Annak ellenére, hogy a területfejlesztés egy relatíve fiatal szakpolitikának számít, az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A területfejlesztés feladata nem merül ki a fejlesztési célok meghatározásában, koncepciókészítésben és végrehajtásban. A sikeres területfejlesztési politikának ennél átfogóbb, különböző szakpolitikai érdekeket összeegyeztető, és számos szempont között egyensúlyozó jelleggel kell rendelkeznie, ugyanis az egyes döntések teljes ágazatok sorsát határozhatják meg rövid, közép-, és hosszú távon. Faragó László szavaival élve a területfejlesztés az "a mechanizmus, amely a társadalom térbeni létének a befolyásolásával kíván hozzájárulni a társadalmi újratermelés hatékonyságának növeléséhez".[1] A feladat interdiszciplináris jellegéből kifolyólag egy megfelelő, megbízható intézményrendszer kiépítése alapvető kulcsa a hatékony fejlesztési politika végrehajtásának.
Magyarország demokratikus átalakulása után az első kormányok feladata volt a megszűnt hosszú távú tervezésre alapuló népgazdasági helyett egy új alapokra helyezett tervezési politika és intézményrendszer kiépítése. A csatlakozási tárgyalások, illetve a PHARE-program segélyeinek egyre nagyobb jelentőségre jutása miatt előtérbe kerültek az Európai Unió alapelveinek való megfeleléssel járó követelmények is.[2] A századvégi cél egy működőképes, eurokonform, de a magyar hagyományokon alapuló struktúra kialakítása volt.
Az előzmények és történeti kontextus rövid ismertetését követően a dolgozat elsősorban a magyar területfejlesztési politika meglehetősen széles körű változásaira fókuszál, különös tekintettel az uniós politikák változásaihoz való illeszkedés tekintetében. Kiemelt cél a különböző intézményi struktúrák változása mögötti gazdasági és politikai megfontolások figyelemmel kísérése, illetve a magyar fejlesztéspolitika jelentlegi irányainak bemutatása.
A kilencvenes évek közepére a magyar kormány számára nyilvánvalóvá vált, hogy a területfejlesztési politikán belül átfogó modellváltásra és alapos átalakításra van szükség. A korábbi modellt, amely a fejlesztéspolitika területén erős centralizációra, az önkormányzati igazgatás területén pedig erőteljes decentralizációra épült, több szempontból is heves kritikák érték.[3] Legfőbb aggályként a megyék megoldatlan helyzete merült fel, amelyek a számos dekoncentrált szerv megjelenése és a területfejlesztési források teljes központosítása miatt lényegében semmilyen hatáskörrel nem rendelkeztek. A hivatalban lévő kormány célja egy országos koncepció elfogadása és a regionális fejlesztésről szóló törvény megalkotása volt. Akkor a tapasztalatok azt mutatták, hogy a sikeres területfejlesztési politika az akut területi válságok kezelése mellett tudatos erőfeszítést igényel valamennyi régió versenyképességének fejlesztése érdekében. A fejlődés igazi akadályát, a hatáskörök túlcentralizáltságát azonban nem volt könnyű leküzdeni, különösen a parlamenti frakciók közötti jelentős érdekellentétek miatt. A konfliktusok lezárása érdekében egy kompromisszumos megoldás született. Ami a források helyzetét illeti, a címzett- és céltámogatások továbbra is központi szinten maradtak, más kiegészítő források azonban széles körben decentralizálódtak.[4] Ezért az önkormányzati törvény módosítása létrehozta a Megyei Területfejlesztési Tanácsokat, amelyek atipikus közigazgatási szerv formájában működtek.[5] Bár a tanácsok elnökeit a megyei közgyűlés delegálta, a tanácsi rendszer bevezetésének fő célja a megyei önkormányzatok háttérbe szorítása volt. Mind a koalíciós megállapodás, mind a kormányprogram nevesítette, hogy a megyei önkormányzatok nem jutnak újraelosztó szerephez. Annak ellenére, hogy az új önkormányzati törvény kibővítette a megyék feladatkörét - a területrendezés, a környezetvédelem, az idegenforgalom és a foglalkoztatáspolitika területén betöltött funkciókkal -, a területfejlesztést, amely a fent említett szerepköröknek keretet adott, kivonták az egységből.[6] Összességében a tanácsok intézménye inkább a központi állami befolyás érvényesítésének eszközeként szolgált, mintsem a területfejlesztési ágazatban érdekelt egyenlő felek koordinációs fórumaként.
Az önkormányzati törvény ideiglenes módosításait 1996-ban véglegesen beépítették Magyarország első területfejlesztési és területrendezési törvényébe. A jog-
- 72/73 -
szabály kerettörvényként funkcionált, amely elsősorban az intézményrendszer alapvető normáit és a különböző támogatásokat határozta meg. A részletes szabályokat kormányrendeletek és miniszteri rendeletek rögzítették. A törvény követte az uralkodó uniós elveket, és intézményesítette a korábban hiányzó integrációt és koordinációt számos szint és ágazat között. A területfejlesztés átfogó célja a gazdaságfejlesztés lett, ami új dimenziót nyitott a magyar területfejlesztési megfontolásokban. A területfejlesztési törvény lehetőséget biztosított arra, hogy a Megyei Területfejlesztési Tanácsok együttműködjenek egymással, létrehozva a regionális fejlesztési tanácsokat. Emellett ösztönözte a települési önkormányzati társulások kialakítását is.[7] A Megyei Területfejlesztési Tanácsok rendszere a partnerség elve alapján alakult ki. Becsatornázta a kormányzati, önkormányzati és a gazdasági szervezetek érdekeit is, ezzel egy sajátos, korporatív döntéshozatali rendszert létrehozva.[8] A számos pozitív következmény mellett azonban egyes hiányosságok is felmerültek a törvénnyel kapcsolatban. A törvény keretjellegéből következően az új intézmények közjogi státusza kidolgozatlanul maradt, ami különösen a kezdeti időszakban okozott gyakran zavart. Ráadásul az egyértelmű munkamegosztás hiánya gyakran átfedő, párhuzamos intézményrendszerek kialakulásához vezetett.[9]
1998-ra, amikor megkezdődtek Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásának előtárgyalásai, a területfejlesztés jelentősége szignifikánsan megnövekedett. Ennek a jelenségnek alapvetően két oka volt, egy belső, illetve egy külső. A belső okot a magyar gazdaságot érintő alapvető, strukturális változás jelentette, amely a kilencvenes években végbement. A piacgazdaságra való átállás, a megjelenő külföldi befektetői tőke, illetve a megelőző korszakot jellemző, államosított, szektorális gazdaságirányítás lehanyatlása felgyorsította a területi fejlettségi különbségek növekedését. Az egységes állami politika és a tervszerű gazdaságirányítás hiányával ugyanis láthatóvá váltak a korábban elfedett, a fejlettségi különbségekből következő válságjelenségek, mint a nyílt munkanélküliség. A külső okot ezzel szemben az Európai Unióhoz való alkalmazkodás követelményrendszere szolgáltatta, mivel a közösséghez való csatlakozás feltételei mind jogi, mind gazdasági elvárásokat támasztottak a jövőbeni tagállamok felé.[10] Az Európai Unió kezdetben gazdasági szemléletű, főképp versenyközpontú és támogatásfókuszú regionális politikája mellett a hetvenes évektől kezdve megjelentek a szociális kohéziót elősegítő strukturális és kohéziós alapok.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
