Bank 1996. Washington D.C., idézi Simai Mihály: i. m. 400. o.
Lábjegyzetek:
[1] Kovács Árpád, egyetemi magántanár, az ÁSZ elnöke
Visszaugrás
